Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-20 / 93. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. április 20. Raszputyin mint természetvédő A nép lelkiismerete Vaszilij Suksin szülőföldjén, az altaji Szrosztki faluban rendezett író—olvasó találkozón a többi között azt a kérdést tették fel Valentyin Raszputyinnak: „Mi a lelkiismeret?” — Valóban, mi is a lelkiismeret? —• töprengett el az író. — Az ember lelkiismerete valószínűleg a lélek mozgolódása. A nép lelkiismerete pedig legismertebb fiaiban található, olyanokban, mint Puskin, Abramov, Vampilov, Tyendrjakov... Ebben a sorban feltétlenül meg kellene említenünk magának Raszputyinnak a nevét is. Vajon hány író van, aki életében ilyen hírnévre tesz szert? Raszputyin ötvenévesen a Szocialista Munka Hőse, ismert közéleti személyiség. A világ számos nyelvén hatalmas példányszámban megjelenő könyveihez hozzájutni nem könnyű. Az ember azt hinné, az író ezek után nyugodtan pihen babérjain. elégedett sorsával. Valentyin Raszputyin arca azonban mindig töprengést, aggódást tükröz. Valentyin Raszputyin beszámolt az olvasóknak írói terveiről —- jelenleg egy Szibériáról szóló nagy terjedelmű könyvön dolgozik. Mostani altáji útjának célja azonban csak az anyaggyűjtés. Mindenki előtt jól ismert, hogy a neves író aktívan harcol az ország természeti kincseinek, kulturális, történelmi emlékeinek megóvásáért. Napjainkban komoly viták folynak a Katuny folyón tervezett vízerőmű- rendszer megépítésének szükségességé• Valentyin Raszputyin olvasók körében Szrosztki faluban. ről, célszerűségéről. A Szrosztkiban rendezett író—olvasó találkozó előtt Raszputyin részletesen tanulmányozta ezt a problémát. Végigutazott a Katuny mentén, találkozott a vízerőmű tervezőivel, a Gorno-Altaji Autonom Terület vezetőivel, megismerkedett az altaji emberek élet- és munkakörülményeivel. A természet szerelmesének, harcos környezetvédőnek az állásfoglalása sokak számára meglepő volt. Valentyin Raszputyin véleménye ugyanis: a Ka- tunyi Vízierőművet meg kell építeni! De nem erőműrendszert, hanem mindössze az Altaji szükségleteit kielégítő egyetlen erőművet! A Gorno-Altaji Autonóm Terület fejlődése jelentős mértékben elmaradt a környező területekétől. Az ipart mindössze néhány apró vállalat jelenti, a mezőgazdaságban a kézi munka az uralkodó. Ennek fő oka az elektromos áram hiánya. Az itt élő emberek életkörülményei, a kis nemzetiség fejlődésének óhajtása játszottak döntő szerepet Raszputyinnak a vízerőmű melletti voksolásában. APN--KS KÉPERNYŐ Televíziós diplomácia? Egyetlen csavar meglazítása vagy megszorítása érzékelhető és érzékeny változásokat idézhet elő a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Egy olyan világban, amelyben egy távoli földrészen eldördült revolver, puska más földrészeken élők sorsát közvetlenül befolyásolhatja, amelyben a nemzetközi kereskedelem mind döntőbben meghatározza a nemzeti gazdaságok lehetőségeit, létérdekké vált a világméretű tájékozódás. Mindenhez van közünk ebben az országban, hirdette, Kossuth-díjas költőnk; ma már jól fölfogott önérdekből tudnunk kell másutt csírázó tervekről. Túlbecsülhetetlen ezért a magyar televízió törekvése: viszonylag szerény költségvetése ellenére naprakészen mutassa be világunkat, szüntelenül tágítsa szemhatárunkat, látókörünket. Az igazi hazafit a számunkra nem mindig kedvező összehasonlítások jobb teljesítményekre, több tudásra, távlatosabb gondolkodásra késztetik, tehát közhasznúak. így országjavító energiákat teremthetnek, működtethetnek más országokat reálisan bemutató riportok, filmek. Néha a politikának is segíthetnek a tömegkommunikációs intézmények. Meggyőződésem szerint a legutóbb Dél-Koreában, Izraelben és Tajvan szigetén készített dokumentumfilmek, riportok hozzájárulhatnak hazánk és az említett országok gazdasági kapcsolatainak — számunkra is előnyös — erősítéséhez. Túlzás volna „pingpong-diplomáciáról” beszélni —- asztaliteniszezők vendégszerepeltetésével kezdődött annak idején az USA és a Kínai Népköztársaság között befagyott kapcsolatok föl- élesztése —, de kétségtelen, hogy az ilyen tévés vállalkozások kedvezően hatnak az együttműködés lehetőségeit kereső törekvésekre. Természetesen azt is tükrözik, hogy a bemutatott országok illetékesei a változatlanul fennálló helyzet- és nézetkülönbségek ellenére is szívesen vennék a közeledést. Változó korunkban a televízió mintha a valcoló íparoslegények példáját követve nézne szét a világban. Hajdanán csak az számíthatott munkára idehaza, aki bizonyította, hogy nyitott szemmel járt a világban, ismeri szakmájának újabb mesterfogásait is. Aligha kérdéses, hogy milyen sok vezetői poszt megüresedne vállalatainknál és másutt, ha a naprakész tájékozódás követelményét mércéül alkalmaznék az alkalmasság megállapításánál: A legutóbb, a Dunántúl nagyságú távol-keleti szigetről készített riportfilm ismeretében nem fogadhatjuk el olyan belenyugvással gazdasági bajainkat főként külső tényezőkkel magya- rázgató okfejtéseket. Katonai és politikai meggondolásokból nyilván külső erők is segítették a tajvani ipar kibontakoztatását, kereskedelmének kifejlesztését, de önmagunkat csapnók be, ha csupán szövetségeseik támogatásának tulajdonítanánk a második világháború utáni „gazdasági csodákat” fölöző sikereiket. Az Elek János tárgyszerű, pontos kérdéseire adott válaszokból, a jól válogatott képsorokból nyilvánvalóvá vált, hogy ott könnyebben hasznosulnak a tudományos eredmények, mint a világ számos más országában. Sohasem önmegnyugtatásként elemzik eredményeiket, hanem a még gyorsabb haladás érdekében, az elmulasztott alkalmakat sem elhallgatva, mindig az elérhető legjobbhoz viszonyítva. A Tigrisugrás ismét azt bizonyította, hogy mindenkitől tanulhatunk, a hozzánk sokáig barátságtalan Tajvantól nem is keveset. * Nemcsak a gyönyörű szigetről bemutatott dokumentumfilm tévé-történelmi esemény: a költészet napi rendkívüli adásnap is az! Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József .Attila, Weöres Sándor hazájában eddig politikai okokból, sportesemények közvetítésére, időszerű ajándékműsorhoz csináltak így adásidőt: a költészet napja most érdemesítte- tett ilyen figyelemre (igaz, ritkán esik József Attila születésnapja hétfőre). A bemutatott összeállítások többsége méltó volt az elgondoláshoz, az alkalomhoz. Köszönet érte! Heltai Nándor . HONISMERET — HELYTÖRTÉNET A Szent István csatahajó Szent István 1916/18 A Szent István csatahajó története az 1867. évi kiegyezéssel kezdődik. Ekkor indult fejlődésnek Magyarországon a hitelélet, a gyáripar, s többi között a nehézipar egyik ága, a hajóépítés. A főváros területén több hajógyár működött már a kiegyezés előtt is, de azok — az óbudai DGT Hajógyár kivételével — többször cseréltek gazdát, s egymással versenyezve egyik sem tudott igazán naggyá válni. 1896-ban azután egyesítették a Danubius hajógyárat a Schoenichen— Hartmann féle hajógyárral. És rövid időn belül a „Danubius Hajó- és Gépgyár Rt.” az Osztrák Magyar Monarchia legjelentősebb gyárainak egyikévé vált. A Danubius 1906-ban megvette a Fiúméhoz csatolt Bergudiban műkő-' dő, korszerűen berendezett Howaldt- hajógyárat és a Hadügyminisztérium tengerészeti szekciójától kapott megrendelések alapján megkezdte tengeri hadihajók (először torpedónaszádok, majd rombolók) építését. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a fiatal magyar ipar és szakembereik alkalmasak ilyen magas képzettséget követelő tengeri hadihajók tervezésére és építésére. Tíz év alatt 51 tengeri hadihajót, köztük két cirkálót bocsátott vízre a gyár. És egy csatahajót, amely keresztelőjén a Szent István nevet kapta. E csatahajó jelentette az addigi magyar hajó- tervezésben-építésben a csúcspt. A Szent István a négy egységből álló csatahajóosztály utolsó tagja. Gerincét 1912. január 29-én fektették. Némileg eltért testvérhajóitól. A csatahajó ünnepélyes keresztelésére és vízrebocsátására két évi munka után, 1914. január 17-én került sor. Ünnepelt a lobogódíszbe öltözött Fiume, a vízrebocsátásra a városba érkezett miniszterek, a legfőbb udvari, katonai, diplomáciai méltóságok, ünnepelt a flotta. Haus tengernagy díszebédet, Wickenburg István gróf, Fiume kormányzója pedig estélyt adott. „Nem csak a haditengerészet — írta egy laptudósító , de kiváltképpen Fiume és a magyar hajóépítőipar is ünnepet ült ezen a napon.” Munkás hétköznapok következtek. A hajóra felkerültek a tornyok, hidak, daruk, ágyúk, a belső berendezési tárgyak. S kitört a világháború. A még nem egészen kész hajót csak bizonyos fenntartásokkal vette át 1915. december 13-án a haditengerészet, minden ünnepi külsőség mellőzésével. 1916. január 6-án helyezték el a parancsnoki tanácsterem falán azt a Szent Istvánt ábrázoló, márványba süllyesztett bronzplakettet négy, a király életéből vett jelenetet ábrázoló üvegablak közé, amelyeket a Magyar Adria Egyesület csináltatott és ajándékozott a hajónak. A plakettet Sződy Szilárd, az üvegablakokat Palka József készítette. Ugyanezen a napon adták át azt az úgynevezett ereklyelobogót vagy becsületlobogót is, amelyet Rákosi Jenő készíttetett úgy, hogy bedolgoztatta egy 1848-as honvédzászló részét. A lo- bogórúd — Thék Endre ajándéka — ezüst lándzsaalakban végződött, közepében nagy igazgyönggyel. A flotta új csatahajó-büszkeségét IV. Károly király is felkereste 1916. december 15-én. Megkezdődtek a hajó próbajáratai, folyt a lövegek belövése, gyakorlat gyakorlatot ért, de nagyszabású akcióra • A SzenJ István csatahajó tervrajza. Jellegzetes a két kémény körüli hídépítménye. 12 db 30,5 cm-es lö- veg alkotta nehéztüzérségét négy toronyban. • Az úgynevezett ereklyelobogó. nem került sor. A polai kikötőben horgonyzó csatahajók az akkor általánosan elfogadott haditengerészeti elmélet, a „fleet in being” értelmében (a „létező flotta stratégiája”) nem mozdultak ki támaszpontjukról, csupán a polai légtér védelmét látták el. Az antant azonban lezárta — „eldugaszolta” — Otrantónál a kijáratot, s a tengeralattjárók, különösen a korlátlan tengeralattjáró-háború kezdetétől (1917. február 1.) csak nagyon keservesen juthattak ki a Földközi-tengerre, hogy ott eisüllyesz- szék az antant utánpótlást szállító te- herhajóit. Néhány, az otrantói tengerzár szétzúzására vezetett, több-kevesebb sikert hozó osztrák—magyar rajtaütés után a flotta új parancsnoka, Horthy Miklós ellentengernagy nagyszabású támadást készített elő. A csatahajók két csoportban futottak ki, megfelelő kísérettel, hogy meglepetésszerűen megjelenve az otrantói zárrendszer előtt, ott egyesült erővel most már véglegesen megsemmisítsék azt. A hajók — köztük a Szent István, amelynek ez volt az első harci bevetése — 1918. június 8-án és 9-én indultak két csoportban. Az utóbbi csoportba tartozott a Szent István és a TegetthofT csatahajó. Június 10-én, még a virradat előtti szürkületben, 3 óra 30 perckor, kilenc mérföldnyire Premuda szigetétől délnyugatra, két hatalmas robbanás rázta meg a TegetthofT mögött hajózó Szent Istvánt. A csatahajót megtorpedózták. A két torpedó a kémények magasságában, a két kazánház között ütötte át az oldalfalat, egyúttal átszakította az egyik vízhatlan válaszfalat is. A hajó megmentéséért folytatott emberfeletti küzdelem sem segített. A Szent István két és fél órán át haldoklóit. aztán 6 óra 5 perckor felborult, majd néhány perc múlva örökre elnyelte a tenger. Vele pusztult 89 ember, köztük Maxon Róbert sorhajóhadnagy, aki embereivel az utolsó pillanatig a léktömésen fáradozott. Dr. Cs. K. J^ettenetes és föloldhatatlan félelmében — jóllehet, tudta, szerencsésebb, ha nem néz hátra — nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette jobbról a két lövés, egymás után hallotta az áldozatok röpke vinnyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a málladozó vakolaton. Nem volt kétsége, mi vár rá. A fal, a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vegye, mi történik vele, ugyanakkor azonban hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött. És az újabb léptek már neki szóltak. Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét. Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem. Qemmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra'viszont kísérletet sem tett, hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, legalább azt jó lett volna megtudni, vajon örök sötétségre van-e kárhoztatva, aki ide kerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje, szeme annyira égett, hogy szinte perzselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben. Levertsége ellenére megmozdulhatott. Halk suttogásokat Hallott maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnek. Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta a saját hangját. „Barátok között." Ismeretlen hang volt, valahogy azonFÁBIÁN LÁSZLÓ: Csattanások* * A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novclla- és tárca-pályázatának különdíjas alkotása. bán hirtelen minden feszültséget, de ta- . Ián még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit. Amikor a kórházból elbocsátották, már tudott mindent: ismerte a saját élet- történetét. A legsúlyosabb pillanatokat, napokat, heteket mások elbeszéléséből. És hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visszafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől. kórházban, mikorra olyan állapotba került, hogy látogatókat fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felől. A szülei címét adta meg, nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is. hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a még mindig fiatalos apja mereven áll az ágy fölött, alsó ajkát feszesre beszívja a fogak közé, és szeméből peregnek a könnyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, fekete szegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát. Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, sehogysem sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatok; a szülők riadtan, ő re- ményfosztottan akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét, a kisfiát tudakolta. Anyja csil- lapítgatta: minden rendben van, innét egyenesen hozzájuk utaznak, hogy ők is nyomban meglátogathassák. Noha iszonyú■ önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki á gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak. Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszerítette szokásos keménységét, és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asszonya alá tolhatott. Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit elküldeni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelé- sét. Bcleborzongott a gondolatba, hogy fogalmai újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb: letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással. Szülei búcsúzkodtak. ]y/£ost az arc°k újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja,bőre tökéletesen sima: megborotválkozott a látogatásra. Ettől egy kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felesége nem érkezik. Szüleit rimánkodva kérlelte, közöljék vele tapintatosan a történteket. Jött az asszony, nem is várta, hogy ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjából, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, honnét a zaj érkezett. Amint az asszony fölismerte, odaviharzott hozzá, szinte rázuhant az ágyra, csókolgatta, a nevét mondogatta, és váltig ismételgette: „ Ugye látsz? Ugye, engem látsz?" ■ Nem tudott válaszolni, már csak amiatt sem, mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával <a mellére nehezedett. De nem csak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte valami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, a pisztolycsattanáskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére. „A gyerek?" — motyogta. Képtelen I volt pontosan megformálni a hangokat. Tfelesége eldarálta, hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apáról, és közben minduntalan azzal erősítgette beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozott: „majd meglátod". Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ö azonban nagyon is érzékeny volt új és immár véleges állapotára, zavarták a nyomatékosító fordulatok. Hallgatta . ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára marad, valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedést érzett; az viszont nem csillapíthatta belső remegését. Az azonban végtelenül jólesett neki, amikor az asszony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta, és megcsókolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, antikét ebben a helyzetben elképzelt magának. Apja jött érte, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jóideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódott félelme az útjába kerülő tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először, amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig. Akkor ugyanis — korábbi beidegződéseknek engedve — kitapogatta a villanykapcsolót, és fölkattintotta. Gyalázatoson érezte magát. Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e, nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotozott, sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart vége- szakadni. A pja tapintatos volt, rábízta a készü- Tódést, hagyta, szedelőzködjék maga. Ő pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis joga van visszatérni abba a másik világba, ahol már régen elcsöndesedtek a harcok, s az emberek — ha nem is úgy, ^ mint ö — szintén az új életet próbálják. Tulajdonképpen értett mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szüksége magyarázkodásra, mentegetőzésekre, csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatott és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen, határozottan nagylelkűnek tekintette a gesztust, fölajánlja, ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szerencsés-e, hogy ' a gyerek neki maradt, tartott az előtte halmozódó föladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában azonban természetesen mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a caritas boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyira befödte a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a fölszínig: különös fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött.
