Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. július 30. • PETŐFI NÉPE • 5 TÄBOR TISZAKÉCSKÉN Itt nincs jó vagy jobb citerás . A tiszakécskei Móricz Zsigmond Diákotthon és Gimnázium előtt sétálók az elkövetkező napokban gyakran hallanak az épületből kiszűrődő citera- szót. Július 23-án nyitották meg a nemzetközi citeratábort. Eddig nyolc alkalommal rendezték meg, az utóbbi öt évben Tiszakécskén. Úgy látszik, a város egyre inkább magáénak érzi a tábort, s a minden esztendőben ide visz- szajárók is megszokták Kécskét. Éppen a bemutatkozót tartják, amikor felkeresem az első turnus résztvevőit. A diákotthon belső kis udvarán színpadot alakítottak ki, oda állítottak asztalokat a citeráknak. A hallgatósággal szemben Pribojszky Mátyás ci- teraművész, a tábor vezetője áll és magyaráz: — Nem kell műsort adni, csak egy rövid kis valamit. Akinek kedve van, felpattan a színpadra és eljátssza a legkedvesebb nótáját. Igencsak otthonosan mozog már mindenki, alig van néhány ember, aki először van itt. Az a hír járja, hogy aki ide beteszi a lábát, az biztos, hogy utána mindig visszatér. <• Elkezdődik a bemutatkozás. Egy fiatalember lép a színpadra. Elmondja, hogy Somogy megyéből érkezett, Horváth Istvánnak hívják. Megpendíti hangszerét. Érződik az igyekezetén, úgy akar játszani, mint soha. Társai tapssal köszönik meg a produkcióját. — Egymást váltják a citerások a színpadon. Pribojszky Mátyás mindenkitől kérdez, mindenkihez szól, a jó produkciókat megdicséri. A sikerélmény boldogságát tükrözik az arcok. Többnyire ismerik itt egymást az emberek, pedig az ország különböző helyeiről érkeztek. Játszott már egy szentlőrinci csoport, aztán négy kisgyerek Csajágról. De jöttek ide Szeghalomról, Makóról. Nem messze tőlem egy szegedi család ül. Az édesapa éppen fellépésre készülő fiát bíztatja. Feltűnően sok a gyerek. 1980-ban, amikor Fonyódon rendezték meg először a tábort, még csak nyolcvanan jelentkeztek, s ezek között két gyerek volt. Tavaly már több mint hatszázan jöttek, közöttük négyszázötven gyerek. így van ez az idén is. Nagyszüleink szép dalait talán sikerül belopni a diszkó- és rockzenén felnövő fiataljaink szívébe. Előttem egy huszonéves kunszentmártoni fiú. Bállá Tibor ül. Élvezettel hallgatja a többiek játékát, kezében mesteri faragással készült citeráját szorongatja. Izgatottan várja, mikor kerül sorra. Amikor a szincji<^a lép, a tiszakécskei Tisza 83 citerMesckar vezetője, Zoboki József- né a fülembe súgja: — Ez nagyon ügyes fiú. A Csehszlovákiából érkezett együttes már harmadszor vesz részt a tábor munkájában. Pribojszky Mátyás néhány évvel ezelőtt Galántán találkozott velük, már éppen széthullóban volt a csoport. Nem tudtunk előre jutni — emlékszik vissza az esetre Ménkű Milán, a lévai együttes vezetője. — Csak pengettünk, de fejlődni nem tudtunk. Nem volt kitől tanulni. Matyi bácsi aztán rábeszélt bennünket, hogy lépjünk be a citerabarátok klubjába. Azóta minden évben eljövünk a táborba. Itt annyit tanulunk egy hét alatt, hogy egész évre elég. — Nekünk ez a hét ... minden szól közbe a társa. — Ebből élünk. Erről beszélünk egész évben. Hogy volt, mi történt, mikor lesz már újra nyár, mikor jöhetünk citerázni. Hasonló szeretettel beszél az itt töltött hétről Simon Szilvia is, aki lányával, Cynthiával utazott Kecskére Kanadából, hogy citerázni tanuljanak. Az édesanya elmondja, hogy két együttes van Kanadában, a Sudbury-csoport az övéké. —A gyerekek nem is tudtak a citeréről — meséli a kezdetet. — Aztán vettünk hat citerát és Gombás Józsi megtanított bennünket játszani a hangszeren. Beszélgetés közben folyton megáll és lányától kérdez meg egy-egy szót. Cynthia jobban beszél magyarul, mint az édesanyja. — Nekünk újra kellett tanulni a magyar nyelvet — vallja az asszony. Fenyvesi Istvánná Londonból érkezett a táborba. A nagyapja — aki Békés megyében élt — sokat pengette ezt a hangszert. Fenyvesiné most tanul citerázni. Egy londoni ismerőse, Gáspár Gyula — aki szintén járt itt — ajánlotta neki a tábort. — Remélem — jegyzi meg — a lányom is kedvet kap. Közben véget ér a bemutatkozás. Valaki hiányolja, hogy Pribojszky Mátyás nem lépett fel. A táborvezető tiltakozik: majd eljön annak is az ideje. Most éppen elég tennivaló akad. El kell dönteni, ki melyik csoportba kerül, később pedig a csoportvezetőkkel tart megbeszélést. Nyolc éve ez így megy. Amikor arról kérdezem, hogy nem fárasztó-e számára ez a minden évben ismétlődő háromhetes program, így válaszol: — Fárasztóbb lenne, ha nem csinálhatnám. Pribojszky Mátyás nevét sokan ismerik. Tudják, milyen elszántan harcol a citera népszerűsítéséért, s azért, hogy bebizonyítsa: „a szegények hangszere” nem primitív, csak primitíven használták. A citerának nemcsak múltja, de jelene és jövője van. Ezt igazolja, hogy jelenleg mintegy ötvenezer citerázó ember él Magyarországon. Vajon miért foglalkoznak ennyien — önként! - zenével és énekléssel? Mi a titka, hogy évről évre nő a számuk s a nyári táborba is újra és újra — szabadidejüket és pénzüket áldozva — visszatérnek? — A népművészetnek — magyarázza Pribojszky Mátyás — örökké bizonyítania kell. Akik ide jelentkeznek, nemcsak tanulni, de megerősödni jönnek. Lélekben megerősödni. Ez a tábor egy lelki fürdő. Itt újra hihetnek önmagukban, hihetnek abban, hogy amit csinálnak szép és értékes. Az itt kapott hitben élnek egész évig. És amit tanulnak, abból megélnek a következő nyárig. Másrészt hiányt is pótol a tábor. A gyerekek nem tudnak énekelni, nem ismerik a magyar népdalokat. Amikor az iskolai ének-zene oktatás csődjéről • f igyeljetek csak. hogy s/.ól így! Pribojszky Mátyás a kisebbeknek ad tanácsokat. • Bujdosó Istvánné a kezdőknek magyarázza a citerapengetés tudományát. • A kécskei és a borii együttes I rhán Zoltán (képünkön jobbról) vezetésével gyakorol. beszélünk, itt több száz gyerek énekel és zenél szívesen. Amíg beszélgetünk, Matyi bácsit (a táborban mindenki így hívja) állandóan keresik. Egyik a citeráját mutatná, a másik kérdezni akar valamit, olyan is akad, aki családi gondjairól szeretne beszámolni. Gyerek, felnőtt egyaránt bizalommal fordul hozzá. — Itt nincs életkor — világosít föl Pribojszky Mátyás. — Itt mindenki egyenlő. Van egy jelszavunk: ebben a táborban nincs jó vagy jobb citerás, csak olyan, aki rászorul arra, hogy tanuljon a másiktól. Távozásomkor sokáig kísér a zeneszó. A táborban késő estig pengetik a citerákat. Benke Márta CZAKÓ GÁBOR: Csángó rémmesék Elfelejt, akit elfeledtünk A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, legfönnebb csacsog együgyű éneket, no, ott játszódott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilométerrel túl a magyar nézettudaton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező kesze- gecskék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé bennszülöttes cájggúnyában. Mert bizony, ha észrevették volna őket a milicisták, menten kiakolbólítot- ták volna őket az országból. Örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Haj aj aj! Le sem merem írni, a két elvetemült turista a legfertelmesebb aljasságra vetemedett: beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Erről-arról, keszegek kapásáról, időjárásról. No, amikor már úgy találták, hogy összemelegedtek, megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyíltesző, megtanulta, amit lehetett, no megkérdezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyermekecske, fürge eszét végigszalasztotta a leckéin, a hallott híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, kibökte: — Polyákok. Nevek, nevecskék Ki tudja ma már, hogy Ferdinánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem tervezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget útálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magvarul nevezkedik, a másik olájul. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az oláj szónak arrafelé még manapság sincsen semmi bántó csengése, miként a Hohenzol- lernnek sincs, ahogy őfelségét von haus aus hítták. No, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó összevisszaságnak: ezután mindenkinek szép oláj neve lesz. A rendelet teljesedésbe ment, és érvényben is van a mai napig, mert a kontinuitás legalább annyira fontos, mint a rend. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olájjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a barátai között. Nem csoda, hogy messziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas ba után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — No de a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Áz ö neve magyarul Pipász! Az Isten szaga Hírlik, hogy egy időben az Úr hátat mutatott a csángóknak. Ők azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. így is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányairól egy külországi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyóntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyari- zált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, aki a Benedekék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visszafordult! A víznek rózsaillata olt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgőit a nép csöbrökké)vödrökkel, hordta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaillatú. Özönlöttek a szomszéd falvakból, messzibb környékről is a kíváncsiak, az ájtatos szívű- ek, akik nem adták föl a reményt, hogy a gazolinbűzön és pacsulin túl is van világ. A hatóság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártírillatú história kissé mellévágott a szokásoknak, hamar kitalálódott a megoldás. A milícia körülfogta, a tűzoltóság kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Benedek-kutat. Éjjel-nappali őrséget állítottak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszászivárgott. A népek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbűzölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan vérta- núrózsa-illata van, mint annakelötte. . Aki nem hiszi, járjon utána! Petőfi költészete és a népdal Szalkszentmártonban tíz versszakot énekelnek Országszerte számos Petőfi- verset énekelnek népdalként. Sokan nem is sejtik, hogy a szöveg valóban Petőfitől származik. A tartalom miatt magától értetődőnek tekintik, hogy az népdal, tehát a szerzője ismeretlen. Változtatnak is a szövegen. Különösen érdekes a helyzet Petőfi Alku című versével. Ezt 1845. szeptember 15—16-án írta Szalkszentmártonban. A szöveg: Juhászlegény, szegény juhászlegény! Tele pénzzel ez a kövér erszény; Megveszem a szegénységet tőled, De rá'dásul add a szeretődet. „Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még százannyi lenne borravaló, S id’adnák a világot ra dósnak, Szeretőmet mégsem adnám másnak!” Petőfi ezt a két szakaszt írta, Szalkszentmártonban azonban tíz versszakot énekelnek ezzel a szöveggel: Amoda a hegyek oldalába, Ül két juhász fekete subába, Amint ottan ketten beszélgetnek, Azt mondja a gazdag a szegénynek: — Hallod-e te szegény juhászlegény! Tele pénzzel ez a kövér erszény; Megveszem a szegénységet tőled, Ráadásul add a szeretődet. — Ha ez a pénz volna csak foglaló, Ezerannyi meg a borravaló, S a világot adnák ráadásnak. Szép szeretőm mégsem adnám másnak. Mert az a pénz csakhamar elfogyna, Sem pénzem, sem szeretőm nem volna. Akkor lennék csak igazán szegény, Juhászlegény, szegény juhászlegény. — Juhászlegény, szegény juhászlegény, Szeretődbe igen nagy a remény, Ha meghalna vagy hütelen lenne, Sem szeretőd, sem pénzed nem lenne. — Akkor lennék csak igazán szegény, Juhászlegény, szegény juhászlegény. Bujdosója lennék a világnak, Szép szeretőm mégsem adnám másnak. Leégett a kiskunsági cserény, Benneégett szegény juhászlegény, Benneégett kilenc pár ruhája, Számadója kivarrott subája. Számadónak nincsen annyi kára, Megveszi a bugaci vásárba. , Hanem az a szegény juhászlegény, Benneégett ő maga is szegény. Barna kislány kerüli a cserényt, Keresi a szegény juhászlegényt. Barna kislány hiába keresed: Benneégett, ki téged szeretett. Mutassátok, hol van az ő sírja, Hadd ültessek rózsatövet rája. Teremjen az rózsát, ne csak bimbót: Mert ő nékem igaz szeretőm vót. Petőfi versét a nép folytatja úgy, mindha maga a költő írta volna. Netán tényleg ő írta, s a kézirat elveszett? Mindenesetre a nép azonosul vele! Az első szakasz pontosítja a helyet, megjelöli a beszélgetés körülményeit. A második és harmadik szakasz sem egészen azonos Petőfi költeményével: inkább annak egyik változata. (A változatot 1872-ben Színi Károly is lejegyezte.) A szalkszentmártoniak már a költő életében ismerhették Az alku című költeményt, megszerették, énekelték. Azonosultak a költő képzeletvilágával: megtoldották a költeményt saját versezetükkel. Matics Pál RÓZSA ENDRE Búcsútlanul A láng-kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás. Ott állsz valahol, hamufényben. (Túl hirtelen esteledik ránk.) Ott vársz. Zsugorogva tapad bőrödre az éjszaka hámja. Üres és forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába. Sínpáron a hold varrata; szemedben a könny télén urnák. Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát. Kifakadnak a régi hegek! Az új sebek — elvárásodnak . . . A csikket a porba pöccinted; Körmödre ne égjen a holnap! PROVAZNIK GÉZA; Metszet apámról támadták az évek rámhagyott-arcát mint kések vésték a földbe szabdalták darabokra nincs aki onnan kitörölje
