Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
Egy másik ember Beszélgetés Kosa Ferenccel Kosa Ferenc A másik ember című alkotása a kritikusok díja mellett a XX. Magyar Játékfilmszemlén megkapta a zsűri különdíját is. Kosa az 1982-ben készült Guernica bemutatása óta — a Béres-cseppek útját követő, tíz éves dokumentumvállalkozása után ezzel a produkcióval lépett ismét a közönség elé. A rendező a napokban alkotó-közönség találkozón járt Kecskeméten. Ekkor beszélgettünk vele. — Hiszek a szavak, képek, a müvek jelentőségében. S számomra a filmkészítés eletre-halálra történő, szent dolog, — vallja Kosa Ferenc —, olyasvalami, mint a költőknek a vers, vagy szülőjének a gyermek. Persze itt élek, járok-kelek a világban, ahol naponta tapasztalom, hogy a filmrendezői hivatást nem illik és nem is ajánlatos ennyire komolyan venni, hiszen az értékveszejtés, a szavak, a képek, a művek eljelen- téktelenedése földgolyóméretű, a magam megátalkodott módján azonban mégiscsak megpróbálom láthatóvá tenni mindazt, amit megéltem. Nem mást, csak azt. — Hogyan kapcsolódik egymáshoz az Ön életében 1944 és 1956, amikor A másik ember játszódik? — Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik gyerekfejjel bár, de megélte a második világháborút, és 1956 októberében vált nagy hirtelen felnőtté. Az emlékezetemben, a sejtjeimben, a gondolkodásom e két tragikus ősz eseményei együtt léteznek és mélységesen össze is függnek egymással. Amikor összefüggést említek a két korszak között, elsősorban arról van szó, hogy mindkettőben tragikussá feszültek az események; megmaradásunk gondjai elhatalmasodtak, a „lenni vagy nem lenni” sóhaja bárkiből fölszakadhatott, szinte reflexünkké vált, akár a lélegzetvétel. Az európai ember több évezredes, de máig érvényes felismerése, hogy a tragédiák izzó közegében láthatóvá válnak a dolgok, elénk tárulnak létezésünk mélységei, rádöbbenhetünk emberi mivoltunkra. S ha a torkunkig tolakodó hazugságáradatban nem közönyösödtünk még el teljesen, és valóban elszánjuk magunkat egy mivoltunkhoz méltóbb, szabadabb és egyetemesebb gondolkodásra, akkor társainkban és ellenfeleinkben, tehát a mindenkori másik emberben éppúgy megtalálhatjuk az embert, mint magunkban. E két tragikus őszt én a megrendülések és a fölismerések koraként éltem meg. — A megszenvedett, sorsfordulókhoz kötött élményeken tűi milyen eszmei indítékok befolyásolták e „másik ember” megjelenítésének igényét? — A másik ember — mint címadó fogalom — természetesen nem az én találmányom. Az európai kultúra kivajúdott és évezredeken át megőrzött fogalmáról van szó, amelynek csupán szerény örökösei vagyunk. Talán elég, ha a Bibliára, a görög tragédiákra vagy a fiatal Marx és az idős Tolsztoj idevágó gondolataira utalok. (Megjegyzem egyébként, hogy a marxi megfogalmazás, mely szerint „a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember iránt érzett szükséglet” már első filmemben, a Tízezer napban is szó szerint elhangzott.) József Attilát is foglalkoztatta ez a gondolatkör; „Az ember írja történelme folyamán fejlődik afelé az állapot felé, amelyben minden egyes embernek élet- szükségletévé válik minden másik ember." Mindez talán azt a szándékomat is jelzi, hogy az 1944-es és 1956-os élményeimet igyekeztem kiemelni a ragadozó ideológiák és merően politikai értelmezések, magya- rázgatások és félremagyarázgatások közegéből, és amennyire erőmből tellett, megpróbáltam végiggondolni és újrateremteni a film címe által is kijelölt erkölcsi-filozófiai mértékek szerint. — Könnyű belátni, mennyire időszerű ezeket a kérdésköröket újragondolni, de miért épp így, e vezérfonal mentén gondoljuk újra? — Azt hiszem, valamilyen mértékben mindig is időszerű feladat volt, vagy lett volna, hogy a másik emberről gondolkodjunk. Bennem már évek óta alakulgat egy rögeszme, mely szerint az emberiség komoly válaszút elé érkezett, és mielőtt döntene, merre haladjon tovább, meg kell állnia és újra kell gondolnia a megtett utat épp, mint a jövőt. E nagy dilemma úgy hangzik, hogy tovább éltet- jük-e az eddigi történelmünkben szinte kizárólagosan működő háborúk, hatalmak és fegyverek logikáját, vagy pedig képessé válunk egy következetes emberi logika érvényesítésére? Ha madártávlatból tekintünk az emberiség történelmére, azt látjuk, hogy a mai napig tizennégyezer-valahány- száz háborút vesztett — önmaga ellen. Eközben annyi embertársunkat pusztítottuk el, mint ahányan ma élünk a Földön. Ezek tények. Az emberi történelem a háborúk, a gyilkolások történelme. Időközben azonban eljutottunk a földi élet teljes kiirtásának lehetőségéhez. Ma már 100 milliárd ember elpusztítására elegendő atomfegyver van fölhalmozva. Jószerével azt kérdezhetnénk, honnét vegyünk ehhez annyi embert? E helyzet azt sugallja, parancsolja, hogy kezdjünk el másként gondolkodni az emberi történelemről, a háborúkról, a világrendszerek, nemzetek és az emberek egymáshoz való viszonyáról. Gondolkodásunk alfája és ómegája nem lehet más, mint az egyetemes emberi megmaradás követelménye. Nem csak a háborúkkal, a háborúk logikájával is szakítanunk kell. Meg kell értenünk, hogy egymásra vagyunk utalva, bárhol is éljünk a világban és bármit is gondolunk a világról. El kellene jutnunk a „Ne ölj!” parancsolatának komolyan vételéhez. A háborúk logikája ezt a parancsolatot nem ismeri. Föl kell tételeznünk, hogy mi, emberek, talán mégsem azért születtünk, hogy egymás életére törjünk. Talán még nem késő megteremteni egy emberi logikát, az egymás iránti tisztelet logikáját. A XX. századi magyar történelem tragédiákkal terhes, de talán épp ezekből a tragédiákból szenvedtünk ki néhány jövőre érdemes sejtelmet és fölismerést; például a másik ember iránti szükséglet igényét, a megmaradás óhaját. A másik ember című film ezeknek a sejtelmeknek és felismeréseknek a genezisét vizsgálja 1944 és 1956 tragikus eseményeiben. Károlyi Júlia 9 Jelenet Kosa legújabb filmjéből, A másik emberből. Székelykapu Straszer András fotója LEVELEK A SZÜLŐFALUBA A Nyugat egyik alapítója volt Száztíz éve született Mélykúton Fenyő Miksa író, kritikus, közgazdász. Közgazdasági pályán kezdte, de mindig is szerelme volt az irodalom, melyhez élete végéig hű maradt. Kritikusi tevékenységét a Hétnél, a Nyugat elődeinél, majd a Nyugatnál fejtette ki. A jeles folyóirat egyik alapítótagjaként évekig dolgozott a szerkesztőségben, Babits, Ady, Móricz „testőreként”. Szerkesztő, főmunkatárs volt, később pedig jelentős anyagi támogatóként segítette a Nyugat megjelenését. Fenyő Miksa az impresszionista kritika híve volt, bár nem rekedt meg ennél az irányzatnál. Hangneme a lelkesedés, az irónia között váltakozott, ahogy mondták róla „lant és parittya” volt a fegyvere. írásai inkább személyesek, líraiak, közvetlenek, mint elvontak, elméleteket felsorakoztató kritikák. Ma is haszonnal olvashatók megjegyzései. Ez az érdekes pályát befutó mélykúti ember volt a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára is, mielőtt minden percét az irodalomnak áldozta volna. Élt az USA-ban, majd öreg napjait Bécsben töltötte. Nem feledkezett meg szülőfalujáról, Mélykútról, bizonyítják ezt azok a levelek is, melyeket a könyvtárba küldött. Egyik alkalommal eljuttatta Münchenben folytatásokban napvilágot látott önéletrajzát, melynek egyik alcíme: Mélykút, a világ közepe. Az elsodort Ország című művében is sok szó esik Mélykútról. Fenyő Miksa jelentős kéziratgyűjteményt adományozott a magyar államnak 1970-ben. Nem sokkal később, 1972. április 4-én halt meg Bécsben. B. T. 0 Fenyő Miksa római könyvtári belépője 0 Becsből küldött levele a mélykúti könyvtárosoknak. Dátum: 1967. július 18. IHllö'nC & DEli tS T ItUIO Dl ARCHEOLÓGIA £ STOMA DEIL'AKTE KOMA - HÁZZÁ VífílííA N. 3 281 9 Ezt a müvét 1960-ban adta ki a Pátria Könyvkiadó FENYŐ MIKSA FÖLJEGYZÉSEK A „NYUGAT” _ FOLYÓIRATRÓL ÉS KÖRNYÉKÉRŐL PÁTRIA KÖNYVKIADÓ KIADÁSA. — l*«n. JÉKELY ZOLTÁN Blokházy siralmaiból Mit állítsak ajtónk elé jelül, hogy könnyebben hazataláljak, s ne zörgessek hután öt-hat idegen ajtón? Mit állítsak a kis balkonra jelül. hogy fecskénk útját megtalálja s ne hüljön ki a fészekalj tojáska, míg rémülten visong hasonló balkonok körül? Mindennek szürke egyformasága itt elzárja az égbolt ősi kékjét, a földnek ősi zöldjét ' ez az egyformaság butít és megvakít... Majd a halál is egy nap mit mivel? ■ Az ajtók-ablakok egyformasága elfárasztván közömbössé teszi, s bambán összetéveszt valakivel! Elvesz a küldetés személynek szóló varázsa — (Történhetik, persze. fordítva is: értem loholva lép be valaki máshoz! Lássuk be hát a: új lét előnyeit is, ne csak, mi benne falanszteri, gyászos.) (1971) * Jékely Zoltán hetvenöt évvel ezelőtt, 1913. április 24-én született. Ebből az alkalomból közöljük versét. hoszta Rozália: Emlékezés FENYŐ MIKSA Mélykút, a világ közepe Részlet az Önéletrajzból A ház, melyben laktunk, a miénk volt, huszonötéves koromig életem kalandos álom-útjainak szép kikötője, ahová vakációkra mindig boldogan tértem vissza. Álmodó gyerek voltam s igazán szépeket álmodni csak Mélykúton, a szülői házban lehetett. Az, hogy egy kalibában születtem, melyet Rédli báróéktól vettünk bérbe, ezt csak anyámtól tudtam; én már csak a sárga meszelt, náddal fedett házunkra emlékszem, melynek három ablaka nyílt az utcára; ajtaja a műhelyből, s a ház előtt pad volt, előtte egy ecetfa, — mi legalábbis így neveztük, csak így katonai becsületszóval erö- sítgetem: gyönyörű palota volt. Igaz, hogy később, amikor sejteni kezdtem, hogy a báróság az csuda-valami, szemrehányást tettem anyámnak, hogy kár volt Rédliéket otthagyni, — de az is lehet, hogy ez jóval későbbi, irodalmasi- tott emlék. Egy másik előkelőség, kit Rédli báró- ékkal egyenlő rangban gyermeki hódolatom vett körül: Leopold Kohn volt. Nem Kohn Lipót, hanem Leopold Kohn, a Mélykúttal szomszédos tinójárási uradalom bérlője. Már maga ez a szó „uradalom" mágikus hatással volt rám s hogy ez a nagy darab föld. melynél akkori tudásom szerint csak egy volt nagyobb a világon, a közeli kisszállási uradalom . . . bocsánat, hogy egyik szavamat a másikkal ütöm . . . Szóval a tinójárási uradalom a vallásalapítvány tulajdona volt s Kohn Lipót volt nagyhatalmú bérlője. Hogy erről mennyi volt gyermekkori tudásom s mennyi a későbbi időké, azt nem tudom; tény az, hogy a mélykúti zsidó szemében Kohn Lipót jelentette a mérhetetlen gazdagságot és gazdagság synonimáját, a hatalmat. Még később is, pesti diákkoromban, ha az a néhány fillér zsebpénz, amit havonta nem a legrendszeresebben kaptam, a hó vége előtt kifogyott, apám meggyőződéssel, bár nem szigorúan, hányta szememre: neked Leopold Kohn vagyona is kevés volna. Nagyon fájlalom, hogy soha életemben nem volt alkalmam e mondás igazságát kipróbálnom. S ha egyébként nem értesültem volna Kohn Lipót előkelőségéről, meggyőzött volna erről, ahogy az „uraság’’ családja - mert a mélykúti parasztok nem hívták Kohn Lipótnak, hanem uraságnak —, szóval ahogy két szép lánya bejött a pusztáról a faluba, mégpedig fiakkeren, hogy ott Donáth Sámuel boltjában egyetmást vásároljanak. (A bolt stanic- liján két nő beszélgetett egymással: „Ugyan édes Mariskám, hová sietsz ilyen korán?" — „Fűszert megyek vásárolni. Csak Donáth Sámuel fűszer és vegyeskereskedésében’’... stb. — ez vonzhatta a szép Kohn-lányokat. (Fiakkeren jöttek be, leszálltak házunk előtt, hogy egy-egy blúz szűkítését, egy-egy ruhadarab átalakítását megbeszéljék anyámmal. Szenzáció volt ez számomra és nemcsak számomra; pláne, hogy az is megtörtént, hogy a fiakker bejött direkt anyámért s kivitte a majorba, hogy egyet-mást a gyönyörű nők kívánsága szerint átalakítson. így sütött rám egy- egy fényes sugara a hatalomnak s előkelőségnek. amit a tinójárási uradalom Mélykút számára jelentett. Java férfikoromban, mikor nevem a GyOSz révén, meg a Nyugat révén valamennyire ismert volt, meglátogattam akkori igen kedves elnökömet, Fellner Henriket a Semmeringen, ahol üdülni volt. Bemutatott egy elöl-hátul imponálón termetes hölgynek, egy Walk űrnek, Baumgarten koronaügyész feleségének, aki — nem tudtam elhinni a csodát — Kohn Leopold egyik lánya volt. Én pedig, dacára több mint negyven esztendő illúziót- romboló távolságának — majdnem meghatottan beszéltem neki régi, egyoldalú ismeretségünkről, a fiakkerről s áhítatomról nevük hallatára, pláne látásukra. Szívesen hallotta, mondott is néhány kedves szót anyámról, kire — mondotta —jól emlékszik s mikor elköszönt, ahelyett, hogy a Walkürok nemzeti himnuszát „hojatoho hojatoho" énekelte volna, azt mondotta: „de azért ahelyett, hogy Herczeg Ferencz írásait olyan szigorúan bírálja, igyekezzen olyan színdarabokat írni, mint ő — ugye megteszi?" tette hozzá kedvesen mosolyogva. Nem is tudom, miért nem tettem meg. A kisszállási uradalmat említettem az előbb. Már kisgyerekkoromban tudtam, hogy nevezetes hely ez, mert édesanyám meggyőződéssel vallotta, hogy rétestésztát csak kisszállási lisztből lehet nyújtani; más lisztből való össze-vissza szakadozik. Kisszállás Mélykúttól vagy másfél órányira feküdt, vasúti állomás volt s ha Budapestre mentünk, ott szálltunk föl s onnan jöttünk, mint én vakációra, ott várt ránk Bódi kocsija -—, a jövet mindig ünnep volt nekem, a menet nagy szomorúság. A vasút, mely Mélykutat a világgal összekötötte, csak jóval később, a század elején épült. A kisszállási uradalom egy előkelő olasz grófi családé volt, a San Martino grófoké, akikről csak később tudtam meg, hogy Kohn Lipótnál is előkelőbbek. A mélykúti parasztok nyilván nem tudták ezt, mert őket egyszerűen szamár-tinó grófoknak mondották ... Boldog utak, mikor diákkoromban vakációra mentem haza■ Este későn indult a vonatom a Keletiből s hajnalban értem Kisszállásra. Kocsi nem várt, tűért hogy nem jeleztem érkezésemet, gyalog indultam neki. Csomagom köny- nyű volt: egy pepita ruha volt benne, amilyen szép ruhám azóta sem volt; egy könyv anyám számára, gondolom W. Scott „Ivanhoe” -ja németül; apámnak egy jó pipa; első keresetemből vettem, mert hogy akkor egyik osztálytársamat németre tanítottam. (A luteránus gimnáziumban, hol a fiúk többsége hazulról hozta a német nyelv tudását s ahol makacs alföldi kijelentésemért Bájkozenca jelzővel ékesítettek, mert így valahogy ejtettem ki Platen versének első sorát: Nächtlich am Busento lispeln Bei Cosenza dumpfe lieder...) Jókedvvel indultam el, a nap akkor bukkant fel, színesen, köszöntőn', a láthatáron és barátin kísérte vándorlásomat az útmenti árok partján. Botot törtem magamnak egy bokorról s azzal pusztítottam az árokmenti csalánt, oroszlánszájat, bogáncsot, meg ami utamba került. Kegyetlenül erősnek éreztem magamat. Aztán 'hogy meguntam a győzelmeket, a botot vállamra fektetve ráakasztottam csomagomat és jól kiléptem a homokos úton. Eleinte jól, később, amikor már a nap túlságosan barátságos volt, kevésbé jólés igen örültem, mikor Tinójárás alatt egy falumbeli paraszt, ki lisztet vitt Mélykútra, maga mellé invitált. Lassan mentünk, a kocsis lovait kímélte s lehetett nyolc óra, mire megláttam a mélykúti templom tornyát —, életemben csak még a S. Pietro kupolájának örültem így — és közel kilenc óra, mire a faluba értünk. Dohányt ígértem a kocsisnak, mert hogy pénzt restel- tem adni, „aztán ne feledkezzen meg róla!" mondotta és elköszöntünk. Ünnep volt; a falu szép tiszta, jósza- gú, a házak frissen meszelve; némelyik sarkon virágos oltár: Kisasszonynap volt vagy Űrnapja, — akkor tudtam, ma nem tudok. A Szűk-utca sarkán is, a mi szomszédságunkban, virágos oltár állt. Anyám adta a díszitéshoz a virágokat: muskátlit, violát, szegfűt, fioxot, ciniát. mert anyám kertjében nőttek a legszebb virágok. Télen át is ablakainkban állandóan muskátli volt: anyám szerette, ha az arrajárók megbámulták ezeket s pláne ha ki is fejezték bámulatokat. így vonultam be ilyen szépségek között házunkba. És igen-igen örültek nekem. Anyám egyszer egy népszínművet látott, „Az igmándi kispap’’-ot, ahol a szülők kispap fiukat nagy büszkén „püspökfi- am"-nak mondották, holott az valami szerelmi ügy miatt, az ő tudtuk nélkül, már rég kiugrott a reverendából. Otthon anyám számára én voltam a püspök fiam; apám óvakodott éjfélé gyöngédségeket elárulni. Valójában tíz esztendős koromig, tehát amíg Pestre nem kerültem, keveset tudtam falumról s később, ha tudtam is, nem „falukutató’’ alapossággal. Enyéimről is alig többet, mint hogy közöttük jól érzem magamat. Nem tudtam, hogy szegények vagyunk, meg hogy mindenki a „Szűk-utcán, a Templom-utcán, a Halasi-utcán, a Tóparton épp oly szegény, mint mi vagyunk. Jóval később, de még gyerekkoromban megtanultam különbséget tenni szegény és gazdag között, mert hallottam, hogy Schlesinger, a rongyszedő zsidó, igen szegény, meg hogy Balogh Vendel igen gazdag. Aztán azt is megtanultam, hogy koldusszegény nincs is a faluban; majdnem minden parasztnak van háza, földecskéje, páskomja, tehene vagy lova, némelyiknek szöl- leje (borától apám szerint magától nyílt ki a bicska az ember zsebében). De voltak tehetősebb gazdák is, ha úgy tetszik kulákok s köztük, mondotta, a leggazdagabb Balogh Vendel, akinek tizenöt fertály főideje volt s „alig tudta számát ökrének, lovának", mint Toldi Miklós rókalelkű bátyja. Balogh Vendelnek az volt a híre, hogy nagyon tudja. Székhús nemcsak csütörtökön hetipiackor került asztalukra, hanem más napon is s édes anyja, az öreg Baloghné jött látogatóba hozzánk, anyám mindig kávéval kedveskedett neki. „Már maga hogy fózi a kávét, Slajfonyné asszony?" (a Fleisch- man szónak többnyire kitekerték a nyakát, aki jól mondotta, az is Flajsmandot mondott) kérdezte az öreg Baloghné. Mert hogy ő órákig főzte a kávébabot, nem akart megpuhulni. A kávé-fogyasztás a jólét jele volt. Olvastam, hogy valaki utánajárt Arany Jánosék életmódjának és egy rokonuk, kit erről megkérdezett, azt mondotta: jól éltek, még kávéztak is. (. . .)
