Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-29 / 101. szám

1988. április 29. • PETŐFI NÉPE • 5 TAVASZI KÉP, FELHŐKKEL • Újabb legelő felé. Földönjáró romantika Ilyenkor Szent-György napja táján a legszebb, legharsogóbb zöld a legelő. Óhatatlan, hogy a határt járók ne állja­nak meg egy-egy pillanatra gyönyör­ködni a sárga gyermekláncfűvirág- foltokban, a százszorszép bókoló fe­jecskéjében, egyszóval a természetben. A fül is érzékeny ilyenkor, elnyújtott tehénbőgést szaggat meg a szél. Persze, hiszen Izsákon vagyunk a B. Szabó­tanya melletti látóhatáron is túl nyúló gyepeken. Az állami gazdaság húsmar­hái itt a fűvel terített asztal vendégei. A külterjes gazdálkodás nem zárja ki azonban, hogy a békésen kérődző tehe­nek mellett dübörögjön a bálahordó traktor. A technikát még a támaszték­ként szolgáló piros Wartburg képviseli. A katonazubbonyos, vékony, Domián Zoltánt arról faggatom, miért választja egy mai fiatalember a ridegmarha­tartás munkáját. Rideg marha lóhátról... A szakközépiskola után előbb te­henészetben dolgoztam, annál ez a munka sokkal szabadabb, tisztább. Vonzott, hogy lóra kell ülni, ami ma­napság mások szemében csodálatos dolog. Egyébként itt tanultam meg lo­vagolni, bizony előfordult, hogy közeli ismeretséget kötöttem az anyafölddel. Ma már nem gond, sőt nagyon jó, hogy a napi 20—25 kilométert nem gyalog kell megtennem. Ebben a gulyában 387 tehén van, meg több mint 300 borjú. A dolgom, hogy az egyik legelősza­kaszról a másikra tereljem őket, a bete­geket kiválasszam, behajtsam, ellésnél segítsek, no meg a kicsiket és az anyju­kat rávegyem, hogy együttműködjenek a szoptatáskor. A kerítést is nekünk kell javítani, hát ezt szívesen kihagy­nám a programból - nyújt kezet bú­csúzóul Domián Zoltán. Néhány perc múlva azonban egy szép kiállású szür­ke hátán tűnik fel. Akarja látni, mikor meghajtjuk a gu­lyát? Jöjjön a nyitott kapuhoz egy kis idő múlva! — mondja. Hogyne akarnám. Indulnék is azon­nal, de Jámbrik Ferenc telepvezető nyugalomra int: van még idő! Addig megtudok tőle egy-két dolgot. ... és kerítés mellől — Szép itt, szinte festői — bizonyítja romantikus hajlamait is a telepvezető. — Én a hizlaldában kezdtem, öt éve vezetem a telepet, e^t a munkát sokkal jobban szeretem. Igaz, négy gulya, öt gondozó gondját-baját kell figyelnem. Az idén szerencsénk volt a téllel, nem úgy, mint tavaly. Akkor, a 20 fokos • Az aprócska jószágnak elkel a segítség. hidegekben megszenvedett ember és ál­lat. Nemegyszer nagy gépekkel kellett megközelíteni az állatokat. És még azok is hányszor elkapartak a hóban! Egyébként is, most már tavasz van, hamar megindult a fű, legeltethetünk. Csak a szárazanyag-tartalom hiányát kell szénával pótolni. Távolról hujjogatás hallatszik, Jámbrik Ferenc szeme felcsillan: meg­kezdték a hajtást. De azért még, kis sóhajjal, hozzáteszi: — Tudja, szeretem a teheneket, de az igazi a ló! Indulunk tehát a kapuhoz, várni az állatokat. A nagy bekerített területen még csak barna pöttyöknek látszanak a marhák. Aztán rendeződnek a sorok, és szinte egy vonalban csupa-csupa hó­fehér homlok fordul felénk. Dübörög a föld, bőven száll a por. És már itt is vannak. Mintha madzagon húznák őket, úgy fordulnak ki egyik nyitott kapun a másik felé. A tehenek komóto­sabban, a borjak még most sem feled­kezve meg a játékosságról. Hirtelen csönd lesz, mintha mi sem történt vol­na. Aztán ismét feltűnik arra messze a lovasok alakja, az elbóklászolt állato­kat kerítik be: Ott megy! Ne engedd át! Közben előttünk szerencsétlenkedik egy barna hátú boci, akit Huszár Gyula gépkocsivezető szinte ölbevéve irányít útnak. Még őket figyelem, megérkez­nek a lovasok. Átért a gulya. Az új szakaszon kell eligazítani őket. Eső cseppen, pénz nem csurran Kitöröljük szemünkből a port. Ko­molyabb dolgokról esik szó, kell a fi­gyelem. Oroszi /s/ván "kerületigazgató a húsmarhaágazat jövőjéről beszél: — Eljutottunk oda, hogy a tartás körülményeit meg kell javítani, az ága­zat ráfordítást követel. A stabil kerítés felújításra szorul, a hizlaldákba becsu­rog az eső, a gyepek termőképességét növelni szükséges. Mindehhez pénz kell. Az ágazat stabil nyereséget hoz a gazdaságnak, de amíg a felújítások tar­tanak, bizony a költségek jelentéke­nyen megnövekszenek. Több évre le­bontva végezzük el a munkát, hogy — miután önálló egysége vagyunk a gazdaságnak — a pénzügyek ne rendít­hessék meg az ágazat helyzetét. Az utolsó mondatokon gondolkod­va jutnak eszembe Makkos József ter­melési igazgatóhelyettes szavai, aki a hazai állami gazdaságok húsmarhatar­tásáról mondott adatokat: míg két év­vel ezelőtt 23 ezer hústehenet számlál­tak, az idén már csak 19 ezret. Szintén az állami gazdaságokban a szarvas­marhaágazat tavaly, 1,2 milliárd forint nyereséget hozott, de ebből a húsmar­hatartás csupán 15 milliót. Az ezt at állatot tartó 41 állami gazdaság közül huszonegyben veszteséget könyveltek el. A termelési kedv csökkenésének még — egyelőre — az sem szab gátat, hogy a tőkés piacokon mérsékelten nö­vekszik a kimondottan hústípusú szar­vasmarhák iránti kereslet. Az árak pe­dig az utóbbi egy év alatt tonnánként 200—300 dollárral emelkedtek. Az vi­szont igaz, hogy ebből a hazai termelő­üzemek nem sokat látnak. Ezzel párhu­zamosan ugyanis csökken az exporttá­mogatás összege: 1986-ban 78 százalék volt, az idén már 50. A termelési költsé­gek az agrárolló köztudott nyílása mi­att egyre növekednek. Közben pedig az ágazatot kiszolgáló gépek gazdaságta­lan üzemeltetésűvé öregedtek, a gyepek pénzszűke miatt, kezeletlenül, nem ad­nak elegendő füvet és az eső becsorog a hizlaldák tetején . . . Gál Eszter PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Műszaki és Természettu­dományi Egyesületek Szövetsé­ge, az Országos Műszaki Fej­lesztési Bizottság, a Magyar Gazdasági Kamara, az Ipari Szövetkezetek Országos Taná­csa, az Építésügyi és Városfej­lesztési Minisztérium, az Ipari Minisztérium, a Mezőgazdasá­gi és Élelmezésügyi Minisztéri­um, valamint a Közlekedési Minisztérium a gazdaságos anyagfelhasználásra irányuló technológiai korszerűsítés programja végrehajtásának elősegítésére, a gazdaságos anyagfelhasználást eredménye­ző technikai megoldások kidol­gozásának, bevezetésének és el­terjesztésének ösztönzésére pá­lyázati rendszert hirdet: „Korszerű anyagok, konst­rukciók, technológiák ’88” cím­mel. A pályázati rendszer kereté­ben három témakörben várják a pályaműveket: I. „Új, korsze­rű szerkezeti és segédanyagok gyártása és alkalmazása”, II. „Korszerű konstrukciók és ter­mékek”, III. „Korszerű techno­lógiák" címmel, mindegyikben három kategóriában: 1. fejlesz­tési, szervezési javaslattal, 2. megvalósított fejlesztéssel. 3. megvalósult fejlesztések átvéte­lével, illetve elterjesztésével. A pályaművek díjazására együttesen 9 millió forint áll rendelkezésre. A 2. kategóriá­ban mindegyik pályázatnál nagydij (500 ezer forint, 400 ezer forint, 300 ezer Ft) kiadá­sára is sor kerül. A részletes pályázati felhívás és a nevezési lap már átvehető a MTESZ Szakértői Irodában, (Budapest, II., Fő u. 68., IV. em. 407. sz. szoba. Postán is igényelhető. Postacím: 1371 Bp. Pf. 433) Felvilágosítás kérhető: a 358- 512 vagy a 154-090/530 és 570 mellékű telefonon, valamint a MTESZ területi és megyei szer­vezeteinél. Bér és teljesítmény Mostanában arról folyik a nagy vita, hogy a bérpolitikusoknak vál­tozatlanul a dogmává merevedett tétel szerint kell-e gondolkodniuk: tudniillik, hogy elosztani csak any- nyit lehet, amennyit megtermelünk. Ez ugyanis lényegében azt jelenti, hogy az emberektől és a gazdálko­dó szervezetektől változatlanul el­várjuk a gazdasági növekedés telje­sítményekkel történő „megelőlege­zését” annak ígéretében, hogy majd a remélhető növekedés gyümölcsét is élvezhetik. Ez azonban a régebbi, még a „jobb” időkben is beváltat­lan, ezért aztán manapság már hitel nélküli ígéret. Mindez azért említendő, mert a legkülönbözőbb bérszabályozási és jövedelemelvonási módszerek rend­re ismétlődő kudarcából már rég le kellett vonni azt a következtetést, hogy ösztönözni csakis a fordított logika alapján lehetséges: az embe­rek és a gazdálkodó szervezetek számára olyan garanciákat kell te­remteni, amelyek egyértelmű bizto­sítékai annak, hogy a perspektivi­kus anyagi boldoguláshoz csakis a teljesítményeik növelésével, csakis a több és főleg a jobb munkájuk ré­vén juthatnak el. Elvben igen, a gyakorlatban nem A magyarországi bérpolitikának — így a konkrét bérezési gyakorlat­nak is — általános hibája, hogy el­vileg elismeri és szorgalmazza, praktikusan azonban elutasítja és kizárja a tényleges teljesítmények szerinti bérdifferenciálást, illetve annak lehetőségét. Az 1985-ös keresetszabályozási kísérlet is részben emiatt bukott meg: bizonyos körökben képtele­nek voltak elviselni azt, hogy a módszer alkalmazásának eredmé­nyeként, alig fél év alatt, jelentős bérdifferenciák alakultak ki az egyes munkahelyek között. Az emi­atti aggályoskodásnak — s az ezt követő ellenintézkedéseknek — saj­nos már hagyományai vannak ná­lunk. A gazdaságirányítási reform ere­deti koncepcióját legelőször azok támadták — és nem eredménytele­nül — akik nem értettek egyet a személyi jövedelmek valóságos és erőteljes differenciálásával. Ettől függetlenül, a reform mégis elindí­tott egy olyan folyamatot, amely­nek következtében megélénkült a munkaerőmozgás, mert a vállala­tok anyagi helyzete nagy hirtelen differenciálódott, s csak a nyereség függvényében fizethettek bért. Rög­tön akadtak és fölléptek olyan poli­tikai erők, amelyek ezt keményen, s megint csak nem eredmény nélkül tették szóvá, történetesen a hetve­nes évtized első éveiben. Az ilyen és rendre megújuló törekvésekre ve­zethetők vissza a sűrűn ismétlődő állami beavatkozások, a központi költségvetésből történő egyszeri béremelések, amelyek a manapság már megengedhetetlen és elviselhe­tetlen bér-, illetve keresetnivellációt erősítették. Hol a tűrőképesség határa? A nivelláció hirdetői és a gyakor­lati nivelláció kicsikarói tetszetős és lényegében támadhatatlan politikai érvvel hadakoznak, mondván, hogy az erőteljes differenciálás a társadalom tűrőképességébe ütkö­zik. És valóban: néhány évvel eze­lőtt, sok ezer embert megkérdezve, a kutatók arra az álláspontra jutot­tak, hogy a társadalom legkülönbö­zőbb munkahelyeken és beosztá­sokban dolgozó tagjai nem szívelik az erőteljes differenciálást, óhajuk, hogy az alacsonyabb keresetűek többet, a magasabb fizetésűek pe­dig lényegesen kevesebbet keresse­nek. Amiből is ugye az következik, hogy a jobb fizetésűektől vegyenek el azért, hogy a „szegényebbeknek” adhassanak. Ebből a gondolkodásmódból tel­jesen hiányzik a teljesítményelv, hogy a nagyobb és hasznosabb tel­jesítmény mindenképpen több fizet­séget érdemel. De miért is ne hiá­nyozna ez az összefüggés a lakossá­gi gondolkodásmódból? A ma­gyarországi bérpolitika soha nem akceptálta a feltűnően kiugró, kitű­nő egyéni teljesítményeket, soha nem ösztönözte a kreativitást, az anyagi haszonnal kecsegtető vállal­kozókedvet. A közvélemény tehát minden ilyen törekvéstől tart, s ez politikailag könnyen félreérthető, a félreértésekből pedig hibás intézke­dések születhetnek. Új irányba indulni A politikailag is szándékolt bér­reform elméleti kidolgozóit szeren­csére mindez nem nagyon zavaija. Egyértelműen elvetik a központi bérgazdálkodás minden lehetséges variációjának fenntartását. Abban is több-kevesebb az egyetértés, hogy a remélhető bérreform nem jelenti a korábban használatos sza­bályozási módszerek valamelyik változatához való visszatérést, mert akkor megint csak nem lehet előbb- relépés az ösztönzésben. Óvatosan kezelik a bérgazdálko­dás radikális liberalizálásának lehe­tőségét, tehát a minden szabályozás nélküli bérgazdálkodást. Viszont új elemként és egyre többször jelenik meg a munkáltatók és a munkavál­lalók — illetve ezek érdekképvisele­ti szervezeteinek — közös megegye­zésen alapuló bérmegállapodása, mint sajátságos szabályozási eszköz és módszer. Magyarországon ez va­donatúj dolog lenne, s akik egyelő­re óvatosan kommentálják az ezzel kapcsolatos javaslatokat, azért is óvatosak, mert egyrészt tudják ugyan, hogy az ilyesfajta egyezke­dés a fejlett tőkés államokban gya­kori, ám azt is tudják, hogy koránt­sem problémák nélküli módszer. Ma még nem tudni, hogy a ma­gyarországi bérreform végül is mi­lyen formában ölt testet. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a reform to­vább nem halogatható, s az is nyil­vánvaló, hogy teljesen új irányba kell elindulni. Nem egyszerűen ar­ról van szó, hogy végre valahára egyensúlyt kell teremteni a bérará­nyok és a teljesítmények között, s hogy radikálisan szakítani kell az eddig jellemző és olyannyira kárté­kony nivellációs gyakorlattal. A szakmai és a politikai dilemma sokkal összetettebb és a kérdés úgy hangzik: sikerül-e végre olyan bér- politikai alapelveket kidolgozni és elfogadtatni, s olyan bérezési gya­korlatot meghonosítani, amely va­lóban megfelel a legalapvetőbb, ed­dig is sokszor hangsúlyozott — ám gyakorlatilag mindig is mellőzött — kritériumnak, miszerint a bér mint egyfajta költség a sok egyéb között, a gazdaság bonyolult egyensúlyrendszerének szerves, ám csak egyik része. Merev szabályozá­sával jottányit sem segítheti az egyensúlyi helyzet megteremtését, korlátok nélküli liberalizálásával pedig ösztönzési funkciójának érvé­nyesülése is veszélybe kerülhet. Két évtized a traktor nyergében Vetni volt, korán végzett, s így sikerült találkozni a köz­pontban. Fiatalosan ugrott le a traktorról, s bár fáradtnak látszott, szívesen invitált az egyik üres irodába. Amíg leír­tam: „Pólyák Ferenc, 48 éves, a Kerekegyházi Dózsa Tsz traktorosa” — óvatosan fogalmazva ezt mondta: — Nem vagyok túl beszédes, inkább dolgozom, mint a számat jártatom. — Elhallgatott, de amikor szüleire, gyer­mekkorára fordítottam a szót, egyszeriben kitárulkozott. — Itt születtem a tanyán, szüleim cselédek voltak a Móczár­féle uradalomban. Kilenc gyermeket neveltek fel, hét fiút és két leányt. Ma is élünk nyolcán, ketten Kecskeméten, hatan meg itt a faluban, hárman dolgozunk a közösben. Édes­anyám hetvenkét éves, már nem tud dolgozni. Öt osztályt végzett a harmadik Pólyák fiú, de nem azért, mert nem fűlt a tanuláshoz a foga, hanem, mert dolgoznia kellett. Már tizenegy éves korában kettőző — marokszedő — volt az aratásban, de a többi időt édesapjával töltötte, neki segített a téeszkonda őrzésében. — Nem volt akármilyen dolog az — emlékezett vissza — hat-hétszáz disznaja volt a közösnek, arra kellett vigyáz­ni. S egy ember mégkutyával is kevés ehhez. Alig töltöttem be a tizenhatodik évemet — mondta tovább —, amikor azt mondta az elnök: „Feri! Állj a lovak mellé.” Az történt, hogy az egyik fogatos kiöregedett, azt a munkát kellett átvenni. Rang volt az kérem akkoriban, mert a fogatos fordított, vetett, hordott. Csináltam is becsületesen, amíg el nem vittek katonának . .. A határőrséghez került, s ott is lovak mellé. Járőrbe, portyára is lóval ment. Leszerelése után, bár már korábban is vonzódott a gépekhez, csalódás érte. Két évig a növényter­mesztésbe került gyalogmunkásnak, de aztán 1966-ban rá- mosolygott a szerencse, szinte mindén sikerült. Traktorosis­kolára került, s az ötvennyolc hallgatóból ő végzett az első helyen, s ebben az évben vették fel a pártba. — Azóta vezetem a traktort. Volt K—25-ösöm, Szuper 50-esem, MTZ—45-ösöm, UTB—3-asom, MTZ—50-esem, UTOS-om, s tizenkét éve dolgozom ezen az MTZ—80-ason. Hogy jó-e? Azt elhiszem! Az első három évben belehajtottam vagy ötezer üzemórát. Azóta már nem mérem, de hogy üzemképes, az biztos, mert én javítom, én vigyázok rá, meg most fejeztem be a vetést. A közösben megszerveztek egy géphasználati szakcsopor­tot, amelynek az a lényege, hogy a traktorosok, így Pólyák Ferenc is öt év alatt megvásárolhatja az erőgépet, de addig, sőt azután is az üzemeltetést, a javítást neki kell állnia. A termelőszövetkezet pedig a normában meghatározott ösz- szeget fizeti. — A múlt évi árbevételem — mondta már nevetve, meg­nyomva az árbevétel szót — meghaladta a 180 ezer forintot. Ebből fizettem a különböző hozzájárulásokat, biztosítást, javítást, üzemanyagot, de így is hazavittem az asszonynak átlagosan havi 8-9 ezret. így jobban jár az ember, de na­gyobb a felelősség is ... Elégedett vagyok-e? Igen! Szeretem a téeszt, szívesen dolgozom itt, mert minden ideköt, a szüle­im, édesapám emléke, na meg az a harminckét esztendő, amit itt eltöltöttem. S az igazat megvallva, máshol sem fizet­nek jobban. Nem messze lakik a központtól. Egy tanyában a feleségé­vel. Villany nincs a házban, nem is akarják bevezetni, mert szeretnének közelebb költözni. Televíziót azonban néznek, rádiót is hallgatnak, még akkor is, ha vacsora mellé a petró­leumlámpa világít. — Van televíziónk, amelyet akkumulátorról működte­tünk. Négyéves már, de nagyon fáin, igen szép a képe. Azt nézzük esténként, de főleg télen, mert tavasztól őszig erre alig jut idő. Feleségem Kecskeméten, a baromfifeldolgozó­ban a konyhán dolgozik. Jószágot nem tartunk, mert keveset vagyunk otthon. Vasárnap? Nézze, önkéntes tűzoltó zászlós vagyok, 1964 óta teljesítek szolgálatot, s tagja vagyok 1965 óta az önkéntes rendőri csoportnak. Ezeket a tennivalókat csak szabadidőben lehet elvégezni. Egy kicsit sok az elfog­laltság, de mondja meg őszintén: az jó, ha az ember nem csinál semmit? Na látja, ezt is vállalni kell valakinek. Pólyák Ferenc a közös gazdaságban már kétszer kapott Kiváló Termelőszövetkezeti Dolgozó, Kiváló Munkáért mi­niszteri kitüntetést, s legutóbb a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Az nem vitás, miért érdemelte ki az elismerést.. — Én ügy érzem, a munkámért, azért, mert sok év óta becsületesen, vigyázva a gépekre, megelőzve a baleseteket, jól dolgoztam. Ezt közvetlen főnökei is megerősitették. Gémes Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents