Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-08 / 215. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. szeptember 8. A dolgozószobában körös-körül könyvek. Az irodalom- történeti kötetek között néhány régészeti munkát is felfedezek. Somogyrári Ágnessel otthonában beszélgetünk. A Kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum régésze Kecskeméten él, naponta ingázik a két város között. ÉRTÉKŐRZŐK Somogy vári Agnes „Remélem, • Kicsik, nagyok és még nagyobbak — feltárás közben. engem sem kerül el a szerencse” — Alkalmanként vagy rendszeresen dolgozik idehaza? — kérdem. Minden héten van egy kutatónapom. Péntekenként könyvtárakban ülök. olvasok, jegyzetelek. Sokszor hazahozom a fontos kiadványokat. Időnként Pestre utazom irodalomért. ■ — Mindennap útra kel Félegyházára. A buszozás holtidő? — Kezdetben vonattal közlekedtem, az sokkal rosszabb volt, mert késtek a járatok és Félegyházán gyalogolnom kellett a múzeumig. Mostanában autóbusszal járok. Már megtanultam zöty- kölődés közben olvasni. Naponta félfél órát tudom a könyveket forgatni utazáskor. — Azt mondja, nem vészes az ingázás. Azért jobb lenne a megyeszékhelyen dolgozni? Persze, hogy jobb lenne, de nincs rá lehetőség. Egyébként miért jönnék el a félegyházi múzeumból, amikor jól érzem ott magam? Tennivaló is akad bőven, mert korábban nem volt Félegyházán régész. A megyében pedig csak ketten foglalkozunk őskorral, a legtöbb régész a honfoglalás és népvándorlás korára specializálódott. — Hogyan választott témát? Ez lényegében még a szegedi egyetemen eldőít. Kiváló képzést kaptunk, ma is szeretettel emlékezem vissza Trogmayer Ottóra. Nemcsak a régészetet kedvei tette meg velünk, hanem szemléletmódot is adott, egyéniséget is formált. Rendkívül humánus, nagy műveltségű ember. — Mit őriz még az egyetemi évekből? — Nyolcán voltunk régészhallgatók, állandóan együtt voltunk. Ásatásokra jártunk, közösen készültünk a vizsgákra, az előadásokra, mindent megbeszéltünk. Emlékszem, még hóesésben is útra keltünk az ásatás helyszínére. A szakdolgozathoz ugyancsak együtt gyűjtöttük az anyagot, hiszen valamennyiünket az őskor érdekelt. Még valami: azt tanultuk, hogy örüljünk egymás eredményeinek, felfedezéseinek. Többen jobban dolgozhatunk, a szakmai féltékenységnek nincs helye. — Sajnos, az élet mást igazol! — Igen, ebben igaza van. Egerben kezdtem dolgozni az egyetem elvégzése után. Szabó János Győzővel, a régészeti osztály vezetőjével nagyon jól kijöttünk. Vele bármiről lehetett beszélni. Két éve halt meg. A honfoglalás kori temetőket vizsgálta, azt, hogyan helyezték el a halottakat. Megfejtette a különös kéztartás titkát, kapcsolatot talált a keleti kereszténység szokásaival. Érdekes módon nemigen vált ismertté nálunk ez a kutatási eredménye. — Ilyesfajta felfedezések jutnak-e a fiatal régészeknek? — Sokat kell értük kutatni. A felfedezésekhez, összefüggések felismeréséhez nem könnyű eljutni. Szerencse is kell, hogy jó leletanyagra bukkanjon a régész. — Ha nem így van, elmarad a dicsőség? — Remélem, egyszer engem sem kerül el a szerencse! Előbb azonban megalapozó munkára van szükség, alapos készülődésre és sok-sok terepbejárásra. — A régész mindig reménykedik, netán csodára vár? — Ennél több kell! Nem szabad a babérokon üldögélni és várni a szenzációs leletbejelentésre. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha tavasszal, ősszel terepjárás szerepelne dolgaink között, majd nyáron az ásatás, télen pedig az értékelés, a feldolgozás. — Ez nem így van? — Nem bizony, mert számos más feladat hárul ránk. Múzeumi órákat tartunk, leltározunk, revíziózunk. Mindezekre időt kell szakítani, és egyik sem pár perces munka.-— Érdekelne, milyen körülmények között szorgoskodnak manapság a múlt emlékeinek megmentői? — A félegyházi múzeumnak nincsen terepjáró kocsija. Kismotorra sem telt még a múzeumi költségvetésből. Elképesztő, hogy mindössze 35 ezer forint jut egy-egy régésznek az ásatásokra, ebből persze az adót is le kell vonni. Ami marad, jó esetben kétheti munkára elegendő. — Utána? — Összecsomagolunk, vagy a tée- szektől kéregetünk pénzt. Ha szerencsénk van, kapunk valamennyit, segítenek rajtunk. Ä Kiskunfélegyházi Vörös Csillag Téesznek sokat köszönhetünk, a pákapusztai ásatásunk idején rendszeresen támogatták a munkánkat. Gépeket adnak, embereket toboroznak. Ellenpéldát is hozhatnék, a petőfiszál- lásiakat említve. — Ebből is kiderül, nem mindenkinek fontos a leletmentés... — Az egyszerű emberek talán még pénzpocsékolásnak is tartják a régészkedést, holott nem az. Mások kíváncsiskodva jönnek, ha megjelenünk a terepen. — Mi a kutatási témája? — A Dél-Alföld korai bronzkorával foglalkozom, a szakdolgozatomat is ebből a témából készítettem. Tovább folytatom a búvárkodást. A múzeumok leltárkönyveit böngészem, hátha újabb leletanyagra találok. Ezekhez engedélyt kell kérnem, miután az ásatók kizárólagos joggal rendelkeznek „kincseiket” illetően. — Mi izgatja még? — Mindig adódik valami érdekesség. Szerencsére mostanában sok lelet- bejelentés érkezik hozzánk. Ha sürgős, azonnal indulunk. Tavaly év végén és az idén az M5-ös autópálya nyomvonalán végeztünk leletmentést. — Tervei? — Az ősszel ismét Pákapuszta lesz napirenden, ahol Árpád-kori település és bronzkori szarmata temető nyomait kutatjuk. Eredményeinkről előadásban számolunk be a félegyházi közönségnek. Novemberben a kecskeméti tudományos tanácskozáson az M 5-ös menti leletmentés lesz beszámolónk témája. Azért beszélek többes számban, mert több megyebeli régész vett részt ezeken az ásatásokon. □ □ Ü Somogyvári Ágnes maholnap tíz esztendeje van a pályán. Szereti szakmáját. különös izgalommal kezd ásatásaihoz, várja az értékek felszínre buk- kanását. Türelmesen dolgozik, türelmesen utazgat Kiskunfélegyházára. Az viszont elgondolkodtató, hogy fizetése alig haladja meg az ötezret. Ezért pedig maga is kemény fizikai munkál végez, ha terepen találjuk. Segédmunkásai, az alkalmi kubikosok, lapátolok ugyanakkor több ezressel térnek haza. Ez nem a régész keserve. Ez az élet fintora! Burzák Tibor FOLYÓIRATTALLÓZÓ Már távozni készültem, hogy még mindig nem jelentek meg az chavi folyóiratok, amikor egészen véletlenül észrevettem, hogy a pult legbelső szélén, kétszer akkora magazin alá bújtatva, csak közvetlen közelből láthatóan ott árválkodik, bujkál szinte „szégyenében”, hogy van egyáltalán, két darab Alföld. Nem is tudom, miként fogynak el így ezek a folyóiratok, de tény, hogy mégis elfogynak, hiszen megjelenésük után néhány nappal a nagyobb újságosüzletekben se lehet hozzájuk jutni. Az ügyes „beszerzés” kapcsán még valamire rádöbbentem. Idáig abban a hiszemben voltam, hogy az újságos örül, hogy az egy-két forintos lapok helyett valaki tizenvala- hány forintos folyóiratot vesz nála — hiszen ez üzlet számára. Most jöttem csak rá — néhány évvel lemaradva az eseményektől —, hogy a hatvan-nyolcvan sőt százhúsz forintos magazinok időszakában az irodalmi folyóirat nemcsakhogy olcsó — volna nekem, ha csak egyet- egyet vásárolnék meg —, de üzletnek is silány. Az már más kérdés természetesen, hogy az ilyen folyóiratok nem üzleti, hanem nemzeti kulturális szempontból nélkülözhetetlenek. Az Alföldnél maradva tekintetem először a Fórum rovaton akadt meg. Mintegy folytatása az elmúlt hónapok hortobágyi filmszociográfiájának a mostani: Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmriportsorozata az internálótáborokról, elsősorban Recskről. Az Őrizetbe vételét meghosszabbítom . .. című munka első részét olvashatjuk, a tanulságok hasonlóak a Gulyás-testvérek munkájához. Juhász Ferenc hatvanéves. Az Alföld Pomogáts Béla tanulmánya mellett Aczél Géza versét közli, amelynek már maga a címe is kész költemény: „néha a géniuszokat is meg kell köszönteni mondom barátaimnak Juhász Éerenc vacogtató- an nagy könyveit szorongatva”. De nemcsak itt, emlékezetes vers olvasható az Új írásban is: Csukás Istváné, aki felidézi ifjúkori élményét is, amikor is „egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom: »A virágok hatalma« s követem égen-földön”. Az Új írás e havi versanyaga más müvekkel is emlékezetes, elsősorban Takács Zsuzsa, Bihari Sándor, Orbán Ottó és Sumonyi Zoltán alkotásaival. Hol is tart a mai magyar líra? E kérdés egyre gyakrabban merül fel a szakemberek és a közvélemény körében is. A Jelenkor nyári kettős számában Keresztury Tibor e kérdéssel elsősorban az utóbbi évtizedben fellépő fiatalok, az „arctalan nemzedék” eddigi útját vizsgálva néz szembe. Tanulmánya okosan elkerül mindenfajta szélsőséget, s nem azzal, hogy tartózkodik az igazi véleménynyilvánítástól, hanem azzal, hogy a különböző programok, törekvések együttes szemléletére törekszik. Úgy látja, hogy a magyar irodalom jövője az lehet, ha a különböző csoportok a megértés szándékával közelednek egymáshoz. Feltétlenül említenem kell a Kortárs augusztusi számát. Elsőként az Illyés-naplójegyzetek legújabb közleményét, amely a hatvanas évek elejéről való. Egyik fő témájuk a feleség alakjának megörökítése. Tudjuk, e versek sorában is maradéktalanul sikerült, annak ellenére, hogy ő volt „az egyetlen nő, akinek keresztnevét” nem írhatta le versben a költő. Mégis, feledhetetlenek ezek a naplójegyzetek is: teljes emberi portrét adnak. S olvashatunk egy 1963-ban keletkezett cikket, amely egy bukaresti lap felkérésére íródott: Jó! nevelni a jövőre. Tudjuk, később már se nem kérték, se nem engedték Illyés Gyulát Romániában megszólalni. Akkor még ezt is leírhatta: „Mióta újságot olvasok, nem volt hónap, hogy valahol ne fogtak volna üldözésbe, rövid vagy hosszabb ideig tartó meggyöt- résbe embercsoportokat azért, mert hajuk másképp göndörödött, vagy nyelvük másképp képezte a hangot. Mert tanulni a saját nyelvükön akartak.” S hogy ez mennyire így van, azt ugyancsak a Kortársban tanúsítja Soproni Géza tárgyszerű tanulmánya, amely a magyar helységnevek erdélyi sorsát tekinti át. Vasy Géza AIDS és más veszélyek Nagyon nem kedvelem az AIDS-t, különösen annak felugrálós formájúi. Nem a közismert és közrettegett nemi betegségre gondolok, hanem az „Add Ide Drágám a Sót" elnevezésű ugráltatósra. Amikor végre leülök az ebédhez, amihez szépen megtérített a nejem, s mindent odahordott az asztalra, ami csak szükséges — szalvéta, evőeszközök, poharak, ital —, .v éppen a számhoz emelem a kanalat, megszólal a jóasszony: AIDS! f lásd fent). Ilyenkor a gyomrom majd kiugrik, lenyelem a feltörő szavakat és az első kanál levest, s leszegett fejjel kiballagok a konyhába a sóért, amit a b. nejem persze elfelejtett behozni. Én is sósán szeretem a levest, de inkább megeszem akár édesen is, minthogy felálljak, és kibattyogjak az első kanál után a konyhába. Szerencsétlenségemre a nejem is sósán szereti, de sosem sózza el. Viszont elfelejti a sótartót. így aztán minden ebédnél az első meleg kanál után jön az AIDS. Rettegek ettől a négybetűs kórtól. Hasonlóan veszélyes kártevő a kullancs. A kullancstól is iszonyúan tartok. No nem attól a kis apró állatkától, ami egy kis krém, kölni vagy olaj segítségével kibányászható az ember bőréből. Sokkal veszélyesebb az emberre kullancsként tapadó hétvégi telekszomszéd. Ez ugyan nem okoz agyhártyagyulladást, de agyvérzést, azt igen. Az ember először csak udvarias köszönéssel kezdi, átbeszél a kerítésen, érdeklődik a család hogylétéről. Aztán következik a pletykázás a kertkapuban, egy kis kóstoló a bográcsgulyásból, a faszenes flekkenből, viszonozva a ri- bizlibokor vagy a szilvafa termésével. S aztán a kór elhatalmasodik, a szomszéd lerázhatatlan lesz, akár a kullancs. Hiába kened be a telekszomszédodat krémmel, étolajjal vagy szovjet kölnivel, még a Krasznaja Moszkva is lepereg róla, azt is túléli. Csak kapaszkodik beléd, mondja a magáét, egy perc nyugtod sincs, megszűnik a magánéleted. Nincs ellene védőoltás, hiába a szúnyogháló, vegyi fegyver. Csak egy gyógyír van, el kell adni a hétvégi telket, s egy új helyen venni egy másikat. De vigyázz, ártatlan telektulajdonos! A legjobb lesz, ha nem is köszönsz az új szomszédnak, mert különben újra támad a kullancskor. Most nem akarok szót ejteni a munkahelyi élösdiekről: a mitugrász kis bolha kollégákról, a levakarha- tatlan tetű jóakarókról, a vérszívó poloska főnökökről, a darázsfullán- kú „ csaknekedárulomel" -fúriák ról, vagy a piti kis áskálódó csótányokról. Ezek az élösdiek mindenkinek ismerősök, együtt kell élni velük, nem hat rájuk a légtisztító spray. Sajnos nem csak nyári veszélyt jelentenek a patkány hivatalnokok, a szalmonella-árus kiskereskedők, a strandvíz- és légkörszennyező mikroorganizmusok, melyek néha emberi alakot öltenek, legalábbis kívülről. A legveszélyesebb a pénzrágcsáló szú, ez az ismeretlen állatka, netán élősködő gomba, amelyik a forintot rágja. Ez a kis akármi okozza a forint romlását, pudvásodását. Prózai nyelven kieszi, kirágja a zsebünkből a pénzt. A hó elején betesszük, s egy-két hét múlva eltűnik belőle. Az inflációs szú igen veszedelmes, képes nullára amortizálni a családi költségvetést. Előle nincs menekvés gazdagnak, szegénynek. De főleg a szegénynek: a kispénzűek pénze az inflációs szú legkedvesebb tápláléka. Impregnáló permet nem véd meg tőle, legfeljebb egy bérreform. De óvatosan kell kezelni a kérdést, mert a moly már kikezdte a bérreformot. Ez egy olyan moly, hogy ... a többit sejtik. Majláth László PETŐFI NÉPE AJÁNLATA LEMEZ Rockballada Szörényi Levente és Bródy János új rockballadával jelentkezett. A Fehér Anna budapesti bemutatója után Szegeden, a Dóm téren is megismerhette a közönség a produkciót. A közelmúltban dupla nagylemezen látott napvilágot a zenei anyag, melyet az alábbiakban Borzák Tibor mutat be. Nem múlik el esztendő, hogy a magyar rockzene két veteránja (Szörényi —Bródy) ne rukkoljon elő új rockballadával, rockoperával. A sor a Kőműves Kelemennel kezdődött, áz István, a királlyal folytatódott és most elkészült a Fehér Anna. A zeneszerző nyilatkozatából tudjuk, trilógiáról van szó. Az is biztos, a két korábbi mű óriási népszerűségre talált. A Kőműves Kelement. az Istvánt ma is játsszák a budapesti színházak, bizonyára sikere lesz a Fehér Annának is. Nem kerülhető tehát el, hogy a három produkció között párhuzamot vonjunk. Való igaz, a Fehér Anna című drámai rockballadában vissza-visszatérő motívumok fedezhetők fel. Helyet kapott benne a Kőműves Kelemen története, a vak regős megjelenítésében. A zenében pedig kiváltképp örvendetes módon fedezhetjük fel a népdalokat, a csodálatos magyar népzene dallamtöredékeit. Szöré- nyiék érdeme, hogy kitünően ötvözik a folklorisztikus elemeket a rockzenével. Még arra is képesek, hogy új népdalt „írjanak". Ilyen az Anna előadásában megszólaló Kettészakít a világ. A Fehér Anna négy lemezoldalról szól. Egy-egy időlegesen elkülöníthető részt kapnak az ünnepek, a tavaszköszöntő, a pünkösdvárás, a Szent Iván napja, a Szent István, a szüret jeles napjai köré fonódik a cselekmény, a szerzők megnevezése szerint: a homályos időkből. (Miért „homályos”?) Nem csak a Kőműves Kelemen, hanem Fehér László. Fehér Anna balladája is többféle változatban maradt az utókorra. A lényegen mit sem változtat, hogy Szörényiék melyiket választották, a produkció milyensége a döntő. És őszinte szívvel jelenthetjük ki: Bródy szövegei, Szörényi Levente zenéje különleges élményt nyújtanak, szervesen kapcsolódnak a „felvonások” egymáshoz és egységet alkotnak a korábbi rockmüvekkel. Mint az István, a király esetében, most is szerencsés a színészválasztás. Götz Anna (Fehér Anna) meglepően csengő, tiszta hangon énekel. Bubik István (Fehér László, vak regős) ugyancsak várakozáson felül teljesíti énekes szerepét. A muzsika kiforrott, az egykori Fonográf együttes tagjai ismételten magas színvonalon dolgoztak, úgy, mint a népzenészek, köztük ifj. Csoóri Sándor, Halmos Béla, Éri Péter. Kész a nagy mű! — összegezheti Szörényi és Bródy trilógiájuk elkészültével. Ismerve a jeles alkotókat, lesz még folytatás. (Hungaroton) Titánia Bács-Kiskun megye több mozijában is vetítik Bacsó Péter új filmjét, a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája címűt. Hámori Zoltán mérsékelten volt elragadtatva a korábban színvonalas munkákkal jelentkező filmrendező alkotásától. Nézzük, mik a fenntartásai! Egyik fiatal festőművészünk találta ki — saját stílusára — a következő megnevezést: szocialista irrealizmus. Nos, hogy ez az ő festményeire mennyire illik, pontosan nem tudom, de Bacsó Péter legújabb filmjére nagyon áll. Titánia. Titánia, avagy “a dublőrök éjszakája a hosszú címe a hosszú filmnek. Hosszú volt a beharangozó is a Televízió Híradójában, körülbelül any- nyi ideig foglalkoztak vele, mint annak idején az aradi csúcstalálkozóval. Nekem nem tetszett a film, hogy miért, az — ahogy mondani szokták — hosszú. Például azért, mert Bacsó Péter Tanú című filmje, csaknem azonos témában, a magyar szatirikus filmművészet csúcsteljesítménye volt, amelyhez muszáj viszonyítani, és e viszonyítás eredménye ebben az esetben szomorú. Azért, mért Bacsó örökérvényű igazságokat akart a zsarnokságról kimondani, ehelyett napi, aktuálispolitikai pikantéria adta csupán az érdekességet. Azért, mert két óra alatt összesen háromszor tudtam e vígjátékon hangosan nevetni — persze ez már az én hibám is lehet. Azért, mert a film a felétől unalmas. Sajnos, kézenfekvő az összehasonlítás Chaplin Diktátor című filmjével is, melynek során Bacsó még kevésbé állja ki a próbát. A Diktátor klasszikus, a Titánia plasztikus — ám a szobornak nem mindegy, hogy kőbe vagy gyurmába formáljuk. Egyszóval a film olyan, mint Titánia — a vetítés során többször elhangzó — himnusza: monumentális, dallamos, de könnyen felejthető. A filmnek azonban, vagy éppen ezért, van egy optimista üzenete: remélhetőleg néhány év múlva már senki nem fogja tudni, hogy miről szól. (Képünkön: Udvaros Dorottya)
