Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-13 / 87. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. április 13. Kct levéltöredék a nyolcvanhétből. Labancz Zita lakiteleki lány nagymamája Labancz Istvánná Sváb Kovács Erzsébet és nagypapája Labancz István 1929 és 1933 között váltott szerelmi levelezésének apró momentumát tükrözi a két kiválasztott idézet. Ám ha az összes, gyöngybetűkkel írott levelet átböngésszük, kirajzolódik a hajdani mindennapi élet, a család, a gazdaság helyzete. Kitűnő korrajz készíthető el a ballószögi és a felső-alpári szerelmespár levélváltásából. Erre jött rá a tisza- kécskei Móricz Zsigmond Gimnázium negyedikes diákja is, aki egy országos néprajzi pályázatra küldte el dolgozatát. Az ifjúsági kategóriában ílső díjat kapott. Az előzményeket Zita idézi fel: — Emlékszem, nagymamám sokat mesélt a régi életről, a paraszti sorsról, amikor a család összegyűlt egy-egy névnapi ebédnél. Soha nem mulasztotta el szóbahozni nagyapámat sem. Amikor már nagyobbacska voltam, a szerelemről is beszéltünk. Ekkor* tárta fel előttem titkát, hogy féltve őrzi férje leveleit, melyeket még .legénykorában írt neki. Belenéztem, de ezzel le is zártuk az ügyet. Kécskén, a gimnázium honismereti szakköre tavaly jött létre, az elsők között jelentkeztem a közösségbe. Tajti Erzsébet tanárnő irányításával szorgoskodunk. Még az első foglalkozásokon feltette a kérdést, ki mit tud hozni, ami valamilyen oknál fogva értékes dokumentum, kincs. Ekkor említettem, hogy én elkérhetem a nagymama leveleit... — Könnyen ment?- Hát, igen. A mamám nagyon büszke a papa leveleire. Most pedig különösen az. A díjkiosztó ünnepségre őt is magammal vittem Pestre. Hogy mennyire félti a megsárgult papírokat, jelzi, hogy a pályázat végeztével visszakérte, hogy tovább őrizgesse. Azt viszont megígérte, én fogom örökölni az „ereklyéit”. — Hogyan állt össze több mint százoldalas pályaműved? — Tudod mi volt a legnehezebb? Gépírót találni. Egy kis segítséggel sikerült. Betűhíven gépeltettem le a korabeli küldeményeket, lábjegyzetekkel ellátva. Utaltam arra, hogy melyiket milyen formában, mivel és mikor írták nagyszüleim. Persze, a levelek • A nagyszülők esküvői képe, fent peközreadása magában még nem elegendő a pályázathoz, ezért megkértem a mamámat, hogy amit csak tud, meséljen el az ősökről. így állt össze a családfa, négy generációig visszamenően. írtam a nagyszülők életéről, egészen a gyerekkortól kezdve, részletesen felelevenítettem az eljegyzésüket, az esküvőjüket. Eredeti fényképek, levélmásolatok és térképek egészítik ki a dolgozatomat. — A nagymama egyúttal lektor is volt? — Ezt is mondhatnánk ... Jókat nevettünk a megható, Szentimentális leveleken, és elgondolkodtunk a keserves sorsról, a nehézségekről szóló tudósításokon. — Első díjat kaptál. Gondolom, sokan örültek ennek. — Nem nagyon tudtak róla. A díjátadás a Néprajzi Múzeumban történt, háromezer forintot- kaptam. Azt hiszem, a Népszabadság hírben közölte az eredményeket és a Petőfi Népe is. Egy-két diáktársam gratulált és igazgatói dicséretet is kaptam. Ja, és még valami. A Honismeret szerkesztője, Halász Péter megkeresett levélben, hogy a pályamunka rövidített változatát közölni szeretné. Előreláthatóan a nyáron fog megjelenni. • — Folytatás? — Egyelőre az érettségire koncentrádig az egyik levél... lók és szeretnék bejutni a jászberényi tanítóképzőbe. A nyáron pihenek és egy hónapot dolgozom, ősszel pedig — ha sikerül — a főiskolai élettel barátkozom. Én is látok fantáziát a téma további feldolgozásában, de ahhoz, hogy részletes elemzésbe kezdjek, még nagyon sokat kell tanulnom. — Mit szólnál hozzá, ha majd a te unokád is kiteregetné a szerelmes leveleidet? — Nincsenek ilyen leveleim, félő, hogy egyhamar nem is lesznek. A másik: nagyot fordult a világ, manapság a fiatalok számára nem fontosak a papírra vetett vallomások. Gondolod, hogy valaki éjfélig levelet ír, azután néhány órára lepihen, majd ismét kezébe veszi a tollat? A nagymamám még Kecskemétre is bejárt a levelekért, mert a városi házukba kézbesítette a postás a papa beszámolóit. Ilyesféle áldozatot is hozott, mért fontos volt számára a híradás, a szeretett társ levele. Régen másfajta élet zajlott. Csodálom, hogy a nagyszüleim milyen őszinték voltak, hogy öt évig, kitartóan levelet váltottak, még akkor is, ha a földeken hullafáradtra dolgozták magukat. Az érzelem, a tiszta szerelem feledtetni tudta a bajt, a bánatot. Ma pedig? ... Borzák Tibor LABANCZ ZITA ELSŐ DÍJA Nyolcvanhét szerelmes levél „Drága Bősként olyan rossz volt eljöni otthagyni téged, hogy az árva köny majd kicsurdult a szememből na- , gyón sqkszor rád gondoltam a bálba is hdgy hej Istenem nekem ’ is úgy érne az a bál valamit, hogy ha té az én tündöklő csilagom is il lehetnél és gyönyörködhetnénk egy másba, de így nagyon hoszu volt nekem az a kis idő is, hogy te nem leheléi ot." „Kedves Pista, hogy el mentél engem fogott el ojan sirás hogy én alig voltam a szemeim meg ojanok voltak mint ha egy-egy kö darabb nyomta volna Délig mindig sírtam fejem is nagyon meg fájdult a sok sírásban Én nem tudom még soha sem eset ijen roszul mikor szidott mint most úgy bántott engem ez a dolog hogy még soha sem Gondold még nem is vártam, hogy haza jön tőled akkor meg int elő vett mondja, hogy nem tudtam meg kérdezni, hogy ö megy-e és azt mondja ki itt a gazda. És azután monda mikor egy kicsit magához tért, hogy szeretlek beneteket téged is meg a Pistát is meg vagyok én vele elégedve látom, hogy iparkodik meg minden nem is szolhatok én sémit és közben azt mondja, hogy szeretitek egy mást legyetek egy másé." KÉPERNYŐ Biztató nevetés? Ha igaz a műsorújság állítása: a nevetés reménykedés, akkór mostanában telepakolhatnák vidám játékokkal, kacagtató bohóságokkal a tévéműsort. Talán fölösleges is az óhajtó biztatás: az elmúlt héten is gyakran vidám- kodtak a képernyőn. A Karcsi kalandjai Balázs Béla és Mamcserov Frigyes szándékai ellenére derítette olykor-olykor a nézőket. Az ismétlésként vetített tévéjáték egyikmásik szereplője néha bizony moso- lyogtatóan komolykodott ügyetlenül megoldott, drámainak szánt szituációkban. Ha azt mondják: Labiche, azt mondják: fergeteges bohózat, mókás malőrök kavalkádja. A könnyed kézzel odavetett komédiában másodszor is tetszettek a színészek. Kiesett emlékezetemből, hogy mikor is kaphatott díjat a Szirtes Tamás rendezésében jó néhány éve készített 50 perces vidámság, de a könnyed szórakoztatás hívei ma is megszavaznák elismerését. Halló, halló ...! szeretném tudatni magam is, hogy aki véletlenül ráér szerda délután, kukkantson bele a Halló, halló . ..! filmsorozat újabb epizódjába. Igazi angol humort kap, bőséggel, egészséges öniróniával. Mifelénk Kö- zép-Európában miért nem tudjuk ilyen derűs felülemelkedéssel megmosolyogni nagy idők kis balgaságait? Gaál Albert egy csipettel több társadalombírálattal próbálta tartósítani Bárány Tamás A fészek melege című tévéfilmjét. Mintha a rendező egy kicsit napjaink, pénzhajhászó korunk számlájára írná az ifjú feleségben Himalájává dagadó önzést, pimasz pénzsóvárgást. (A vasárnap esti A bölcsesség elnyerése is kedvesen tudatta: bűbájos lánykák tőlünk sok-sok ezer kilométerre kegyetlenül lenézik, kicsúfolják náluk szegényebb társnőjüket. Jószemü író, rendező nálunk is forgathatna hasonló kicsengésű filmet és ez már egyáltalán nem mosolyogtató ...) A fészek melegében igencsak melege lett az ifjú értelmiségi nej által toborzott főnöki hadnak, amikor egy asztalhoz kényszerült az értelmes, az elismert, ám hobbitlan, autótlan munkásemberrel, aki a nézők feltehető egyetértésével elegáns fölénnyel ejti át számító rokonságát. Megkönnyebbültünk, hogy legalább e stílusosan előadott mesében kinevethetjük a forintlesőket, a kapzsi törtetőket. Zimre Péter lassan javuló sorozata, a Szomszédok is azért fogyaszthatóbb, mert finom humorral oldják a közhelyes élet közhelyes konfliktusait. Mint a régi eposzokban, ebben a huszadik századvégi magyar lakótelepi (víg)e- poszban is kirajzolódnak a már megjelenésükkel, létükkel érzelmeinket befolyásoló figurák. Noha a közelgő aktualitás miatt az erdőtűz nem maradhatott ki — például — a legutóbbi folytatásból, azért én (is) az operaénekes úr föl- sülését őrzöm magamban legtovább, mert hol van kis honunkban olyan lépcsőház, ahol ilyen nyilvánvalóan, egyértelműen és nevetségesen ráfizet valaki önösségére. Miközben — bocsánat — kiröhögjük az öntelt zajkeverőt, abban reménykedünk, hogy kis közösségek összefogása más kivagyi urakat is móresre taníthat(na)? H. N. HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Első világháborús emlékműveink 0 A harmincas évek ízlésvilágát tükrözi a csatakürtjét (tülkét) fúvó honfoglaló magyarral párba állított katona Tokodon. 0 A kiskunhalasi emlékmű-kompozíció a modern magyar szobrászat legszebb alkotásai közé tartozik. A két, nevekkel sűrűn teleírt obeliszkkel közrefogott allegorikus szoborcsoport szívbemarkolóan szimbolizálja a gyászt. zottságnak, amelyet, ha az alkalmasnak talál, le- küldi a pályázatot kiíró községnek. A szabályozás tehát annak rend- je-módja szerint megtörtént. S bár 1924 előtt is készült néhány hősi emlékmű, java részüket 1925 után állították fel. Ma csaknem minden faluban, városban áll világháborús hősi emlékmű. Ezek a hol szerencsés kivitelű, szép alkotások, hol művészileg kevésbé értékes, de jószándékú művek arra figyelmeztetnek, tanítanak, hogy minden magára adó nemzetnek meg kell becsülnie azokat, akik a legértékesebbel, életük feláldozásával szolgálták hazájukat, akik a férfias helytállás példaképei. Ezen túlmenően e hősi emlékművek az elsők, amelyek nem egyházi vonatkozású térplasztikák falvainkban. S ízlésformáló hatásuk sem lebecsülendő. 0 ízléses, nemes egyszerűség jellemzi azt az emléktáblát, amelyet a szerény anyagi körülmények között élő Mogyorósbánva lakói állíttattak. Dr. Csonkaréti Károly Az első világháborúban a mai Magyarország területéről a hozzávetőleges adatok szerint a harcmezőn 160 000 katona esett el. Ebben a számban nincsenek benne azok, akik a fronton szerzett betegség vagy sebesülés következtében veszítették életüket, megrokkantak vagy hadifogságba estek. Veszteségünk roppant nagy volt, ami már a háború folyamán is nyilvánvalóvá vált. Ez a felismerés indította arra az Országgyűlést, hogy — többek között e sebeket némileg enyhítendő — már 1917 tavaszán megalkossa a „háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” rendelkező 1917: VIII. törvénycikket, amelyet az uralkodó 1917. április 19-én szentesített. A törvény indoklása hangsúlyozza, hogy mindenkinek kötelessége megörökíteni az elesettek emlékét, s rögtön előírja, miként: „ ... Ennek alkalmas módja, hogy minden község (város) a saját területén létesítsen olyan emlékművet, amelyre a haza védelmében elesett hős fiainak nevét maradandóan bevésse. Vagyonos községnek (városnak) monumentális műemléken, a szegénynek pedig szerény táblán, de mindenesetre méltó módon és minden egyszerűsége mellett is nemes művészi kivitelben kell megörökítenie hős fiainak nevét és emlékezetét...” Ez a körrendelet 1917. szeptember 20-án jelent meg. A nemzet hamarosan belépett a világháború utolsó esztendejébe. A háború elveszett, az országot ellenség szállta meg. A forradalmak, majd a területcsonkító békediktátum légkörében megfeledkeztek a hazáért elesettek emlékének megörökítéséről. Mert — talán — becsületük is devalválódott az itthonmaradottak szemében. Pedig sem a honvédek, sem a közös hadsereg katonái nem voltak rossz katonák. Nem ők veszítették el a háborút. Azután a nemzet lassan magához tért a háborús stressz- ből. Még hatályban volt az 1917: VIII. te., amelyre alapozva, annak végrehajtására a belügyminiszter kiadta az 1924. évi 247 000 BM számú körrendeletét a „hősök emlékének megörökítése körül követendő eljárásról.” (1924. november 4.) Ebben bejelentette, hogy feloszlatta a „Hősök Emlékét Megörökítő Bizottságot”, mert ennek a „tervek művészi kellékeinek elbírálásával megbízott szervnek működése körül zavaró körülmények merültek fel”, és pontosan szabályozta a hősi emlékműyek felállításának rendjét. Eszerint a kultuszminiszterrel egyetértésben megalakították a „Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottságát” a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Ügyosztálya kebelében. A községek, városok által felállítani szándékolt emlékműre a tervező művész-építész benyújtó pályaművét a bírálóbiKARMESTERI PÁLCA, MUSICAL, DZSESSZ... Megalakult a Kecskemét Big Band Hajdú Sándor, — Valószínűleg sokak számára ismerős ez a név, különösen, akik a könnyűzenét kedvelik. A nagyhírű Bergendy-együttes tagja — s megannyi népszerű dal szerzője — volt 14 éven át. Jelenleg a kecskeméti Katona József Színház karmestere. Igaz, már jóval régebben előrukkolt két gyermekoperával, mégis azt mondja, „színházat tanulni” jött Kecskemétre, mert a színházismeret elengedhetetlen ahhoz, hogy terveinek megfelelően rockoperákat, musicaleket írjon. Nem mindennapi közönségsikert aratott a közelmúltban új, Szevasz, tavasz! című musicalje. Nem Bács- Kiskun megye székhelyén, hanem Győrben. A Kisalföld kritikusa így méltatta az ősbemutatót: „ ... a színészeknek bizonyára felüdülést és élvezetes együttmuzsikálást jelentett Hajdú Sándor zenéje. A nézőknek legalábbis!” — Miért nem Kecskeméten — a kenyéradó anyaszínháznál — került színpadra először új zenés darabod?- Rohammunkával, mégis kjjbsit megkésve készült el ez a musical, mármint ahhoz, hogy az itteni színház műsortervébe bekerülhessen. — Várható, hogy Kecskeméten is bemutatják? — Én nagyon remélem. Talán majd jövőre, március 15-én. Ugyanis ezen a napon játszódik a darab, igaz, nem 1848-ban, hanem napjainkban. — Ez már önmagában is figyelmet érdemlő. Ha jól tudom, most új musicalen dolgozol. — így van, s hamarosan el is készülünk vele. A szöveget ez esetben is Si- poshegyi Péter írja, a verseket pedig Soós Zoltán. Örülnék, ha ennek a darabnak már valóban itt, Kecskeméten lenne majd az ősbemutatója. — Már az elmúlt esztendőben hallottam a hírt, hogy egy együttes összekovácsolásán fáradozol ebben a városban — színházi teendőid mellett. S mert mindezt sem plakátok, sem koncertek nem bizonyították, megvallom, álhírnek hittem. — Pedig nem álhír, már ami a együttest illeti. Tavaly elkezdtük, s most új- rakezdtük a Kecskemét Big Band szervezését. S mindezt az itt élő zenészek igényeire alapozva. No és természetesen a felkészültségükre, tehetségükre. Szeretnénk Kodály városában népszerűbbé tenni a dzsesszt is, hogy az itteni zenei élet még színesebb legyen. Az Erdei Ferenc Művelődési Központ és a színház egyaránt támogatja ezt az elképzelésünket, kezdeményezésünket. — Hány tagú jelenleg az együttes? — Tizenheten vagyunk. — Valamennyien profi zenészek? Többségében igen. Többen játszanak a színház zenekarában, napközben tanítanak, s amikor hetente kétszer összejövünk próbálni, az szemmel láthatóan — és füllel hallhatóan — valóban úgynevezett jamsession. Talán az örömzenével is magyarázható, hogy ezek a zenészek nem a pénzt — az egyelőre nincs — nézik, hanem e furcsa vérmérsékletű, vérbő zene iránti rajongásunk miatt vállalják a munkát. — A dzsessz kitűnő szólistákat követel — ellentétben például egy színházi zenekarral. — Valóban, s ezeket ki kell nevelni a jelenlegi gárdából. Ugyanakkor új tagok jelentkezését is várjuk, akikkel tovább bővíthetnénk az együttest, mely szerdán este és vasárnap délután próbál minden hétén, az Erdei Ferenc Művelődési Központban. — Mikor várható, hogy közönség elé lép a Kecskemét Big Band? — Valószínűleg még ezen a nyáron. Szeretnénk magunkhoz vonzani a dzsessz iránt érdeklődő zenészeket, illetve zenekedvelőket. De ez csak akkor lehetséges, ha minél többen tudnak e zenekar létezéséről. — Maradjunk abban a hitben, hogy ezt a célt is szolgálta ez a rövidke interjú. . — Úgy legyen. Koloh Elek
