Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
JPW 1988. június 4. • PETŐFI NÉPE • 3 KÉPZŐ- ÉS IPARMŰVÉSZEK BEMUTATKOZÁSA Tanítanak és alkotnak Ma délelőtt ny ílik meg a Szakszervezetek Bács- Kiskun Megyei Tanácsának Székhazában a pedagógus képző- és iparművészek megyei kiállítása. Az alkotók és a képzőművészet iránt érdeklődő közönség számára egyaránt tanulságokkal szolgáló rendezvény immár jelentős hagyományokkal rendelkezik. A műfajilag is változatos, szakmai minőségével is kiemelkedő idei anyag ismét bizonyítja, hogy az alkotói tevékenységükkel is bemutatkozó pedagógusok magas szinten ismerik a hivatásukhoz tartozó szakmai tudnivalókat. A háromévenként életre hívott rendezvény szervezésében a Bács-Kiskun Megyei Tanács művelődési osztálya, a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottsága és az Amatőr Képzőművészek Tanácsának megyei szervezete mellett jelentékeny részt vállal a pedagógusok szakszervezetének megyei bizottsága is, melynek munkatársával, Kricskovits Maricával az idei rendezvény szervezésének részleteiről, a kiállítás létrejöttének előzményeiről beszélgettünk. • Szabó Zsuzsa: Kecskemét (batik) Pályázati felhívást tettünk közzé a megyében, elsősor-' bán azzal a céllal, hogy a munkák által is átfogó képet kapjunk — s a kiállítás keretében adjunk is — a pedagógus képző- és iparművészek helyzetéről, fejlődéséről. Fontosnak tartottuk, hogy fórumot biztosítsunk az utóbbi három évben született színvonalas munkáik bemutatására. A bemutatkozáshoz szorosan hozzátartozik az a megnyitót követő szakmai tanácskozás, mely lehetőséget kínál arra, hogy Mezei Ottó művészettörténésznek, a zsűri egyik tagjának részvételével az alkotók konzultáció keretében is véleményt cserélhessenek, elmondhassák problémáikat. — Az ismert művészek mellett több név is akad, mellyel először találkozhat a látogató. Kik nevezhettek a pályázatra? — A megyében élő és alkotó pedagógus képző- és iparművészek abban az esetben is beküldhették munkáikat, ha jelenleg éppen nem tanítanak. Az alap- vagy szövetségi tagság sem volt kizáró tényező. Fontos volt viszont, hogy a beküldött munka a legutóbbi esztendők termése legyen. — Mintha idén színesebb lenne műfajilag is a kínálat... — A festmények, grafikák, kisplasztikák, iparművészeti tárgyak mellett vizuális kísérletekkel, dokumentációkkal is lehetett nevezni. A közönség végül is negyvenhárom alkotó hetvenhat munkájával találkozhat. A kiállítóknak csak egy része folytat ismert, sőt elismert művészi tevékenységet, nem kevés azonban azoknak a száma sem, akiknek — fiatal, kezdő rajztanárként — sokat jelent a nyilvánosságnak ez a formája is. Feltehetően szakmai fejlődésükhöz is hozzájárul, ami viszont visszahat a pedagógiai munkájukra. — Csak a kecskeméti közönség találkozik a kiállítással? — Ha nem is a teljes anyagot, de egy részét mindenképpen be szeretnénk mutatni a megye több városában: Baján. Kalocsán, Kiskunhalason, Kiskőrösön is. Károlyi Júlia „HITÜK, BIZALMUK ELTETO, VIGASZTALÓ KINCS VOLT SZÁMOMRA” Hat évtized a katedrán meghatottan Csiszár Mária. — Sosem tudom száraz szemmel felidézni azokat a pillanatokat, amikor a lányaim és a fiaim erőlködve, akarva, megpróbálkoztak a betűírással. így kerekítem, úgy fordítom: az óramutató járásával szemben. Magam előtt látom a girbe-gurba vonal- káikat, a „szamárvezetős” füzetekben. Ragaszkodók, hálásak és tisztelettudók voltak. Mikor azt mondtam: „Csend, figyeljetek”, olyan áhítattal néztek rám a drágáim, mintha próféta jelent volna meg. Hitük, bizalmuk éltető, vigasztaló kincs volt számomra. Virágözönnel ékes névnapokat. hangos, vidám tanyasi farsangokat, áhítatos karácsony estéket emleget Csiszár Mária. A szórakoztatásról, az ünnepi műsorról maguknak kellett gondoskodniuk. De micsoda színdarabok, betlehemesek, re- gölések voltak azok! Csapatmunkával, lelkesen, vidáman, nem volt megoldhatatlan feladat. Gazdag emlékű évek zárultak le, amikor 1942-ben áthelyezték a tanító nénit Soltra: a központi iskola negyedikes fiú Madár István országgyűlési képviselővel, a Solti általános iskola igazgatójával kopogtattunk be a minap a Vörös Hadsereg utca egyik patinás házának ajtaján. Csiszár Mária nyugdíjas tanítónőt kerestük. Április végén volt ugyanis a hatvanadik évfordulója annak, hogy a Du- na-parti településen máig tartó szolgálatba kezdett... Hamarosan nyílt is az üvegajtó. Mosolygós néni fogadott. Az előszobából egyelőre azért nem mehettünk beljebb. — Mindjárt vége a németórának — mondta vendéglátónk. — Míg nem csöngetnek ki, nem tudok a kedves vendégekkel foglalkozni. A köztiszteletben álló solti pedagógusnő 1929-ben lépett fel először a katedrára. A várva várt „premier” előtt már nyolc évvel kézhez kapta a tanítói oklevelet a veszprémi angolkisasz- szonyoknál. Sopronból hívta a várakozó jelöltet a Duna mellé Huszka Jenő főosztályvezető sürgönye. Es a tanév végén, áprilisban megkezdett munka máig sem szakadt meg. A helyettes tanítónőt később Solt egyik uradalmi majorjába, a Nemes-birtokra helyezték, hogy a cselédek és a gazdák gyermekeit (esténként a szülőket is) bevezesse a betűk, számok titkos birodalmába. Nehéz, de szép időszak volt ez a fiatal pedagógus életében. Volt úgy, hogy százhúsz gyerekkel kellett foglalkoznia az osztatlan tantervű és évekig „tan- erőhiányos” pusztai alma materben. Reggel kezdett az első csoporttal, délután folytatta a másikkal. így ment ez a végkimerülésig. — Szerettem azokat az ártatlan, tiszta szemű, igen szegény cseléd-gyerekeket mondja • Vladár István látogatóban Csiszár Máriánál. • Osztálykép az 1948—49-es tanévből osztályát vette át. Később következtek az elsősök. Kis és nagy felmenőrendszer: szakfelügyelői vizsgálat, osztályozó értekezlet, évnyitó, bizonyítványosztás — tartalmas pedagógusélet. Végig odafigyeléssel, szerető szigorral, tudással. Híres volt arról, hogy a tudás és a tanulás alapjait eredményesen tudja „lerakni”, a számtan és az írástanítás ősi praktikáit igyekezett a korszerű módszerekkel is gazdagítani. Drozdi, Quint és Stollár hasznos segédkönyveit ma is emlegeti, s lelkesen védi a hagyományos, fonomimikai tanítást. Sokszor hívták már a Bécs- ben és Eisenstadtban lakó rokonok, költözzön át, de ő hűséges maradt Solthoz. Képtelen lenne másutt élni. Hiszen itt máig szükség van rá. Nyugdíjazása óta (1957) is a köz szolgálatában áll. Az első években a solti napközit irányította. A hatvanas évek közepétől pedig szakkört vezet, német nyelvre oktatja a felnőtteket (egykori kisdiákjait) és a gyermekeket. Gyakori vendégek nála hajdani kollégák, kolléganők, s a régi tanítványok is. Hetente kétszer ötórai teát>— társalkodó-délutánt — rendez hangulatos otthonában. Csiszár Mária boldog. A szépen fejlődő településen együtt élhet azokkal, akiket az írás, olvasás; számolás mellett emberségre, tisztességre is tanított. Bár ő már nem nagyon ismeri föl az apává — sőt nagyapává — lett egykori tanítványait, a fogorvosnál, a boltokban, az utcán hangos üdvözlések, apró figyelmességek jelzik számára: diákjai nem felejtették el. És az egykori kollektívája sem ... 1986-ban kapta meg — tanítói képesítő vizsgája 65. évfordulóján — a vasdiplomát. Az ezzel járó — nevetségesen csekély összeget: ezer forintot — a nagyközségi tanács a négyszeresével toldotta meg. „Duplán fog ez melegíteni, hiszen ebből veszem meg a tüzelőmet” — mondta a tanító néni — és az idén áprilisban azt sem felejtette el a falu, hogy most van a hatvanadik évfordulója annak, hogy tanítani kezdett a Duna-parti településen. Ülünk a főutcai ház előszobájában, beszélgetünk. Már két órája. Előkerülnek a régi osztályképek. Emlékek, szépek ... Egykori tanítványaival, lakóközösségével együtt mi is tisztelettel köszöntjük Csiszár Mária tanítót a pedagógusünnepen. Farkas P. József TANYAI ISKOLÁBAN „Müller vagyok, a Ha a pedagógiai előadásra vagy továbbképzésre hívták, így mutatkozott be: „Müller István vagyok a járástól.” Természetesen mindenki az akkor még létező járási tanácsra gondolt, s megil- letödött a nyilván magasrangú funkcionáriustól. O azonban sietve hozzátette: a Göböly-járásról jöttem, a madara- si tanyai iskolából. Talán nem illő most ezzel az anekdotával előhozakodni, de Müller Istvántól távol áll bármiféle ünnepélyesség. Vidám, remek humorú ember, aki meglévő testi nyavalyáit a 22 tanyai esztendő természetes velejárójának tartja. — Mindig valami fúró-faragó szakmát szerettem volna választani, de az apám szerint ilyesmihez nem voltam elég ügyes. így hát a bajai tanítóképzőben végeztem 1953-ban, 19 évesen, majd gyakorlatra a Madaras déli részén lévő újfalusi iskolába kerültem. Rövidesen áthelyeztek a Göböly-járási iskolába, ezért bizony nagyon fel voltam háborodva. Kollégáim rábeszéltek, vállaljam el a tanyai tanítást, hiszen jóval több fizetést kapok, mint bent a községben. Egyedül tanítottam mind a nyolc osztályt, úgy, hogy az alsósok délelőtt, a felsősök pedig délután jártak iskolába. Mint fiatal pedagógust, bőven elláttak tanáccsal. Az egyik tanfelügyelő biztatott, hogy tanítsam a kémiát mélyebben, alaposabban. A másik ezt feleslegesnek nyilvánította, de meghagyta, hogy a magyart el ne hanyagoljam. A földrajzos szerint halálos vétek a vázlatból kihagyni a rajzmintát. Kora tavaszra teljesen kikészültem, bejelentettem az igazgatómnak, hogy nem bírom tovább. Már addigra elfáradtam, mire biciklivel kiértem a 7 kilométerre fekvő iskolába. Mindig velem volt egy karikásostor, azzal hajtottam cl a kóbor kutyákat. Két év telt el, mire megjött Rasztik Béla bácsi. Kiváló pedagógus, igazi polihisztor, aki németül is tökéletesen beszél. Átvette tőlem a felső tagozatot, amely aztán az ő nyugdíjba vonulásával meg is szűnt, 1966-ban. — A sok érdekes emlék közül hadd említsek egy nekem nagyon kedves történetet. Volt egy kis ötéves helyre gyerek, aki nagyon könyörgött, járhasson már ő is a többiekkel együtt iskolába. Megengedtem, és rövidesen bebizonyította, hogy lépést tud tartani a többiekkel, a nagyobbakkal. Igazgatóm aggódott; baj lehet belőle, hiszen tiltja a törvény. A fiúcska mégis maradt, év végére megtanult szépen írni-olvasni és a második esztendőre „segédtanítói” címet kapott. Attól kezdve Göböly- járáson egy évvel a tanköteles kor előtt kezdték a gyerekek a tanulást. S mit tesz isten, három év múltán az egész országban bevezették az iskola-előkészítőt. — Teltek-múltak az évek, megnőttek a kicsinyek. Vannak tanítványaim, akiknek a nagyszülei is hozzám jártak. Az a szokás, ha valaki férjhez megy vagy megnősül, elhozza bemutatni a jövendőbelijét, később meg a gyerekeket. El sem tudom mondani, milyen családias, meleg légkör uralkodott az iskolában. Gyerekek, szülők összefogtunk, termeltünk gyümölcsöt, vetettünk rozsot, még egy gyógynövénnyel, a borsfűvel is foglalkoztunk. Jó pénzt kaptunk értük, amit a szülői munkaközösség kezelt. Évvégén azután országjárásra indultunk. — Annyira megszerettem a tanyai munkát, hogy azt hittem, onnan megyek nyugdíjba. Időközben azonban megkezdődött a tanyavilág felszámolása. Kezdetben volt olyan év, hogy tizenhat elsőst írattak be, a végén már csak egyet-kettőt. 1976-ban leadtam az épületet. Gondolom, nincs rajtam kívül még egy tanító az országban, aki az iskolája indulásánál és megszűnésénél egyaránt jelen volt. Most a madarasi központi iskolában tanítok, de a gyönyörű tanyai éveket nem felejtem el soha. Müller István zömök, energikus ember, aki egy percig sem tud tétlenül ülni. Népművészeti faragásokat, cite- rát, tamburát készít, betanította a madarasi negyventagú citerazenekart. Szenvedélye a vadászat. Hivatásában szerencsésnek tartja magát, ha nem így lenne, bizonyára nem választotta volna lánya és fia is a pedagógus pályát. Számos elismerésben részesült, kétszer kapta meg a Kiváló Munkáért kitüntetést, birtokosa az Úttörővezető Érdeméremnek. Évtizedekig vezetett egy jó eredménnyel működő lövészegyletet, ezért a Honvédelmi Érdeméremmel tüntették ki. Gál Zoltán SZOMBATI LEVÉL: Aranyhörcsög A szerencsétlen kis jószág talán egy, másfél hónapig vergődött az üvegdobozban. Mindannyiszor meghatott rendületlen törekvése, hogy kiszabaduljon. Parányi testét megfeszítve, két hátsó lábára ágaskodva nyújtózkpdott, ugrált fölfelé, mert ösztöneiben sejtette, hogy arra lehet a szabadulás útja. Aztán egyszer azt vettük észre, hogy pici fehér lábai meredten állnak ki a forgácsból — nem érte el az áhított szabadságot, kimerültén és holtan terült el az üvegfalak között. Eszméletem kezdeteitől szeretem az állatokat. Mindig volt közülük egy-egy „barátom”, s némelyiknek az emléke máig elkísér, s harminc, negyven év múltával is csodálkozásra késztet ösztönük, intelligenciájuk, ragaszkodásuk. S mert szeretem, sajnálom is őket, azokat, amelyeket természetes környezetükből kiragad az emberi önzés és dobozokba, ketrecekbe zárja, vagy például a cirkusz porondján értelmetlen produkciókra sarkallja vasbottal, korbáccsal, éheztétéssel. Ne értsenek félre. Nem vagyok bigott állatbarát. Tudom, hogy az embernek szüksége van vágóhidakra, baromfifeldolgozó üzemekre, szalámigyárakra stb. Tudom, hogy a ló, a bivaly, az ökör, a szamár igavonó állat, s erejével szolgálja a róla gondoskodó embert. Csak az értelmetlen pusztítást, az oktalan kínzást, az értelem ilyen eltorzult „uralmát” vetem meg. A napokban, pontosabban az egyik éjszaka megrázó tapasztalatot szereztem erről. Az erkélyen állva hallgattam az éjszaka csendjét, tűnődtem a város fényein, a nyáreleji csillagok ragyogásán. Lent az úton egy cirmos macska lopakodott volna át a túlsó oldalra, ahol egy fekete társa várta. A kanyarban azonban hirtelen felbúgott egy autó. A cirmos ösztöneivel megsejtette a veszélyt és az úttest szélén meglapult. A sárga Zasztavában fiatalemberek ültek. A vezető észrevette a lapuló macskát, s a kormány enyhe mozdulatával célba vette. A következő pillanatban egy tompa puffanás, és a macska rángatózó teste ott vergődött az út közepén. Néhányat még rúgott hátsó lábaival, majd elcsendesedett. Döbbenten álltam az erkélyen, és nem tudtam hová tenni ezt a „heccet”. Nem azon csodálkoztam, hogy vannak ilyen emberek, mert régen tudjuk, hogy vannak. Olyanok, akik az útra kibotorkáló fácánt meglátva még nagyobb gázt adnak, hogy elkapják a gyönyörű madarat, akkor is, ha ez számukra nagy kockázattal jár. A macskát megcélzó fiatalember például hajszál híján nekivágódott az útmenti fának. Az állatok gyanútlanok. Igaz, némelyikben már kezdenek kialakulni az alkalmazkodás már-már emberi tulajdonságai. Ismertem egy kutyát. Valahol Kecskeméten, a Honvédkórház mellett lakott. Reggelenként elkísérte kisgazdáját a Kodály iskolába, ott elbúcsúztak egymástól, és a kutya hazasétált a lámpákon, zebrákon, kereszteződéseken át. Ez így ment évekig, mígnem valahol elvétett valamit. Úgy emlékszem, hogy a kőrútnál történt a baj. A lámpa villogóra volt állítva, s ez megzavarta az állatot... De nemcsak a városokban ritkítja az állatokat a civilizációs veszély. . Tudjuk, hogy egyre kevesebb az énekesmadár, mert a permetezés miatt nincsenek kukacok, vagy ha vannak, azok mérgezettek és megölik a madarat. Akik autóval járják az országutakat, megfigyelhetik, hogy tavasszal, nyáron mennyi áldozat vére festi a betoncsíkokat: ■ sündisznók, ürgék, kutyák, macskák, háziszárnyasok tetemei. Bár ez utóbbiakat gyakran azért ütik el, hogy utána lopva a csomagtartóba tegyék. Egyszer — néhány kilométerrel Bocsa előtt — én is elütöttem egy állatot. Nem az országutat néztem. Forgalom nem volt, s gyönyörködtem a pezsdülő tavaszi zöldben, az út mellett éppen kivirágzott gólyahír sárga özönében. Az utolsó pillanatban láttam meg az állatot, s az autó első kereke enyhe döccenéssel átfutott rajta. Azonnal megálltam, riadtan tekintettem körül, majd hátra szaladtam. A teknősbéka. mintha semmi sem történt volna, sztoikus nyugalommal afaszolt tovább. Az ő természetes védettsége elég volt ahhoz, hogy túlélje a veszedelmet. De a sündisznó hiába rántaná magát karikába, az kevés egy autó ellen. Amennyire fölháborít az állatok oktalan pusztítása, kínzása, éppen úgy elítélem azt is, ha — stüusosan szólva — egyesek átesnek a ló másik oldalára. Vannak ilyen emberek. Ők azok, akik jobban szeretnek egy spánielt, mint a szomszédék kisgyerekét. Akik vérbenforgó szemmel rázzák öklüket, ha a lakótárs, a szomszéd, vagy bárki eldob egy gyufaszálat, de vérig sértődnek, ha németjuhász kutyájuk nem éppen illedelmes viselkedésének nyomaira figyelmeztetik őket, mondjuk éppen a folyosón vagy a homokozóban. Ők azok, akik ezreket és tízezreket hajlandók adni egy fajtiszta kutyáért, de egyetlen forintot sem, ha valakinek a megsegítéséről van szó. Mondják, hogy az „oktalan állat” nem tud magán segíteni, de az ember tud. Nagy tévedés. Mert az oktalan kutya, macska stb. prímán beszerzi magának az ennivalót, de mit tegyen a bár okos, de tehetetlen, beteg ember? Kire számítson, ha nem a másik emberre? Ismerek olyan valakit, aki ötezer forintért vásárolt egy perzsa macskát, naponta friss húst vesz neki, s evés után kefével megmossa az állat fogát, hetenként kétszer samponnal fürdeti, s úgy beszél vele, mint leg- szerelmesebb társával, ugyanakkor a vele egy lakásban, a szomszéd szobában lakó nagyapjára ajtót sem nyit, az öreg konzerveken, befőtteken él. Sőt az unoka meggyanúsította az öreget, hogy ellopta a macskának vett májat... Szóval ez a ló másik oldala. Hány, de hány példát lehetne említeni még ezen kívül, mint ahogyan szinte vég nélkül folytathatnánk az állatkínzók rémtörténeteit is. Az aranyhörcsögöt sajnáltam, de javíthattam volna-e a sorsán? Ha elengedem, kiszabadítom, mi lesz vele? Ő már dobozban született, talán élelmet sem talált volna, s úgy jár az első alkalommal, mint a randevúra osonó cirmos macska. De ösztönei még sértetlenek voltak: menni, kaparni, futni, szabadnak lenni. Rajta tehát nem segíthettem. Folyamatos szánalom él bennem egy megvadult bika iránt — tizenkét éves korom óta. Csátalján elszabadult a község bikája és alaposan megropogtatta gondozóját. A bikát „kivégezték”. Jött egy ember, pisztoly-féle szerkezettel, ami egy nagy darab vasat lőtt ki. Odatartották a gúzsba kötött bika homlokához, s pillanatok múlva recsegve szakadt be a csont, s az állat összeomlott. Ekkor az ember egy bottal benyúlt a sebbe és megkavarta az agyat. Körülbelül öt méterre álltam az esettől. Hetekig, hónapokig széde- legtem a látvány súlya alatt... Újra mondom, hogy nem vagyok „állatbolond”, de oktalan vérengző sem. Ahhoz, hogy az embernek tápláléka legyen, szüksége van az állatok húsára, ruházatnak a szőrére, bőrére. De végezzünk velük humánusan, s ne kínozzuk, ne is ajnároz- zuk őket. Tudom azt is, hogy nem mindenki szándékosan, direkt megcélozva üti el a macskát, sündisznót, kutyát, hanem mert olyan hirtelen szalad elé, hogy már semmit sem tud tenni. Azt is tudom, hogy vannak „okos” állatok, jól idomított, látványos produkciókra képes jószágok, amelyeket mutogatnak cirkuszban, itt-ott. Hadd mondjak el itt a végén egy ilyen történetet. A faluba egy vándor érkezik, gyönyörű, nagytestű fehér kutyájával. Vasárnap van, s az emberek a templomból éppen akkor jönnek kifelé. Megáll az atyafi a főtéren, és elkezd kiabálni, hogy itt látható az olvasó kutya, bárki megtekintheti tíz forint ellenében. Jó sok ember összejön, a fél falu kíváncsi az olvasó kutyára. Ekkor a vándor elővesz a tarisznyájából egy könyvet és a kutya elé teszi. A jószág meredten nézi a lapokat. így telik el öt perc, tíz perc, tizenöt perc. Ekkor megszólal a tömegből valaki: — Na, mi lesz már? Nem olvas? — Olvas az, csak magában! — válaszolt a vándor, de már szedte is a lábát, füttyentve a kutyának. Az pofájába kapta a könyvet és futott a gazdája után. i
