Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. szeptember 17. ŐSI MESTERSÉG MEGSZÁLLOTTJAI /. Romantika Amerre a szem ellát: füves puszta, ltt-ott napraforgó szegélyezi az utat. A sár még nem száradt fel, bár a nap vakítóan, bántóan süt. A kék ég magaslatán vércse köröz. A Kígyóscsatorna vizét szél borzolja. Fülöpszállástól távol, Székekpusz- tán. egy kerckcrdő tisztásán ütötték fel jurtáikat a nemezbarátok. Közel néhány tanyához, közel a vízhez. Nyugodt, alkotásra ösztökélő környezetben töltik együtt a heteket a hazai és a külföldi nemezelők: angolok, németek, osztrákok, svédek, amerikaiak. A hangulat mindig kiváló, a nomád körülmények között élő táborozok maguk főznek, jurtákban laknak. A legapróbbak gyümölcsöt majszolnak, csodálkozó szemmel figyelik a felnőttek ügyes kezeit. Együtt építik a hajlékot, a sátrat, melyet nemezzel borítanak. 2. Program több évre Nomád alkotók • Bejárati kapu nemezből. Nyugalom a táborban. (Fotó: Komáromi Zoltán) A Kecskeméten élő és alkotó Vidák István iparművész az életét tette fel a ncmezelés ügyére. Azért, hogy ez az ősi, ázsiai eredetű mesterség — amely hajdanán hazánkban is virágzott — ismét népszerű legyen. Évek óta szerveznek a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban nemeztanfolyamokat, szakköröket, ahol a legkisebbektől a felnőttekig sokan megfordultak már. Négy esztendővel ezelőtt nemzetközi tanácskozást rendeztek a nemezről. Ekkor merült fel az igény, hogy a vendégek ne csak elméletben kerüljenek közel a nemezeiéshez, hanem próbára is tehessék tudásukat. Nem kellett sokat várni, egy esztendővel később már nemzetközi, táborban fogadták a külföldi és a hazai művészeket, kézműveseket. A több évre szóló program szerint először a szakma elméletével foglalkoztak, majd a következő év nyarán kisebb viseleti darabokat készítettek. Tavaly takarók, szőnyegek formálódtak nemezből. Az idén a legnehezebb feladat várt a ncmezbarátokra: sátrat építenek. 3. Lena Alma-Atából Lena Kuznyecova Alma-Atából érkezett. Szőnyegtervező. Magyarországon, az Iparművészeti Főiskolán tanult, kiválóan beszéli nyelvünket. — Nem csak azért jó itt, a pusztán, mert elhúzódunk a város zajától — mondja. — A lényeg az: mindenhol jól érezzük magunkat, közben pedig a művészet közelében lehessünk. Ez köt össze bennünket. Két évvel ezelőtt jártam már a kecskeméti nemeztáborban. Olyannyira meghódított ez az ősi művészet, hogy elhatároztam, még visszajövök. Most itt vagyok. Odahaza is foglalkoztat a téma, annál is inkább, mert párhuzamok fedezhetők fel a kazah nemezkészítés és a magyar között. Székekpusztán sok mindennel megismerkedtem, nemezkalapot készítettem, csizmát formáltam, szőttem. Mindenkinek jutott elfoglaltság. Sajnos, a szabadságom hamar letelik. Feltett szándékom, hogy Alma- Atában is szervezek a kecskemétihez hasonló nemeztábort. Terveimről már beszéltem odahaza egy művészettörténésznek. Nincs akadálya, hogy a jövőben nálunk is meghonosodjék a táborozás. Természetesen magyar vendégeket is hívunk majd. Fülöpszállás határában 4. Hajléképítő Bili Copertliwaite Amerikából érkezett. A tanárembert több mint harminc éve érdekli a hajléképítés. Megannyi természetes anyagból épült házat tervezett már. Elképzelései valóra is váltak, sok helyen áll csodálni való épülete. A jurták ugyancsak érdeklik, a téma avatott szakértőjeként cikkeket. tanulmányokat publikált. A családom őrültnek tart — meséli. Állandóan úton vagyok, ezen a nyáron Magyarországra is eljutottam, ide, c remek helyre. Arra törekszem, hogy ne'csak tanítsam az egyszerű hajléképítést, hanem magam is kivegyem a részem a munkából. Önöknél sok élményt gyűjtöttem, kedves, barátságos fogadtatásban részesültem. Szeretnék én is adni! Remélem, megtaláljuk a módját, hogy egy általam tervezett és épített hajlékot magam után hagyjak, természetesen ellenszolgáltatás nélkül tenném ezt. Bizonyíték lehetne arra, hogy pompa, luxus mellőzésével is lehet lakóteret kialakítani, békés otthont teremteni. 5. Idő a feltöltödésre Adóm Adrienn budapesti műszaki rajzoló és Fodor Jánosné Solti kézimunka-kisiparos szerint a természet ölén kitűnő alkalom adódik a feltöltő- désre, a pihenésre, a nyugodt alkotásra. Hiányzik majd az együtt töltött hónap, bár a nemezbarátok gyakorta találkoznak év közben is. — Átmenthető a pusztai hangulat mondják szinte egyszerre. — Annyi jót szívunk magunkba, hogy a monoton hétköznapokra is jut belőle, megvéd bennünket a rossz pillanatoktól. Ezért szeretünk a nemeztáborban időzni. Baráti kapcsolatok alakulnak ki, a külföldi vendégekkel már jól ismerjük egymást. Leülünk a tisztás közepére vagy a jurta elé és nemezelünk, fonalat gombolyítunk, hasznosan, értelmesen töltjük a napokat. A sátorépítésben is segítünk. Máskor rozsét gyűjtünk, vacsorát főzünk, vízért indulunk. Esténként a környező tanyákról tejet, tojást szerzünk. Sok gyümölcsöt eszünk, hús csak ritkán kerül az alkalmi terítékre. —; Bízunk abban, hogy jövőre is találkozik kis csapatunk. Nem engedjük, hogy elváljanak az útjaink. A természet hív, vár bennünket. Ide, Szé- kekpusztára. 6. Áll a sátor Már áll a nemezsátor váza. Serényen dolgoznak a kézművesek, fúrnak, faragnak, fűrészelnek. Formálódnak a nemeztakarók mintái, motívumai is. Vidák Istvánt hallgatom: —- Negyedik éve, hogy nyaranta találkozunk. Már tudom: kevés az egy hónap a sátorépítésre, ezért még egykét hétig itt maradunk a pusztán. A négy méter átmérőjű közép-ázsiai típusú nemezsátort berendezésekkel együtt elkészíteni alapos felkészüléssel, aprólékos munkával, összeforrottan lehet csak. A nyáron mintegy • Türelmes munkával készül a sátor. • Szövés. hatvanan dolgoztak Székekpusztán^ tizenöt ország képviselői segítettek az építésben. A svéd Marianna Ekkert megígérte, hogy jövőre Dél-Svédor- szágban jövünk össze. Ott remélhetőleg találkozunk majd a vissza-visszaté- rő hollandokkal, új-zélandiakkal, amerikaiakkal, japánokkal is. — A Székekpusztán felépített sátrat bemutatjuk az ősszel Kecskeméten, meghívásunk van Karcagra is. Miért tartom fontosnak a nemez-ügyet? Lehet, másoknak furcsa, hogy elhúzódunk a természetbe, nomád körülmények között alkotunk, de mi másképpen nem tudnánk tenni a dolgunkat. Legnagyobb álmom az volt, hogy a negyedik esztendő végére, koncepciónk szerint felépítsük a sátrat. Nos, ez az álom megvalósult, mi pedig boldogok vagyunk. Utalhatnék arra is, hogy a nemezelés többféle nemzet képviselőjét összehozza, közösséget kovácsol, baráti hidat épít kelet és nyugat között. Ez sem utolsó szempont! 7. Távolodó jurták A tisztás közepén apró gyerekek szaladgálnak. A felnőttek a sátorépítéssel bíbelődnek. A parázs fölött az esti vacsora rotyog. Idilli a kép. A szél lengeti a kaput jelző nemezeket. Messzebbről, a Kígyós partjáról még látszik a nomád művészek birodalma. A városlakó kocsiba ül, irigykedve hagyja ott a barátságos tájat, a pusztát, a kis erdőt. Borzák Tibor IRO JEGYZET Irigy vagyok Az irigység nagyon csúnya bűn, sokáig igyekeztem magam előtt is palástolni, ha benne vétkeztem. Az utóbbi időben, ebben a kapaij kurta világban már magam előtt sem sem tudom tagadni: szörnyen irigy vagyok. Miközben én hiven követtem hazám politikáját, magam is nyakig ülvén az adósságban, s éppen azok átütemezéséről folytatok konzultációkat, polgártársaim jelentős hányadán nem lötyög a nadrágszíj, legfeljebb arany karpere- cek. Én, aki még ki sem váltottam azt a bizonyos világútlevelet, hiszen Soroksárig ha futja négyünknek, irigyen figyelem ide-oda utazó és ügyesen gazdálkodó ismerőseimet. Nézem a hónapok alatt befejezett, tíz-húsz milliós magánkastélyokat, szívdöglesztő nyugati gépkocsikat, és megdöbbenek, amikor minden ismerősömnél üzenetrögzítő kéri nevemet, vagy a bejárónő közli, hogy a nagyságos úr és a nagyságos asszony éppen nincs odahaza. Aztán azt is irigylem, hogy nagyjából ugyanazok szónokolnak mostanság reformról meg nyilvánosságról, akik tegnapelőtt még a jól leplezett pangás képviselői voltak, és a nem a nép bizalmából jutott hatalmat elsősorban a hasznos és emberi nyilvánosság és tisztesség gáncsolására, tiltására használták fel. Irigy vagyok, mert ebben a változó világban látszólag minden főszereplő megtalálta a számítását, kivéve a Pénzügyminisztériumot, mely folyamatosan holmi hiányzó milliárdocskák miatt turkál hó végére tökéletesen üres bukszánkban. Emlékszem a kedves mondásra: csak azt oszthatjuk el, amit meg is termeltünk, de én bizony valahogyan kimaradtam a nagy osztozkodásból, és velem együtt azért még egy-két millióan. Rólunk van szó, akik idén nyaralni sem mentünk, mert nem volt hová és főleg miből, akik nem vettük ki a szabadságunkat sem, mert ha egyszer itthon vagyunk, miért ne dolgozzunk. Rólunk van szó, akik nem nyúlhatnak a telefon után, ha nagyritkán a véleményüket kérdik valami szép, áldemokratikus kérdezz-felelek fórumon, mert nincs telefonunk, a Magyar Posta jóvoltából, mely állam az államban még mindig, akár a MÁV, az IKV, hogy rázósabb betűszavakat ne is merjek leírni, úgyis kihúzná a gondos szerkesztő a nyilvánosság jegyében. De hát irigy vagyok, ez a lényeg, irigy a mesteremberre, a benzinkutasra, a taxisra, az orvosra, akik játszva eltitkolják immár a kockázat miatt megemelkedett jövedelmüket, irigy vagyok magára a szisztémára, mely finoman és cinikusan átmenti magát a kibontakozás zászlaját lobogtatva. Tudom, szánalmas és terméketlen állapot ez, csak azért írtam le a tüneteket, hátha akad egy sorstársam, aki tud ellene valami orvosságot. Mert már egészen sárga vagyok az irigységtől. Szentmihályi Szabó Péter PUSZTAI ZOLTÁN: Határvonalak szárnyaim hegyével a porban, bazári papírmadárként verdesik — jégbehütött osztrigák és rákok lecsupaszított páncéljai, ezüstkelyhekbe tornyozott ételmaradékok sokasodnak a tiltott üvegablakok mögött, vizeletszagúak a falak, lekuporodva köpködöm halomba a napraforgómagot — mint moslékosvödörbe hajított pisztráng — hol a calais-i polgárok nyakáról sosem kopik a kötél — apámra gondolok megint, a kór-házra, hol minden fal fehér — lomha jégtáblák: elúsznak előttem a hegyek; látom ahogyan derékig a tömegből kiemelkedik .. . mint Chagall angyalai a hagymakupolás tornyok közül; mint aki megőszült halántékkal sem üdvözül: integet, integetek. SZEPESI ATTILA: Miniatűrök A ló szeme Ahogy elmegyek hajnalban az óbudai teherpályaudvar mellett, az egyik félreállított vagonból kihajlik egy öreg ló. Rámnéz. Lusta a fejét emelni, a szemét veti csak föl, és ahogy a pillantásunk találkozik, zavarba jövök. Látom az öreg állat szemgolyójának görbületén a tájat, a rozsdás vagonokat, a kő- és ládakupacokat, a meggörbült akácot, a széntörmeléket, a deszka- és szögesdrót kerítés töredékét. Látom távolból — aló szemén valószínűtlen körpályára terelve — az autóforgalmat, ahogy a járművek elökanyaródnak az állat szemhéja alól, aztán a görbült felület közepére érve megkövérednek, majd újra eltorzulnak, összetöppednek, s a barna szemhéj alá be siklónak—és persze látom a magam arcát, torz bohócként, mint valami vastag szájú, krumpliorrú ripők nézek magamra a tó tekintetéből. És eszembe jutnak a régi Besti- áriumok, melyekben annyi gyanakvással írnak az elporladt mesterek minden jámbor jószágáról — ordas barmok, vérmes szörnyek, éji besték — s a korról, ahol a kegyesfráter még a galambokat is szépre, jóra kívánta inteni. Most inkább én tanulok ettől a hallgatag öreg lótól, ettől a meggörbült gebétől, a háta ívét próbálom szavakra váltani, a pillantását, egész elesett lényét, ahogy orrából felszáll a pára, fehéren fonódik a levegőbe, ahogy barátságosan, de némi gyanakvással horkant egyet — nincs emberi szava, lehet hogy ez a szerencsém, mert talán olyanokat mondana, hogy mé% jobban el kéne szégyellnem magam. Így csak találgathatom, mi játszódik le benne, mi van a szemére írva -—a görbe tükörre, ahol arcom a tájban oly bestiálissá torzult —, személytelen panasz, zokszó, szemrehányás — túl a látvány véletlen villantásain, az akác mögött, az autók alatt, a pillanat hangulatának kormos üledékében — csak találgathatom, mit ír a vén állat húsába az idő. Madarak násza Legrejtelmesebb a galamboké. Órákon át tart a felfújt, pöffeszkedő kakas tánca —farktollait kiteríti, burukkol- va üldözi választottját park gyöpén, vaskorláton, kőpárkányon át —, a szemérmes ara menekül, olykor felröppen egy kicsit, de sosem úgy, hogy egészen eltávolodjék udvarlójától. Kelleti magát. Folyik az üldözéses széptevés naphosszat, és a legritkább eset, hogy a beteljesülést az ember megpillantsa. Légies és könnyed a verebek násza. Ezek a praktikus, szemtelen mardarak a szerelemben átlényegülnek. Nehézkes röptűk táncszérűvé változik, föl-le csaponganak — aztán a tojó megül egy villanyhuzalon vagy a háztető élén, az átszellemült kakas pedig percenként fölé száll, ráereszkedik választottjára, és csap néhányat a szárnyával, majd újra felemelkedik, s így tart a beteljesülés sorozata hoszszan, mint egy levegőre írt táncjáték. Legálomszerűbb a sarlós fecskék szerelme. Ez a madár, melyet lábatlannak hívnak a nép nyelvén, s itt-ott az a hiedelem terjedt el róla, hogy sosem száll le — ennek van is annyi alapja, hogy a madár lába parányivá korcso- sodott, s nem tud lépni vele, csak szükség esetén kapaszkodni —, nos, a sarlós fecske a nászát a levegőben éli. Keringve, napsugárrá átlényegülve fonódnak eggyé a sivalkodó, gyors röptű madarak. A tőkésréce násza ennek épp az ellenkezője. Egy-egy nehézkes tojóra három-négy gácsér támad, sebesre szaggatva a menekülő választottat. Hol az egyik, hol a másik gavallér gyűri maga alá esetlenül a tojót, a többi közben sápogva méltatlankodik, tépdesi az ara tollát, s igyekszik letaszítani társát mámoros trónusáról. Sárba hemperednek, lucskossá izzadnak — száll a tollpihe, kicsordul a vér. Három denevér Az alkonyi szobába beröppent három denevér. Riadtan keringtek faltól falig, nehezen találták a visszautat. Sivalkodva hányták a légi bukfenceket, ultrahangjuk, mely tájékozódásukat szolgálja, most — úgy látszik — csődöt mondott. Árnyékuk a falon keringett: három őskori szaurusz eleven mása. Sötétre kormozta egy-egy futó pillanatra a tárgyakat, a teafőzőt, a grúz vázát, a faliórát. Testük a tükörhöz, a félig nyitott ablaktáblához kop- pant. A szoba lassan merült az őskor sötétjébe — alkonyodon. Nem gyújtottam fel a lámpát, megbabonázott a félálomipillanat. Figyeltem, ahogy velem együtt tűnik félmúlttá a jelen, ahogy a bőregereket felissza a tárgyakat emésztő homály. Elefántok a hóban Téli délelőttökön egy-egy órára megsétáltatják az állatkert elefánt- kölykeit. Magas a hó. Bizalmatlanul, szinte töprengve lépnek. Ormányukkal megérintik a havat, fújnak egyet, a levegőben keringő pihék után kapnak. Megállnak, oldalt fordulnak, futnak néhány métert. Lábuk nyomán nagy, le tiport körök maradnak a havon. A léptük mégis oly könnyed, mint a balett-táncosoké. Hal A legnagyobb dunai hal, amit valaha láttam, a rakpart fölött úszott, ahol máskor autók járnak. A márciusi zöldár ellepte a partot, iszapot rakott le, sárosán örvénylett. hosszan tartotta magát. A hídról vettem észre a nagy halat, lehetett egy méter hosszú, lomhán keresgélt a zavaros vízben, olykor féloldalt fordult — egyet billent a farokúszója —, a hordalékot vizsgálgat- ta, türelmesen turkált. Ha ma látom a rakpartnak ezt a részét — a Margit híd tövében — valószínűtlennek tűnik az egész, ahogy valószínűtlen felnéznem a levegőbe a régi, lebontott ház helyén: diákéveim teltek ott, már nem tudom pontosan felidézni a kis szoba kockáját: a szálló galambok magasságában, a felhőkre vetítve.
