Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-18 / 117. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. május 18.

Körösi Tavasz — kecskeméti programok

Nagykőrösön a nagy figyelemmel kísért Körösi Tavasz rendezvénysorozatnak kecskeméti résztvevői is lesznek. A Pest megyei város Arany János Művelődési Központjában ma délután 17 órakor nyílik meg a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumának anyagából rendezett kiállítás és vásár, amely június 12-éig várja az érdeklődőket. A közszemlére tárt munkákat dr. BánszkyPál művészettörténész, a Bács- Kiskun megyei múzeumok igazgatója ajánlja az ünnepélyes megnyitón részt vevők figyelmébe.

Május 29-én 11 órai kezdettel rendezik meg a Nagykőrösi Arany János Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola falai között az Éneklő ifjúság jubileumi hangversenyét, ahol Szo- kolay Sándor zeneszerző, a Magyar Kodály Társaság elnöke mond emlékbeszédet, s ő vállalkozik majd az összkar vezénylésére is. A közönség elé lépő kórusok között szerepel a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneművészeti Szakközépiskola leánykara is, Pejtsikné Párdányi Judit vezényletével. Ezzel az igen érdekesnek ígérkező kórustalálkozóval emlékeznek a nagykőrösiek Kodály Zoltánra, aki 50 éve — 1938-ban — városukban is vendégszerepeit.

ELEGENDŐ A SZÉPSÉG?

„ Formás” kiállítás

Nézem* a nagyalakú, színes plakátokat. Mindegyikben Bíró Ilona, a népszerű manöken látható. Szívószállal szívja a Gyöngy üdítőt, darázsderekáról indul a gyöngysor ... Jajkiáltással áll a zuhany alatt, meztelen combján csordogál a víz . . . Az üveggyár reklámjaként üveglegyezővel fedi el kebleit . . . Hifi-torony mellett mosolyog, varázspálcát fog a kezében, dobra veri az Expressz- híreket, szemüveggel takarja csábos szemeit, zseblámpával világít reánk... És még sorolhatnám a pózok sokaságát, a modell különféle beállásait, melyeket bizonyára nem ő talál ki, hanem a megrendelő vagy a fotográfus.

Nem tudni, 1988-ban miért sikk még mindig ez a fajta reklámfotózás. Illetve tudni: a mutatós nővel, telt idomaival, formás fenekével bármiféle árura felhívható a közönség figyelme. Egy idő után viszont unalmassá válik, hogy állandóan meztelen nők szerepelnek a színes plakátokon. Bíró Ilona csak azért kivétel, mert ő még nem vállalkozott meztelenségre. Maga mondta Kiskőrösön, plakátkiállításának színhelyén, hogy egyetlen szempontot tart fontosnak: a családot. Ugyan mit szólna hozzá a férje és a gyermeke, ha mondjuk házuk sarkán egy hirdetőoszlopon villognának keblei. Hozzátesz- szük, férje talán nem ellenkezne, hiszen maga is fotós, és csinos feleségét nemegyszer fényképezte már — plakátra is.

Kiskőrösön, a Petőfi Sándor Művelődési Központban sokan megtekintették már a szóban forgó „formás” kiállítást. Harminckilenc színes plakát sorakozik a falakon, valamennyi Bíró Ilona tulajdonát képezi, ő rendezte tárlattá. (Egyszerű dolga volt; a felkasírozott képeket csak egymás mellé kellett aggatni.) Fekete kartonra kerültek azok a kártyanaptárak, melyek címoldalán a híres manöken csodálható. Félszáz biztosan van, s ebből is lemérhető, hogy Magyarország legfoglalkoztatottabb modelljével állunk szemben. Akik valóban kíváncsiak voltak a szőke Ilonára és időben értesültek a hírről, személyesen is találkozhattak vele a kiskőrösi

kiállításmegnyitón. Csak hallottam: kedves, aranyos és szép volt. (Ez utóbbi jelzőt persze férfi mondta!) Nem ő volt Kiskőrösön az első manökenvendég, korábban Schmidt Bea, Bodo- nyi Vali is járt már a művelődési központban, közönségtalálkozón. Bíró Ilona viszont tárlatot is rendezett. Tudja, nem holmi művészeti bemutató az övé, de a közönséget vonzza az efféle „csemege”. (A belépő negyven forint!)

Tényleg: van-e művészet a naptár, a reklámplakát készítésében? Nincs. Ez szériamunka, tömegtermékké átalakuló papírkép, amely egy idő után eltűnik a semmibe. Azután újból előszedve és most például kiállítóteremben közszemlére tárva egy-egy kép láttán rémlik valami: igen, ilyen plakát tényleg volt, igen, akkor még karcsúbb, mo- solygósabb, fiatalabb volt a modell. Ennyi, nem több.

A fotó varázslata. Ezzel a címmel látható még a héten Bíró Ilona színes plakátjaiból rendezett kiállítás Kiskőrösön. Nem túl jó a cím. A fotók nem annyira különlegesek, hogy varázslatba, kábulatba ejtenének, ha rájuk pillantunk. Esetenként a manöken varázslatos, de azt hiszem, ez is túlzás. Akkor pedig ... ?

. ihs Guntytojik k . B.T.

m iu- ií .J.jim vj.-a hrtnifiv >n;'

KÖNYVESPOLC

Mokäny Bérezi és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek

Szegény jó nagyanyámnak egyetlen könyvélménye volt életében, így aztán óvodáskoromban — videó híján — esténként Göre Gábor mulatságos történeteit hallgathattam, hogy mint jártak Durbints sógorral, meg a Kátsa cigánnyal, Budapesten. A napokban nyomtatásban is megismerkedhettem gyermekkorom — nem elsősorban intellektuális humorérzéket fejlesztő — alakjaival.

Mokány Bérezi és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek címmel olvashatunk válogatást a Magvető Magyar Hírmondó sorozatában. Az 1860 és 1918 között megjelenő élclapoknak mintegy százötven olyan figuráját gyűjtötte a szerkesztő, Buzinkay Géza csokorba,'akik egyrészt a „humortörténelem” egy sajátos fejezetének legtipikusabb képviselői, másrészt alkalmat adnak a vicclapokban megjelenő társadalomszemlélet — a fenti időszakra jellemző — vonásainak bemutatására is. Erényeik és fogyatékosságai egy tőről fakadnak. A mindennapokban elő viccek, ugratások sokasága máig is a századvég-századelő „technikáját” követik, az ötletek is a régiek, ráadásul a modern komikus formanyelv forrásvidéke is ez az anyag. Másrészt ezek a figurák csupán annyiban képviselnek társadalmi osztályokat, rétegeket, amennyiben azt a polgári szemlélet elképzelte. Azaz meglehetősen torzan. A cseléd cselédlányosan beszél és ír, azaz összevissza és helytelenül, a paraszt parasztosan beszél, azaz tudatlanul, am ízesen, az arisztokrata meg mindenféle idegen nyelvet kever a szövegébe és affektál. Néhány példa erre: „Emmán beszéd így magamba, emmán kitanálmány!” — mondja Bugyi Sándor, a paraszt. „Nem hinné az ember,

hogy az országgyűlés tanácskozása mennyire megyei jellegű. Rendesen Heves, igen gyakran Sáros, ritkán Békés, eredményeiben Árva” — ékelődik az országgyűlési tudósítás. „Méltatvá- nyozott hallományozni, hogy lord Biknsfild őnagysága elpatkolványo- zott?” — cseveg az arisztokrata. És így tovább.

Ugyanakkor tudni kell, a hazai szatirikus újságírás akkoriban az európai élvonalba tartozott. Széles olvasótábor ízlelhette azt a sajátos magyar stílust, melynek értékes vonásai később a Karinthy nevével jelzett humorban találtak folytatást.

A kötet célja — mint a szerkesztő írja utószavában — elsősorban egy különleges művelődéstörténeti forrásanyag összegyűjtése volt, de arra is ügyeltek, hogy szórakoztató, sőt nevettető legyen a mai olvasó számára is.

H. Z.

HONISMERET — HELYTÖRTÉNET

A piaristák évkönyve

Több mint kétszáz éves hagyomány elevenedett meg (és reméljük, folytatódik is) azzal, hogy az 1946/47-es iskolai évről kiadott évkönyvet követően, 41 évi hosszú szünet után, a közelmúltban megjelent a Kecskeméti Piarista Gimmnázium 35 évet felölelő Emlékkönyve, vagy ahogyan valamikor gyakorta nevezték: a Kegyes Tanítórend kecskeméti főgimnáziumának értesítője. A nagy szakértelemmel és lelkiismeretesen összeállított anyag egyaránt jogos igényét elégíti ki az alma mater jelenlegi ifjúságának és régen volt öregdiákjainak.

1947-et megelőzően esztendőnként nyomtatott évkönyv jelent meg, amely tartalmazta a tanév történetét, a tanárok és tanulók névsorát, a diákok érdemjegyeit. Az 1780 óta megjelenő évkönyvek különösen érdekes példányai azok, amelyek történeti eseményekkel, országosan is hírnévre szert tett volt piarista diákok életrajzával szinesítik az osztályzatok egyhangúságát. Ezek az évkönyvek külön fejezetet szenteltek a kiemelkedő tanulmányi eredményt elért vagy pályázatokat nyert eminens hallgatók bemutatására. Ezek a diákok nemegyszer jelentős összegű

aranyforintot is kaptak egy-egy olyan mecénástól, mint Horváth Döme és Kada Elek, akik igen jelentős összegű hozzájárulásaikkal és támogatásaikkal segítették a diákság szellemi életének fejlődését.

Az új évkönyv, amely az iskola újraindulása óta eltelt 35 év összefoglalójaként jelent meg az öregdiákok késztetésére, csak némileg tér el a már korábban megjelent értesítőktől. Nem tartalmazza — a döntő többségükben még ma is élő — diákok érdemjegyeit (ami talán jobb is), s új vonása az is, hogy már nem közli a diákok felekezeti hovatartozását, származását bemutató száraz statisztikákat.

A könyvecske tartalmazza az 1950 és 1987 közötti tanévek piarista diákjainak nevét, összesen 3464-et. Megismerkedhetünk nyolcvanöt piarista tanárral, és megtudhatjuk, hogy Kecskeméten eltöltött éveiket milyen tevékenységnek szentelték, milyen szerepet játszottak az iskola közelmúlt történetében. A kiadványt három tanulmány színesíti és teszi teljessé. Az első dr. Jeleníts István

piarista rendfőnök írása: Fiatalokkal a hit vándorútján — amely az elmúlt három és fél évtized piarista nevelésébe enged bepillantást. A második Dobos Jenő nemrég elhunyt kecskeméti piarista tanár előadása, amely 1983-ban a második Piarista Vacsorán hangzott el, s a Scholae Piae múltjából villant fel képeket, „Fejezetek a kecskeméti piarista iskola történetéből” címmel. A harmadik Szentgyörgyi Andrásnak harminc év óta kiadatlan tanulmánya a gróf Koháry István országbíró által építtetett templomról, annak építéséről és művészi értékeiről.- A három tanulmány közül az utóbbi kettő az, amelyek miatt bízvást kerülhetne ez az emlékkönyv akár kereskedelmi forgalomba is

— jelenleg az igazgatói irodában szerezhető be —, hiszen két olyan nevezetes épület mindenre kiterjedő bemutatását kapjuk, amely várostörténeti szempontból a kecskemétiek széles körének érdeklődésére is méltán tarthat számot.

Szabó Tamás

KÉPERNYŐ

Politikusok a kamerák előtt

Sokoldalú

szólista

Századunk végén semmilyen politika sem nélkülözheti a tömegkommunikáció (milyen jobb magyar szó kínálkozna ehelyett?) hatalmát. Kossuth Lajos, az alig-alig ismert vidéki ügyvéd éppen annak köszönhette gyors népszerűségét, hogy hazánkban a legelsők között ismerte" föl az írott "sajtóval teremtett lehetőségeket.

A közvélemény-formálás fontos tényezőjéről mond le a vezető embereit a képernyőre ritkán engedő hatalom. Sajnálatos, hogy az MSZMP és a kormány legtekintélyesebb, fontos tisztségekben dolgozó irányítóit — protokolláris megnyilvánulásoktól eltekintve — olykor évekig nem láttuk, nem hallottuk otthonunkban a hetvenes években, évtizedünk elején. Mintha gyanúsnak tekintődött volna a szereplés, káros egyéni becsvágynak tulajdonították volna az egyéni hang, személyiség bevetését nézetek, törekvések elfogadtatására.

Az ország miniszterelnöke a legfontosabb döntések indokolását is átengedte másoknak, leggyakrabban riportereknek, kommentátoroknak.

Az utóbbi hónapokban szinte valamennyi mértékadó politikusunk kereste a televízió nyilvánosságát, szívesen vállalkozott még nemszeretem kérdések megválaszolására is. (Talán csupán a Hazafias Népfront jutott a kívánatosnál kevesebb műsoridőhöz, noha befolyása, felelőssége számottevő.)

Kétségtelenül a legnézettebb és leg- visszhangosabb műsorok közé tartozott az amerikai riporternek a párt főtitkárával készített interjúja. Az utóbbi időben megszokottnál magvasabb, problémaérzékenyebb legutóbbi A Hét-ben a Központi Bizottság gazdasági ügyekkel foglalkozó titkára tájékoztatta rokonszenves nyíltsággal, logikus lényegretöréssel új gazdaság- politikai tervekről milliós hallgatóságát. A riporter több kérdése alkalmat adott az elképzelések gyenge vagy vitatható pontjainak megvédésére, vagy a többesélyes döntések szükségességének, elkerülhetetlenségének indoklására.

Tetszik, nem tetszik, jó vagy nem jó: a közönség, az ország közvéleménye összehasonlítja, minősíti a képernyőn megjelenő politikusokat. Mérlegeli mondandójukat, érzékeli az ismétléseket, az üresjáratokat, minősíti a javaslatokat, osztályozza a teljesítményeket. Elvárja képviselőitől, hogy őszintén, meggyőzően, televíziós személyiségként nyilatkozzanak. Megnyerőnek mutatkozó, a képernyő hatáskeltő mechanizmusát ügyesén alkalmazó politikustól a rossz híreket is könnyebben elfogadják. Kézenfekvő a tanulság: a jövőben a televíziós szereplések is befolyásolhatják a vezető politikusok kiválasztódását.

Heltai Nándor

Közel 100 alkalommal lépett fel az elmúlt év során a Szovjetunióban és külföldön Leonyid Szme- tannyikov, a szaratovi akadémiai opera- és balettszínház magánénekese. A tiszta és erőshangú énekes repertoárján nemcsak az orosz, a szovjet és a világ operairodalmának klasszikusai szerepelnek, hanem orosz népdalok, románcok és szovjet zeneszerzők művei is.

Leonyid Szmetannyikov a szaratovi konzervatóriumot 22 évvel ezelőtt végezte el, s akkor lett a neves operaszínház társulatának tagja. Milyenek voltak az elmúlt évek?

—: Mindenesetre a sors nem ajándékozott meg sima úttal, de nem emlékszem megtorpanásokra sem — mondja a művész.

Leonyid Szmetannyikov most is tartja kapcsolatát a konzervatóriummal, ahol fiatal énekeseket tanít. Egykori tanítványai az ország számos operaházában énekelnek. Szmetannyikov az elnöke a szovjet békealap szaratovi részlegének, és rendszeresen fizet be jövedelméből az alap javára.

Most Schubert műveiből új koncertprogramot állít össze, melyet a moszkvai Csajkovszkij Koncertteremben kíván bemutatni.

J-Jarminccal, ha ment. A mellette elsüvítő autók rá-rádudáltak, mit vacakol, miért nem gyorsít. Lehúzta az ablakot, és feszülten figyelte a terepet. Jobbra-balra kapkodta a fejét, nem tudta már, merről tűnik fel a nyárfaóriás, ami messziről jelezte a tanyát. Az árkon túli girbe-gurba akácoktól hiába várt segítséget, abban sem erősítették meg, hogy jó helyen jár, de az ellenkezőjéről sem győzték meg. Hol a csudában van a buszmegálló? Jobbnak látta, ha az út szélére húzódva leállítja a motort.

Elvégre félig-meddig hazajött. Itt született és élt a dédapja, a nagyapja és az apja. Nem volt szándékában az ősöket kutatni, nosztalgiázni se akart, a munkája parancsolta erre a vidékre. Ha úgy tetszik, ez itt a közbülső állomás, aztán irány északra még száz kilométer. Több mint tíz éve nem járt erre. Minek és kihez is jött volna? Rokon már egy szál se ezen a környéken.

pontosan emlékezett. A buszmegállótól ötszáz méterre volt a dű- lőút, onnan ugyanannyi befelé, és ott a ház. A fenébe, hol az a rohadt megálló? Kétségbeesve rótta az utat, amikor egy rozsdás vasrúdra bukkant. Rajta egy ütött-kopott Mávaut-tábla. Valahol itt lehetett a bódé is, ahol esőben- fagyban ácsorgóit a nagyapjával. Az

Örökség

öreg tenyerének melegét mintha most is érezné. Hülyeség, képzelgés. Nagyapa? Tizenöt éve elment. Rák. Az idén követte öt a középső fia, ugyanabban halt meg. Bár a család azt híresztelte, orvosi műhiba áldozata lett. Igen, mert a rákot szégyellni illik, és különben is undorító. Nagyapa fölé temették, mondták, letelt az elévülési idő. Szentségieknek! — fortyogott magában.

Nagyapa. Hányszor ült biciklire -— letekerve százhúsz kilométert oda- vissza —, hogy láthassa a legidősebb fiát, az egyetlen unokáját, akire csupán azért neheztelt, mert lány. Kihal a neve — siránkozott nemegyszer. Azért a szütyőben, ahogy ő nevezte, mindig ott lapult egy szál kolbász, húsvétra sonka, egy darab házikenyér, az unokának pedig dió, mogyoró és aszalt alma, körte, szilva.

Az egykori uradalmi cseléd épp úgy volt bognár, kocsis, arató, mint kőműves, méhész vagy lótenyésztő. Tsz- tagként sem lett rajta úrrá a keserűség, mintagazdaságot teremtett maga körül. Nem tudni, mit csinált a kukoricájával, de a környékről csodájára jártak a parasztok. Parasztnak tartotta magát, csizmás, fehér inges, nyakkendőt soha nem látott, konok földtúrónak. A pajtában felfűzött dohánylevelek feljogosították arra, hogy pipapartikat rendezzen a tanyán. A „gar- nírung-pálinkát" maga főzte.

J^z ólakban nemzedékenként nevelte a disznókat. Olyan volt, akár egy kombinát. Az istállóban ott virgonckodott a díjat nyert lova, Gyé- mántos. Éjjelente arra ébredt a ház, hogy kilökve az ajtót, az udvaron vágtázik. De aztán nagyapa egy szavára visszaügetett az istállóba. Volt méhes, mögötte egy málnás, egy mogyorófa földig érő ágakkal — a gyerekiélek nem ábrándozhat regényesebbről. Itt a kutyákat, macskákat madzagon lehetett sétáltatni, sőt a lábukra dióhéjat is húzott.

A ház vályogfalait nagyapa fiai döngölték, de ők voltak az ácsok, a csere- pezők is. Fönn a tetőn dolgoztak, amikor iszonyatosan elkezdett fújni a szél. Kivel mással, ha nem a legkisebb fiúval történik meg, hogy a szélroham felkapta és leröpítette a földre. Akkor ugyanis alig volt negyven kiló. Hál’istennek, az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. De a családtagok évtizedek óta emlegetik az esetet. Ez ma már nem következhetne be, hiszen Öcsi legalább száznegyven kiló.

Qlyan illatot életében nem érzett, mint amikor a szoba, a konyha földjét frissen mázolták. És még a verést is megkockáztatta azért, hogy a félig száradt, csúszós sáron végigkorcsolyázhasson. Az ajtó mögött tízliteres kék kannákban őrizték az ivóvizet. Egy cseppet se lehetett ki- és melléönteni, mint ahogy a leesett morzsákért is kénytelen volt az asztal alá mászni. Nagyapa csizmahúzó szerkezetét is kipróbálta, sikerült is össze-vissza nyúzni több cipőjét. Az az isteni forgószék, amin szédülésig pöröghetett az ember! A petróleumlámpa kibelezése sem volt kutya, nem is úszta meg verés nélkül. Nagyapa a dagasztóteknő babaházzá alakítását se fogadta kitörő örömmel.

— Rossz ízű lesz a zsemléd, a kenyered, ha bepiszkítod a teknőt — fenyegetőzött.

Esték a tanyán? A jó langyos kemencéhez odadöntötték a hátukat, és nagyapa mesélt. Mindig ugyanazt. Dédapa elment a háborúba. Nem jött vissza. Bukovinában halt meg. Bukovina? Micsoda gyilkos hely! Miért esett el? Ki lőtte le? Mi az, hogy első

világháború? Kik az áldozatok, a hősök?

Dédapa katonaládája viszont hazajött. Egy bajtársa hozta a tanyára. Nagyapa óriási becsben tartotta, senki nem nyúlhatott hozzá. Az ágya mellett állt, időnként megsimogatta:

— Úgy vigyázzatok, ez a mi családi ereklyénk. Engem megmentett a fronttól. Nektek is szerencsét hozott, Igaz, békében mi érhetett volna benneteket! Dédapa faragta diófából, szép mint egy csataló. Ez az ő üzenete, a mi örökségünk. Tekintsétek ezt a ládát a fejfájának, maga készítette párnás, hatalmas kezével.

j^ztán következett volna az alvás, ha nem támadnak a bolhák. Ecet a bőrre, így védekeztek. Meg DDT-vel beszórták az ágy alját. Aztán félálomban folytatódott a mese. Bukovinai táj. Dédapa kezében puska, a ruhája rongyos, a haja csapzott. Nyög, nehezen veszi a levegőt. Összerogy, lelőtték. Vérzik az arca, a ládájára mutogat. Abban van a kincs. Köd borítja be.

Nagyapa észrevétlenül elaludt. Örökre. Körülötte nagy volt a ribillió, az asszonyok rikoltoztak, jajveszékel- tek. Aztán elvitte egy nagy fekete kocsi. Nincs több nyár, nincs tanya, nincs semmi... A temetésen azt mondták a

rossz nyelvek, hogy már szaga volt. Utálkozás fogta el.

Hamarosan a rokonok eladták a tanyát, a holmikat felosztották egymás között. Az apja csak a ládát kérte. Kiröhögték, de megkapta. Az ütött-kopott fatákolmány most a hetedik emeleti másfél szobás lakás egyik sarkában áll. Nem szabad senkinek hozzányúlni. Egyszer azért belekucs- csantott. Levelek, nagyapa utolsó buszjegye, gyászjelentés, amit a tanya faláról szedtek le.

Jflindult a dűlőúton befelé. A feketeföld sáros, a lábán több kiló nehezék képződött. Körös-körül szántás. Eltűnt a tanya, a gyümölcsös, a méhes, a málnás, nincs dédapa, nagyapa . . . Már csak a varjak hiányoztak! Feketék, húsosak. Károgá- suk kíséretében kitámolygott az útra. Nekidőlt a Mávaut-csőváznak. Valaki fékezett mellette:

— Rosszul van? Cserbenhagyták? Kifosztották?

Rándított egyet a vállán. Még egy ideig bámulta a szántást, majd beült a kocsiba és továbbindult. Azt a ládát valahogy meg kellene szereznie az apjától ...

Bodzsár Erzsébet