Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-14 / 167. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. július 14. 1 V Mesteremre emlékezem KIÁLLÍTÁS A NÉPRAJZI MÚZEUMBAN 85 éve született Mátis Kálmán Mindannyiunk Kálmán bácsija az egyik decemberi hajnalon az autóbusz-állomásra igyekezett, Bajára készült. Pár nap múlva elmondta, hogy sietnie kellett, mert későn ébredt s az indulási idő igen közeli volt. Lábai a cél előtt hagyták cserben: tizenöt méterre lehetett a busz, amikor nem tudott továbbmenni. Tehetetlenül kellett néznie, hogy a jármű elindul. Sohasem késett le vonatról, hajóról vagy autóbuszról. Most megtörtént. Csak szemorvosnál fordult meg azelőtt. Hamarosan ágynak esett. Egyik látogatásomkor azzal fogadott, hogy kékben lát mindent s ez olyan rendkívüli. Aztán halottai léptek be éjszakai álmaiba: fiatalon meghalt nővére, édesanyja . . . Nem akart kórházba kerülni, pedig állapota egyre rosszabbodott. Mentő jött érte. Két nap múlva a honvédkórházban veseérelmeszesedésben elhunyt. Temetésén sok- százan siratták a Mestert, a tanárt, a barátot, a rendkívülit, a megértőt, a tanácsadót, a legkülönbözőbb társadalmi és emberi egyéni dolgokban tisztánlátót. Nem ismertem olyan nevelőt és tanítót, aki ekkora hatással bírt volna környezetére. Mátis Kálmán sokoldalú érdeklődése, tudása számunkra megdöbbentő volt. Az amerikai rajzfilmesekkel egy időben tervezett, fázisrajzokat rajzolt, trükkfelvételezett, laborált, vágott, hangosított és vetített egy saját filmet. Tizenhét szakmának volt a mestere s tanította is azokat a helyi ipari iskolában. Kiállított a Nemzeti Szalonban és a Műcsarnokban. Angolul, németül naprakész volt a képző- művészeti irodalomban. Mindkettőből kört vezetett, tanítványai ismert ipari vagy képzőművészek, fotósok. Kisgyerekként került kivándorló szüleivel az Egyesült Államokba. Velük jött haza Bécsig, ahol középiskolai tanulmányait befejezte, majd Pesten a Képzőművészeti Főiskolán Burghardt-tanítvány- ként szerzett diplomát. „Irányok és arányok” — emlegette nekünk is volt mesterének varázsigéjét, ha valaki nem boldogult a figura tárgyszerű rajzával. Ha a növendék ezt már tudta, akkor vette elő az igazi művészeti szellemi kérdéseket; a kompozíciót, a ritmust, az összhangot, a kifejezést... Mindig csak a legnagyobb, soronlévő gyengéjéről szólván az érdekeltnek. Amikor Mátis Kálmán végzett a főiskolán, akkor kérték föl Révész Imrét az Iványi-Grünwaldék után elhanyagolt kecskeméti művésztelep vezetésére. Révész amolyan titkár-tanítványként hívta magával Mátist, aki szívesen jött; s jócskán eltávolodva a nagyvázsonyi vidéktől — ahol 1903. július 14-én meglátta a napvilágot —, itt lelt barátokra s új otthonra. Révész a II. világháború közeledő frontja elől Pestre távozott. Ő maradt a város kiürítéséig. Aztán, amint lehetett, visszatért. Holmiját széthordták, közöttük 47 Révész-festményt. A „Pánem” vázlata is ezek között volt. Ismerte a tolvajt, de az akkori viszonyok miatt a műveket nem követelhette vissza. Szükség- lakásban élve tanári diplomája segítette az ipari iskolai álláshoz. Megbecsült polgára lett ismét a városnak, tanácstaggá választották, de az akkori hiábavaló ülésezések miatt tisztéről leköszönt: az értelmes cselekvés híve volt, nem kirakati figura. Talán ezért javasoltuk hiába, hogy utcát nevezzenek el róla, hiszen évtizedeken át a a város szellemi életének néhány legjobbja közt a közösséget szolgálta, miközben le kellett mondania a festészet közvetlen gyakorlásáról. Emlékszem jól, ha ilyen munkára biztattuk — mert kivételes tudású és tehetségű alkotó volt! — így válaszolt: „A festésre se időm, se más lehetőségem nincs. S hogy saját színvonalam alatt teljesítsek, abból se a művészet, se én nem húznánk hasznot.” Utólag, mert sokat láttam már az életből, tudom, igaza volt. így ábrándozott egyszer-egyszer: „Ha nyugdíjas leszek, csak festeni fogok. Ha tíz évet dolgozhatok, elég lesz ...” Mint aki különös titkot árul el, elmondta más alkalommal, hogy festékre, ecsetekre gyűjt. Aztán, hogy már együtt van kedvenc holland akvarellkészlete s a Ru- bens-olajakat is beszerezte. Csak éppen a túlhajtott munkától 57 évesen meg kellett halnia ... A Magyar Életrajzi Lexikonban pár sort találunk Mátis Kálmán neve mellett. A Kecskemét jeleseiben még kevesebbet, hiszen vezetőkhöz nem dörgölőzött, nem „adminisztrálta magát” s ez megszabta, mennyit írhatnak róla; pedig 28 éve halott mesteremről regényt lehetne írni. így kezdeném: „Külső valóságában legtöbbször úgy jelenik meg előttem, hogy reggel fél hétkor a Nagytemplom és a Parókia közül kibukkan egy hatalmas homlok. Alatta az aszkézis fényében izzó szempár, s ezek hordozója, az alacsony, sovány törzs, amit nem tud elrejteni, csak körülírni a nyűtt viharkabát és a bőszárú pantalló. Széles karimájú kalap köszön visz- sza vagy előre a járókelőknek, hiszen sokan ismerik ... Vagy úgy, hogy az Ókollégium épülete műtermében asztalnál állva ad baráti tanácsot egyéni, közösségi, művészeti összetett vagy egyszerű dolgokban, mint valami Nagy Gyóntató, aki előtt megnyilnak a lelkek .. . Komoly képpel, az ajkán letörölhetetlen derűvel hallgatja a tanítványokat, kiket egy világért meg nem sértene naivitásukért; de int hívságukért. Akinek szavaiban nincs fölény s nincs üresjárat. Az utcán látom megint. Este fél tíz van. Az enyhe emelkedőre kapaszkodó házak között három alak villanykörték fénykörében meg-megáll. Halkan vitatkoznak, kérdeznek. Különös figyelemmel hallgatják az aktatáskát lengető viharkabátos figurát, aki halk baritonján lassan, meggondoltan beszél .. . * A szerkesztő arra kért, az évforduló alkalmából Mátis Kálmánról írjak, mert most lenne 85 éves. — Mennyit írjak? — kérdeztem. — Három flekket. Ez sokkal több, mint a lexikonok irányítottan rövid közlései, fontosnak tartom, hogy a közlést nem magam kezdeményeztem. Talán azt is megérem, hogy egy kecskeméti utcának ő lesz a névadója. Goór Imre Bástyák kalandok XXXVIII. Alacsony, harmincas férfi közelít feléjük. Huszárosán divergáló lábain khaki- szín sonkanadrág. Magdaléna nővérének férje. Kissé már kopaszodik. Beinvitálja őket a házba. — Egy pohárral majd, a kedves vendég egészségére — mondja. A fehérbor már ott a kancsóban. Binyecz lassan kortyolgatja. — Jó bor —jegyzi meg két nyelet közt..— Saját termés? Apu-Pilkauf— büszkén — rábólint. Binyecz eltökélt szándéka, hogy rokonszenves fickónak fog látszani, aki — végül — elnyeri majd a család tagjainak kegyét. így aztán megtoldja az elismerést: — Érződik rajta a gazda gondos keze. — Lehet, hogy nem egészen jól látja, de mintha ebben a pillanatban apu-Pilkauf szemében apró, meleg fény villanna. Binyecz rátesz gyorsan még egy lapáttal. — Nem olyan, mint amilyent manapság a kocsmákban mérnek. Nem lötty. Ennek bukója van. Méghozzá milyen bukója. Hány éves ez a borocska, kedves bátyám? Az öreg ravaszdi tekintettel pillant vissza rá. — Na, mennyinek saccolja? Majd akkor megmondon, ha kedves öcsémnek szólítasz — gondolja magában Binyecz. Közben időt akar nyerni. Fölemeli, fény Jelé fordítja a vékony üvegpoharat. Újra iszik. Egy darabig öblögeti szájában a bort. Nagyot nyel. — Három — böki ki aztán. — Szerintem pont annyi. — Ördögöd van, pajtás! — ragadja meg a poharat a khakinadrágos. — Olyan hároméves ez a rizling, mint amilyen az én pejkancám volt a seregben. (Most vajon pejkanca nincs, vagy már sereged se?— tűnődik el egy percre Binyecz, magában az utóbbi eshetőség felé hajolva.) — Abasári — kontráz Binyecz. (Még odahaza hallotta Pilkauftól, hogy az abasári a papa kedvenc bora.) — Szinte simogatja az ember torkát meg a nyelő- csőbolyhokat. Újra isznak. Binyecz észreveszi, hogy apu-Pilkauf pillantása mindegyre félcipőjére szegezödik. — Szép munka —jegyzi meg az öreg váratlanul. Binyecz meg úgy érzi, mintha ebben a pillanatban lelte volna meg a kulcsot apu-Pilkauf iránta eleddig ellenséges érzületű lelkivilágához. — Kisipari — mondja. Közben még arra is ügyel, hogy a hangja kellőképp tárgyilagos legyen. — Két éve nyüstölöm. Ugye, meg se látszik rajta? — A gyáriból másszor ennyi idő alatt már kettőt is széttapostam. Ez meg ... — Tenyerével megütögeti a sarokrésznél. — Igaz jóval többe került, mint a típus, de megérte. A mester szivét-lelkét beleadta . . . Hirtelen ötlettel megragadja a szék karfáját. — Mert itt van példának okáért ez a szék ... Én azzal a csekélyke szakértelmemmel is világosan látom, hogy milyen szék ez ... Fülugrik. Két kézzel megragadja a széket, magasba emeli, meglódítja, mintha mennyezetig akarná hajítani. . . — Messziről lerí róla a kisipari munka .. . Még a vak is láthatja, hogy a mester, aki csinálta, értette a dolgát. Beleadta szivét-lelkét a melóba. Visszaereszti a padlóra a széket. Ráül. — Nemcsak tetszetős, de masszív is. — Megmarkolja a karfát. — Jó pár éve szolgálhat már kedves bátyáméknál, s meg se látszik rajta. A fénye változatlanul ragyog. Lábai nem nyegdék. Támlája nem nyiszog. — Mély lélegzetet vesz, mint aki a végső érv kimondását latolgatja. — A gyári tákolmányok már rég hamuvá égtek a sparheltben, amikor ez a szék még javában szolgálni fog. Apu-Pilkauf egyhajtásra kiissza a bort. Csak aztán szánja rá magát a nagy vallomásra. — Magam csináltam. — Hangja halk, kissé rekedt. — Az asztalt, az ágyakat, az almáriumot meg a ruhás- szekrényt meg a ... Még egy pohárral. — A Magdika stafírungbútorát is én csinálom majd. Megígértem neki. Meggyfából. — Hunyorog közben. Mintha máris a fanyersanyagot szemrevételezné. — Nagyszerű bútor lesz — veti közbe Binyecz. — efelöl egészen biztos vagyok. — El se tudja képzelni, kedves öcsém ... S az öreg sorolja, hogy egy szakember mi mindent ki tud hozni a faanyagból . . . De Binyecz mindegyre csak a „kedves öcsém” megszólításra figyel ... Na végre!—sóhajtja megköny- nyebbülten. Na végre... Aztán mennek ki a fészerbe, megszemlélni a Magdika stafírungbútora céljaira félrerakott meggyfatörzseket. A sonkanadrágos — kissé kapatoson — közben odasúgja Binyecznek. — Nagy hóhányó vagy te, hallod-e? Egyből bepaliztad az öreget. Már évek óta a veje voltam, de még csak szóba se akart velem állni. Míg ők a fészerben szemlélődnek, odabent a nagyszobában a nők megtérítik a nyolcszemélyes asztalt. Ha a meggyfa szép volt, akkor a vacsora kifejezetten gyönyörű. Binyecz kétszer merít a húslevesből. Az aranysárga lén csillámos zsírfolttutajok him- bálódznak. A tészta sárga, vékony, Es mintha sose akarna végeszakadni. Úgy kell beszippantani, kanálvégre tekerten. A második fogás: rántottcsirke. Binyecz mellét, combját villáz ki a hatalmas tálból. — Még egy combot? — Anyu-Pilkauf (minden szó nyomán elpiruló középkorú asszony) elismétli: — Még egy combot? (Folytatjuk ) Elzászi üvegképek Huszonöt évvel ezelőtt egy strasbourgi és egy budapesti gimázium tanárának kezdeményezésére kulturális együttműködés született a két intézmény között. Ájóia. számos rendezvény, kiállítás szervezése, rendezése fűződött a strasbourgi Lycée Füstéi de Coulanges UNESCO-klubjának és a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium nevéhez. (Tíz éve rendszeres a diákok kölcsönös tanulmányi cseréje is.) A Néprajzi Múzeum magyar népművészeti anyagából Strasbourgban éppen három éve nyitottak meg tárlatot, s ennek viszonzásaként érkezett most hozzánk az Elzászi Üvegképek 1750-től napjainkig című bemutató. A Néprajzi Múzeumban augusztus 29-éig látható kiállításra két elzászi, három lotharingiai múzeum, továbbá a luxemburgi Állami Múzeum, a párizsi Népi Művészetek és Hagyományok Múzeuma, valamint tizenhat magángyűjtő kölcsönözte az anya- g°t. A francia népi kultúra e jeles műfaja, az üvegkép, a 18. században élte virágkorát. A technika Itáliában született, onnan terjedt el Nyugat-Európába, augs- burgi, csehországi közvetítéssel. A francia, a német, az olasz és az észak-európai kultúra találkozási pontján fekvő Elzász üvegképein e sokféle hatás érződik. Kezdetben népi ihletésű, vallásos tárgyú képek születtek itt. Előszeretettel ábrázolták Jézus életét, passiójeleneteket, gyakran jelenik meg Szűz Mária, a gyepnek Jézussal, és a különböző betegségek, katasztrófák, veszélyek ellen védő szentek alakja. Az evangélikusok kedvelték az eglomizált, vagyis a feliratos üvegképet, amelyek fekete alapon ezüst vagy arany betűkkel rajzolt, írt feliratokat tartalmaznak, keresztelőre, bérmálásra, esküvőre, halálesetre és más családi ünnepre. A francia, forradalom hatására a világi témák is megjelennek az üvegképeken. Az elzászi mesterek politikai személyiségek, hadvezérek arcképeit festik. És előszeretettel fordulnak a tájképhez, megelevenítik a négy évszakot, a földrészeket, fiatal nők portréit. De gyakran visszatérnek a vallásos témákhoz is. Száz-kétszáz esztendeje még minden elzászi családban őriztek néhány kisméretű üvegképet. A vallásos képek, a házi oltár, az úgynevezett vallásos sarok díszei voltak. A 19. század közepén a fényképezés térhódításával úgy látszott, létjogosultságát veszti az üvegkép. Helyét a családi otthonokban az olcsó, színes fotók és nyomatok foglalták el. Némi hanyatlás után az utóbbi ötven évben újból népszerűvé vált Elzászban az üvegfestés, amelyet naiv modorban vagy a régi hagyományok szellemében művelnek a mai mesterek. Megkezdték a műfaj tudományos feldogo- zását, tanulmányok, összefoglaló kötetek jelentek meg. A múzeumok és magángyüjtők előszeretettel gyűjtik az elzászi üvegképeket, ezeket a csillogóan színes, népművészeti emlékeket. Kádár Márta PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KÖNYV A SZELLEMISÉG A MŰVÉSZETBEN Vaszilij Kandinszkij orosz festő, a modern képzőművészet egyik legnagyobb alakja, 1910-ben írta azt a nagy hatású elméleti művét, amely magyarul — Szántó Gábor András fordításában — a közelmúltban lett olvasható. Az életművében a szín és a jel értelmét, összefüggésrendszereit kutató Kandinszkij kis terjedelmű „könyvecskéjének” kiindulópontja nem más, mint az új tartalom, nem pedig — mint feltételezni lehetne — az új forma. S hogy mi ez az új tartalom? Áz emberi lélek, az emberiség belső tartalmának megszólaltatása a tárgyábrázolás kényszerétől megszabadított festészet könnyebbé vált eszközeivel. Az írást a kortársak is nagy figyelemmel forgatták, nem véletlen, hogy születése ' évét követően, 1912-ben már három kiadást ért meg. A könyv utalásaiból is kiderül, hogy a Kandinszkij által fölfedezett új szellemiség milyen erős szálakkal kötődik kora ideológiai irányzataihoz. A szerző pontosan jelzi a huszadik századi művészet veszélyzónáit is, melyek egy részén az mára már túl is jutott. Megemlíti a geometrikus absztrakciót, azaz a tiszta ornamentika veszélyét, s a stilizá- ciót, azaz „a fantasztikum” veszélyét. Az első helyett az általa alkalmazott, a geometrikus formáknál tökéletesebb „tiszta absztrakciót”, a második helyett a „magasabb rendű fantasztikumot”, a végletesen egyszerű anyag fantasztikumát, vagyis „tiszta realizmust” javasol. E két pólus között a végtelen szabadság és a gazdag lehetőségek szférája húzódik — írja. Gondolatvezetésé- ből az is kiderül, hogy a modern művészet tulajdonképpen soha sem volt egyértelműen formalista, de totálisan hagyománytagadó sem. Kandinszkij könyve egyebek mellett azért is izgalmas olvasmány, mert első kézből tudósít saját művészetének olyan részleteiről is, melyeket legfeljebb művészettörténészek sikerültebb-sikerületlenebb értelmezési kísérletezéseiből ismerhetünk. FILM A FANTASZTIKUS LABIRINTUS Színes, amerikai mesefilm. Rendezte: Jim Henson, főszereplők: David Bo- wie, Jennifer Connelly. Az új amerikai mesefilm alkotói listáján gyanúsan nagy nevek sorakoznak; rendezője, Jim Henson a nálunk is népszerű Muppet-show nemzetközi hírű „atyja”, aki tehetségét Lucas és Coppola fantasztikus űrmeséiben is kamatoztatta. Főszereplője a popzene egyik legismertebb sztárja, aki nevét már többször is adta mozifilmekhez (a videoforgalmazásban nálunk is látható a többi között A Földre pottyant férfi főszerepében). A fantasztikus labirintusban egy varázslatos világ nagyhatalmú és erőszakos uralkodóját személyesíti meg. S mivel a szerep kifejezetten testre szabott, lehetőséget adott arra is, hogy Bowie öt új, a film számára írt dalát is megszólaltassa közben. A több mint huszonötezer dolláros, középkori ihletésű tündérmesének a koboldkirályt játszó rocksztár mellett még két emberi szereplője van, egyikük a bájos kamaszlány, másikuk egy igazi csecsemő. Mindketten feltűnően kirínak a „fantasztikus”, de megbocsáthatatlanul humortalan Muppet-figurák- ból álló, kínosan ijesztő csapatból, melynek tervezésével Henson és alkotói gárdája több mint két évet töltött. A hatás nem is marad el, a kisebb- nagyobb lények szinte kivétel nélkül félelmet keltenek, s majdnem bizonyos, hogy sok kisgyerek gondol vissza majd rájuk mint ijesztő élményre. A történet hatáselemei minden vonatkozásban pontosan kiszámítottak. Az események középpontjában egy Kismaszatnál is kisebb és bájosabb csecsemő áll, akire kínos kötelességként, kelletlenül vigyáz szülei távollétében nagylány-nővére. Toby, a kicsi nem teszi könnyűvé dolgát, nyűgösködik, még olvasni sem engedi nővérét nyugodtan. Sarah dühében meggondolatlanul azt kívánja, hogy öcsikéjét bár vinné el a manók királya. Miként a mesék logikája kívánja, óhaja teljesül. Persze megbánja, de késő, tizenhárom órát kap a manók királyától arra, hogy megtalálja a kisfiút a labirintus mélyén rejtőző kastélyban. Ha kudarcot vall, Toby is lidérccé válik. A félelmetes útvesztőbeli bolyongás közben Sarah barátokra is szert tesz, akiknek a segítségére számíthat. Elsősorban cselben és bajvívásban, hogy végül kimondhassa a koboldkirálynak címzett, varázserejű mondatot: „Neked nincs hatalmad felettem!” LEMEZ EGY EMELETTEL FELJEBB A fiatalok körében kedvelt Első Emelet legutóbbi, 1987 őszén megjelent nagylemeze nem sok újdonsággal szolgált — írtuk annak idején. Sokkal nagyobb meglepetést okoztak a Turné '88 című albummal. Stílusosan azt is mondhatnánk, egy emelettel feljebb jutott az Első Emelet. Az áprilisi koncertsorozatot felvették és szédületes gyorsasággal nagylemezen adták ki a népszerű dalokat. (Rozgonyi Péter érdeme a felvételek profi módja. Berkes Zoltán pedig hangmérnökként segített.) Érződik a hangversenyek jó hangulata, az együttes biztatása, a kedvenc számokért járó vastaps. Az Első Emelet koncertalbumára tizenkét dal fért fel, valamennyi ismert sláger. Van azonban közöttük néhány nóta, amely eleddig nem került föl fekete korongra (bizonyos „okok” miatt), ezért például az 1983-as Titanic, az Európában hallgatnak a fegyverek című szerzemény legendássá vált. Ezután végre bárki meghallgathatja, nemcsak a koncerten. A Táncosnő, Középkori házibuli, A film forog tovább, Állj vagy lövök, Csakazértis szerelem — és a többi nóta igen szépen szól. (Favorit, 1988.)
