Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

1988. június 18. • PETŐFI NÉPE • 5 „ Munkámat használni lehessen ” Ars poetica Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak. add néki emberséged, mely pont és végtelenségi akkora, mint a többi. Fogd te a lélek ár ján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. Weöres Sándor 75. születésnapjára Amikor Kodály Zoltán az Öregek című verset megzenésí­tette, azt hitte, egy meglett férfi müvére írt muzsikát; s az az érett szavú költő, akinek a verse annyira megragadta, még csak gimnazista volt. Csodagyerekként indult, ahogy mondani szokás, de Weö­res Sándor, aki most tölti be hetvenötödik életévét, aligha­nem fintorogva, fanyalogva legyintene, ha elolvasná egyálta­lán ezeket az őt köszöntő sorokat, hogy ismét csodagyerek- ségét emlegetjük, s ismét születésnapja körül tüsténkedünk, mint öt esztendeje, amikor a hetvenediket, s a hetvenedikről szólókat volt kénytelen eltűrni. A csodagyerek ugyanis het­venöt éves korában is az a csodagyerek, aki olyan természe­tes mozdulattal lépett a magyar költészetbe, mintha mindig is benne élt volna, s már akkor is meglepődhetett azon, hogy ő csodagyerek. S miért volna érdem a hetvenöt év? S mire jó egy költő ünneplése, dicsőítése? Tőle idegen: „ ... csöppet sem dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes embe­ri méret vonz engem, nem a ragyogás, a szörnyű talapzat. (...) Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” A vers címe egy áthúzott szó: Nagyság. Másutt kis versfara­gónak titulálja magát. Egyfelől a világ komoly, bonyolult dolgainak, titkainak efféle egyszerűre való átfordítása, világossá, érhetővé tétele, másfelől önnön egyéniségének, személyiségének ama lefoko­zása, amelyről a Nagyság című versében olvashatunk. Az egyéniség, az individuum Weöres Sándor eszmerendszerében a háttérben áll — az előtérben a világgal, az emberiséggel összeforrt, esetlegességein fölülemelkedő ember van. Az egyes, a költő, csupán szemlélheti a világot, a történelmet, s jó, ha minél tovább, távolabb kutat: az emberiség őstörté­netének kezdetéig, a homályos, földerítetlen civilizációkig, a messzi jövőkig, s túl az ismert világok peremén, s örülhet, ha csak néhány irracionális vonást fölfejt. A költő dolga, érde­me mindössze annyi, hogy közelít az örökkévaló s a pillanat között. A vers ennek az áthozatalnak, a megismerhetetlen- nek némileg megismerhetővé tételének az eszköze. Weöres Sándor mély és terjedelmes életművét azonban aligha lehet pusztán ennyivel jellemezni és átfogni. Sokat vitáztak már fölötte, éppen azért, mert szövevényes; bélye­gezték irracionálisnak, részvétlennek a közösség iránt, s mindannyiszor cáfolt, kibújt a vád alól. Protheusként válto­zott, folyton újult, alakult. Gyermekverseiben gyermekké, a Psychében nővé, műfordításaiban idegen költőkké lett, régi magyar költők mezébe-hangjába bújt, sosem volt nyelveken énekelt, verses drámáiban pedig eleve a szereplők személyisé­gévé objeklivizálódott. Ám ez mind ő: a hajlékony, a kísérle­tező, a megértő, a mélységesen humanista poéta. Költészete egyetlen roppant orbis pictus, megfestett világ. Egyedülálló. Még a vele vitatkozók — s miért ne lehetne nem egyetérteni vele mindenben, sohasem követelte — sem sajnálták kimon­dani a szót: lángelméjü. Gy. L. Bástyák és kalandok PAPP ZOLTÁN XVII. Ezzel tulajdonképpen véget is érhetne a gyű­lés. Az elnök is- csak a sztereotip ingerek hatására kockáztatja meg: — Ha még lenne valakinek esetleg valamilyen problémája, mondja el nyugodtan, bátran. Erre való a DISZ-taggyűlés. Csak tessék, bát­ran, őszintén. Van időnk. A tagság a padsorokban már ug­rásra készen. Hierogrifás rajzok gombócba gyárién, töltőtollak súly­ban, zakók, kosztümkabátok he­gombol tan, retikülök, aktatáskák becsatoltán ... Még egy perc és nyomás a menzára. Nehogy véletle­nül kimaradjon vacsoralevesükből a marhamócsing. Ekkor váratlanul szólásra jelent­kezik Makra Petya. Az elnök is meghökken kissé. Hisz ö tulajdon­képpen csak megszokásból, hogy úgy ne mondjuk, merő rutinból. . . De ha már így történt, aligha leltet kitérni előle. — Tessék adja meg magát. — Kezdheti, Makra kollé­ga­Makra mélynövésű, tömzsi srác. Kese haj. Elhagyott arcvonások. A Duna—Tisza közi homokhátság egyik gimnáziumából sodródott ide. Am szerény képességei mögül ha­marosan előbújt a hihetetlen vas- szorgalom. S mert másokénál liat- szorta több energiát pumpált stúdi­umaiba, két év alatt felvitte egészen a jórendáségig. Különben nem rossz gyerek. Csak kár. hogy teljességgel hiányzik-belőle a humorérzék. így aztán nehezen — néha alig — viseli a cukkolásokat. Azokban pedig nincs hiány, mert mindenki tudja róla, hogy ez a jószándékú kis bűz- gómócsing törpe, negyvennégyes lúdtalpakkal, miegyébbel az első tanítási naptól kezdve halálosan szerelmes Vértes Macába. (Ebbeli- ségében ugyan távolról sincs egye­dül, de ez most nem tartozik szoro­san ide.) Kitalálni is nehéz lenne ehhez ha­sonló ambivalenciát. Amikor Vértes Maca végiglejt a Virág cukrászda cirádás asztalai közt, még a legros­katagabb kvietáltak is elfeledkez­nek egy pillanatra köszvényükről, de még azokról a fájdalmakról is tán, amelyek az urológus rendelőjé­be kényszerítik gyakorta őket. Ma­gas, sudár lány, lendületes léptek­kel. Pillantása épp oly vonzó, akár az arca. S alakjának sem véletlenül szentel sándoröcsi több eposzt. S most képzeljük Maca mellé Makra Petyát. ■(A válláig se érne.) A lúdtalpait. Kese haját. .. Petya mindenesetre rákezdi: Szeretnék nektek, kollégák, mindenről nagyon őszintén és rész­letesen beszámolni. Kezdeném mindjárt, hogy . . . Binyecz nem először kísérletezik már ezzel: a gyűlésre kényszerített- ség monotóniáját elűzendő. Próbál valamire gondolni. Vagy valakire. Például egy nőre. Amint épp vetke­zik. Már letette kombinéját, meg­szabadult harisnyakötőjétől. Már nincs rajta a . . . És épp nekilát, hogy levesse a ... S az intim ruha­darabok — legalábbis Binyecz fi- cánkos képzeletében — ott fehérle­nek drapériás elnöki asztalon. A csipkés kombiné kifejezetten az elnök előtt: kecses kis habselyem- halom ... A pipin már nincs semmi. Mindössze egy medalion. „Fusd ki most már a formádat te is, te drá­ga” súgja a pipi, kifejezetten Bi- nyecznek, aki homlokát tenyerébe hajtva ücsörög a padban, s még a szemét is lehunyja, hogy semmi ne zavarja e — képzeletbeli — lát­ványt. ,,Gyönyörűm, kilenc másod­perc alatt befutom veted a százat" súgja neki vissza. . . Am a pipi eb­ben a pillanatban átváltozik egy tál birkapaprikássá. A hús bő lében, sós vízben főtt krumpligarnírung­gal. De van nokedli is. Házi kony­hán, sok tojásból, extranullás liszt­ből készült. Meg savanyúság. Csa- lamádé. Cseresznyepaprika. S ecet, még külön is, kis, világoskék mű­anyag kancsócskában. „Az ön sa­vanyúsága a bal keze felöl találha­tó" súgja diszkréten a pincér. „Ami jobb keze felöl esik, az a szomszéd­jáé, kremalássan”. A főpincér frakkban, könyökig érő lila glasz- székesztyűben. Csokórnyakkendöje ellenben fáradtbarna. „Inkább ta­lán kaviárt kérnék’’ súgja neki Bi­nyecz. ,,Am amennyiben nem friss, úgy végső esetben jöhet a lazac" . . . A látomás ekkor — épp oly hirte­lenséggel, aminővel támadt — szer­tefoszlik ... . . Makra eközben lassan araszol előre a történetben. — Érettségizz már le! — mor­mogja maga elé Deutsch James, és apatikusan bámulja a szurtos pad- latot. — Érettségizz már le, az isten szerelmére!. . . Binyecz visszacsalogatja nagy nehezen — az előbbi látomást... . . . A fóúr hozza a kaviárt. De lazacot is hoz egy másik — meisseni — porcelántálkában. A lazac asz- pikban, mintegy beledermedve. a kocsonyás közegbe. Binyecz önt a kaviárra egy kis birkapörköltszaf­tot... A pipi is ott ül az asztalnál. Egyetlen öltözéke változatlanul az ezüstlánc, medalionnal. Most hirte­lenjében előkapja a damasztabrosz alól melltartóját és az egyik kosár­kát megmeríti a birkapörköltben. Utóbb a másikat is. „Kaviárt?" pil­lant rá Binyecz. „Csak egy kis asz- pikot. De lazac nélkül"... Az elnök e pillanatban szerez tudomást az előtte heverő habselyemhalmocská- ról. A csipkeszegély kakastaréjként ágaskodik. Az elnök szemüveget ragad, közelebb hajol. Töltőtoll- kupakjával beletúr a halmocskába. Hirtelen földerül az arca. „Nyitni- kék” súgja a többieknek és komóto­san kezdi visszacsavarni töltőtollá­ra a kupakot. .. Makra Petya végre egyetemi hallgató már . . . — Nyitott könyv előttetek az éle­tem — mondja épp. — Nyitott könyv . . . (Folytatjuk) DOBOZI ESZTER A szem játékai „Négysoros” alvó szemek a zajmeleg pokolban nagyon evilági szél és éjszaka üzenetek lm a héjba s csontba zárva e sirokkó-lázban a fény kihajt hat-e Szemek figyelőállások piciny törései a komor bekeritettség fonadékán; nyílások: hol az elme szökhet Munkácsy képeinek sorsa Munkácsy Mihály festményeinek sö- • Munkácsy: Az tétedése, romlása régóta foglalkoztatja elítélt a műtörténészeket, a restaurátorokat. Malonyai Dezső művészeti író már 1898-ban katasztrofális­nak látta a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Milton állapotát. A romlás okait az alapozóanyagra, a „bitüm”-re vezette vissza. De maga Munkácsy is rájött, hogy az általa használt alapozás rontja a kép színeit, és változtatott is festői módsze­rén. Négy évvel ezelőtt, 1984 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában klímaszekrényben őrzött Munkácsy-képek egyi- kén-másikán opálos felületi bevonat jelent meg. A múzeumi szakemberek akkor, immár sokadszorra, újból foglalkozni kezdtek e képekkel. A Nemzeti Galériában a restaurátorosz­tály vezetőjének, Velledits Lajos irányításával kezdődtek meg az újabb kutatások, amelyek meglepő eredményeket hoztak, — Első lépésként a kiállított képek állapotát dokumen­táltuk és a romlás mértékének alapján csoportosítottuk őket idézi fel Velledits Lajos az eseményeket. Munkácsy életművén belül kirajzolódott egy 1869-től 1878-ig tartó kor­szak, amikor a nagyobb kompozíciók, köztük az Éjjeli csa­vargók, a Tépéscsinálók, a Zálogház festéséhez előszeretettel használt vastag sötétbarna alapozást. — Bizonyos kérdésekre viszont nem volt elegendő ez a válasz — folytatja a restaurátorosztály vezetője. Még akkor sem, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy Munkácsy barna alapozómasszája aszfalt vagy bitumen. Velledits Lajos úgy vélte, tovább kell lépnie, mégpedig analitikai vizsgálatokkal. Kiválasztották az 1876-ban festett Műteremben című képet, amelyen régi fogókkal összevet­ve — több részlet eltűnt. Az egykor sima felületű háttéren ma szinte krokodilbőrszerűen összehúzódott a festékmassza. Eltűnt a falon függő mellvért, alig sejthetők a kandallópár- kányon levő edények, az egykor jól látható kellékek. A féléves analitikai vizsgálatok elvégzésére megnyerték a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kutató Intézet munkatársa­it. Az eredmények a Műterem című kép esetében meglepőek voltak. Az alapozóanyag fő tömegében nem aszfaltot, ha­nem méhviaszt tartalmazott. Egy vizsgálat — nem vizsgálat. Ezért elhamarkodott lenne az eddigi eredményekből messzemenő következtetéseket le­vonni. De az már nyilvánvaló, hogy nem helyes minden Munkácsy-kép esetében az aszfalt-, illetve bitumenalapozást emlegetni. — Feltétlenül ismernünk kell a képek bonyolult anyag­rendszerének összetételét, és tanulmányoznunk kell az egyes komponensek öregedési folyamatát — folytatja a tájékozta­tást a restaurátor , mert csak így tudunk magyarázatot adni a sötétedési és zsugorodási folyamatok okaira. Választ kell keresnünk arra a kérdésre, hogy az egyes képeken hol helyezkednek el azok a pigmentek, amelyeket egv-egy forma megjelenítéséhez használt a művész, és ma már nem látha­tók. — A Munkácsy-képek restaurátori szempontból egzakt­nak mondható megismerése érdekében még csak az első lépést tettük meg. Mit tehetünk? — kérdezheti bárki a restaurátor tájékozta­tása alapján. Munkácsy a magyar nemzeti művészet korsza­kos jelentőségű mestere. Abban a bizonyos 1869-től 1878-ig tartó időszakban festette a magyar művészettörténet számá­ra talán legfontosabb műveit. A Siralomhoz, a Tépéscsiná­lók, a Rőzsehordó nő, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, Az elitéit, a Poros út változatai — amelyeket a hazai műtörténetírás a romantikus realizmus sajátosan magyar megnyilvánulásainak tart — remekművek. Ezek megismeré­se, megőrzése nemzeti ügy. Velledits kutatási eredményei várják további sorsukat. Hároméves kutatási program sze­rint a 34 képből évente 5-6 festményt kellene analitikai vizs­gálatokkal felderíteni, és az eredmény birtokában a romlási folyamatokat modellezni és megfelelő konzerválási módot találni. Némi reményt nyújt, hogy a Nemzeti Galéria áraján­latot és kutatási programot kért az analitikai vizsgálatokat végző intézetektől. És megbízást kapott Velledits Lajos is a kutatások folytatására. Kádár Márta SZEMTANÚ A DON MENTI HARCOKRÓL Tizennyolc évig hevert a kézijrat „Az öthetes visszavonulás testi és lelki megpróbáltatásait mindvégig ellensúlyozta a század katonái és tisztjei részéről velem szemben megnyilvánuló bizalom és ragasz­kodás. Ezért ajánlom szerény vi­szonzásul elsősorban a volt eszter­gomi 107. utászszázad katonáinak ezt a papírra vetett visszaemléke­zést, amit nem én, hanem a század hét tisztje és háromszázhúsz kato­nája írt meg a Don menti sztyeppen száguldó, dermesztő, húsba marko­ló hóförgeteg zúgása közepette” a többi közt ezekkel a gon­dolatokkal ajánlja könyvét a kecskeméti Bártfai Szabó Lász­ló, akinek a minap jelent meg Az utolsó emberig című memo­árja szerzői kiadásban, a Sinus Kiadói Iroda gondozásában. A Don menti harcokra a hajdani csapatparancsnok emléke­zik .vissza. Ennek a kitűnő könyvnek azonban hosszú törté­nete van. A kézirat tizennyolc esztendőn át hevert különféle fiókokban. A szerzővel ezúttal nem a mű tartalmáról beszél­gettünk, hanem a majdnem két évtizedes kálváriáról. — Harmincezer példányban adták ki visszaemlékezését. Az ünepi könyvhéten Budapesten már lehetett kapni a könyvet és bebizonyosodott: egykettőre gazdára lelt. Nem kevés tehát a példányszám? — De kevés. Egyelőre még megvannak a szombathelyi nyomdában a nyomólemezek, úgyhogy érdeklődés esetében megoldható az utánnyomás. A könyvhéten Pesten dedikál­tam, magam is meglepődtem, milyen sokan felkerestek a sátornál. Általában az idősebb korosztály képviselői vették meg a könyvemet, közöttük sok hölgy. Megható jeleneteket éltem át: apró vallomások, visszaemlékezések hangoztak el a hajdani szomorú eseményről azoktól, akik férjüket, hozzá­tartozójukat vesztették el. Azt is megjegyezték: ennek a könyvnek már régen napvilágot kellett volna látnia. — Miért is nem látott? A téma sokáig .tabunak számított. A kézirattal 1969- ben már készen voltam, mégsem vállalkozott senki sem a kiadására. Pedig szinte nem is lehetett hozzájutni hasonló témájú művekhez. A szemtanúk fogynak ... Könyvem meg­jelenését sem érték meg sokan. Késett a kötet, de mégis örülök. Főleg a fiataloknak, az ifjú generációnak ajánlom vallomásomat. Külön érdekesség, hogy katonai megközelí­tésből vázolom fel a történteket, ugyanakkor olvasmányos formában. — És persze őszintén! Erről a történelmi eseményről csak őszintén szabad írni. A megtörténteket nem lehet másképpen visszaadni. Korábban a doni ütközet hadműveleteiről szóltak az írások, a „lent” elvérzett csapatokról, az ő küzdelmeikről, kegyetlen sorsukról elvétve lehetett olvasni. Említettem már, hogy nemigen beszéltek erről a témáról idehaza. — Ezért nem tartottak igényt a kiadók az ön művére? Először a Zrínyi Kiadónál próbálkoztam. Nagyra érté­kelték több száz oldalas kéziratomat, de kiadásra nem vállal­koztak. A Gondolatnál azt mondták, nem az ő profiljukba vág a téma. Ezután nekikeseredtem, azt gondoltam, soha nem lesz könyv formája a visszaemlékezésemnek. Erőt vet­tem magamon és elküldtem a Kossuth Könyvkiadónak. Megtisztelő kritikával illettek, de a megjelentetés tőlük is távol állt. A “Magvetőnél szükséges és aktuális könyvnek vélték, de néhány hónap múlva visszaküldték. Nekik a hang­vétellel volt bajuk. 1982-ben olvastam a Népszabadságban az azóta elhunyt Domokos János interjúját, aki az Európa Kiadó igazgatója volt. Felvettem vele a kapcsolatot. Nem sokkal később értesített, hogy kiadja a könyvemet, szerepelt is a következő évi tervben. „ v — Mégsem lett könyv belőle! — Igen, mert mégis meggondolta magát Domokos János. Júniusban küldött egy levelet, hogy nem adja ki Az utolsó emberig című memoáromat. Ákkoriban sugározta a televí­zió Sára Sándor dokumentumfilm:sorozatát, de azt sem vetí­tették le végig. Talán hasonló okok miatt bontották fel velem a szerződést. Jobbnak vélték a bonyodalmakat elkerülni. — Feladta? Dehogy! Biztatott, hogy a „fantomkönyvemre” renge­teg előjegyzés érkezett. Hiába, a megrendelőknek mind ez ideig várniuk kellett. . . Katona Tamás szerkesztő tanácsol­ta, hogy szerzői kiadásban tegyem közkinccsé a kéziratot. Tavaly novemberben találkoztunk, az idén januárban már nyomdakész állapotban volt a kézirat, és most jelent meg. Tehát tizennyolc évig húzódott az állami kiadóknál a megje­lentetés, ezzel szemben egy kisszövetkezet néhány hónap alatt produkálta könyvet. Nem furcsa? — De, furcsa. Tudja, bosszant, hogy ennyit kellett küzde­nem a könyvemért. Hosszabb volt a harc, mint a Donnál. Igaz, évekkel ezelőtt a Forrás és a Mozgó Világ már közölt részleteket Az utolsó emberig-ből, de teljes írás ott sem kerülhetett az olvasókhoz. — Győzött? Én? Győztem, mert mégiscsak kiadható lett a könyv.- Bártfai Szabó Lászlót ismerik Kecskeméten? — Harmincnégy éve élek itt a feleségemmel együtt. Dol­goztam a Vizműnél, a Magyar Beruházási Bank megyei fiókjánál, majd az OTP-nél. Innen mentem nyugdíjba 1975- ben. Munkatársaimmal azóta is tartom a kapcsolatot, sőt minden évben visszamegyek dolgozni. Sokan szurkoltak ne­kem, hogy végre kezükbe vehessék a könyvemet. Azt persze nem gondolták, hogy tizennyolc esztendős lesz az átfutási idő... — Túl a hetedik ikszen vált könyvtulajdonossá. Elárulhat­juk, hogy feleségének is hamarosan megjelenik egy meseköny­ve. Boldogok? — Igen. Eddig is megbecsültek bennünket, most ismét bebizonyosodott, nem éltünk hiába. A két könyv bearanyoz­za az életünket. Bor/ák Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents