Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-12 / 86. szám

1988. április 12. • PETŐFI NÉPE • 5

ÚJ IGAZGATÓ A HABSELYEMBEN

A merész váltások embere

F

ebruár elsején új igazgató került a Habselyem Kötöttárugyár kecskeméti gyárának élére. Ghimessy András a merész váltások embere — ez derül ki eddigi pályafutásáról és a legújabb vállalkozásáról folytatott beszélgetésünkből, miközben egy halom alsóruházati holmi és csipkés hálóing között ülünk az igazgatói irodában.

— Gépész a végzettsége, dolgozott a Dégáznál és a sütőiparban. Milyen jártasságra tett szert a konfekcióiparban?

— Eddig csak a katonaságnál tudtam gombot felvarrni, azt is csak „honvédségi cérnával”, azaz dróttal. Azt sem tagadom, hogy mint a legtöbb férfi, az öltözködéssel kapcsolatos vásárlásaimat általában én is a feleségemre bízom. De egy jó vezetőnek elsősorban a szervezés és irányítás a feladata, bár természetesen a szakmai dolgokkal is tisztában kell lennie. Nagyon sokat dolgozom azért, hogy a nélkülözhetetlen szakmai ismereteket mielőbb elsajátítsam.

— Mi indította arra, hogy egy merész váltással a Habselyem gyár irányítását elvállalja?

— Úgy éreztem, tehetek valamit a gyár felemelkedéséért, hogy ezen a területen kamatoztatni tudom a képességeimet. Egyébként jó érzés volt, hogy a kilenc pályázó közül engem választottak.

— Kinevezésével gyenge pozícióban lévő gyár terheit vette magára — a feladat az érdekes?

— Amikor beadtam a pályázatomat, nem érdekelt, hogy jó vagy rossz üzem igazgatói székébe ülhetek. Meggyőződésem: normális munkaszervezéssel, jó termelésirányítással és megfelelő, piackutatással minden vállalatot ki lehet húzni a bajból. Egyébként is alaptalan és rosszindulatú híresztelés volt, hogy a kecskeméti gyár szanálás előtt áll. Hiszen a vállalati összteljesítmény értéke tavaly elérte a másfél milliárd forintot, amelyből 104 millió forint nyereség származott, és az előirányzatnál lényegesen nagyobb mértékben növekedett a dollárbevételünk. A vállalat mindent saját maga állít elő, kivéve a kelmefonalat, amelynek 80 százaléka importáru. Ezért célunk a valutabevételek további fokozása. A kecskeméti gyár alsóruházati termékeiből sokat értékesít tőkés, főleg arab piacokon, így a valutakitermelésben jelentős szerepünk van. Ez egyben azt is jelenti, hogy jól bevált, piacképes termékekkel rendelkezünk.

— Hogyan fogadták a gyárban az ismeretlen igazgatót?

— Jó érzéssel tölt el, hogy vezetőtársaim mellém állnak. A dolgozók természetesen anyagi helyzetük jobbrafordulását várják, ez pedig a bizalom kiépítésének alapvető feltétele. De azt is tudják — és ez a megmérettetést jelenti —, hogy előbbre jutni csak következetes munkával lehet. Biztató jelnek tekintem, hogy februárban megállt a munkaerő-elvándorlás és a szervezett előkészítésnek köszönhetően a varroda 140 százalékos teljesítést ért el, 20 százalékos létszámkiesés mellett.

— Arra is kíváncsi lennék, hogyan érzi magát a zömmel nőket foglalkoztató gyárban?

— Férfiasán bevallom, hogy a munkatársi viszony kezdetben együtt járt a lámpalázzal. Igen nagyra értékelem a női precizitást, és ez óriási segítségemre szolgál, mind a munkafolyamatok megismerésében, mind a megbízhatóság tekintetében.

— Milyen módszereket alkalmaz a vezetésben?

— Úgy vélem, a módszereket sohasem a kialakult gyakorlat határozza meg. Ha valakinek nincsenek saját és önálló elképzelései, nem tarthat igényt a vezetői beosztásra. Mivel nem lehet mindig mindenkinek egyszerre igaza, igyekszem a többségi elvet betartani, egyszóval: a kollektív vezetés híve vagyok. Az irányításban munka- megosztásnak kell érvényesülnie, az ügyeket ott és az intézze el, akihez az adott munkaterület tartozik. A másik fontos elvem, hogy a gyártási folyamatok áttekintése nem képzelhető el állandó üzemi jelenlét nélkül.

— Nem beszélt még a gondokról, problémákról.

— Legnagyobb gondunk a munkaerőhiány, ami az alacsony bérszínvonal következménye. Ezen intenzív iparitanuló-képzés- sel próbálunk segíteni, és reméljük, hogy a kereseti arányok javulásával a Habselyem hamarosan megbecsült munkahellyé válhat. Nehézséget okoz továbbá, és jelentős többletmunkával jár, a tőkés piac igényeit kielégítő gyakori profilváltás, amely állandóan a versenyben maradás feltételeire figyelmeztet. Első lépésként bérmunka vállalásával szeretnénk későbbi üzleti elképzeléseink alapjait megvetni. Komoly fejtörést okoznak a kihasználatlan hímzőgépek. Sajnos, ezt a termelői kapacitásunkat még nem sikerült lekötni.

—- A helyzetfelmérésre eddig mindössze rövid két hónap állt a rendelkezésére, mégis min szeretne változtatni?

— Jelenlegi saját nyilvántartási rendszerünkből nem derül ki, hogy a kecskeméti gyár mennyivel járult hozzá a vállalati eredményhez. Ezért fontosnak tartanám az utókalkuláció bevezetését és a nagyobb önállóság elérését, legalább a termelési feladatainkat meghatározó tervszámok kialakítása terén.

Kisvágó Árpád

SZOVJETUNIÓ:

Az önállóság

és az állami megrendelések konfliktusa

A Krokogyil című szovjet szatirikus lap a következő módon rajzolta meg a kialakult helyzetet a szó szoros értelmében, hiszen karikatúra formájában ábrázolta. A mesebeli fényes tűzmadár felé, amelynek egyetlen tolla is a fél világ kincsei értékének felel meg, egy ember — feltehetőleg gyárigazgató — nyújtja a kezét. A madár azonban, amely az „önállóság” nevet viseli, olyan erős kalitkában ül, amelynek fekete rácsait hivatali paragrafusokból készítették.

A karikaturisták hajlamosak a túlzásokra, viszont ebben az esetben kétségkívül sikerült pontosan megragadni a szovjet gazdasági reform megvalósítása során keletkezett egyik legsúlyosabb konfliktus lényegét. A bürokratizmus szemléletesen mutatta ki, hogy pontosan miként szándékozik szembeszegülni a gazdaságban végbemenő határozott változásokkal. Miben nyilvánult ez meg?

1988 januárjától érvénybe lépett a szovjet állami vállalatokra vonatkozó új törvény, amely jogilag rögzítette a vállalatok széles körű gazdasági autonómiáját. A törvény egyebek között levette a vállalatokról a „felülről jövő” szigorú direktív tervezés béklyóit, amely egészen az apróságokig, néha az ostoba kis dolgokig előírta a „lent lévők” egész tevékenységét. Természetesen a vállalatok most nemcsak ezt a „rózsát” kapták meg, hanem a „töviseit” is, vagyis a lehetséges kudarcukkal kapcsolatos felelősség megnövekedett kockázatát.

A gyakorlatban viszont a vállalatokra csak ezt a megnövekedett felelősséget ruházták át, az autonómiájukat pedig nagymértékben korlátozták. S ezt az olyan újításnak, mint amilyen az állami megrendelés eltorzított értelmezésével valósították meg. A vállalati törvény értelmében most csupán az állami megrendeléseknek van kötelező jellegük, ezeL azonban csak az olyan legfontosabb termékek

korlátozott körére terjednek ki, amelyeknek elsődleges stratégiai és szociális jelentőségük van. S ami különösen fontos, az állami megrendelésnek a legelőnyösebbnek kell lennie egy vállalat számára és rendszerint versenytárgyalás alapján kaphatja meg, ami szintén teljesen logikus. Ugyanis a teljesítést az elgondolások szerint egyrészt jobban fizetik meg, másrészt pedig kedvezményes feltételek mellett biztosítják a hozzá szükséges erőforrásokat is. Egyszóval az állami megrendelés az elgondolás szerint óhajtott és vonzó dolog. A vállalat termékei között az állami megrendelések részaránya a termelési volumen 50—70 százaléka is lehet például a feldolgozó ágazatokban (olyanokban, amelyek országos programokhoz kapcsolódnak), és „nulla” is azoknál a vállalatoknál, amelyeknek maguk kell felkutatniuk a piacaikat és természetesen úgy, hogy nyereséghez jussanak.

Mi is történt? A bürokratikus apparátus csak a képlet egyik részét valósította meg — a kötelezettséget — és figyelmen kívül hagyta a többit. Sőt az ipari minisztériumok többsége az ötéves terv ellenőrző számaira hivatkozva, amelyeket még a régi „konyhában” készítettek (s „elfeledkezve” arról, hogy ezek ajánlás jellegűek) az állami megrendelések kategóriájába sorolta a termékek döntő részét, egészen a 100 százalékukig. A kör bezárult és a tervezés átalakítása helyett Pavel Bunyics, az ismert közgazdász, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja kifejezésével élve „a homlokzat átfestése” történt meg, miközben lényegében fennmaradt a régi mechanizmus.

Egy másik közgazdász, Gavriil Popov professzor kitartóan emlékeztet arra, hogy éppen az ilyenfajta „adminisztratív csapdák” segítségével hiúsították meg a gazdasági reformpróbálkozást a 60-as években. Ennek az eredménye elszomorítónak bizonyult, a népgazdaság válság előtti állapotba jutott a 80-as évek küszöbére.

Csupán ennek az egyetlenegy negatív tapasztalatnak az átgondolása elegendő ahhoz, hogy az erőket a bürokratikus apparátus olyan próbálkozásainak a leleplezésére irányítsuk, amelyekkel az állami megrendelések neve alatt új életet akar lehelni a régi direktív tervezési rendszerbe. Mint Leo- nyid Abalkin akadémikus, a reform egyik legrégibb és legkövetkezetesebb harcosa joggal hangsúlyozta, ha a bürokratikus apparátusnak ez a próbálkozása sikerül, akkor minden vonatkozásban alááshatja a bizalmat a gazdálkodás új módszerei iránt, s ennek a szociális és lélektani következményei nem kevésbé veszélyesek, mint a gazdaságiak.

Abalkin akadémikus nem használja „az utolsó esély” kifejezést, mindazonáltal ennek a konfliktusnak az élessége éppen abban áll, hogy nem a bürokratikus mechanizmus egyik ellentámadásáról van szó, hanem arról a szándékáról, hogy végleges revansot vegyen.

A bürokrácia valóban megedződött az utóbbi években. Napjainkra azonban a társadalom is megváltozott. A reform olyan döntő szövetségesre tett szert, amelynek a segítségét nem Vették komolyan igénybe a 60-as években, ez a glasznoszty, a demokratizálás egész légköre. Nem véletlen, hogy nagyon sok vállalatnál is és a széles társadalmi szférákban is aktívan és majdnem azonnal reagáltak erre a mostani konfliktusra, tehát azt remélhetjük, hogy idejében. Más dolog az, hogy az élet újra igazolta: minél messzebbre jut a reform, annál bonyolultabbá és egyre konf- liktusosabbá válik az útja. Végül is a vele szembeni ellenállás erősödése közvetve azt támasztja alá, hogy az előrehaladása gyorsul és a reform a gazdaság egyre mélyebb és döntő jelentőségű rétegeibe jut el.

Leonyid Korenyev APN—KS

VILÁGÉLELMEZÉS:

Káros segélyek

Az éhezőknek, elsősorban a fekete-afrikai országoknak adott nagylelkű nyugati élelmiszersegélyek több kárt okoznak, mint hasznot, ez a térséget figyelő közgazdászok erősödő meggyőződése. Nem mintha nem lenne helyes gyorssegélyben részesíteni azokat, akiket önhibájukon kívül a közeli éhhalál fenyeget, arról nem is szólva, mennyire megnyugtatja ez az élelmiszerbőséggel mit kezdeni nem tudó adományozók lelkiismeretét. A segélyszervezetek, más jóté- konykodók ráadásul pótlólagos keresletet teremtenek főleg a gabonaféléknek, amelyeket közvetlenül nem lehetne értékesíteni a fizetés- képtelen szegény országokban.

E politika azonban azzal fenyeget, hogy a megsegített országok „intézményes koldussá” válnak. A pótlólagos kereslet más oldalról nem ösztönzi a „legnagylelkűbb” mezőgazdasági termelőket, elsősorban az Egyesült Államokat és a Közös Piacot a túltermelés mérséklésére. Túltermelésük és a nyomában járó, közel évtizedes árháborújuk — árkedvezményeik — pedig károsítják mindazokat az exportőröket ■— például Kanadát, Ausztráliát, Argentínát vagy Magyarországot —, akik költségvetésükből nem tudnak hasonló szubvenciót előteremteni a kivitel támogatására.

A megsegített országokban részben a gyarmati múlt, részben az azóta követett kormánypolitika a felelős az éhínség kialakulásáért. Az afrikai országok többségét néhány fajta haszonnövény — például kávé vagy kakaó — termelésére rendezték be a gyarmatosítók. A felszabadult országok kormányai elsősorban a gyors iparosítástól remélték gazdasági önállóságuk megteremtését: a mezőgazda- sági felvásárlási árakat alacsonyan tartva takarítottak meg pénzt az iparosításra. Ezért a parasztok elhagyták maradék földjeiket is, a városi szegénységet szaporították. Mások a gabonafélékről átváltottak az állattenyésztésre: a féktelen legeltetés a sivatagosodás egyik oka ma már. Önmagát ismétlő folyamat indult be: az élelmiszerárakat nem is lehetett emelni, különben nem tudták volna ellátni a demográfiai robbanástól duzzadó városi lakosságot. A nagyralátó iparosítási tervek másik forrása a hetvenes években, a nyersanyagok ígéretes áremelkedése közben, a külföldi kölcsön volt. A nyolcvanas években azonban a nyers- anyagárak visszaestek, az adósságokat törleszteni kellene: erre az afrikai országok többsége csak úgy szerezhet pénzt, hogy hagyományos terményei termelését erőlteti. Ettől nem csak az árak csökkem nek tovább — ismét nem marad terület élelmiszer-termelésre. Számos országban — Etiópiában, Szomáliában, Szudánban, Mo- zambikban, Angolában — külső támadások, polgárháborúk is akadályozzák a mezőgazdaság fejlesztését.

A hatvanas évek óta Afrika élelmiszer-termelése évente átlagosan 1,4 százalékkal csökkent. A Világbank nemrég esettanulmányt készített egy „beteg tehénként” kiválasztott országról, Szomáliáról.

A tanulmány szerint az ofszág élelmiszer-behozatala — segélyből és importból — évente átlagosan 8 százalékkal nőtt a nyolcvanas évek eleje óta. Szomália korábban önellátó volt élelmiszerből. Ma élelmiszerének kétharmada külföldről származik, összes behozatalának fele ebből áll. Az olcsó külföldi élelmiszer tönkretette a hazai piacot, az árak lezuhantak, a parasztok abbahagyták a korábban hagyományos élelmiszernövények, a kukorica és a cirok termelését. Eközben a fogyasztás egyre csak nőtt, a behozatali szükséglet pedig megugrott. 1975 előtt rizst és búzát nem fogyasztottak Szomáliában, ma e termények a mindennapi szükséglethez tartoznak, bár az országban ezeket nem termesztik. „A segélyek áramlása és a kormány mezőgazdasági politikája elvette a parasztok jövedelmét, semmi sem ösztönzi őket ültetésre, termelésre, vagy a termelési módszerek fejlesztésére, beruházásra” — olvasható a tanulmányban, amely szerint csak úgy lehetne megszüntetni Szomália és a többi afrikai ország végzetes élelmiszer-függőségét a külföldtől, ha gyökeresen átalakítanák a mezőgazdasági politikát.

Segély vagy van, vagy nincs, vagy eljut a rászorulókhoz, vagy nem — az éhínség rémét csak úgy lehetne leküzdeni, ha emelnék a felvásárlási árakat, jobban termő fajtákat terjesztenének el, új mezőgazdasági hitelrendszert alakítanának ki, földreformot hajtanának végre, leértékelnék a helyi valutákat az import megdrágítására. Helyesebb lenne, ha a segélyszervezetek, a nemzetközi pénzintézetekkel együtt, inkább ehhez adnának támogatást, semmint hogy gabonászsákokat zúdítanak az afrikai országokra — ajánlja a Világbank tanulmánya. Igaz, hogy akkor még nehezebb lenne eladni a fejlett országok élelmiszer-fölöslegét, mint most.

S.G.

r<

Trágyázás repülőgépről

A MÉM helikopteres növényvédő szolgálatának szakemberei a Dömsödi Dózsa' Tsz-ben megkezdték az 1200 hektáron vetett gabona fejtrágyázását. (MT1-PRESS)

Szerszámgépek automatizálása

Az elektronika és a számítástechnika rohamos fejlődését napról napra megcsodáljuk, barátkozunk a robotokkal. A számjegyes technika (NC) fejlődését azonban a szakembereken kívül kevesen követik. Pedig a mechanikai gyártás területén az utóbbi évtizedekben szintén látványos átalakulás ment végbe.

A2 ötvenes évek elején az amerikai repülőgépiparban és űrkutatásban a rendkívül bonyolult alkatrészek gyorsabb, termelékenyebb és pontosabb megmunkálására fejlesztették ki az első számjegyes vezérlésű szerszámgépeket. A szokásostól eltérő — a bonyolulttól az egyszerűbb típus felé irányuló — fejlődés következtében a többkoordinátás (3-8), pályavezérléses megmunkálógépek után megjelentek a fúrógépek, esztergák és marógépek egyszerű vezérlései.

Forradalmi lendületet az elektronika szédületes fejlődése adott a számjegyes vezérlési! szerszámgépeknek. Az integrált áramkörök, majd a mikroprocesszorok egyrészt a vezérlések teljesítményének jelentős növekedését, másrészt a

vezérlések méreteinek és árainak nagymértékű csökkenését eredményezték. Megnyílt a lehetőség az általános alkalmazásra. Ma már az NC-gépek nemcsak a nagy gyárak üzemeiben működnek, hanem a kis- és középvállalatok, sőt a magániparosok műhelyeiben is.

A számjegyes vezérlés jellegzetességeit könnyen felfedezhetjük, ha összehasonlítunk egy hagyományos és egy NC-marógépet. A legszembetűnőbb és legmeglepőbb, hogy az NC-marógépen nem találunk (általában) szán- vagy asztalmozgató kézikart, illetve kereket, azaz nincs szükség kézi erőre az elemek mozgatásához.

Elmarad az a figyelem-összpontosítás is, amit a számok pontos helyzetbeállítása igényel. A számjegyes vezérlésű szerszámgépeket úgy tervezték meg, hogy az alkatrész megmunkálása során semmilyen kézi beavatkozásra ne kerüljön sor. A gépek automatizáltsági fokától függően, egyes típusoknál a szerszámok, sőt az alkatrészek cseréje is emberi beavatkozás nélkül megy végbe.

Az automatizálás kezdeti lépéseihez képest, amikor egy hagyományos gépre adaptáltak számjegyes vezérlőt, a mai NC-gépek alapvetően megváltozott szerkezeti felépítéssel rendelkeznek. A számjegyes vezérlés optimális alkalmazásának igénye forradalmasította a mechanikai tervezést, új, nagy pontosságú, magasabb teljesítményű hajtások, szerkezeti egységek, szabályozási és mérőmódszerek stb. kifejlesztéséhez vezettek.

A magas fokú automatizálás egyik csúcsa az úgynevezett megmunkáló központ, mely olyan számjegyvezérlésű szerszámtárral és szerszámcserélővei van felszerelve, hogy az alkatrészen több, különböző támadási irányból különféle technológiai műveleteket — például fúrás, furatesztergálás, marás, menetesztergálás, süllyesztés, menetmarás stb. — képes végrehajtani egyetlen befogásban.

Újabban a részfolyamatok automatizálása mellett egyre jobban terjed a gyártási folyamat egészének automatizálása és komplex rendszerbe foglalása.