Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. december 24. • PETŐFI NÉPE • 7 FÖLFEDEZÉSRE VÁR A kecskeméti Ráday Múzeum A református egyházművészet remekei A kecskeméti Újkollégium épületének Villám István utcai oldalán a reformátusok egyik jelképe, egy míves kakas hirde­ti, hogy hol a bejárata a Dunamelleki Református Egyházke­rület Ráday Múzeumának. Az intézmény lassacskán kezd bekerülni a városi köztudatba, bár ha a megyeszékhely mú­zeumait csak úgy hirtelenjében szedi lajstromba valaki, a Ráday Múzeum aligha jut eszébe. Pedig évente tízezren nézik meg, kirándulást szerveznek ide az ország távolabbi pontjain elő gyülekezetek, s a bemutatót kezdik felfedezni a külföldiek is, oizonyítja ezt a külhoni látogatók egyre gyara- odó száma. Mégis, a református egyházművészet remekeit özszemlére táró gyűjteményt, amely nélkül Kecskemét mú­zeumi profilja veszítene gazdaságából és különlegességéből, mintha még nem fedezték volna fel igazán. Ha Debrecenbe vetődik az ember, szinte kötelességének érzi, hogy megnézze az ottani református múzeumot. Ugyanezt a rangot kivívni itt, Kecskeméten is — ez K: Fogarasi Zsuzsának, a múzeum igazgatójának leghőbb vágyai közé tartozik. — 1983 nyarán nyílt meg a múzeum. Milyen előzmények után? — Kicsit messziről kell kezdeni. A negyvenes évek végén, amikor kialakult a Magyarországi Református Egyház négy egyházkerülete, közülük három — a dunántúli, a Tiszán inneni és a tiszántúli — egykori központjában. Pápán, Sá­rospatakon és Debrecenben megalakultak a kollégiumi mú­zeumok. Nem így a mi Duna melléki egyházkerületünk, székhelyén, Kecskeméten. Ez elsősorban annak „köszönhe­tő”, hogy itt soha nem volt oly nagy múltú lelkészképzés, mint a többi városban. A történelmi viharok miatt a XVI. században idemenekült kollégium fejlődni sem igen volt képes, majd a múlt század közepén fel is költöztették Pestre. Itt 1855-ben kezdődött meg az oktatás. Az intézetnek nem volt nagymúltú, gazdag könyvtára, mint a többinek, ezért éppen kapóra jött a Rádayak terve, miszerint híres könyvtá­rukat és protestáns identitású gyűjteményüket a teológiai akadémiának felajánlják. Végül az egyik fele adományként, a másik fele pedig pénzért került a kollégium tulajdonába. — Miből áll ez a nevezetes gyűjtemény, aminek tudomásom szerint egy részét itt, a kecskeméti múzeumban állították ki? — A Ráday családdal kapcsolatos, illetve a gyűjtemé­nyükből kikerült törzsanyag a múzeum soványabbik része. A gyűjtemény alapítójáról, Ráday Pálról nem felesleges tud­ni,' hogy jogi képzettségű, igen tehetséges férfiú volt, aki egyébkent II. Rákóczi Ferenc személyi titkáraként és taná­csosaként működött, ő fogalmazta a fejedelem rendelkezéseit és törvényeit. Könyveket, érmeket, képeket gyűjtött, s ezt a szenvedélyt örökölte tőle fia, Gedeon, aki — mint írogató ember — Kazinczy közvetlen köréhez tartozott. Egyébként éppen Kazinczy írja le egy helyen a Rádayak péceli kastélyát és az ott levő képtárt. A família nem volt annyira vagyonos, hogy válogatás nélkül vásároljon, bizonyos mugyűjtési szem­pont szerint gyűjtöttek: például a haza kiemelkedő alakjainak portréit. Ráday Gedeon egy nemzeti panteon kialakítását ter­vezte, ezért olyan személyiségekről, akikről nem létezett port­ré — mint mondjuk Mátyás királyróli— érmen levő arcmása alapján készíttetett festményt vagy rézmetszetet. Ezen kívül protestáns művészek alkotásait is gyűjtötték, köztük idős Lu­cas Cranach-ét és a Cranach-iskoláét. Az egykori leltárköny­vekből kiderül, hogy tulajdonukban volt a művész önarcké­pe, valamint egy Luther-portré. A kollekcióból gyakorlatilag két festmény maradt meg, a művészettörténészek szerint ere­deti Cranach-munka, a Szent Katalin vértanúsága, és a mes­ter iskolájából kikerült Betlehemi gyermekgyilkosság. Emlí­tésre méltó még a Ráday Pált és feleségét ábrázoló két Má- nyoki-portré is. A képtárból ennyi maradt. — Mekkora esély van arra, hogy ezek a felbecsülhetetlen értékű .képek itt maradnak Kecskeméten? — Én mindenképpen ragaszkodom hozzá, már csak azért is, mert itt sokkal többen láthatják, mint Budapesten, _ a Ráday Könyvtárban. Mivel a kollégiumot most újították föl, a munkák alatt jobb helye volt a képeknek itt, mint az ottani felfordulásban. A Betlehemi gyermekgyilkosságot mi­hamarabb restauráltatni kell, azután nagyon remélem, hogy ismét ide .kerül vissza, a Ráday Múzeumba. — Az előbb szó esett arról, hogy a múzeumi tárgyaknak csak kisebb részét teszi ki a Ráday-anyag. — Ez valóban így van, de mielőtt a látnivalókat részletez­ném, hadd mondjam el, hogy a református múzeumok — így a miénk is — abban különböznek más egyházművészeti bemutatóktól, hogy a kimondottan egyházi nasználatú tár­gyak felvonultatása mellett megpróbálunk egyfajta kultúr­történeti többletet is adni a látogatóknak. A múzeumi anyag tekintélyes részét képezik a klcnódiumok, azok a tárgyak, amelyeket a sakramentumok — a keresztség és az úrvacsora — kiszolgáltatásánál használtak. Egyébként a megnyitást • A múzeum két legrégibb kelyhe. Balról a XV. századi, úgynevezett Sztárai-kehely, a nagydorogi egyházközség birto­kában volt. A híres prédikátor, Sztárai Mihály használta úrvacsorához. A mellette levő, úgynevezett Szentendrei kehely középső része nagy valószínűséggel Zsigmond korabol szár­mazik. S 9 Ezt a Kárpli-bibliát 1765-ben nyomtatták. I trechtben. (Straszer András felvételei) • Betlehemi gycrmckgyilkosság. A kép a Cranach-iskolából került ki, a XVI. század első felében. három évig tartó gyűjtőmunka előzte meg, s eközben az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a közösségek jó része nem örökbe, hanem letétbe adta a tárgyakat. Ennek tagadhatat­lan előnye volt, hogy nem kellett értük fizetni, viszont ha. valamennyi presbitériumnak egyszerre jutna eszébe vissza- kémi a kölcsönzött anyagot, üresen maradnának a tárlóink. — Egy múzeumnak nemcsak a közszemlére tárás a felada­ta, hanem a gyűjtés is. Van-e miből? — Még elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy van egy restaurátormühelyünk is, ami az egyházközségek rendelke­zésére áll. Ami a gyűjtést illeti: a közösségek nem szívesen válnak meg a kegytárgyaktól, s persze pénz sem igen jut vásárlásra. Az utóbbi időben viszont már kapunk pénz- és tárgyadományokat. Legutóbb egy nyugdíjas tanítónő lepett meg bennünket egy úrasztali terítővei. Támogat bennünket a megyei tanács is: kezdetben évente százhúszezer forinttal, most már ezt az összeget kétszázezerre emelték. Szeretnénk egy kicsit terjeszkedni is, mivel birtokunkban van, Szíj Rezső műgyűjtő jóvoltából, egy négyezer lapos, XX. századi grafi­kai anyag, köztük, egyebek mellett Gy. Szabó-, Csók-, Szász Endre-alkotásokkal. Kormos Emese „SZABAD-E BEJÖNNI A BETLEHEMMEL?...” Pásztorok, angyalok © Elöl a subás pásztorok, utánuk a fázós angyalok. (Tóth Sándor felvétele) A találkozót Kecskemét határában, a Homokbányánál beszéltük meg. Egy percet sem késnek a jelmezekbe öltö­zött gyerekek. Betlehemezni indulunk, együtt. Az út szélén haladnak, szépen, sor­ban. Meleg subába bújt pásztorok, hó­fehér ruhában virító angyalok. Kezük­ben betlehem, csengő, pásztorbot és a vaspálcikákra varrott tülldarabok. vagyis az angyalok szárnyai. Majd, ha betérnek egy családi házba, akkor ve- J szik fel „tartozékukat”, addig muszáj dzsekiben lenniük, még így is majd' megfagynak. Itt-ott megáll egy személyautó, le­húzzák az ablakot és úgy szemlélik a „csodabogarakat”. Csodálkoznak a manapság ritka látványon. Kérdik, kik ezek, hová mennek? Elárulom hát: a kecskeméti Gyermek- és Ifjúsági Ott­hon lakói öltötték magukra a ruhákat, a subákat, hogy felelevenítsenek egy hajdani hagyományt, a betlehemezést. I □ 1 Míg megérkezünk a kiszemelt tanyá­hoz, a gyerekeket, pontosabban az ifjú­munkásokat hallgatom. Tumó Mihály, a kecskeméti Törekvés Tsz gépszerelője meséli: — Tavaly, a tél beköszönte előtt so­kat beszélgettünk Paksi Imre bácsival, a nevelőnkkel az egykori népszokások­ról, a hajdani telekről. Ekkor vetődött föl az ötlet, hogy mi lenne, ha eljátsza­nánk egy betlehemest, sőt, útra is kere­kednénk a betanult játékkal. Imre bá­csi szülőhelyén gyűjtött karácsonyi népszokásokat, köztük a mostani bet- lchemesünket. — Nagy sikerünk volt tavaly — vág közbe Dékány József másodéves kő­műves szakmunkástanuló (a csoport tagjai közül ő még iskolába jár, a töb­biek már végeztek). — Az intézmény­ben számos jó kezdeményezés részesei lehetünk, a nagy havazások idején ha­vat lapátoltunk és disznót vágtunk az udvaron. Nyár óta van tanyánk, egy régi iskolaépület a hetényi úton, janu­árban ott lesz a disznóölés. Azt a pénzt, amit a betlehcmezéssel keresünk — ne gondoljon nagy összegre —, az intézet közös ünnepein költjük el. Laczi József szobafestő megigazítja a subáját és az előző esztendei betlehe- mezésükre emlékezik: — Több helyen megfordultunk: a Széchenyivárosban és itt. Homokbá­nyán, valamint Bódogfaluban, az izsá- ki úti elágazásnál. A tanyasi emberek ismerték e régi hagyományt, amit mi ápolunk, de például a Széchenyiváros­ban igencsak kérdően néztek ránk. Az elmúlt napokban sokfelé jártunk: ta­nyákon, a Szórakaténuszban, a műve­lődési központban, az úttörőházban és a Petőfivárosban. El ne felejtsem: az intézmény karácsonyi ünnepségén is bemutattuk a betlehemes játékot. Örü­lünk, hogy mindenkinek tetszett. □ □ □ Alsócsalános 57. Kutyák ugatnak, nyílik a ház ajtaja. Ábclék portáján vagyunk. Elöl a fázós angyalok, kezük­ben az általuk fából készített betlehem. A fiúk subájukban feszítenek, tehetik is. ők nem fagyoskodnak. — Szabad-e bejönni a betlehem­mel? ...-— kérdi a főpásztor. — Szabad!... — hangzik a család­fő válasza, akit egyébként Abel Antal­nak hívnak és hat évtizede juhász. Nyolcvannégy éves. szikár, munkabíró ember. Felesége, Sári néni szintén so­kat dolgozott már életében. Most, nyugdíjasán még mindig portáskodik egy városközponti irodaépületben. A tisztaszobába sietnek, hogy székre telepedve végignézzék-hallgassák a fia­talok produkcióját. Csöppet sem lé­pődnek meg, hiszen jól ismerik a régi szokásokat, köztük a karácsony körü­lieket is. Valaha még hozzájuk is beko­pogtattak a betlehemcsek, künn, a bal- lószögi tanyájukon. Megvallják, amió­ta Kecskeméthez közelebb költöztek, nem jártak náluk hagyományőrzők. Iz­gatottak tehát egy kicsit, elmélyülten figyelik a váratlan vendégeket. Később énekelnek is, velük együtt. Az előszobában minden jelmezt megigazítottak már a leányok, a fiúk. Az angyalkák szárnyai is helyükre ke­rültek, a, pásztorok fejtették.hosszú ba­juszukat. Kezdődhet a játék, Dunave- cséről származó koreográfiával, -szö­veggel. A Jézus születéséről szóló dramati- kus játék nagy tetszést arat az Ábel család körében. Sári néni megkínálja a szereplőket a tegnapi disznóvágásból hirtelen előkerülő finom falatokkal. Pénz is jár a betlehemezőknék. Figyeljünk csak, Anti bácsi meglepe­tése következik. Nem egy névnapi és egyéb köszöntőt tud, számtalan rig­must ismer. Ezúttal János-napi sorokat idéz, a körülötte állók nagy-nagy örö­mére. Majd megkérdezem: mi a véle­ménye a fiatalok betlehemes játékáról? — Szépen játszottak. Öröm volt nézni őket. Jó lenne, ha ezt a hagyo­mányt továbbra is őriznék. Nem teszi ám ezt minden mai fiatal! — A mi fiunk is járt betlehemezni —: említi Ábel néni. —- Még Ballószög határában laktunk, amikor a szomszéd gyerekek összefogtak és útrakeltek a környéken. Boldogan tették, és nem azért a pár fillérért, amit fizetségül kap­tak. □ 1 ' | Nem lehet könnyen szabadulni a portáról. Az udvaron birkák, kis bárá­nyok, köztük egy szamár. Amikor az „angyalokkal” akarok szót váltani, ép­pen a csacsi hátán találom őket. Ritka alkalom, élni kell a „szamaragolás” le­hetőségével. Csák Erzsébet a Kecske­méti Konzervgyárban dolgozik, úgy, mint Hornacsek Gyöngyi, Kolompár Éva pedig a Baromfifeldolgozó Válla­latnál. Rajtuk van még a hosszú fehér szoknya, angyalhoz való módon. Hon­nan, lesték el a jelmezkészítés módját? Szinte egyszerre felelnek: — Imre bácsi tanította... Meg lát­tuk a tévében, tanultuk az iskolában. Tudtunk arról, hogy létezik betleheme- zés, ha nem is ismertük annyira, mint most már. Hallottuk, hogy tanyáról tanyára, házról házra jártak régen. Ezt tesszük mi is. Gubicsák Zsolt esztergályos kiegészí­ti a lányok szavait: — A betlehemet, a lámpákat tavaly csináltuk, mi magunk. Subát Imre bá- „5§j .kapott , kölcsön, illetve,, örökbe Izsákról és Qrgoványról. Sok minden­kit ismer a tanyavilágban..: És Paksi Imrét sokan szeretik. Sok­sok évtizede áll az oktatás-nevelés szol­gálatában. A Gyermek- és Ifjúsági Ott­hon (korábban Országos Pedagógus Gyermekotthon — QPGY) elismert és közkedvelt nevelőtanára. Ért a gyere­kek nyelvén. A betlehemes játék felku­tatása, betanítása, megszervezése az ő nevéhez fűződik, de erről már beszéltek a növendékei. — Elmondhatatlan, milyen érzés ezekkel a fiatalokkal foglalkozni, köze­lükben lenni — mondja. — Itt van pél­dául Kolompár Évike. Halkszavú, visszahúzódó. Amikor megkérdeztem tőle, akar-e betlehemező csoportunk­hoz tartozni, azonnal nemmel felelt. Szinte erőszakkal vettem közénk. Izga­tottan, tele feszültséggel készült az első „fellépésre”. Sikerült! Bujkáló mosolyt fedeztem fel a szája szögletében, majd kipirult arccal kérte: hadd jöjjön más­Borzák Tibor BÁN ZSUZSA: Várd meg a karácsonyt! A kisfiú csak valami feszültséget ér­zett a levegőben, nem tudta volna meg­magyarázni, mi a baj. Ezt akkortájt ér­zékelte először, amikor elkezdték szá­molni a napokat karácsonyig. Ilyenkor anyu egy naptárt rajzolt neki minden i évben, színes téli kép volt az elején, és huszonnégy megszámozott ablak rajta. December elsejétől minden reggel ki lehetett nyitni egy ilyen ablakot, s belül valamilyen kedves kis kép volt. A kisfiú úgy érezte, ezzel mindig hamarabb elte­lik az idő karácsonyig. Esténként szá­molgatta, hány becsukott ablak van még, s ezek örvendetesen fogytak, egyre fogytak. Aztán eljött a téli szünet, olyankor anyu általában szabadságot vett ki, és nekiállt a nagytakarításnak. Függönyt mosott és térítőkét vasalt, a szőnyegeket pedig együtt porolták a kisfiúval, a friss havon. Nagyon szépen megtisztultak ilyenkor. Most volt valami félelmetes a levegő­ben, aminek nem tudta magyarázatát adni. Az volt-e szokatlan, hogy apu olyan későn jött haza mindig, és ilyen­kor alig beszélgettek anyuval? Vagy anyunak volt más az arca, mint máskor, karácsony előtt? A kisfiú már a szünet első délelőttjén kiment a kertbe hóembert csinálni, hívta anyut is, de ö nem ért rá. A gyerek figyelte a cinkéket, elnéze­gette a kert fáinak hótól roskadozó ága­it, énekelt kicsit magában, félhalkan, mint máskor szokott, ha kint játszoga­tott, de ezúttal valahogy nem ment. Le­húzta a kesztyűjét, görgetett egy hólab­dát, elment vele egészen a kapuig, aztán megpróbálta összébb tömöríteni, hogy rendes hóember legyen belőle. Tudta, hogy anyu figyeli az ablakon át, a konyha ablaka ugyanis a kertre nézett, és ha dolga is volt bent, azért mindig kipillantott a kisfiúra. Soha nem fázott még ennyire a keze, mint most, de nem tudta, hogy tulajdonképpen anyu nélkül olyan kedvetlen most ezzel a ké­szülő hóemberrel. Nem akarta elszomo­rítani azzal, hogy félbehagyja; végül is ö dicsekedett, hogy milyen szépet csinált. Hát most muszáj megmutatni. Fújogatta a kezeit, dermedt kis ujjait, és csak nekilódult megint, hogy befejezi a munkát. Mert ez nem öröm volt igy, hanem egy kényszerű munka, amit el­vállalt, talán azért, hogy anyu moso­lyogjon. Olyan szomorúnak és szórako- zottnak látszik mostanában. Amikor aztán megnézte az ered­ményt, majdnem elpityeredett, mert ez a hóember nem olyan volt, mint a korábbi­ak. Kisebb is, meg annyira formátlan, hogy nehezen lehetett kitalálni, minek készül. Ácsorgott a gyerek bánatosan, meg­nézte a művét minden oldalról, és már azon volt, hogy szétbombázza hógolyók­kal, inkább ne lássa senki, milyenre si­keredett, amikor anyu váratlanul kipör- dült a kertbe, kezében egy kicsi piros lábassal. —- Na látod, milyen kis aranyos hó­embert csináltál, fiam!— mondta öröm­teli hangon —jj tegyük a fejére ezt a kislábast, úgyis lyukas már, nem tudom ott bent használni semmire! így tényleg jobban nézett ki egy ki­csit, meg miután anyu segített szemeket, orrot, és szájat csinálni neki, már nem is különbözött a régi hóemberektől, me­lyeket együtt készítettek. A gyerek jókedvre derült, és később, délután lelkesen segített süteményeket díszíteni az anyjának. Meleg volt a konyhában és finom illa­tok, nagyon szerette ezeket a karácsony előtti, készülődő napokat. — Apu mikor jön haza? — kérdezte estefelé. — Nem tudom —felelte az anyja, és furcsa volt a hangja, de a gyetek nem láthatta az arcát, mert háttal állt neki, a tűzhely előtt. — Mostanában mindig alszom már, mire hazajön. — Sok a dolga — mondta anyu megint azon az idegen hangon. Azon az estén későn aludt el, pedig örülnie kellett volna, mert már csak há­rom ablak volt csukva a karácsonyi nap­táron. Megint ott motoszkált benne va­lami ismeretlentől való félelem. Aztán lecsukódtak a szemei, és nem tudta, mennyi idő után álmodott valamit. Mintha nyílott volna a szobája ajtaja, mintha apu és anyu bejöttek volna, és ott álltak az ágya előtt. Azt gondolta, apu megjött a munká­ból, és talán beszélgetni akar vele, szere­tett volna felülni, szerette volna kinyitni a szemét, de az álom még mindig fogva tartotta. De ez az álom, vagy fél-ébren­lét még folytatódott, mert továbbra is hallotta szülei hangját. — Értsd meg, hogy szeretem! Már régen meg kellett volna mondanom, de hiába halogatom, a helyzet semmit nem változik. Már mindenki tudja a város­ban, egyedül te nem ... Ez apa hangja volt. — El akarsz menni tőlünk? Most anya válaszolt, ugyanazon a fa­kó hangon, ahogyan délelőtt vele is be­szélt. — Ne legyél ilyen teátrális, jó? El­hagyni! Hozzá költözöm, ez még nem jelenti azt, hogy... — Szóval nem jelenti azt. Téged tényleg ennyire nem érdekel, mi lesz majd a fiaddal? Nem zsarolni akarlak, de ha az nem is izgat, én mit érzek, legalább a gyerek miatt gondoldjneg! ■ — Meggondoltam mindent. Őt akár naponta láthatom, ha te nem zárod el előlem. Egyáltalán nem kell, hogy a gyerek is megszenvedje. Sőt. Talán töb­bet is lehetek vele, mint eddig. Az anya hangja most élesebb lett, el­lenségesebb. —I Te igazán elhiszed, hogy áz a nő majd ideenged naponta, hogy a gyereket láthasd? Félni fog, hogy visszacsábulsz ide, esnem enged. Előre látom, hogy igy lesz. Én nevelhetemfel apa nélkül, segit- ‘ ség nélkül. A gyerek szinte bénultan feküdt az ágyban. Azt gondolta, álmodik, és fel szeretett volna ébredni, ahogyan már sikerült is neki néhányszor, ha rosszat álmodott. Aztán rájött, hogy tényleg a szülei hangját hallja, mert az ajtaja előtt beszélnek. — Most ideges vagy, azért beszélsz igy. Nem gondolhatod komolyan, amit mondtál — hallotta megint apja hang­ját. — Tudod, mennyire szeretem! — Nem ... Nem tudom. — A válasz olyan volt, mintha anyu sírt volna. — Mindenesetre, most egyre kérlek csak. Várd meg a karácsonyt! Annyira készült rá, annyira várja. Ne kelljen megérnie, hogy éppen azon a napón nem jössz töb­bet haza. Úgy múlt el két nap, hogy valójában nem is tudtak igazán egymásra figyelni, így azt sem vették észre, hogy a kisfiú mennyire megváltozott. Csendes lett, alig evett, és korán elment lefeküdni, holott máskor könyörögni kellett ezért. S elérkezett a nagy nap, az asszony reggel óta a konyhában forgolódott, mint ilyenkor mindig. Ebéd után elmo­sogatott, aztán átment a nagyszobába feldíszíteni a fát. Meg akarta kérni a gyereket, hogy maradjon addig a saját kis szobájában, nézegessen képesköny­veket. Aztán a férje is hazaért, és ajánl­kozott, hogy amíg a fa elkészül, játszik a gyerekkel. De a kisszoba üres volt. S a kisfiú télikabátja, sapkája nem volt sehol. Gondolták, talán a kertben játszik, ke­resték, kiabáltak neki, de nem jelentke­zett. Az asszony mégis nekiállt feldíszíteni a fát, bár minden kinti neszre felfigyelt. Talán a szomszédba ment át valahová a gyérek. De a férfi nemsokára azzal jött be a szobába, hogy bekopogott minden számbajöhető.ismeröshöz, a kisfiú nincs sehol. Leszállt az este, mire rátaláltak. Egy kihalt park megjegesedett ösvényén csúszkált. Az anyja sírt, és magához, ölelte, apja megkérdezte, miért szökött el? A gyerek hallgatott egy ideig, aztán csendesen azt mondta: — Mert én nem akartam megvárni a karácsonyt...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents