Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-22 / 148. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. június 22. PÁLYÁZATOK Tóth Menyhért~alapítvány, művészeti ösztöndíj A Bács-Kiskun Megyei Tanács a Tóth Menyhért festőművész életművének ápolására létesített alapítvány elnyerésére pályázatot hirdet, amelyre képző- és iparművészek, művészettörténészek, írók, zeneszerzők, filmrendezők és fotóművészek jelentkezését egyaránt várják, akik munkásságukkal kapcsolódni kivánnak Tóth Menyhért szellemi örökségéhez, illetve annak népszerűsítéséhez. Az ösztöndíj összege 6000 forint havonta, amit egy személy esetén egy éven át, két alkotó között megAz Építőipari Tudományos Egyesület épületgépész ipartörténeti munkabizottságának kezdeményezésére régészek, muzeológusok, tervezők, vízügyi és villany- szerelő szakemberek Aquincumban felépítették egy másfél ezer éves ókori szökőkút pontos másolatát. A kislányom Ülök a repülőgépen. Moszkva—Budapest járat. Mellettem fejkendős néni. Kezében három szál szegfű, kis újságpa- pirba csomagolva. Beszélgetünk. Érdekel is, ugyan, hogyan kerül ez a néni a gépre. — A kislányomnál voltam — feleli szívesen. — Kint tanul a kislány? — Nem, nem tanul, oda ment férjhez. — Most utazott hozzá először? Elmosolyodik: — Nem, nem először. Ott van már tíz éve. Minden évben meglátogatom . .. A virágra nézek: — El fog hervadni Pestig. —■ Pestig?! — feleli — Pestig még megmaradna, de én messzebbre viszem. Zalába. A féljem vár a Ferihegyen, azután vonattal megyünk majd haza. Tudom, hogy hervad, de lepréselem. A nászoméktól kaptam. Olyan aranyos, kedves emberek . .. Témát váltok: — Nem irigylem. Rossz lehet egy anyának, ha ilyen messze megy férjhez a lánya. Sóhaj: — Hát... nem is tudom. A másik lányommal szomszéd udvarban vagyunk, és a legnagyobb keserűségem, hogy ők rosszul élnek. Az otthoni lányom boldogtalan. Ez a messzire ment kislány pedig boldog. Szereti az ura, jó hozzá, szeretik az anyósék is. Nekem persze, rossz, hogy messze van, de az a fontos, hogy boldog. A kislányom . . . Nem folytatja, mosolyog maga elé. Később megkérdem: hány éves a messzire ment „kislánya”? Harmincnyolc — feleli, és újra hozzáteszi: Igen, most lesz harmincnyolc a — kislányom ... (sárdi) osztva fél éven át folyósítanak jövőre, de a rendelkezésre álló összeg egy része díjként is odaítélhető, a már elvégzett alkotó munka alapján. Utazási költségek és egyéb kiadások fedezésére 28 ezer forint áll rendelkezésre. A pályázatokat június 30-áig lehet eljuttatni a megyei tanács művelődési osztályára (6000 Kecskemét, Május 1. tér 3.). Bármely művészeti terület alkotója, aki Bács-Kiskun művészeti közéletének, valamint az egyes települések művészeti életének a fejlődését elősegíti, pályázhat a megyei tanács művészeti ösztöndíjára.. A pályázati kérelemhez csatolni kell a tervezett, illetve készülő alkotások rövid ismertetését, dokumentációval kiegészítve (vázlat, makett, műleírás stb.) A megye intézményei, szervezetei is tehetnek javaslatot az ösztöndijban részesíthető művészekre. Az ösztöndíjkérelmet június 30- áig kell benyújtani a megyei tanács művelődési osztályára (6000 Kecskemét, Május 1. tér 3.). Működik az ókori szökőkút HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Parasztmozgalom a Az 1860-as évek első felében a szikes, homokos Alföldön a munkanélküliség és az aszály egyaránt kínozta az agrár- proletariátust. A kiegyezés sem hozott javulást, és a szegény nép csakhamar érezni kezdte, hogy az új rendszer kiépítésének költségei őt sújtják. A parasztság előtt Kossuth neve jelentette a demokratikus és független Magyarországot, amelyért ők is hajlandóak voltak küzdeni. A szélsőbal párt vezére, Madarász József 1868 januárjában Kossuthnál járt Turinban, hogy hazahívja a nemzet bálványát. Kossuth akkor hajlandóságot is mutatott a hazatérésre, de kifejtette, hogy mielőtt Magyarországra jöhetne, a nemzetnek nyilatkoznia kell, hogy elveti az 1867-es kiegyezést. Mikor Madarász hazatért, a Nép Zászlója 1868. évi február 22-ei számában megindította a kérvényezési mozgalmat. A nép az aláírásokkal ellátott kérvényekben a kiegyezési alaptörvénynek, az 1867. évi XII. törvénycikknek a megváltoztatását követelte az országgyűléstől. Néhány hónap alatt 160 kérvény érkezett Madarászhoz. Megyénkből a többi közt Szabadszállás, Fülöpszállás, Dunapataj, Ókécske és Solt parasztjai követelték az ország teljes függetlenségének visszaállítását. A kecskemétiek kérvényét 1549 lakos írta alá. Olvasóegyletekből demokrata kör Amikor a szélsőbal mozgalmat indított a kiegyezés ellen, országszerte demokrata körök alakultak, melyek nemzeti függetlenséget, a nép érdekeinek védelmét és politikai szabadságjogokat követeltek; az Alföld parasztsága tömegesen ehhez az irányzathoz csatlakozott. így bontakozott ki 1867 —68-ban az Alföldön az a parasztmozgalom, amely Kecskeméten, Szegeden, Makón politikai jogokat, demokratikusabb közigazgatást; Nagykőrösön, Kiskunfélegyházán és Halason pedig a puszták felosztását követelte. Lényegében mindenütt gazdasági-társadalmi átalakulásért küzdöttek. A mozgalom Kecskeméten Asztalos János ügyvédben bátor, lelkes és önfeláldozó vezetőre talált. Asztalos többnyire a kisemberek ügyeit intézte és demokratikus magatartásával megnyerte a nép bizalmát. Asztalos már 1867 decemberében a szélsőbal által indított mozgalomhoz kapcsolódott, mely a kiegyezés rendszere ellen vette fel a harcot. Nagy lelkesedéssel kezdte szervezni a parasztokat, helyi szólással: a subát magasztalta a bunda rovására. A város tizedeiben, vagyis kerületeiben olvasóegyleteket alapított, melyekben az egyszerű parasztemberek ellenzéki lapokat olvastak. Asztalos első kiáltványa 1867. december 13-án jelent meg nyomtatásban Kecskeméten. Ez a kiadvány tárgyilagos és mérsékelt stílusban megállapítja, hogy a kiegyezés hatalmas terheket helyezett a magyarság vállára. Hozzáteszi: a népet a teendőkről fel kell világosítani, ehhez pedig haladó szellemű lapok olvasása szükséges. A proklamáció tájékoztatta a lakosságot, hogy tizedenként megszervezik a Nép Zászlója című lap előfizetését és olvasását. Az olvasóegyletek szervezése 1868 elején kiterjedt Kecskemét város nagy részére. Az összejöveteleket főleg a külső kerületekben szervezték. A bátor ügyvéd 1868. február 12-én újabb röpiratot bocsátott ki Kecskeméten a demokrata kör vezetésének megválasztása alkalmából. A tagságot tizedenként szervezték. Minden tized elnökénél egy könyvet helyeztek el, amelybe a jelentkezőket beírták. A kiáltvány felhívta a kör tagjait, hogy február 23-án délelőtt 9 órakor a tized elnökénél egybegyűlve, a kerület zászlaja alatt vonuljanak a „vaspálya” udvarára Madarász József és a pesti demokrata kör küldöttségének fogadására. A kecskeméti demokrata kör február 23-ai ünnepélyes ülésére Pestről huszonegy tagú küldöttség érkezett Madarász József vezetésével. A továbbiakat Madarász így írta le: „Kecskemétre beláthatatlan (legkevesebb szám volt 10 000) néptengernek egetverő üdvözlése közt érkeztünk. Alig lehetett mozdulni. De a mi lélekemelő az volt, hogy az egész város népe lélekkel fogad bennünket. Az a nyílt, jó magyar arcz és szabadságért lelkesülő magyar szív, folyamatosan, mintegy égi dörgésben fejezte ki magát a haza és szabadság meg nem szűnő éltetésében.” A sokaság tizedenként, nemzeti zászlók alatt, 48-as dalok éneklése közben vonult az új városházához, ahol az ünnepélyt tartották. Duna—Tisza közén A félegyházi „pusztakeresők99 A kecskeméti demokrata kör sikeres működésének és Asztalos tevékenységének hírére Félegyházán is szervezkedni kezdett az agrárproletariátus. Kiskunfélegyházán már az 1850-es években mozgalom indult a közlegelők felosztásáért. 1854-ben fel is parcellázták Ferencszállás pusztát, de a zsírosparasztság magának kaparintotta meg a kiosztott föld legnagyobb részét. Erre a szegényparasztokat egyesítő úgynevezett „pusztakereső” párt mozgalmat indított Ferencszállás újrafelosztásáért és a további legelőosztásért. A félegyházi demokrata kör ünnepélyes megalakítását 1868. április 13-ára, húsvét másodnapjára tervezték a pusztakeresők:. Erre az alkalomra meghívták az alföldi mezővárosok demokrata köreinek vezetőit és felkérték Asztalost, hogy vállalja el a kör elnöki tisztségét. A belügyminiszter azonban a félegyházi gyűlést betiltotta. Asztalos már április 11-én megjelent Kiskunfélegyházán és gyűlést tartott, melyen „a törvényes közterhek viselése ellen lázított” — mint ellenfelei mondták — és kijelentette, hogy a demokrata kör ünnepélyes alakuló gyűlését a tiltó rendelkezés ellenére is megtartják. Erre a főbíró maga elé rendelte Asztalost és jobb belátásra akarta bírni. Mikor azonban a népvezér továbbra is ragaszkodott a gyűlés megtartásához, letartóztatta és a városháza pincéjébe záratta. A következő napon elfogták a pusztakeresők néhány helyi vezetőjét is, és a főbíró sürgősen katonai segítséget kért. Minden tiltó rendelet ellenére, április 13-án valóban már a kora reggeli órákban gyülekezni kezdett a félegyházi és a környékbeli parasztság a demokrata kör alakuló gyűlésére. Sokan kimentek a „vaspályához”, hogy fogadják a küldötteket. Közben azonban elterjedt a híre, hogy Asztalost letartóztatták és betiltották a gyűlést. Erre a pusztakereső szegényparasztok a városházához tódultak, és erélyesen követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, majd a nép ostrom alá fogta a városházát, kapuját befeszítette. A bezúduló tömegre a katonaság tüzet nyitott: többen megsebesültek, Drozdik István napszámos meghalt. Százhúsz év távlatából Nagykőrösön 1868. május 10-én a szegényparasztok Szabó János vezetésével fegyveresen akarták rákényszeríteni az elöljáróságot a közlegelők felosztására. Asztalost több évre elítélték; Nagykőrösön, Szegeden és Hódmezővásárhelyen bebörtönözték a mozgalom többi vezetőjét. A demokrata köröket a kormány Deák-körökkel akarta helyettesíteni. így nevezték el a kecskeméti demokrata kört is. Az «Asztalos-mozgalom eszméi azonban nem tűntek el nyomtalanul az alföldi szegény nép életéből. A Deák-körből Népkör lett és mint ilyen, hosszú évtizedekig fifpnáUjumjpd- végig megtartva baloldali, demokratikus jellegét- így njaj^dt fenn az Asztalos-mozgalom szelleme akkor is a Duna—Tisza közén, amikor elindítója már emigrációba kényszerült, illetve meghalt. Kecskemét tanácsa a mozgalom 100. évfordulóján emléktáblát helyezett el a városháza falában, melyre Asztalos szavait vésték: „Küzdők mindazok ellen, akik a nép jogát csorbítani sietnek.” Az 1868. évi alföldi függetlenségi és demokratikus paraszt- mozgalom a névtelen hősök százait adta a hazának. A kubikusok, zsellérek, napszámosok Kossuth szellemében szálltak szembe az osztrák elnyomással és a feudálkapitalista kizsákmányolással egyaránt. Százhúsz év távlatából már lemérhetjük a mozgalom történeti jelentőségét: a századvégi agrár- szocialista mozgalmak kezdetéig az Asztalos-mozgalom volt az alföldi parasztság legjelentősebb szervezkedése. Dr. Krajnyák Nándor KÉPERNYŐ PAPP ZOLTÁN és kalandok Déli rózsa A napi műsorfolyamban nehezen vehető észre az ízlésváltozás, a stílusváltás, noha a televíziós alkotások is kifejezik a maguk korát. A régi fényképekhez hasonlóan azonban még akkor is megállapítható egy-egy mű keletkezési ideje, ha nem tudjuk, ki, hol, mikor írta, rendezte, fotografálta, videózta. Nemcsak a környezet, a viselet, az emberek mozgása, magatartása tanúskodik a mű létrehozásának éveiről, hanem az apró gesztusok sokasága, a hangsúlyok, a hangulatok. A televízióban gyorsabb a stílusváltás, mint a fotografálásban, ezt állapítottam meg vasárnap délután a Déli rózsák első képsorai láttán. Úgy fodroztak a bárányfelhők az ég kék vásznán, mint a harmincas évek művészi fotóin. Minden olyan megnyugtatóan szép(elgő)nek hatott. Igazi magyar tájat el sem képzeltek akkoriban ilyen égi háttér nélkül. Jött a művésznő természetesen mosolyogva, gondtalanul, idillikus villakertjében rózsák közül szólalt meg, számunkra már kicsit mesterkéltnek érzett hanghordozással. A rendező, az operatőr, a világosító mit sem törődött azzal, hogy minden képkockán érződik a beállítottság, a mesterkéltség, bizonyos értelemben a hatásvadászat. Pontosan nem tudom, hogy mikor készült a Gyurkovics Mária évfordulójára előbányászott Déli rózsák, de az biztos, hogy ízlésvilága a műsorban is felidézett operettes, műmagyar hangulatokat tükrözi, t Most döbbenek rá, hogy mint múzeumi tárgyat vizsgáltam a tisztelgő emlékműsort, bár a televízió szerkesztősége nyilván nem televíziótörténeti adaléknak szánta ezt a vasárnap kora délutáni műsort. * * * A légkör hitelessége, a pontos miliő emelte az átlag fölé a veszprémi tv-fesz- tivál mezőnyében versenyző — múlt vasárnap vetített — Bujdosó András számonkérése című dokumentumfilmet. A figurák ugyan kissé sematikusra sikerültek, az író és a rendező nem tudta eléggé egyéníteni a szereplőket, de az apró részletek igazsága valószínűvé, meggyőzővé tette a történetet, indokolta a reagálásokat. Aki valaha is dolgozott nagyüzemben, sokszor érezte: ő is látott ilyen embereket, ő is ismert hasonló eseteket. Azért is tartom elnagyoltságai ellenére fölrázó, közállapotaink korábbi torzulásait döbbenetesen érzékeltető filmnek a képernyőn immár másodszor látott nagyüzemi históriát, mert kiderült, hogy a bátor igazmondókat még vitathatatlan korábbi politikai érdemeik, kiállásaik sem mentesítik őszinteségük következményeitől. Az ötvenes években a vezetők a mulasztásaikat szóvá tevő kritikát politikai aknamunkának bélyegezték, így fedték el hozzánemértésüket, hanyagságukat, tehetetlenségüket. Nem szívesen gondol az ember tévéfilm nézése közben arra, hogy mi történt azokkal, akik nem bizonyitották, bizonyíthatták az új rend iránti elkötelezettségüket, az illegalitásban, fegyveres összeütközések nehéz napjaiban, akiknek csak igazuk volt, akik csak jobban értettek valamihez. A Bujdosó András számonkérése körülményeink kedvező változásai ellenére sem időszerűtlen. Számíthat — egyebek között — a társadalmi zsűri roíconszenvére. Heltai Nándor HATODIK FEJEZET VV A tanulmosztvez Homárnak nem nem csak nem is szürke a szeme. Seszínű. Tekintetéből most villámok lövellnek. A seszínű szemgolyó felszínén — Bi- nyecz legalábbis így látja — két csónak közé feszítetten lángbetűs transzparens lebeg: MOST AZTÁN MEGFOGTUNK. BARÁTOCSKÁM! S még utánaírva, tagoltan: MEG-FOG-TUNK! Binyeczet ennekelötte két órán át várakoztatták a folyosón. (Afféle bevezető lélektani presszió?) Ha valaki Homár arcába pillant, egyébként sem az szokott eszébe jutni, hogy „Milyen jó napom van ma". Am ez az arc most még a szokásosnál is fenyegetőbb. Binyecz különben azzal a nemtudommirőlvanszókülönbensemártottama- légyneksemintezvárosszerteközismert- pillantással nézi, amihez — folyamatosan — igyekszik hozzáigazítani arckifejezését is. Homár félcipőjén — a balon — különben még mindig ott az a bizonyos plezúr. Ki tudja, a végére nem lesz-e még majd ennél is nagyobb? — tűnődik, enyhe rezignációval, Binyecz. Semmi captatio benevolentiae. Homár bele egyből a legeslegközepébe. — Elegünk van a disznóságaidból, Binyecz kolléga! Egyszer s mindenkorra betelt a pohár! Binyecz — bár titkolja — kissé megkönnyebbül. Ezek szerint mégsem lehet olyan nagy baj. Kollégának szólították. Egészen más lenne a helyzet, ha per Binyecz lenne. A „Binyecz úr" pedig holtbiztosán a kizárást jelentené. Homár elordítja magát: — Felelni fogsz most mindenért, Binyecz kolléga! Üvölts csak — gondolta Binyecz. Üvölts csak egészen nyugodtan. Engem aztán igazán nem zavar. — Kivágunk az ország összes egyeteméről. Olyan útilaput kapsz, hogy még kutyamosónak sem alkalmaznak egy kulákgazdaságban! Binyecz gondolatait bűntudatos álca mögé rejti. Közben váltig töpreng: mi is az a kutyamosó? — Mindent tudunk! — Homár változatlan hévvel üvölt, — Az égvilágon mindent. A legapróbb részletekig! Fölugrik az íróasztal mellől. Dühöd- ten járkálni kezd. — Sok mindent elnéztünk neked, Binyecz kolléga. Soroljam? Rajta — gondolja Binyecz. De aztán csak a legeslegszelídebben bólint. — Egy fegyelmivel megúsztad a jam- pizást. Pedig kozmopolitizmusod miatt szigorúbban felelősségre kellett volna vonni. De nem akartunk kettétörni egy ígéretesen induló pályát. Megúsztad tehát, Binyecz kolléga egy fegyelmivel. Mindenki más azon lett volna, hogy . . . És mit csináltál te, Binyecz kolléga? Megrázkódtatást okoztál egy ízig-vérig becsületes kolleginának, aki ráadásul a kari DISZ-bizottság kultúrfelelőse volt. Vagy elfelejtetted volna már, hogy milyen gyalázatoson viselkedtél vele szemben? Hát azt, amikor cinikusan azt mondtad a fegyelmi bizottság előtt, hogy „inkább elmegyek a bányába dolgozni, de én ezt a kolleginát akkor sem veszem el feleségül". így mondtad, Binyecz kolléga? Nos? — De nem várja be a választ. — Pedig kutyakötelességed lett volna elvenni. Ha már ... Ezt te is nagyon jól tudod. Mint mindenki más egyetemünkön! Össze-vissza hazudoztál neki, hóbortjaiddal megzavartad a fejét. Aztán... Szegény kollegina pedig Tiszába akart ugrani. Mire te . .. — Homár visszazöttyen az íróasztali borszékbe. — És a Vértes Maca-eset is, Binyecz kolléga!. Amikor valósággal gúnyt űztél abból a derék, becsületes Makra kollégából. Nem beszélve a kari DlSZ-veze- tőségről... És csodák-csodájára még ezt is megúsztad.. . Homár már nem ordít. Visszafogott. Szinte halk. Cipőjével még taktust is ver a mondatokhoz. így Binyeczhez hullámokban érkezik a savanyú lábszag. — Botrány a menzán. Szép dolog, mondhatom. — Homár felkap az asztalról egy papírlapot. — Több tanú állítása szerint te, Binyecz kolléga, szidalmaztad karunk vezetőségét, továbbá az illetékes ellátó szerveket, mert— szerinted — kukacos karfiollevessel traktálják a hallgatóságot. Egy öntudatos diákra nézve ez a magatartás még akkor is restellnivaló lett volna, ha a karfiolleves tán tényleg kukacos'. Am objektív tanúk — Homár szinte kéjjel, artikulálja az „objektív"-ot — egyhangú vallomása szerint a leves egyáltalán nem volt kukacos. Se aznap! Se máskor! S valameny- nyien azonnal és mélységesen elítélték a viselkedésedet, Binyecz kolléga . . . Miközben mindenki hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy végérvényesen a vas és az acél országa legyünk, te ócsárolod a karfiollevest. Szép dolog, mondhatom! Pedig egyelőre még nem is harcolsz a munka frontján. Még csak az a feladatod, hogy a kultúra bástyáit bevedd. Homár teleszívja magát levegővel. Mintha az lenne a célja, hogy a következő pillanatban elfújja maga elől Binyeczet, hóbelevancostól. — De hagyjuk egyelőre a karfiollevest ... A Földközi-tenger következik. Ahonnét, Binyecz szerint, a tonhalak, kijátszva a határőrszervek éberségét, illegálisan felúsztak. Majd Venezuela, amellyel — szintén Binyecz szerint — tonhalügyben lepaktáltunk. — És még csak a felét mondtam el annak, amit tudunk. Nem beszéltem arról se, amikor elkezdted Sándor kollégát Jeannak szólitgatni, mintha bizony Sándor kolléga a te lakájod, csúszómászó szolgád lenne... — Homár már-már rezignált. — Mondd, Binyecz kolléga, tulajdonképpen hol a francban szedted te fel ezeket az úri allűröket? . . . Egyre inkább az az érzésem, hogy te eltitkolsz elölünk valami nagyon-nagyon lényegeset.. . Hát persze—gondolja Binyecz. Többek között azt például, hogy gróf volt az apám, herceg az anyám. A nagyszüleim hasonlóképpen. Testvéreim közül az egyik prezumptív trónörökös, a másik pedig a jelenlegi velszi herceg menyasz- szonya... — De mi majd mindent kiderítünk . . . (Folytatjuk)
