Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-29 / 24. szám

1988. január 29. • PETŐFI NÉPE • 3 MINDENKI MÁSKÉPP CSINÁLJA Látványos fejlesztések Miskén A lakosság támogatja a község vezetőit Miske híres futballcsapatának eredményeit figyelembe véve talán nem stílszerűtlen, ha a község egyéb fejlődését tekintve is sporthasonlattal élünk. Jeles tornászunk, Magyar Zoltán mondta egyszer, hogy világraszó­ló sikert elérni kétféleképpen lehet. Egyrészt úgy, hogy szépen lassan, kitartó és szívós munkával megtanulunk és tökélyre fejlesztünk mindent, másrészt úgy, hogy meglepjük a világot, s váratlanul olyat produkálunk, amilyet rajtunk kívül senki más nem tud. A tehetség mellett előbbi elsősor­ban szorgalmat, utóbbi pedig vállalkozókedvet és önbizalmat kíván. A község vezetői Miskén a nagyobb látványossággal járó változatra „he­lyezték tétjüket”, s a közelmúltban tar­tott falugyűlés tanúsága szerint ebben teljes mértékben élvezik a megjelent la­kosok támogatását. Sportcsarnok és harangjáték A művelődési ház nagytermét — amelyben az összejövetelt rendezték — kétszer ha kifestették azóta, mióta a katolikus legényegylet tulajdonából ál­lami kezelésbe került. A fogyó népessé­gű, 2200 körüli lélekszámú faluban nincs községi könyvtár sem, de ezt nem is hiányolta senki. Itt több ezer néző befogadására alkalmas sportcsarnok épül (szabadidőközpontnak is neve­zik), ami várhatóan a művelődés terén is pótolja majd a korábbi mulasztáso­kat, mivel helyet fognak kapni benne a ma még hiányzó intézmények. A falugyűlést megelőző halk zson­gásból kiszűrődött a helyi Március 15. téesz elnökének, Fejes Gábornak, s a község kanonok-plébánosának, hó Jó­zsefnek néhány mondatfoszlánya. „ ... kitűnő játékos” — mondta egyi­kük, de később kiderült, hogy nem fo­ciról beszélgettek, hanem politizáltak. Ismeretségük a templom toronyórájá­nak cseréjekor fűződhetett szorosabb­ra, amit a téesz segítségével végeztek. Az új szerkezet egyébként mindössze tizenkét másodperces eltéréssel ütötte el a háromnegyed hatot, ami torony­órától szokatlan precizitásnak számít. Mint utóbb elmondták, tervezik egy harangjáték felszerelését is. Befejezni a megkezdett beruházásokat Horváth Mihály tanácselnök az el­múlt év eredményeiről, s az idei eszten­dő céljairól tájékoztatta a megjelente­ket. Nagy áldozatokat vállalt a lakos­ság az 1830 méter hosszú szilárd útbur­kolat kiépítésében, anyagi hozzájárulá­suk és társadalmi munkájuk értéke meghaladja az egymillió forintot. Hasonlóan nagy szükség lesz a mis- keiek munkájára a megkezdett posta­épület befejezéséhez is. Lefektették a sportpályát ellátó elektromos földká­belt, s előrehaladtak a csarnoképítési munkálatok is, bár az eredeti elképzelé­sekhez képest lemaradás van. A posta és a szabadidőközpont befejezése lesz az idei esztendő legfontosabb feladata, ami a további útépítési munkák mellett nagy terheket ró a községre. A sport- csarnok sajnos a tervezett 18 millió he­lyett 25 millió forintba kerül majd. Bejelentette a tanácselnök, hogy ja­nuár elsejével fogorvosi körzet létesült, s hogy az iskola zenetanári státuszt is kapott. Elhangzott továbbá, hogy a munkaidőalap védelmében az eszten­dőnként! két vásárt hétfői napokról va­sárnapra helyezik át. A tavalyi falugyűlésen felvetettekről szólva Horváth Mihály sajnálattal álla­pította meg, hogy hiábavalónak bizo­nyultak' azok a várakozások, amelye­ket a foglalkoztatás érdekében a Rubin Ruházati Vállalattal kötött együttmű­ködésre alapoztak. A ruhaüzem meg­szűnt. Az újabb reményeket a Kalocsai Sütő- és Édesipari Vállalathoz fűzik, annak a cukorkacsomagolója talán enyhít a gondokon. Javult a vízellátás, mert a szolgáltató vállalat költségén egy mélyfúrású kúttal gyarapodott a falu. <r Kompromisszum és kiállás A hozzászólások felemlítették a ta­nácsi tulajdonba vett ingatlanok elha­nyagolt voltát is, ám igazi vita csak a szemétszállítás témájában bontakozott ki. Prohászka János és Ruff Ferenc so­rolták fel ezzel kapcsolatos panaszai­kat. A Kossuth utcáról nem hordják el a szemetet, a bekerítetlen lerakóhely pedig szennyezi a környéket. Többen úgy vélték, hogy a szemételhordás je­lenlegi rendszerén módosítani kell, s az idevonatkozó tanácsrendelet megalko­tásánál körültekintően kell eljárni. A plébános — aki részt vett a posta­épület létrehozásának társadalmi mun­kálataiban is, s érezhetően nagy tekin­télynek örvend — a társközségi, drág- széli iskola- és óvodaépület állagára panaszkodott, amely, mint mondta, „nem életveszélyes ugyan, de ...” Kér­te továbbá, hogy a vásárokat — a mi­sék látogatottsága miatt — ne vasár­napra helyezzék át. Kérése meghallga­tásra talált, taps fogadta a tanácselnök azon bejelentését, miszerint a vásáro­kat szombaton is meg lehet tartani. Egyetértettek abban is, hogy, az emlí­tett drágszéli épületeket mihamarabb rendbe kell hozni. Elégedettséget vál­tott ki Ivó Józsefnek a községi temetőt illető dicsérete is. Szintén taps fogadta az iskolaigazga­tó felszólalását. Ő — mint a községi pártvezetőség tagja, s mint a nevelőtes­tület vezetője — megköszönte a telepü­lés vezetőinek áldozatos munkáját, s -a falugyűlést mint a szocialista demokrá­cia szép példáját méltatta. Bálái F. István HAT ÉVTIZED HŰSÉGBEN — FÖLDIEKNÉL LAKITELEKEN Mi igazán szerettük egymást” óra. hat ünnepség Este Ritka részesei, akik el­jöttek a lakiteleki tanács dísztermé­be. A rendezés és a díszletek ha­gyományosak, a főszereplők azon­ban kevésbé meg­szokottak. Egy idős házaspár já­rul * az anya­könyvvezető elé, immár harmad­szor. A 83 éves Földi András és 81 éves felesége. Virág Mária megilletődötten hallgatják a föl­csendülő népdalokat. Egy iskolás lány Simon István versével köszönti az ün­nepeiteket. Bandi bácsi komoly arccal figyel minden elhangzott szóra, Maris­ka néni szeméhez kapkodja a zsebken­dőt. A családtagokból álló vendégsereg szeretettel tekintget az idős párra. A fe­kete kendős, sápadt, kicsi asszony és a mellette ülő ősz hajú, mosolygós szemű férfi 1928. január 21-én, Kecskeméten fogadott hűséget egymásnak. A 60 év­vel ezelőtt megkötött házasságukat most megerősítik. Munkához szokott kezük reszket, amikor aláírják az em­lékkönyvet. Major József né, az anyakönyvvezető (egyébként tanácselnök) gratulál a há­zaspárnak, virággal és ajándékkal kö­szönti őket, majd föleleveníti a 60 év örömeit és gondjait. Földi András és Virág Mária szülei szőlőkapásként dol­goztak. A gyerekek örökségül kapták ezt a foglalkozást. Mariska néni már 9 éves korától a szőlőt művelte. Húszéve­sen ment férjhez-, s amikor Bandi bácsi távol volt az otthontól, a férje helyett is ő dolgozott a szőlőben, hogy a csalá­dot eltartsa. Földi András 1935-ben kezdte el a katonaéletet, és 1943 áprili­sáig, végleges leszereléséig hétszer hív­ták be. 1945-ben a földosztó bizottság tagja lett. A lakitelekiek ebben a sze­repkörben ismerték meg Bandi bácsi becsületességét, talpraesettségét. Talán ezért is választották meg 1950-ben ta­nácselnöknek, azonban rövid ideig töl­tötte be a tisztséget. Termelési felelős lett, majd a tsz-ek megalakulásakor be­lépett a Szikrába. 1967-ben visszake­rült a tanácshoz, ahol mezőőrként dol­gozott nyugdíjazásáig. Bandi bácsi tudta, hogy munkájából hazatérve mindig tisztán, békésen várja a,z otthona. Mariska néni férjét és csa­ládját szerető asszony volt, aki sosem tétlenkedett. Vezette a háztartást, ne­velte egyetlen gyermeküket, Erzsikét, majd az unokákat s a két dédunokát, művelte a földet, gondozta a jószágo­kat. Az anyakönyvvezetővel együtt emlé­kezik az idős pár, kicsit zavarban is vannak, amikor észreveszik, hogy min­den szem rajtuk pihen. A gratulációk után már fölszabadultabbak, szívesen beszélgetnek velem. Vajon mi tette ilyen erőssé, szétszakíthatatlanná ezt a hosszú emberi szövetséget? Bandi bácsi arca mély barázdákkal szántott, mégsem látszik 83 évesnek. Egész lényéből életkedv, derű sugárzik. Kapkod a múlt képei között, sokat be­szél a katonaéletről, de legtöbbett rö­vid tanácselnökségét emlegeti. — Hány évig volt tanácselnök, Bandi bácsi? (A kérdés mulattatja.) — Hány évig? Úgy kérdezze, ked­ves, hány napig! Mert csak négy napig voltam az. Megválasztottak az embe­rek, mert ismertek és bíztak bennem, de én nem vállalhattam ezt a tisztséget. Megijedtem nagyon, hisz nekem csak három elemim volt. Ennyi iskolával hogy vezethettem volna egy falut? Amikor a választás után bementem a tanácsházára, a szobaajtón ott függött egy kis táblán a, nevem. Bevezettek az irodába, s az íróasztal mögül kihúztak egy széket, hogy abba üljek bele, mert most már az az enyém. Erre én azt mondtam: ez a szék nem az én szá­momra van készítve. ‘Aztán a földre mutattam: ez a szőnyeg se az én lábam alá való. Es amikor leteremtettek előt­tem egy dolgozót, s az sírva fakadt, akkor ijedtem csak meg igazán. Hát nekem is ezt" kell majd csinálnom? No, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a ruhámból is kivetkőzzek! Az asszony is sírt-rítt, hogy el ne vállaljam. Amikor először indultam a tanácsházára, utá­nam szaladt, és ráborult a biciklim cso­magtartójára, ott sírt. El akartak isko­lára is küldeni, ő meg nem akarta. — Talán más asszonyoktól féltette a férjét? — fordulok Mariska nénihez. — Azoktól is. Meg mástól is. Azt szerettem, ha az uram otthon volt. A háború alatt sokszor egyedül marad­tam, izgultam is eleget. Később is. Nem szerettem volna elveszíteni. (Bandi bá­csi jót derül Mariska néni szavain.) — Én nem voltam ám olyan ember! — mondja. — Nem csapongtam. Akit én választottam, ahhoz hű marad­tam. Pedig mond­ták ám az embe­rek, hogy azt a beteges lányt el ne vegyem. Ugyanis Mariska tizennyolc éves korában nagyon beteg lett. A sok munkától. De be­szélhettek nekem! Kislány korától ismertem és meg­szerettem. Egyi- - kőnknek sem volt semmije, amikor összekerültünk. — Könnyű volt hűnek maradni Bandi bácsihoz? — vallatom Mariska nénit. — Nem volt rossz ember az én uram, csak egy kicsit hirtelen természe­tű. Amikor a frontról hazajött, attól kezdve idegesebb lett. De hát tűrni kell az embernek, engedni kell egy kicsit, alkalmazkodni a másikhoz. Én elég tü­relmes voltam, és szerencsére mi igazán szerettük egymást. Akik igaz szeretet nélkül házasodnak meg, azok később mást választanak. —- Ritka az ilyen hosszú együttélés. Kevesen tudják megünnepelni a hatva­nadik házassági évfordulójukat. Vajon miért? — kérdezem Bandi bácsit. — Más ez a mai világ! Olvasom az újságokat, nézem a tévét, de alig értek valamit. Olyan bonyolult minden. A fi­atalok is mások. Mi szegények vol­tunk, cifrázni sem tudtuk magunkat, egyszerű ruhában jártunk. Mégis vígak voltunk. Én nagyon szerettem mulatni. Gyakran előfordult, hogy munka után felöltözködtünk, és hét-nyolc kilomé­tert is gyalogoltunk, ha el akartunk menni valahová szórakozni. Útközben mindig nótáztunk. Ilyet ma nem halla­ni. (Mariska néni bólogat.) — Én is sokat daloltam munka köz­ben. Amióta meghalt fiatalon a vejem és az egyik unokám, azóta nem tudok. Csak gondolkodom — mondja. — A család többi tagja hol él? (Bandi bácsi büszkélkedik). — Nem azért vettünk mi kétszobás házat, hogy ketten lakjunk benne! Er­zsiké lányunk is velünk él. A két déd­unokám is gyakran nálunk van. Mariska néni hozzáteszi: — Ha egy nap nem jönnek, már üres a ház. Egyszerre csak mindketten elhallgat­nak, nyugtalankodnak már. Egyre gyakrabban az ajtó felé nézegetnek, várja őket a család. Nem tartóztatom tovább az idős párt. Boldogságot, egészséget kívánva válók el tőlük. Va­laki mellettem megfogalmazza titkos gondolatomat: vajon, mi megérjük-e ezt a szép kort? Benke Márta CSENGŐDI VÉRADÓK (FotópTóth Sándor) ** Kevés olyan település van a megyé­ben, de talán az országban is, ahol a lakosság létszámához viszonyítva annyi­an volnának rendszeres véradók, mint Csengődön. Itt a tizennyolc és hatvanöt év közötti korosztálynak minden negye­dik tagja hozzájárult már — ilyen mó­don — bajbajutott embertársai megsegí­téséhez. Az esztendőnként kétszeri rend­szeres véradáson általában 250-en vesz­nek részt, s ilyenkor körülbelül százli­ternyi gyűlik össze az életmentésre és gyógyászati alapanyagként is felhasz­nálható vérből. A nővérek egyszer fel­használható tűvel dolgoznak, s a labora­tórium elvégzi a szükséges vizsgálato­kat, különös tekintettel a májgyulladás- és az AIDS-vírusra. A véradók farsang idején bált is ren­deznek Csengődön, ahol kitüntetik a mozgalom éppen jubiláló aktivistáit. Felvételeink az elmúlt vasárnap készül­tek, az iskolában tartott véradónapon. 9 A véradás előtti „mintavétel” a hely­ben is elvégezhető vizsgálatokhoz szük­séges. • Az uzsonnáját fogyasztó Somogyi István 25 éve rendszeres véradó. • A véradókat a belgyógyász is alapo­san megvizsgálja. NAPKÖZBEN A közvagyon rongálói Nem ritka — főleg kecskemétiek panaszolják —, hogy egyes utcai telefonfülkékből rendkívül gyön­gén, vagy sehogyan sem jut el a hang a másik készülékig. Azon kívül, hogy az elhalkulás­nak, vagy a vonal megszakadásá­nak műszaki oka is lehet, joggal kérdezik az emberek: mit tesz a szolgáltató, a Bács-Kiskun Megyei Távközlési Üzem azért, hogy a táv­beszélés mindenütt zavartalan le­gyen? Feladata ugyan a javítás és a karbantartás, de ezzel és a közterü­leti telefonállomások hetenkénti­kéthetenkénti ellenőrzésével az üzem nem tudja megóvni a ifyilvá- nos készülékeket a rongálásoktól. Míg a portól is védett crossbar kap­csolóközpontokba a garázdáknak nincs bejárásuk, az utcai távbeszé­lőfülkék előtt senki sem kérdezi: ki kicsoda? Pedig megkérdezhetnék, vandál ember-e a belépő, aki sörösüveg­töréssel „edződött” kezével ütni- verni óhajt egy-egy készüléket? Ne­tán rágógumival akarja eltömni a pénz bedobására való nyílást? Va­lamilyen fémdarabbal szeretné „be­csapni” az érzékelő automatát, két-, tíz- és húszforintos helyett; azt az érzékeny és finom szerkezetet, amely a durva bánásmódra megta­gadja a további szolgáltatást? Emi­att aztán megszakad a kapcsolat telefonáló és telefonáló között, ami mentő, tűzoltó, vagy rendőr hívása­kor beláthatatlan következménnyel — esetleg életveszéllyel — járhat. A megyeszékhelyi utcai távbeszé­lő-készülékek használatáról — fő­ként a Széchenyi- és a Hunyadivá­rosban — változatlanul rosszak a tapasztalatok. Gyakoribbak a ron­gálások. Nem úgy, mint a közsé­gekben, ahol az emberek jobban magukénak érzik, óvják a köztele­fonokat. De miért csak ők? Város­ban is éppen annyira fontos, sőt életbevágó is lehet a távbeszélő­szolgáltatás. Állítsanak őrt ezentúl minden nyilvános telefon mellé? Ezen az ala­pon nem indulhatna egyetlen busz vagy vasúti kocsi sem az országban legalább kettőzött őrség nélkül. Ki­rakatot egy percre sem volna sza­bad őrizetlenül hagyni, mert hátha betöri valaki. Az ördög nem alszik. A vandálok, a közösségi vagyon­tárgyak rongálói még kevésbé, saj­nos. Szakítanak, tépnek, vésnek, tömék-zúznak, hol, mit érnek: ülés­huzatot egy-egy tömegközlekedési járművön, telefonzsinórt, -kagylót, vagy -fülkét a közterületeken. Gát­lástalanul díbolnak úton-útfélen. Figyeljünk rájuk jobban! Ez min­den, amit — a tulajdonos, a MÁV, a Posta rendszeres ellenőrzését ki­egészítendő — mindannyian megte­hetünk, segítve ezzel a rendőrseget is a garázdák megfékezésében. Az eredményt illetően az sem lenne kö­zömbös talán, ha már óvodás- és iskoláskortól kezdve még tudato­sabban tanítanánk minden gyere­ket a közvagyon, a társadalmi tu­lajdon nagyobb megbecsülésére, s hogy a gyerekeknek a valódi erőki­fejtés területe inkább a sport. Az ilyen gyerekekből ifjú- vagy felnőtt­korukra nem válna telefon-, vonat- és autóbusz-rongáló. Legalábbis jobban reménykedhetnénk ebben! Kohl Antal KUTATÁSI PÁLYÁZATI RENDSZEREK Akadémiai javaslat A kutatási pályázati rendszerek egy­szerűsítését, összehangolását javasolja a Magyar Tudományos Akadémia el­nöksége. Legutóbbi ülésükön hangsú­lyozták: szükséges az egységes pályáza­ti és annak megfelelő információrend­szer kialakítása. Fontos az is, hogy pénzügyi, szervezési, szolgáltatási esz­közökkel támogassák a pályázatok so- • rán elért jelentős kutatási eredmények gyors hasznosítását. Az Országos Tudományos Kutatási Alap az 1988—1991 közötti időszak­ban 400 millió forinttal támogatja a kutatásokat. A tavaly júliusban meg­hirdetett második témapályázatra je­lentkezők szeptember végéig több mint 3 millió 200 ezer forint támogatást igé­nyeltek. Pályázataikról ez év február végéig döntenek. A Művelődési Minisztérium tudo­mányos kutatási alapjából 1986,—1989 köpött a tematikaijag kötetlen pályáza­tokra mintegy 200 millió forintot irá­nyoztak elő. Ezzel az összeggel elsősor­ban a felsőoktatási kutatásokat támo­gatják. A Magyar Tudományos Akadémia saját kutatási alapjának 80 százaléká­val a természettudományi, 20 százalé­kával a társadalomtudományi kutatá­sokat, a gépek és műszerek beszerzését segíti elő. Az 1986—1988 közötti idő­szakban kétszáz pályázatot támogat­nak 273 millió forinttal.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents