Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-29 / 154. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. június 29. Kimondatlan MÉTERBEN KÖZEL, jellegben távol a főváros szívé­től, a hirdetett Teleki tér vidékén leltem bérelhető ágyra, kicsöppenvén a kollégium ólmelegéből, daliás ifjúként, valamikor az ötvenes évek dereka táján. Mándy Iván az Árusok Terének nevezte el a helyet, csodás figurákkal népesítette be, és különös embertitkokkal varázsolta tele. Én kopott házakat találtam, örökös félhomályt a kör- gangos udvarok mélyén, és számomra idegen emberte­nyészetet. Az ócskapiac eltűnt már innen, az ócskások még nem, ők lakták e kopott házakat. Amit .közöttük tapasztaltam, valósággal elrémített eleinte. Lenn, a félho­mályos mélységben, rozsdaszín szőnyegeket püfolt egy asszonyság, irtózatos átkokat kiáltozva föl, a harmadik­ra, egy nagyleánynak. A másodikról öklét rázva visított rájuk egy keszeg öregúr. A negyedik emeleten családi dráma kezdődött: késsel támadt feleségére egy megálla­píthatatlan életkorú ember, a feleség becsavart hajjal, kacér slafrokban futott a körfolyóson. „Megöllek, te bestia!” — kiáltotta mögötte a késes férj, a kicsapódott konyhaajtók mögül előlépett az eseményt kommentáló drámai kórus, „na, itt mindjárt vér folyik” — gondoltam iszonyodva, aztán a slafrokos bemenekült egy konyhába, a késest laesalták egy sarki fröccsre; még aznap szerelmes karolásban távozott a házból a drámai pár: moziba men­tek. Hajnalonta arra ébredtem, hogy szállásadóm, Hol- czer mama bömböli valakinek a gangon: „Csöndbe le­gyen, hé, alszik az ágybérlőm!” MINDEN A NYILVÁNOSSÁG ELŐTT, semmi diszkréció, titkolatlan kapcsolatok, kikiabált panaszok, és mennyi gyilkos szenvedély — hittem eleinte, míg rá nem ébredtem: komédia az egész. Az irtózatos átkoknak nemcsak foganatja, valódi indulata is hiányzik. Ha úgy tetszik, folklórról van szó, egy foglalkozás és egy életfor­ma kialakította népszokásról: szerepet játszik mindenki, ahogy a szokásrend kívánja. Hangosan, széles taglejté­sekkel, a nyilvánosság commedia deli’ arte színpadán, átélve és illúziót keltve, de igazi indulat és igazi vér nélkül. Most már egyebet is sejteni vélek. Mint minden nép­szokást, ezt is valamj hasznosság mozgatja. Talán csak ösztönösen, de önvédelem a célja. Kimondani, kikiabál­ni, kikomédiázni magunkból mindent, elűzve a betegség démonait is. El nem fojtani, magunkba nem zárni sem­mit, mert mérgez az, ami kimondatlan. FREUD ZSIGMOND a megmondhatója, mi szárma­zik az elfojtásból; civilizáció és kultúrateremtő energia persze, de a lélek nyomora is jócskán. Annak a bécsi polgárságnak, mely a pacientúráját adta, szinte osztály­jellegzetességévé vált az elfojtásos neurózis. Művelődés­történészek bizonygatják, milyen szoros az összefüggés a dél-európai művészetek derűje, érzéki gazdagsága, nyílt testisége és ugyané táj lakóinak harsogó természetessége között. Vagy miért szenvednek annyi kórtól a skandináv irodalom bezárt lelkű hősei? A politikatörténészek súlyos társadalmi betegségként diagnosztizálják a nyíltság hiányát, vagyis ha sok a tény, amely kimondatlan. Az elmúlt évtizedek magyar politi­katörténete arra is kínál példát, hogyan sodródik bizalmi válságba egy társadalom a kimondott szavak hiánya miatt, s arra is, milyen önpusztító rombolás történik, ha az elfojtásnak robbanás vet véget. A szovjet sajtó a pan­gás időszakának nevez egy elmúlt másfél évtizedet, és követelve a nyitottságot, meg élve is vele hangoztatja: micsoda hitelveszteséget okozott a csernobili katasztrófa első napjainak tájékoztatási csöndje. ÉS HA BAJA TÁMAD népcsoportnak, népnek, or­szágnak, országok közösségének az elhallgatásból, baja támad az egyénnek is. Nincs falu és nincsen utca, amely­ben ne tudnának ádáz szomszédharagokról, „én az élet­ben szóba nem állok vele” — testvérháborúkról, elsza­kadt szerelmi szálakról, anyós-meny gyűlölködésről, alkoholba vagy öngyilkosságba fullasztott érzelmi kap­csolatokról, és arról, hogy a tisztázó szó hiánya lappang mögöttük. Hogy pletykabeszéd, félreértés, hamis önér­zet, ügyetlen gesztus indított el egy végzetessé romló folyamatot, amit egy mosoly, egy szó, egy békülékeny gesztus rövidre zárhatott volna, Hallgatok egy csupa jóság anyóst. Képzeljem el, mondja, fél négy lett húsvét vasárnapján, mire „megebé­deltek. Kérdem: ugyan miért. „A meny miatt. Ő főzte a levest, hát nem a tűzhely elülső karikájára tette a fazekat? Hogy süssem én akkor a rántott húst?” Bevonult a szobá­ba. Á leves egy órára főtt meg, a hús csak azután kezdett sülni. Mire asztalhoz ültek, fel négyre járt. Mondom: hát miért nem szólt, miért nem tette arrébb a fazekat? Néz rám, és látom a szemén, hogy anyósi önérzetből nem szólt, hogy a fazékhoz is azért nem nyúlt. De látom azt is, hogy ő a világ legboldogtalanabb anyósa, azt pedig sejtem, hogy a meny a világ legboldogtalanabb menye. Mert szinte agyonnyomja őket a kölcsönös sérelmek kibeszéletlensége. És mert mindkettőjüket szeretem, fáj, hogy akit nem szeretek, a Teleki téri körgang ordítozó késes embere mennyivel boldogabb lehetett náluk. 4 Faragó Vilmos KÉPERNYŐ Kereskedelmi vagy nemzeti tévé? HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Szily Kálmán és Izsák’ A XVIII. veszprémi tévétalálkozó szakmai tanácskozásán is nyilvánvaló­vá vált, hogy a Magyar Televízió nem mehet (haladhat?) tovább az elmúlt év­tizedekben kitaposott (kialakult, kije­lölt) úton: útelágazásokhoz érkezett, dönteni kell, merre és hogyan tovább. A pénzromlás lassulása vagy meg­szűnése sem orvosolná mind feszítőbb gondjait. Világméretű kihívásokra kell válaszolni, a hazai politikai változások új feladatokkal örvendeztetik az immár korántsem félénk óriást. Az Egymás közt: a televíziós drámai műfaj továbblépési lehetőségei vitaindító megbeszélésére összegyűltek átfogóbb, szervezeti, pénzügyi, technikai feltéte­lekről, az intézmény feladatairól szóltak eléggé szenvedélyesen Érdi Sándor be­vezetője után. Az új főosztályvezető kevés véleményt hallhatott kérdéseire: több egyedi játék készüljön a most ren­delkezésre álló, nemzetközi összeha­sonlításban nyomasztóan kevés (250 millió Ft) keretből, vagy többet költse­nek sorozatokra. (A Szomszédok tele- regény 40 millió forintot visz el évente, a tervezett Rozsdatemető-sorozathoz legalább 100 millió kellene.) Egy-egy műre nagyobb összeget engedélyezve tovább csökkentsék a bemutatott ma­gyar művek számát, vagy mind keve­sebb megalkuvásra kényszerítsék a kompromisszumokat vállaló rendező­ket. Évi ötven bemutatóval számolva vállalhat-e bizonyos közönségrétegeket netán ingerlő kísérletezést a televízió vagy újra és újra megpróbálja feltölteni a már bevált sikerpatronokat? A képer­nyőre kerülő drámai müvek elsősorban napi gondokkal vagy egyetemes emberi kérdésekkel foglalkozzanak? A megjelentek azonban fontosabb­nak érezték a kultúra még meglevő pozí­cióinak védelmét, a kettes műsor terve­zett átszervezésének megakadályozá­sát. Úgy vélekedtek: értékes műsorok­ról kellene lemondani, ha az MTV plusz állítólagos sikerére hivatkozva kereskedelmi (önfenntartó?) adóvá ala­kítanák át a kettest. (Egyáltalán nem mellékes körülményként említem: a te­levízió jelenlevő vezetői közül többen csak utólag értesültek a szűk irányítói körben kialakult elképzelésekről.) Gyorsan »kiderült, hogy e terv bábái téves indítékokra alapozzák elgondolá­saikat. (Azóta a tévé elnöke bejelentet­te: félreértették terveit, nincs szó a ket­tes gyökeres átalakításáról.) Valószí­nűsíthető: a nagy reklámmal beharan­gozott májusi kísérleti műsor aligha növelte a tévé bevételeit. Tájékozódá­sunk szerint ugyanis az adásokat rek­lámmal vagy más módon anyagilag is támogató vállalatok túlnyomó többsé­ge egyetlen fillérrel sem növelte éves hir­detési keretét, csupán átcsoportosította meglevő pénzeit. Pontos kimutatások, költségszámítások hiányában megálla­píthatatlan: mibe is került az MTV plusz. A sebtiben összeállított mérleg ugyan némi nyereségről beszél, de ez is oly csekély, hogy az intézmény évi két­milliárdos költségvetésében ezrelékek­ben sem mérhető. A Veszprémi Dimit­rov Művelődési Központban az is ki­derült, hogy ebből kereskedelmi adás feltétlen szükségességét bizonyítani óhajtó összeállításból kifelejtődtek a felhasznált eszközök amortizációs és működési költségei. Szinte kivétel nélkül mindenki úgy vélte, hogy igazi piaci verseny hiányá­ban mostani körülményeink között egyelőre nincs létjogosultsága az állan­dó úgynevezett kereskedelmi televízió­zásnak. Arról nem is szólva, hogy az MTV Plusz szerkesztői korábban már más célokra megvásárolt műsorokból válogathattak. A néhány hetes kísérleti adás szak­mai tanulságai semmiképp sem nélkü­lözhetők. A nézők mind bosszúsabban viselik el a merev műsorszerkezetet, a hosszú szüneteket, állandó pergést, az eddiginél oldottabban kapcsolódó mű­sorfolyamatot kíván. Még tömegkom­munikációs szakemberek számára is meglepetést keltett, hogy milyen érdek­lődéssel fogadták a nézők délutánon­ként az, esti órákban már elsikkadó nosztalgiafilmeket. A kettes csatorna „kereskedefinesíté- sét” ellenző gyakorlati szempontoknál is fontosabbak az elvi meggondolások. Tovább veszítene jelentőségéből a köz­véleményt befolyásoló televízióban a kultúra, erősítené azt a kétségbeejtően elhibázott, sajnos az utóbbi években politikai fórumokon is elhangzó felfo­gást, amely szerint elhanyagolható a kultúra (a tudás, a művészet), mert nem termelőágazat, noha napnál is vi­lágosabb, hogy ez a leggyorsabban megtérülő beruházás. A világon minde­nütt oktatási, közművelődési reformok előzték meg a gazdasági csodát. Szen­vedélyes hangú hozzászólások figyel- , meztettek: csak erős nemzeti tudattal vészelheti át népünk az elkerülhetetlen áldozatokat, tarthatja meg nemzeti ön­tudatát, az amerikai ízlés- és tömegkul­túra nyomasztó befolyásával szemben. A nemzeti televíziózás mint jelszó és mint program azért is követelt az eddi­ginél határozottabb támogatást, mert nemzeti összteljesítményünk évek óta tartó riasztó hanyatlásának időszaká­ban a magyar kultúra kisebb területe­ket vesztett megszerzett pozícióiból más ágazatoknál. A szakmai tanácskozás állásfoglalá­sát eljuttatják az illetékesekhez. Heltai Nándor Szily Kálmán Izsákon született 1838. június 29-én és Budapesten halt meg 1924. július 24-én. Az izsákiak büszkék tudós szülöttjükre, mert nevét tudomá­nyos munkásságával beírta a termé­szettudományok történetébe. Édesapja Szily Adám izsáki középbirtokos, édes­anyja Jeszenszky Karolina, kinek fő fel­adata a családban a gyermeknevelés volt. Tíz gyermekük született, öt leány és öt fiú, Kálmán hatodik volt a sor­ban. A család lakóháza a mai tanács­háza helyén állt. Birtokuk a páhi és orgoványi műút között helyezkedett el. Szily Kálmán az elemi iskolát Izsákon, a középiskolát Budapesten végezte, a piarista gimnáziumban érettségizett. A műegyetemen Budapesten és Bécs- ben tanult. 1870-ben megnősült, felesé­ge Dervarics Róza, akivel több mint ötven évig élt együtt. Egy fiuk és három lányuk volt. A fiuk műegyetemi tanár, majd rektor lett. Szily Kálmán 31 évet az egyetemi katedrán tanított, 35 évig vett részt a Magyar Tudományos Aka­démia ügyeinek intézésébeii, ebből 16 évet főtitkári, 15 évet főkönyvtárnoki beosztásban. A főhivatás mellett az ál­tala alapított Természettudományi és a Magyar Nyelvtudományi Társulatban fejtett ki maradandó tevékenységet. A katedrán A diploma megszerzése után az egye­temen maradt, Stoczek János egyetemi tanár mellett dolgozott 1869-ig. Utána ideiglenes tanár lett a kísérleti fizika tanszékén, majd 1870-től 1889-ig az el­méleti fizikai és analitikai mechanika tanszék rendes tanáraként oktatott. A termodinamikai elvek mechanikai elvekre való alapozásával foglalkozott. Két évig volt a műegyetem rektora. Oroszlánrészt vállalt a műegyetem új szervezetének kialakításában. Szer­kesztette a Műegyetemi Lapokat és a Matematikai Értekezéseket. Mint professzort a nagy műveltség, a széles látókör és az alapos matemati­kai felkészültség jellemezte. Stílusa vá­lasztékos, világos és^ gördülékeny volt. * Szily Kálmán 150 évvel ezelőtt született. Izsákon ma 15 órakor emlékülést rendeznek a nagyközségi tanács dísztermében. Az évfor­duló alkalmából emléktáblát lepleznek le, a könyvtár pedig felveszi Szily Kálmán nevét. Kutatómunkásságával megnyerte az if­júság rokonszenvét és kartársainak tiszteletét. Felbecsülhetetlen hatással volt több tanárnemzedék fejlődésére. Nevét ismerik a nemzetközi fizikai szakirodalomban. Az MTA szolgálatában Harmincegy évi egyetemi tanárosko- dás után 1889-ben megvált az egyetemi katedrától és a Magyar Tudományos Akadémia székét foglalta el. Korábban (1865-től 1873-ig) az akadémia levele­ző, 1873-tól rendes tagja, majd 1889-től 1905-ig, tizenhat éven át a Magyar Tu­dományos Akadémia főtitkára volt. A főtitkári munkakörben még szoro­sabb kapcsolatba került a szellemi tu­dományokkal. Az Akadémiára vonat­kozó eszmének, a nemzet nevelésének és tanításának, a tudományok ápolásá­nak és terjesztésének lett a szószólója. 1890-ben megindította és szerkesztette a MTA folyóiratát, az Akadémiai Érte­sítőt. Szily Kálmán 1905-ben megvált a főtitkári teendőktől, a Magyar Tudo­mányos Akadémia a főkönyvtárnoki állás betöltésére választotta, amit halá­láig végzett. Főkönyvtárnoksága ide­jén az Akadémiai Könyvtár köteteinek száma 71 ezerről 112 ezerre emelkedett. 1914-ben a MTA nagydíját kapta meg tudományos munkásságáért. 1920-tól — haláláig — az Akadémia tiszteletbeli tagja volt. Tudományos társulatokban A Természettudományi Társulatot 1841-ben alapították azért, hogy a ter­mészettudományokat műveljék és nép­szerűsítsék. Ez utóbbit azonban nem tudták megoldani. Szily Kálmánnak lett a feladata a társaság újjászervezése. 1868- ban a társulat az új népszerű Ter­mészettudományi Közlöny szerkeszté­sét a 30 éves Szily Kálmánra bízta. 1869- ben a társulat főtitkárává válasz­tották. Zászlajukra a természettudo­mányok népszerűsítését írták jelszó­ként. Szily könyvkiadó vállalatot ho­zott létre az ismeretterjesztő kötetek terjesztése érdekében. Könyvtárat és olvasótermet tartott fenn a társulat tagjai és a vendégek számára. Gondja volt rá, hogy a természettudományok újabb felfedezései kellő méltatásban ré­szesüljenek. 1898-ban megvált a Ter­mészettudományi Társulat elnökségé­től. 1905-ben, 65 éves korában megalapí­totta a Magyar Nyelvtudományi Tár­saságot. Nagy hévvel és hittel dolgo­zott. Még egyetemi tanároskodása ide­jén fordult érdeklődése a magyar nyelv kérdései irányába. Már akkor sikerült az érthetetlen természettudományi mű­nyelvet magyarossá, érthetőbbé tenni. Egyre több nyelvtudományi vonatko­zású közleménye jelent meg. Megindí­totta 1905-ben a Magyar Nyelv folyó­iratot. Új folyóiratában a nyelvi és tör­téneti kutatások termékeny öszekap- csolását végezte. Fontosnak vélte az összehasonlított nyelvek történeti fej­lődésének pontos ismeretét, ezt tartotta az eredményes szóhasonlítás előfeltéte­lének. Maradandót alkotott Szily Kál­mán a Magyar Nyelvújítás Szótárának két kötetével. (1902 és 1908.) 1921 vé­gén korára való tekintettel lemondott a társaság elnöki és a nyelvi folyóirat szerkesztői tisztségéről. Szily Kálmán alapítványt hozott lét­re saját zsebéből, melyből jutalomban részesítették azon értekezéseket, ame­lyeket az elnökségből álló bizottság a legjobbnak ítélt. A jutalom Szily- emlékkönyv és 150 ezer korona volt. Szily Kálmánt 1894-ben a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem tiszteletbeli bölcsész doktorrá, 1912- ben a József Nádor Műegyetem tiszte­letbeli műszaki doktorrá tüntette ki. i Kovács Gyula IPARMŰVÉSZETI STÍLUSTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS RENESZÁNSZ ÉS MANIERIZMUS #16. századi spanyol lótakaró az Es- terházy-gyűjteményből. Fantasztikusan gazdag kerámiában, textilben, ötvösremekekben, bútorban és az iparművészet megannyi más ágában a mi Iparművészeti Múzeumunk. Erre akkor csodálkoztunk rá, amikor egy-egy iparművészeti ág, stílus, korszak bemutatására rendez kiállítást a múzeum. Urbinói dísztál, augsburgi kabinetszekrény, lombardiai hátasszék, bécsi viaszportré, firenzei hóráskönyv, erdélyi dolmány — és akár felsorolhatnánk mind az 562 remekmívű műtárgyat, amelyet az Iparművészeti Múzeum Reneszánsz és manierizmus című tárlatán felvonultatott. Az év végéig látogatható bemutató egyrészt folytatása egy 1974-es, a gótika iparmüvészetét tárgyaló kiállításnak, másrészt előzménye a barokk és a rokokó, a klasszicizmus, a historizmus európai iparmüvészetét reprezentáló stílustörténeti sorozatnak. E nagyszabású vállalkozást évekig tartó tudományos kutatás és restauráló munka előzte meg (például az Esterházy-gyűjtemény textil- és ötvösanyagából). És közönség elé került számos, eddig kiállításokon még nem szerepelt műtárgy is a múzeum gyűjteményéből. Időben a 13—14. -századtól, a kora reneszánsz megjelenésétől a 15—16. századi érett, és a 17. századi késő reneszánszig, és az ezzel időben egybeeső manierizmusig követi a stílusirányzat változásait a kiállítás. Térben a reneszánsz bölcsőjétől, ltáliától és elterjedését követve Franciaországon, Spanyolor­szágon, Németalföldön és Németországon át Magyarországig minden jelentős reneszánsz mű­hely képviselve van. Méghozzá elsőrendű anyaggal. És azon belül is különleges ritkaságokkal. Kora reneszánsz miseruhákkal, 15. századi firenzei kódexekkel, az augsburgi Matthias Walbaum műhelyéből való házioltárokkal, Raffaello eredeti tervei után szőtt kárpitokkal, korai habán kerámiákkal, Dürer rajzai nyomán készült ötvösremekekkel. És a magyarországi reneszánsz páratlanul szép emlékeivel: úri hímzésekkel, egyházi szertartásedényekkel, Oláh Miklós gyermekkori mentéjé­vel, Thököly Éva ruhájával, a körmöcbányai stallummal (faragott templomi pad), erdélyi és felvidéki kályhacsempékkel, Ádám és Éva jelenetes kelengyeládával. Jól példázza ez a kiállítás, hogy a művészetek nem választhatók el egymástól. Az építészet, a festészet, a bronz- meg a könyvművészet, az iparművészet és a szépművészetek egységes egészet alkotnak. S az, hogy a tárlaton a szorosan vett iparművészet képekkel, rajzokkal, metszetekkel egészül ki, a teljes beleélést teszi lehetővé. A térben és időben egyesített anyag pedig az egyetemes és magyar művészet egymásra hatását dokumentálja, egy stíluskorszak nemzetek féletti egységé­in* K. M. PAPP ZOLTÁN Bástyák és kalandok XXVI. Péntek reggel még a kar egyik uraként foglalt helyet íróasztalánál. Kilenc órára egy senkivé változott. A határozatot oly őszinteség­gel közölték vele,.hogy akár egy durva sértéssel is felért. Még azt sem mondták meg, hol és mikor kell elfoglalnia új munkahelyét. Kutyafuttában egy sor vádat is fejére olvastak. Csupa-csupa olyan dolgot — hüppögte Homár Binyecznek —, amit kifejezetten felsőbb kérésre, utasításra, satöbbi, tett. Többek között még azt is felrótták neki, hogy vasárnap délutá­nonként álkulccsal felnyitotta a prof esz- szorátus tagjainak íróasztalait: titkos feljegyzések, kompromittáló iratok után kutatva. Neki eszébe se jutott volna ma­gától ilyesmi. Hanem egyszer X behí­vatta, Y helyre, és mondta neki: életraj­zából kitűnik, néhány héten át lakatos- tanonckodott is az átkos Horthy-rend- szerben. Nos, most itt az ideje, hogy gyümölcsöztesse az akkor tanultakat. Homár ugyan szinte semmire nem emlé­kezett e napokból. Ennek ellenére még az álkulcsot is vele csináltatták meg. (Ez azért egész jól sikerült) ... A bi­zalmas akcióról különben tudott min­denki, akire csak az ilyen bizalmas akci­ók tartoztak. „Most meg" hüppögte Homár, „képzeld csak, Binyeczkém, azt kérdezte tőlem az a mocsok, hogy az eset kapcsán tudok-e írásos utasítást felmutatni?" Trombitálva orrot fújt. „Hát mondd, adtak ezek a gazemberek valaha valamit is írásba valakinek?" . . . — Te vagy az egyetlen rendes ember, Zsoltikám!... Te!. .. Az egész ka­ron! ... — Úgy üvölt, hogy Binyecz esi- títani kényszerül. — Csak te, Binyecz­kém . . . Ezeket meg . . . legszívesebben a disznókkal etetném föl.. . De té­ged ... — Maga elé bámul. Szemsarká­ból a könnyek épp kipottyanni készülő­ben. —- Megmondom őszintén, úgy, ahogy van, Binyeczkém: .. . piszokul fájt volna a szívem érted, ha ... kinyí­runk . . . Piszokul!... — Homár bam­bán bámul, mintha egy mások számára láthatatlan tábla lógna előtte, s most arról silabizálná a szöveg folytatását. — Mert szó, ami Szó, Binyeczkém . .., arról volt szó, hogy ... kinyírunk . . . Édes egyetlen komám ... a szívem sza­kadt volna meg érted... De tudod. . . mekkora úr a muszáj... S ugyan miért? — cikázik át Binyec- zen a kérdés. De nem meri — nem is akarja. — Homárt félbeszakítani. — Döntés volt rá ... Odafönt. . . — Homár mutatóujjával a boltíves mennyezet felé bök. — Még régeb­ben . . . Elvi... Csak az alkalomra kel­lett várni... És csupán a kivitelezést bízták volna énrám ... — Figyelmezte- tőleg újra felemeli a kezét. — Az alka­lom pedig nem sokáig késett. . ..Ügye, Binyeczké/n?... — Bambán fölnevet. — Mindössze egyetlen apró részletet felejtettek ki a számításból. . . Azt hit­ték, hogy Homár hülye! Hogy vakhü­lye ... De tévedtek! Té-ved-tek!— Ök­lével hirtelen az asztalra csap, hogy tán­colni kezd rajta minden. A vékony bo- rospoharak egymáshoz ütődnek. Homár suttogóra halkitja hangját. — Teljesen egyedül folytattam le a vizsgálato­kat ... És itt van minden .. . — fejére bök —, elrejtve... Az egész ügy, Bi­nyeczkém ... Az egész.. . Igaz, j’öl- jegyzéseket is készítettem ... De tudod, hogy mit csináltam a följegyzésekkel, Zsoltikám?... Na. mit gondolsz, mit csinált Homár bácsi a följegyzések­kel? . . . Hát szép akkurátusán elégette az egészet... Mind egy szálig ... A ré­gebbi dokumentumokat, . . Hát olyanok is voltak?— fut át Bi- nyeczen a hír. — ... pedig apróra összetéptem . . . aztán beleszórtam a budiba ... És meg­húztam a fogantyút... De meg ám! De még mennyire meghúztam . . . Most ő öleli át Binyeczet. Jó szoro­san. — így aztán nekünk már csupán egy föladatunk maradt. . . Letagadni min­dent ... A csillagot is az égről. . ■ Ha hallgatsz, Binyeczkém, Homár bácsira, soha nem sikerül kinyírniuk . . . De nem ám!... Mekegve nevet. Majd felkapja fejét, int a prímásnak. — Náci, ide gyere! — Mráz odaóva­toskodik. Közben mereven nézi Binye­czet, mint aki tőle vár valamit, legalább egy apró kis eligazító jelet. Nácikám! Csókolom azt a ragyás képedet! Ma itt mindenki az én vendé­gem. Binyecz végre int: hagyd csak, ne tö­rődj vele, tedd, amit kér ... egyelőre . . . — Játssz valamit, Nácikám! — Pil- kaufra mutat. — Ennek az aranyos kis­asszonykának. Náci rázendít a divatos slágerre. „Párizsban él egy kislány, nála szebb nincs is talán" . .. Amikor odáig ér, hogy „Ó, ó, sajná­lom, nem lehet, kérem, nekem már van vőlegényem" . . . jelentőségteljesen Bi- nyeczre kacsint. Pilkauf kipirulton dúdolja a dallamot. Már a második pohárka bónbonmegy- gyet issza. Szeme csillog. Közben érzi, hogy ott lent, az asztal és a túlzottra méretezett fehér vászonteritő fedezéké­ben egy láb odakúszik az övéhez és szo­rosan hozzásimul. Cipellő a cipőnek, térd a térdnek. S nem sokkal utóbb már egy kéztapintást is érezni vél. A kéz —fürge kisnyúlként — mintha a szok­nyája alatt akarna védelmet keresni egy ismeretlen és ebbeliségében oly veszedel­mesnek tűnő vadász elől. . . Mikor a zene elhallgat, Homár újra rákezdi. — Tudod, mire gondoltam? — Már a második „bélelt" kávét issza, s úgy tű­nik,.egyre józanabb — Ha mi összefog­tunk volna, Binyeczkém? Ha mi akkor összefogtunk volna!... Az isten se fo­gott volna ki rajtunk!. . . (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents