Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-22 / 95. szám

1988. április 22. • PETŐFI NÉPE • 5 KUNFEHÉRTÓI ÉLETKÉPEK A levél „Tisztelt Szerkesztőség! Tizennyolc évig dolgoztam a kunfehértói csemetekertben. Vezetője Jakus András volt, nagyon pontos émber. Én most már 74 éves va­gyok, de még egy karácsony, egy nőnap nem múlt el, hogy ne kaptam volna ajándékcsomagot vagy vásárlási utalványt. Köszönet érte a kiskunhalasi erdészet veze­tőinek (a kunfehértói csemetekert odatartozik), akik mindig olyan kedvesek hozzám, ha tűzifáért, fúr észpo­rért bemegyek. Szeretném, ha mások is megtudnák, hogy még igenis vannak, akik tiszteletben tartják régi dolgozóikat.. . Körmendi Józsefné, Kunfehértó.” Körmendiné • Körmendi Józsefné a házuk kertjében. A címzett A Kiskunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (KEFAG) erdészete a kis­kunhalasi. Veze­tője, Kocsis Vil­mos elmondta: hagyomány, hogy a KEFAG- tól, illetve szak- szervezetétől va­lamennyi erdé­szet kap évente — nem kevés — pénzt, amit szo­ciálpolitikai cé­lokra fordíthat­nak. Ebből segí­tik az arra szoru­ló nyugdíjasaikat is, ajándékozzák meg mindannyió- jukat alkalman­ként. Az erdészet­vezető úgy véli, minden munkáltatónak erkölcsi lessége, hogy odafigyeljen idős, volt dolgozóira, segítse őket, amennyire le­hetőségei engedik. A helyszín A tavasz az a „pillanat”, amikor az újjászülető természet elkezd lélegezni: soha máskor nincs ilyen jó levegő. A kunfehértói csemetekert levegője a rügyező fák, a zsenge fű, a frissen mű­velt föld illatával volt teli. A kis gazda- sá&vezetője—- vagy ahogyan hivatalo­san mondják: kezelő erdésze— Herr ezeg Mihály. A közelmúltban fejeztfe be az egyetemet, s ez számára azt is jelenti: gyermekkori álma vált valóra. — Kicsi voltam — mondta —, ami­kor már erdész akartam lenni. Pedig városon születtem, nőttem fel, mégis, amióta az eszemet tudom, más pályát elképzelni sem tudtam magamnak. — És? Olyan, amilyennek elképzelte? — Nem véletlenül kérdeztem, hiszen attól kezdve, hogy megérkeztem, gyak­ran kellett félbeszakítanunk beszélgeté­sünket. Jöttek, telefonáltak, intézked­ni, adminisztrálni kellett... A csend­ből, a nyugalomból volt a legkevesebb. — A valóság nagyon messzi van a gyerekkori romantikus elképzelésem­től, de erre még akkor rájöttem, mielőtt elkezdtem az egyetemet. Korábban ugyanis már dolgoztam erdészetben. Ez a pálya a maga valóságában mégis vonzóbb számonra bármi másnál. Kár, hogy ritkán találkozom a természettel. A sok adminisztrációs mÉnka ideköt az íróasztalhoz, de ha kint van dolgom, akkor is másra kell figyelnem. Mindezt nem panaszként mondta Herczeg Mihály. Beszélt arról is, hogy munkatársai ügyes-bajos dolgaikkal megkeresik. — Annak, hogy a vezetőtől kérnek tanácsot, segítséget, szinte hagyomá­nya van, de nemcsak itt, a kunfehértói csemetekertben, hanem az erdészetben általában. Korábbi munkahelyemen, Nyárjason is ezt tapasztaltam. Bizonyára szerepet játszik ebben az, hogy az ilyen kicsi munkaszervezetben a vezetők közvetlen kapcsolatban van­nak a dolgozókkal: az is sokat számít­hat, hogy a legközelebbi telefon az er­dészet irodájában, vagy éppen az er-, dész lakásán van. Ám mégis a vezető személyén múlik, hogy ez a hagyomány megszakad-e vagy sem. Herczeg Mi­hály sok türelemmel, derűvel megál­dott fiatalember. — Mostanában került ide, gondolom, nem sokat tud Jakus Andrásról? — Régen volt itt vezető, van már 15 éve, hogy meghalt. Azóta többen jöt- tek-mentek, de nézze, ezt a hamuzót mindenki megőrizte: Jakus Andrásé volt. Azt mondják, szigorú volt, de em­berséges. Szerették, tisztelték. Ezért emlékezhet rá Körmendi néni is jó szív­vel. — Őt ismeri? — Körmendi nénit mindenki ismeri. Az a típusú ember, akire azt szokták mondani: ami a szívén, az a száján. Nagyon sok energia, aktivitás van eb­ben a 74 éves asszonyban. S mintegy végszóra megcsörrent a telefon: Körmendi Józsefné telefonált a postáról. Holnap utazik, délután fod­rászhoz szeretne menni. Ha beszélni akarok véle, jó lenne, ha minél előbb megkeresném. A feladó A tavaszi pompába öltözött kertes házak egyike előtt két idősebb férfi be­és a csemetekert Az erdőgazdaság látja a fák közt az embert • Herczeg Mihály, a kunfehértói cse­metekert kezelő erdésze: „Hagyománya van, hogy ügyes-bajos dolgaikkal is a vezetőhöz fordulnak az emberek.” szélgetett. Tőlük akartam megkérdez­ni, jó irányba megyek-e, de kiderült, hogy éppen a keresett házhoz érkez­tem. Körmendi József bemutatkozott, felesége a szomszédból szaladt haza jöttömre. — Holnap utazom Ágikámékhoz Szegedre, azért akarok fodrászhoz menni — mentegetőzött. — Gyakran meglátogatom őket — a húgom lánya, nekünk sajnos nincs gyerekünk —, de most már legalább nyugodtan mehe­tek, visszahelyezték a buszmegállót. No, ennek története van, elmondom. Régebben Kiskunhalason a presszó előtt volt az a buszmegálló, ahol föl­szálltam a szegedi járatra. Egyszer csak fogták azt a megállót, és a gimnázium elé tették. Attól kezdve gyalogolhat­tunk, csúszkálhattunk télen a jeges jár­dán, ősszel a sárban. Én még csak hagyján, tudok sietni, de azok az idő­sek, akik nehezen járnak, bizony gyak­ran lemaradtak a szegedi buszról. Pe­dig sokan a klinikára igyekeztek. Ezért írtam az újságnak levelet, ami meg is jelent: az illetékesek pedig köszönték az észrevételt és visszahelyezték a busz­megállót. Elfogad egy kávét? Ha vendég van. Körmendiéknél a kávéfőzés a házigazda tiszte, neki ugyanis jobban sikerül, mint a feleségé­nek. Fel is szolgálta nekünk a finom nedűt, miközben Körmendi Józsefné- vel a múltról beszélgettünk. — Bizony, valahányszor visszamegyek a régi munkahelyemre, már ahogy a közelé­benjárok, nem bírom ki, .elsírom ma­gam. Majdnem húsz évig dolgoztam ott — akárhogy vesszük, az egy darab­ka az életemből —, emlékeznek is rá az ízületeim! Nyáron jó volt, de ősszel, télen ...! Gondolhatja, milyen sokat kellett matatnunk a hideg, nyirkos avarban, hányszor le kellett hajolnunk, hányszor eláztunk, mennyit fáztunk, mire összeszedtünk fejenként 10-15 mázsa makkot! Elültettük, abból ne­veltünk tölgyfacsemetét, ami nem kel­lett, eladtuk. Télen háncsoltunk. Az olyan volt, hogy behozták a méter hosszú fatörzset, arról kellett lehúzni a • Akik most dolgoznak a csemetekert­ben .... (Tóth Sándor felvételei) háncsot. A fekete nyárfa héja annyira vastag* volt, hogy inkább a kezünk akart letörni —, azért mondtuk akkori­ban, hogy havi hétszázért szakadásig dolgozunk. — Mennyit ért akkor hétszáz forint? — Többet, mint most a háromezer. Tulajdonképpen nem kerestünk rosz- szul, de időnként vitába keveredtünk a vezetőkkel a norma miatt. És ki harcol­ta ki mindig, hogy meg legyünk fizetve? Természetesen én! Pedig de tudta mon­dani mindenki a magáét, egészen ad­dig, amíg a főnökök meg nem jelentek a láthatáron! Akkor aztán a legtöbb­jüknek hirtelen sürgős dolga akadt az erdőben. A vezetők, ha időnként mér­gesek voltak is rám a nagy szám miatt, a végén mégis igazát adtak nekem. Jó szívvel vannak hozzám a központiak most is, ha találkozunk. Egyszer, ami­kor a halasi erdészetben jártam megint — tűzrevaló karóhegyet szoktam venni —, odajön hozzám egy nő: „Körmendi néni, nem tetszik megismerni?” A hangjáról jöttem rá, hogy ő volt a' normás. És most azt mondta nekem: „Én vagyok az, akinek a sálját össze tetszett kapcsolni egy ziheresztűvel, amikor nagyon hideg, szeles időben dolgoztunk kint. . .! Tetszik emlékez­ni, meg is jegyeztem akkor,, hogy ilyen még nem fordult elő velem ...!” Hát így őrzött meg az emlékezetében. — A normarendezésen kívül mi min­denért emelt szót akkoriban? — Sok mindent elfelejtettem már. Hirtelenjében jut eszembe: azért is har­coltam, hogy az erdészet vegyen tévét a kunfehértói csemetekertnek. Vett is. Régebben nem volt ám minden házban készülék úgy, mint manapság. Harcol­tam azért is, hogy szervezzenek kirán­dulásokat. Igaz, éppen én maradtam le ezekről, mert itthon valahogy nem jött ki a lépés .. . — Mondják, harci kedve a régi még, nincs falugyűlés Körmendi néni nélkül! — Ha tudom, látom, hogy mi a hiba, miért hallgassak?! Egyszer elesett itt egy néni a házunk mellett, behívtam, hogy szemügyre vegyem, eltört-e vala­mije, van-e szüksége segítségre, de úgy kétségbe volt esve a lelkem, ázt látni is rossz volt! Persze, hogy szóvá tettem, annyiszor, ahányszor kellett, hogy csi­náltassa meg a tanács azt a járdát, ne forduljon elő többé ilyen! Lett is foga­natja a szavamnak .. . — Mindehhez mit szól a férj — for­dultam Körmendi Józsefhez —, büsz­ke-e a feleségére? — Jó, hogy ilyen harcias a természe­te, csak a nyelve ne lenne annyira föl­vágva! Ehhez a félig tréfás megjegyzéshez komolyabb vallomás is tartozott: Kör­mendiné gyerekkorában, otthon tanul­ta meg, hogy az igazságért harcolni nem joga, hanem kötelessége. Édesapja volt ebben a példaképe. Később még hosszan beszélgettünk, s már nem csu­pán a múltról. Családi albumokat né­zegettünk, fényképről megismertem Ágikát és a férjét mindketten orvo­sok —, s a csodaszép gyereküket. Jól benne jártunk már a délutánban, ami­kor' elköszöntem a rokonszenves há­zaspártól. Útközben jutott eszembe: le­het, hogy Körmendi Józsefné lekéste miattam a fodrászt?! Almás! Márta Miért nyugtalan a húsipar? A hivatalos felvásárlási árnál többet fizetnek a húsipari vállala­tok — így szól a termelők számára örömteli hír. De hogyan fogják a vágóhidak és húsfeldolgozó vállalatok ezt a pluszköltséget kigazdálkodni? Át- hárítják-e a fogyasztókra vagy nö­velni tudják exportáraikat? Egyál­talán mi indokolja ezt az igyekeze­tüket? A termelőkkel való együttér­zés? A kérdéseket érintő válaszért, tá­jékoztatásért Mike Imréhez, a Hús­ipari Központ vezérigazgatójához fordultunk. Kérdésünkre elmondta, hogy or­szágosan csökkent a sertéstartási kedv. A tavalyi év harmadik negye­dében csökkent a sertéslétszám, ezen belül gyorsabb ütemben az ágazat alapja, a kocaállomány. Szaporodnak a háztáji vágások. A központi támogatások megszűn­tével, mérséklésével most érdeme­sebb lett otthon vágni, mint a bolt­ban vásárolni. A csökkenő sertéstartást a hús­ipari vállalatok, érthető módon, fo­kozódó idegességgel figyelték. A képlet egyszerű: ha nincs ser­tés, nincs hús, nincs miből elkészíte­ni a sonkát és más húskészítményt, nincs mit szállítani. A húsipari vál­lalatok tehát nem vártak az amúgy is késve meghirdetett felvásárlási árakra, élve gazdasági önállóságuk­kal, maguk változtattak árpolitiká­jukon. Döntésüket, legalábbis ma még úgy tűnik, indokolta a takar­mánytápok áremelkedése is, hiszen a sertéstartás gazdaságosságát alapvető­en a táp- és a felvásárlási árak különb­sége határozza meg. Persze nemcsak az á baj. hogy drága a takarmány, hanem az is, hogy a mi­nősége sok esetben nem megfelelő. Az Állattenyésztési Kutató Intézet tavalyi vizsgálata szerint a takannányozásra felhasznált szemes termények 27 száza­léka mikrobiológiailag kifogásolható volt. Ilyen hibaszázalék mellett már nem hízik és szaporodik kellően a ser­tés. Ráadásul kényszerüségi okokból gyakran a tápok összetétele is változik. Hol ezt, hol azt helyettesítenek más­más terménnyel. A tápérték ugyanaz, de a változó komponensek miatt még­sem az a takarmány, aminek hívják. Az állatok elmaradó súlygyarapodása leg­alábbis ezt jelzi. Egységnyi súlygyara­podáshoz több és drágább tápot kell etetni Ezt pedig az ipar — ha húst akar — csak áremeléssel tudja a termelők­nek kompenzálni. Az állami húsipar mellett azonban a helyi vagy regionális húsüzemek, a tsz- ek és az állami gazdaságok évente mintegy 3 millió sertést vásárolnak fel. Az alapanyagért való versenyfutásban a vállalatok a mindenkori felvásárlási árra eleve ráígértek kilogrammonként 2 forintot, hasított állapotban 2,70 fo­rintot. Ez csak'fokozta az állami húsipar nyugtalanságát és megszilárdította ab-' béli elhatározását, hogy emeli a felvá­sárlási árakat. A baj csak az, hogy a felvásárlási árversenyt nem követi a minőségi verseny! Például csak az állami húsipar kötelezett a vágás utáni minőségi átvételre. A többiek nem. Pedig a termelőnek és feldolgo­zónak egyaránt megérné, ha több lenne a piacképes húst adó sertés. (A belföldi ellátáshoz 4-4,2 millió sertés kell, több mint 3 millió ex­portra kerül.) Ahhoz, hogy a sertés- hústermelés ne csak mennyiségileg, hanem minőségileg is megközelítse például a dániai színvonalat, szigo­rúan következetés, az egyre növek­vő igényű piacnak megfelelő sertés­fajtákra lenne szükség. Az értékes, szaknyelven szólva: magas csontos- hys-kihozatalú hízósertéseknek ki­fogástalan, magas fehérjetartalmú és egyenletesen jó minőségű takar­mányra lenne szükségük. Csupa „ha” és „lenne”. Csupa olyan dolog, aminek megvalósítá­sáért nemcsak az agrárágazatnak, hanem összetett feltételrendszere miatt magának a gazdaságpolitiká­nak is tennie kellene egyet s mást. Mindenesetre ami a garantált árakhoz képest kifizetett 1-1,2 milli­árd fonnt többletet illeti, ezt a húsi­pari vállalatok részben saját nyere­ségük terhére, részben az úgyneve­zett húskihozatal növelésével és a termékszerkezet átalakításával ki tudják gazdálkodni. A magasabb felvásárlási árakat tehát — így a vezérigazgató — nem követi maga­sabb fogyasztói ár. B. P. CSEHSZLOVÁKIA Uj elemek a gazdaságban Arccal a vállalatok felé A vállalati tör­vénytervezet nyil­vános vitájában Csehszlovákia lakosai á közigazgatási szerveknek több mint 70 ezer hozzá­szólást küldtek be. Miért tulajdoníta­nak ekkora jelentőséget ennek a doku­mentumnak? Ha viszatekintünk a há­ború utáni fejlődésre, kitűnik, hogy a csehszlovák gazdaságot nagyfokú cent­ralizáció jellemezte; főleg arra töreked­tek, hogy mindent a központi terv se­gítségével irányítsanak. Fokozatosan kialakult az ipar háromfokú irányítá­sa, ahol az egyes fokokat a minisztériu­mok, a vezérigazgatóságok (az ún. gaz­dasági termelési egységek) és a vállala­tok képezték. Nagy szerepe volt az irányítás máso­dik fokának — a vezérigazgatóságnak —, amely gyakorlatilag lebontotta a feladatokat az egyes vállalatokra. Te­hát kötelező érvényű mutatókat hatá­rozott meg, köztük a termelés értékét, a bérek nagyságát, a beruházásokat, a nyereség egy részének elvonását az ál­lami költségvetésbe, sőt azt is, hogy mennyi eszköz marad a vállalatoknak. Mindezt az éves tervekben rögzítették. A vezérigazgatóságok gyakran ad­minisztratív módszerei gúzsba kötöt­ték a vállalatokat. Sokszor egy ágazat­ban a jól gazdálkodó vállalatok rová­sára támogatták a veszteséges vállala­tokat. Az állami vállalatokról készülő tör­vény a gazdasági irányítást kétfokúra változtatja, az irányítás középső fokát, a vezérigazgatóságokat megszünteti. A termelés alapegysége a vállalat lesz. A stratégiai célokat,, amelyeket egy ágazatban el kell érni, továbbra is a központ, a minisztérium fogja megha­tározni, azonban nem éves, hanem öt évre szóló iránymutatókkal. A vállalatok tehát olyan belső struk­túrát alakíthatnak ki, amely nekik a legjobban megfelel, maguk dönthetik el, mennyit, milyen célra (beruházások, bérek, import, fejlesztési alap. kocká­zati alap) fordítanak. A vállalatok egy része devizaszámlát nyithat, közvetlen külkereskedelmi tevékenységet folytat­hat, míg a többiek a külkerskedelmi vállalatokkal szerződnek. Ez utóbbiak valószínűleg részvénytársaságok lesz­nek a termelő vállalatok részvételével. A törvény a jóváhagyás után 1989. január 1 -jétől lesz érvényben az irányí­tási kísérletben részt vevő szervezetek számára, az egész csehszlovák gazda­ság számára pedig 1991. január 1-jétől lesz kötelező érvényű. Az intézkedés célja a világpiac felté­teleihez való közelítés. Nyilvánvaló, hogy a törvény és a többi, hozzá kap­csolódó előírás a hatékony gazdálko­dást szorgalmazza, ösztönzi. Ez sok problémát okozhat. Lehetséges, hogy néhány vállalatot megszüntetnek. Mi­vel a szocializmus biztosítja a munká­hoz való jogot, feltételezik, hogy a gaz­daságtalan vállalatok alkalmazottjai másutt fognak dolgozni. Szükség ese­tén átképezik őket. Gazdasági ösztön­zők segítségével —1 itt döntő szerepet fog játszani a Csehszlovák Állami Bank — akarják a vállalatokat arra kényszeríteni, hogy a társadalom szük­ségleteivel összhangban termeljenek. Nyilvánvaló, hogy a törvényt a jövő­ben az igényeknek megfelelően módo­sítani is lehet majd. Egy azonban válto­zatlanul fennáll: a gazdaságosabb ter­melés igénye mind vállalati, mind pedig országos méretekben. És ebben döntő szerepük a vállalatoknak lesz. Orbis—MTI-Prcss Repülés csavar­szárnyakon A helikopter kényes, drága és komplikált szerkezet, a gépszer­kesztésnek, az anyagminőségeknek és a gyártástechnológiáknak sokat kellett fejlődniük, míg e légi jármű­típus elérhette a mai megbízatósági szintjét. A helikopter üzemi költsé­gei mintegy háromszorosát teszik ki a sárkányrepülőgépének. Viszont a világ mai helyzetében sok olyan tennivaló adódik, amelyet kizáró­lag ezzel a légi járműtípussal lehet elvégezni. Gondoljunk csak a nyílt tengeri olajkutak kiszolgálására, a más módon megközelíthetetlen te­rületeken végzendő kutatásokra (Kanada, Szibéria, trópusi őserdők stb.), mentési lehetőségekre árvi­zeknél, földrengéseknél, tengeri ka­tasztrófáknál. De túlzsúfolt autó­pályákon előállott szerencsétlensé­geknél is az emberek sokaságát mentik meg a gyors, mindenütt le- szállni képes mentőhelikopterek, mikor az úttestek zsúfoltsága foly­tán a mentőkocsik előrejutása szin­te lehetetlen, vagy kritikus állapot­ban levő betegek gyors kórházba szállítása szükséges elhagyott he­lyekről vagy behavazott, repülőgé­pek részére használhatatlan repülő­terekről. És mivel az űrhajózás ko­rában élünk, még a tengerre vagy lakatlan területekre szállított űrhajók pilótáit is helikopterek veszik fedélze­tükre a világűrből való visszaérkezésük után! A helikopterek jelene tehát „felhőt­len”, s ennek tudatában nehéz elhinni, hogy — a szakértők' véleménye szerint — csupán behatárolt e légi jármű jövő­je. Ha ugyanis a lapátok hosszát, azaz a rotorkor átmérőjét (amit a helikopter hordfelületének tekintünk) vagy fordu­latszámát a nagyobb hordképesség elé­réséért növelik, a lapátok csúcsának sebessége megközelíti a hangét (kb. 1222 km fő), és a lapátcsúcs a hanggát­ba ütközik. Azaz légellenállása megnő, felületén káros, zavaró áramlás kelet­kezik. S ha eközben a helikopter még előre is halad (mondjuk óránként 200 km-es sebességgel), akkor az előrefor­gó oldalon a lapát hegyének sebes­sége a körforgás és előrehaladás összetevődése miatt már rég köze- lítgeti a hangsebességet, amikor a hátraforgó oldalon még annak két­harmadát sem éri el. Mindez veszé­lyes nyomatékokat, rezgéseket kelt. Jobbik esetben a fordulatszám óri­ási motorteljesítmény-többlet árán sem növelhető, a rosszabbik eset­ben törik a rotor. Ebből a sok-sok , hátrányból következik, hogy a heli- 1 kopterek legnagyobb utazósebessé- I ge csupán 350 km/óra körüli lehet, ! s hogy legnagyobb teherbírásuk is j 15 tonna körül van (ezt a súlyhatárt azonban egyes különlegesen kiala­kított típusok túlléphetik). Képünkön a jelent láthatjuk: egy magasdaru összeállításában tevé­kenykedő helikoptert.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents