Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-06 / 04. szám
4 • PETŐFI NÉPE »1988. január 6. Tizenhat vonóval Kamarazenekar si A hatvanas évek elején, a legkedvezőtlenebb időszakban határozta el néhány zeneakadémista fiatal, hogy vonós kamarazenekart alakít; nem utolsósorban az I Musici di Roma együttes mintájára, amely 1958-ban vendégszerepeit először hazánkban, s tavaly Bács-Kiskunban is hangversenyt adott: a Kecskeméti Tavaszi Napokon. Szokatlanul élénk, pezsgő zenei kibontakozás, a közelmúlt normáit részben megkérdőjelező szellemi magatartás jelent meg ugyanis az ötveneshatvanas évek fordulóján a magyar muzsikustársadalom köreiben. Mint Breuer János írta: „az ország politikai, társadalmi életével párhuzamosan konszolidálódott a zenekultúra is.” Erre a konszolidálásra természetesen a legélénkebben éppen a fiatal muzsikusok reagáltak, a háború utáni első generáció. Amelynek tagjai a koruknak megfelelő mohósággal szívták magukba azt az áramlatot, melynek megjelenését az I Musici di Roma vendégjátékához kötöttlk. Az olasz stílus Mert az a kamarazenekari stílus, amelyet az olaszok hoztak el hozzánk, szinte viharként söpört végig az évek óta állóvízszerű mozdulatlanságba merevedett zenei normák fölött. Az „így is lehet? — így is lehet!” kérdés—felelet érthető módon főként az ifjú vonósokat foglalkoztatta. Nem volt hegedű- és csellóóra, kamarazene-óra, zenekari próba, ahol ez nem került szóba. És itt volt a Vivaldi-kérdés; egyáltalában - az olasz barokk, amely revelációként hatott, ahogy a rómaiak keze alatt megszólalt. Ki ez a muzsikus, akiről eddig azt hittük, ismerjük őt? — kérdezték a fiatalok. Miféle színpompa, expresszív hatás, mediterrán derű és költészet áramlik ebből a muzsikából, melyre eddig szinte múzeumi tárgyként tekintettünk...? Efféle gondolatok s főként emóciók vezették azokat az ifjú muzsikusokat is, akik az akkoriban gombamódra szaporodó, rövidebb-hosszabb életű alkalmi kamaraegyüttesekbe tömörültek, s templomokban, művelődési házakban kerestek szereplési lehetőséget. Ilyen égyüttes volt a Budapesti Bach Zenekar és a Budai Barokk Kamarazenekar. Nagyrészt e két amatőr társulatból alakult 1962 őszén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarazene• A Liszt Ferenc kamarazenekar a hértődi Maydn-emlckünnepségcken, 1982-ben. kara, a későbbi Liszt Ferenc Kamara- zenekar, amely 1963 márciusában adta első hangversenyét a Zeneakadémia nagytermében, Sándor Frigyes vezényletével. Sándor tanár úr, a főiskola kamarazene-tanára személyében a legkitűnőbb hazai pedagógust nyerték meg a fiatalok, amikor felkérték őt az együttes művészeti vezetésére. A barokk és a klasszicizmus nagytudású szakértője, a mélyen humanista mester, aki egykor maga is kitűnő hegedűs volt, megsejtette a fiatalok lelkesedésében, a jó, a nemes zenéért való áldozatvállalásukban a lehetőséget, amely a későbbi években felvirágoztathatja a magyar kamarazenekari kultúrát. Mert az 1963 tavaszát, a bemutatkozó koncertet követő hosz- szú időszak nem kevés áldozatot követelt a muzsikáló közösség minden tagjától. A „rövidnadrágosok’ Áldozatot eleinte elsősorban persze szabadidejüket illetően. Mert főiskolás éveik alatt a kora reggeli próbák, nem ritkán pedig a vasárnap délutániak, és a szaporodó koncertek alaposan igénybe vették őket. Nem változott mindez tanulmányaik befejezése után sem, amikor már mindegyikük valamelyik fővárosi nagyzenekar tagja volt, ahonnan egyre gyakrabban kellett elkéredz- kedniük a próbákról, sőt a hangversenyekről, hogy a mind sikeresebben működő kamarazenekarban dolgozhassanak. Olyan helytállást követelt ez a „hőskorszak” a fiataloktól — akiket akkoriban sokan Sándor Frigyes „rö- vidnadrágos cserkészcsapatáénak neveztek —amilyenre csak a legambició- zusabbak voltak képesek. Nem is maradtak meg mindannyian az együttesben. A mind gyakoribb hazai, majd külföldi szereplések egy idő után választás elé állították a muzsikusokat: vagy megmaradnak kenyéradó munkahelyükön, a nagyzenekaroknál, vagy kilépnek onnan, s vállalják egy-időre ki tudja, mennyi időre a létbizonytalanságot. Mert az együttesben maradiaknak még jó ideig csak a hanglemezfelvételek s a koncertek szerény fellépti díja biztosított némi jövedelmet. 1969-ben Lehel György veM indenkinek van valami gyengéje. Kinek több, kinek kevesebb — a legtöbb a feleségemnek! S a legnagyobb gyengéje, hogy imádja a gyermekeket. A legtöbb ismerősünk fiatal. Ezért, ha vendégségbe megyünk, a feleségemnek leginkább csecsemőkkel akad dolga. Mindig egyenesen, szinte már a küszöbről a gyerekszobába ront, s engem is kézen húz. Még fagyos a pára, amit a kiságyba lehel, magas •hangon máris hozzákezd: — Oh, te kis mutyuli, óh, te kis bugyuli, óh, te kis picurkó, óh, te kis mucurkó! Azután hozzám fordul: — Na, nézd meg, hát nem egy gyönyörűség?! Én készségesen bólogatok, közben igyekszem nem nézni a ráncolódó álmos kis pofikára. — Na, mit állsz itt, mint egy szobor? Mondj már valamit! — Ohó-ó! — mondom. — És két szót már nem tudnál egybemondani? Üdvözöld az apróságot! Szerintem értelmetlen dolog őt üdvözölni. Először azért, mert alszik, és úgysem hallja. Másodszor azért meg vagyok róla győződve —, mert az ilyen korú gyerekek különben sem hallanak. De mert a feleségem várja, engedelmesen mondom: — Üdv . . . apróság! A feleségem elégedetlen: — Ki üdvözöl így egy gyermeket? Egy gyermeknek azt kell mondani: „Szervusz, babukám, szervusz, cu- cukám!" Még sokáig ömleng, rázkitálja a kiságyat, míg végül eléri a célját a gyermek felébred, és bömbölni kezd. A feleségem boldog: Óh, szegénykém, felköltöttek ezek az utálatosak, nem hagyják aludni a kis csöppséget! A feleségem áradozik. A gyerek bömböl. Közbelép az anyja: kikapja a feleségem becézgető kezében erőlködő ivadékát, és kiviszi a konyhába. A feleségem elégedetten ül le kávézni. Néha több a szerencséje — nagyobb gyermekek jutnak neki, akik már kinőttek a csecsszopó korból. Irántuk sokkal tágasabb körben nyilvánul meg az imádat. % A feleségem egy csokiszeletet nyújt a gyermeknek — ahogy a cirkuszban szokták a jegyet odanyújtani a jegyszedőnek, jogot szerezve ezzel a látvány megtekintésére. A csoki — a gyermeké, a kezdeményezés — a feleségemé. Zsupsz, a gödörbe! Ellentmondást nem tűrő hangon ad utasítást: Na, kedveském, mutasd meg, hogy csinál a kiskutya! , A gyermek engedelmesen mondja: Vau . . . vau-u . .. Utána következik a nyávogás, a kukorékolás, a brekegés, a bégetés. Mikor meggyőződik róla, hogy a gyerek már kellőképpen berekedt, a nejem áttér a pantomimjátékra. Jókedvű kacagással kíséri gidaszökkenéseit, paripaügetését és az egyéb módozatokat, amikkel emberi méltóságát alacsonyitja le. Aztán a feleségem tudásvágyát kell a gyermeknek kielégítenie. — Mutasd meg, picuri, a vitrint! Mutasd meg, babuci, az órát! — követeli nejem egy hóhér állhatatosságával. És szemrehányóan mondja nekem: — Na, látod, a kicsi meg tudja mutatni a lámpát. Mintha én nem tudnám megmutatni a lámpát! A gyermekek iránti imádat tetőpontja a feleségemnél egy vidám játékban nyilvánul meg, amit alighanem az inkvizíció idején találtak ki. Ez a játék a „Zsupsz, a gödörbe!” életvidám nevet viseli. Annyiból áll, hogy a gyermeket a térdére ülteti a nejem, és lábujjhegyen rugózva dobálgatni kezdi, ezt mondogatva: — Uta-zunk a, uta-zunk a, síkságon, sík-ságon ... A gyermek türelmesen Jel-felröppen és vissza-visszaesik a térdére. Mikor úgy gondolja, hogy a síkságon már eleget utaztak, a feleségem „Zsom-békon, zsom-békon!" kiáltásokkal dobálja a csöppséget egyik a térdéről a másikra. A gyermek feladata ebben a szakaszban az — hogy le ne essen a padlóra. Az a boldogságos lehetőség, hogy részt vegyenek a játék kel- lemetes bejéjezö szakaszában, csak azon keveseknek jut, akik sikeresen oldották meg ezt a feladatot. A feleségem hirtelenül szétrántja a lábait, és győzedelmesen felkiált: „Zsupsz, a gödörbe!" .. . Igaz, mindig igyekszik elkapni a gyermeket még a padló előtt. S néha ez sikerül is neki. A vendégségből későn megyünk haza. Engem ketten vezetnek — a feleségem és a ház ura. Nagyon vidám vagyok. Hangosan nyávogok, ijesztgetve a járókelőket, gidaszö- kellésekkel ugrándozok. A kereszteződésben odaszaladok a posztoló rendőrhöz, lágyan hozzásimulok, és bizalmasan suttogom: — Oh, te kis mucurinkó, hadna- gyinkó, mutasd meg a jelzőlámpács- kát! Tovább már hárman kísérnek. Otthon a feleségem óvatosan ágyba bújtat, valami gyermekdalt dú- dolgat. Nagyon sok gyermek-dalt ismert. Mert a nejem imádja a gyermekeket. Arkagyij ínyin Fordította: Zengő Mihály sikerei zényletével —- egy minden tekintetben rendkívüli produkciójukkal, Bach Já- nos-passiójának előadásával a szokottnál is jobban magukra vonták a zenei közvélemény figyelmét, elérték, hogy szerény, de állandó megélhetést nyújtó ösztöndíjat kaptak az Országos Filharmóniától. Hivatalos státuszuk, állami intézményként való elismerésük azonban csak jóval később, 1976. január I -jén valósult meg. Átmenteni a lelkesedést Sokan, sokféleképpen, feltették az évek során a kérdést: miképp történhetett, hogy egy maréknyi lelkes, tizenhat vonóval s egy csemballóval muzsikáló fiatalokból másfél-két évtized alatt a világ egyik élvonalbeli kamarazenekara fejlődött, főként a barokk és klasszikus, de részben a kortárs magyar zene autentikus előadója, amelynek művészetét ma már Európán kívül az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Ausztráliában egyaránt ismerik, nevét együtt emlegetik a műfajmeghatározó világhírű együttesekével? És akikkel a világ legnevesebb előadóművészei is szívesen lépnek pódiumra bárhol, a hagy zenei központokban . . . Mert a Liszt Ferenc Kamarazenekar olyan egyéniségek rokonszenvét nyerte meg magának, mint Maurice André, Jean Pierre Rámpái, Henryk Szeryng, Cziffra György, Vásáry Tamás, Helmuth Rilling ... A hosszan sorolható névsorból jó néhányan vissza-visszaté- rő vendégként dolgoztak, dolgoznak ma is szívesen Sándor Frigyes egykori neveltjeivel, akikre példaként mutatott nemrég egyik zenekritikusunk, válaszolva a hosszú idő óta aktuális kérdésre: „Hol vannak a magyar vonósok?” — Itt vannak, ők azok. — hívta fel a figyelmet a kritikus a „zenei konszolidáció” éveinek egykori fiataljaira, akiknek tenniakarása, lelkesedése példamutató lehet ma is; akik olyan vonóskultúrát mutattak fel az elmúlt negyedszázad alatt, akik mesterük, Sándor Frigyes halála óta is — a hangversenymester, Rolla János vezetésével — olyan előadói kultúrát képviselnek, amely mindenképpen átmentésre érdemes a mai fiatalok, a jövő magyar vonósmuzsikusai számára. Sz. Gy. SARTRE-HAGYATÉK Angol nyelvű tananyagot ír Lehetőség a szakmai fejlődésre Mind többször esik szó az idegen nyelvek elsajátításának szükségességéről, s az e téren tapasztalható elmaradásunkról. — A hátrány behozását már ma meg kell kezdeni vallja Tomsks Gyula, a bajai Tóth Kálmán Vízügyi Szakközépiskola mérnöktanára, aki tevékenyen hozzájárul intézetének nyelvi programjához. — Hogyan? — kérdeztem meg tőle, miután megtudtam, hogy egy pályázaton angol nyelvű szakközépiskolai tananyag kidolgozására kapott megbízást. — Baján születtem 1957-ben. A Gödöllői Ágrártudományi Egyetem gépészmérnöki karának elvégzése után tulajdonképpen hazajöttem. Kezdetben az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóságnál dolgoztam, de mindig vonzott a pedagógia, így átkerültem a vízügyi szakközépiskolába. A tanulást sem hagytam abba, most végzem a tanári szakot. Azt nem mondhatom, hogy könnyű, hiszen havonta három napot kell távol töltenem: az utazás is igénybe vesz egy napot. A feleségem pedig Rémen tanít az általános iskolában, és ő is tanul: az orosz szakot végzi a szegedi tanárképző főiskolán. — Mi az elnyert pályázat lényege? — Intézetünk igazgatója, dr. Szent- jóbi-Szabó Tibor évek óta szorgalmazza a kéttannyelvű képzés beindítását. A körvonalak már megvannak: az ötéves technikusképzés keretében a végzősöknek — a gépészekre gondolok — olyan műszaki jellegű anyagot kell tanítani, melyet a gyakorlati életben hasznosítani tudnak. A szakmai fejlődés megköveteli az. idegen nyelv ismeretét. Itthon lehetővé teszi a külföldi szakirodalom tanulmányozását, idegenben pedig az új, nálunk ismeretlen technológiákkal való megismerkedést. Az én feladatom az ehhez szükséges angol nyelvű tananyag elkészítése. — Hogyan történik majd a képzés? — Az első két évben a tanulók emelt óraszámban foglalkoznának az angol nyelv elsajátításával, majd — a harmadik évtől — a kidolgozandó műszaki és gépészeti jellegű szakmai ismereteket angolul szereznék meg. — Milyen előnyök származhatnak ebből? — Elég, ha csak a legfontosabbat említem: az idegen nyelv állami nyelvvizsgával végződő megtanulása révén kitekintés a világra, lehetőség a szakmai továbbfejlődésre. G. Z. Ismét fellendülőben a lengyel filmgyártás A lengyel mozi a hatvanas években az európai filmgyártás élvonalába került, s a francia újhullámmal azonos értékű alkotásokat produkált. Aztán Lengyelországban is, mint Franciaországban és Európa többi „film-nagyhatalmánál” beköszöntött a stagnálás időszaka. Szép számban készültek ugyan filmek, de ezek színvonaláról jobb nem beszélni. Hosszabb szünet után, néhány éve ismét fellendülőben a lengyel filmipar — erről tanúskodnak az újabb alkotások, amelyeknek külföldi közönségsikere sem elhanyagolható. Gondoljunk csak olyan alkotáForgatókönyv Freudról Az 1856 és 1939 között élt osztrák ideggyógyász, pszichológiai író, filozófus, Sigmund Freud élete és munkássága nem csupán a lélektan tudósait izgatja mindmáig, táborokra osztva őket: zseni volt-e Freud, a 20. századi tudományos gondolkodás egyik legnagyobbja, vagy csupán közepes szakember, aki számos vitatható tézist igen eredetien és hatásosan tudott fogalmazni? A Freud-jelenség a szépírók érdeklődésének is a középpontjában áll. Hatását a legutóbbi évtizedek irodalmának nem egy jelentékeny életművében lehet kimutatni. Hosszú életpályája, változatos emberi sorsa, bonyolult egyénisége irodalmi hőssé is avatta. Elég Hubay Miklós az Álomfejtő álma című drámájára utalnunk, amely többszöri átírás után nyerte csak el végleges alakját (s a Nemzeti Színházban Darvas Ivánnal a főszerepben aratott sikert, de váltott ki erős kritikai vitákat is). Jean-Paul Sartre, a kiváló francia filozófus és író, az egzisztencializmus egyik vezéregyénisége nem volt valami nagy véleménnyel Freudról. Amikor azonban 1958-ban John Huston amerikai filmrendező, igencsak váratlanul, arra kérte föl: írna forgatókönyvet a pszichológia tudományának e kivételes alakjáról, nem habozott nekilátni a munkának. S mint J. B. Pontalis, a Magvető Kiadónál nemrégiben napvilágot látott Freud című előszavának szerzője, az eredeti francia kiadás gondozója jelzi, Sartre lerázta magáról mások és a saját előítéleteit. Szcenáriuma elnyerte Huston tetszését, azonban terjedelmi és egyéb gondok merültek föl, filmiparosok, „filmgyári profik” kezébe került a mű, s amikor 1962-ben — Montgomery Clifttel a főszerepben — vetíteni kezdték az amerikai, angol és francia mozik a kész filmet, a nézők már hiába keresték a vásznon Sartre nevét. A végső változatot nem volt hajlandó vállalni — a szinopszis, a kidolgozott első és a töredékes második variáns sorsa pedig látszólag nem foglalkoztatta. írását csak halála után produkálták. A Magvető újdonságában a teljes Freud-forgatókönyv olvasható. A fordító Adum Péter, a francia litera- túra egyik legkiválóbb fiatal tolmácsa. Érezhetően ügynek tekintette ezt a fordítást is. Sikerült megtalálnia a sajátos köztes műfaj, a forgatókönyv magyarításának egyszerre tárgyilagos, szakszerű és érzelemteli stílusát. De vajon utat talál-e az olvasó egy olyan kötethez, amely nem drámát tartalmaz, de párbeszédben van megírva; filmnek szánták, ám a képsorok számunkra ismeretlenek; valójában regényként követjük a helyszínleírásokat, instrukciókkal tűzdelt történetet, de a történetet egy filozófus vetette papírra ... Elég néhány oldal, hogy kiderüljön: ezektől a nehézségektől, a befogadás gondjaitól nem kell tartanunk. Sartre legjobb munkáinak színvonalát ugyan nem éri el ez a forgatókönyv, mégis fölkavaró erővel szembesít a kérdéssel: mennyi ismerhető meg egy emberből? Vajon mi lakozik bennünk, s mi másokban — és mennyi a remény, hogy tekintet a tekintetnek, lélek a léleknek megnyíljék? A Freudtól egy egész életen át elemzett, vizsgált, leírt, átszenvedett apa-fiú kapcsolat szálára fűzte föl Jean-Paul Sartre a cselekményt, amelyben a mind lesújtóbb apa-kép, apaélmény emeli mind magasabbra a fiút. Vagyis az egyre átérzett személyes, érzelmi, lelkiismereti csőd egyben tudományos pályaemelkedést, tudósi be- érést, a világ összefüggéseinek új átélését teszi lehetővé. Ez a paradoxon teljes mértékben beleillik Sartre egzisztencialista, „veszteség- és vereségelvű”, ám éppen ezért megrendítő erkölcsi erejű világképébe. Tarján Tamás sokra, mint a Vabank vagy a Szexmiszszió. Az idei gdanski filmseregszemle is a virágzóban lévő lengyel filmgyártást tükrözte. Különösen nagy figyelmet érdemel a Bariton és a Bodeni-tó rendezőjének, Janusz Zaorskinak a filmje, amely méltán aratott nagy sikert. Alapanyagként Brandys A Király fiúk anyja című regényét használta fel, ami egy munkáscsalád sorsán keresztül mutatja be az ötvenes évek eseményeit. Bizonyos értelemben ugyanehhez a témához nyúlt az elsőfilmes Waldemar Krzystek szuggesztív, kiforrott alkotásával, a Felfüggesztve című filmmel. A nagy drámai szerepek mindkét filmben a nőknek jutottak. A kortárs lengyel ember portréját vázolja fel Krzysztof Kieslowski a Véletlen, Radoslaw Piwowarski a Vonat Hollywoodba és Ireneusz Koterski a Belső élet című filmjében. Közös vonásuk e filmeknek, hogy hőseiket töprengés, belső vívódás jellemzi. A havannai Hemingway Múzeum Havannától néhány kilométerre, San Francisco de Paula községben tábla jelöli a keskeny bekötőutat, amely a Hemingway Múzeumhoz vezet. Apró, színes házikók között tűnik fel az egykori Hemingway-birtok pompás parkja. A trópusi növényvilág fenséges képet nyújt. Az orchideákkal övezett pálmasor két oldalán többméteres bambuszcserjék, vastag levelű fák, törzsükön húsos filodendronok zöldellnek. Az út végén hófehér épület — a volt lakosztály. A házba belépni nem lehet, de a forró klíma miatt épített ablaksokaság mindent a látogató szeme elé tár. Az eredeti helyén maradt minden. A tágas nappali falát spanyol emlékek, neves festmények és trófeák díszítik. Mindenhol korabeli lapok, magazinok. Látható az író kedvenc fotele, amelyben ülve a meleg déli órák alatt zenét hallgatott. A hálóban az ágy tele újságokkal, levelekkel, mellette az írópult, melyen reggelente írt, a kövön mezítláb állva. A fürdő falán üvegtábla védi a ceruzával feljegyzett számokat; az idősödő sportember naponta mérte testsúlyát. Két üvegedényben spirituszban konzervált állatok: egy termetes béka, amelyet az úszómedencében fogtak és egy nagy gyík, amely bátorságával érdemelte ki a megtiszteltetést, mert vakmerőén szembeszállt egy macskával. A gardróbban vadászruhák és óriási méretű cipők sorakoznak. A tulajdonképpeni dolgozószobában az íróasztalt — amelyet nem használt írásra — apró emlékek borítják. Leveleit a könyvtárban írta, több ezer kötet és számos afrikai trófea között. Az asztalon pecsét: ezzel jelölte meg az idegen emberektől kapott, majd olvasatlanul visszaküldött leveleket. A Finca Vígjának nevezett birtokot Martha Gellhorn, Hemingway harmadik felesége 1939-ben vette bérbe, és a rajta lévő házat rendbehozatta. A következő év karácsonyán Hemingway 12 500 dollárért megvette ezt a dombtetőn elterülő hathektáros parkot. Ki- sebb-nagyobb megszakításokkal haláláig, 1960 júniusáig használta. A Finca Vigia a kubai állam tulajdonába került, és „Museo Hemingway” néven őrzi a nagy író emlékét.
