Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

6 9 PETŐFI NÉPE • 1987. december 24. \ BUNYEVÁC ÜNNEPI KELLÉKEK NYOMÁBAN fa elődje a kincs M ajd' kétszáz éve élnek együtt bu- nyevácok, magyarok es néme­tek Csávolyon. Mára a falu la­kosságának csaknem teljes egésze, 90 százaléka, magyar, a fennmaradó 10 százalék, a németek és a bunyevácok között oszlik meg, inkább az utóbbiak javára. A mai napig őrzik, őrizgetik népszokásaikat, de a hosszú együttlét miatt már alig-alig van ezek között olyan, amelyet csak egyik vagy másik nemzetiség vall magáénak. Csávolyon például egyetlen olyan karácsonyi szokásról tudunk, amit nem vettek át sem a magyarok, sem a bunyevácok: ez az Esthajnal csillag föl­keltét jelző puskalövés, amiről vadász híján, a helybeli mezőőr gondoskodik. Erre a kivitelre is Mándics Mihály, a .Csávolyi Általános Művelődési Köz­pont igzgatója, a szakavatott helytörté­nész hívta föl figyelmünket, jóllehet, mi kimondottan a még élő bunyevác kará­csonyi szokások iránt érdeklődtünk nála. Az iskola alagsorában lévő, rendkí­vül gazdag anyagot felvonultató hely­történeti gyűjte­ményben, a mon­dandó illusztrálá­sához tárgyakat is találunk. Ilyen, a bunyevácok ka­rácsonyi asztalának — melyen a jövő évi bőség garanciájaként legalább ti­zenháromfele ételnek kell lenni — ékes­sége, az apostoli kettős kereszt formá­jára emlékeztető fonott kalács, a bo- zicnjak. A múzeumi példányt Mándics Mihály édesanyja sütötte, másfél évti­zede. Nem kímélte az idő vasfoga, újat kellene helyette készíteni. De bizony a bozic'njak sütéséhez csak a hatvanon túliak értenek, vagyis igyekezni kell. A kalácsban régen arany- és ezüst­pénz, manapság aprópénz sül, a tete­jén, a kis Jézust jászolban, a pásztoro­kat, ökröket, madaradat, a Napot, a Holdat, a tyúkot a csirkékkel, disznót a malackákkal formázó tésztafigurák díszítik. Hasonló alakok kerülnek — 9 A kettős kereszt alakú ünnep? kalács mellett a pásztorok figurái láthatók — tésztából. 9 Így nézett ki a karácsonyi ág, más néven a kincs. A helytörténe­ti gyűjtemény­ben mellette függ az aranymadár. (Straszer András felvételei.) ugyancsak tésztából — a karácsonyfa alá is. Nem is olyan régen még árulták őket a bajai és a csávolyi piacon. A helytörténeti gyűjtemény másik, a régmúlt karácsonyokat idéző darabja, a karácsonyi ág, más néven: kincs. Krisztustövisből, glédicsből készült, aranyozott-ezüstözött dióval, mogyo­róval, cérnára fűzött pattogatott kuko­ricával, almával, aszalt szilvával díszí­tették. A karácsonyfa ősét a mesterge­rendára akasztották. Amíg a németek nem honosították meg a karácsonyfát, a bunyevácoknál és a magyaroknál is a kincset használták. Mellette függ a karácsonyi aranyma­dár, a szentlélek jelképe. A csillogó pa­pírba burkolt lúdtojásra csőrt, szár­nyakat ragasztottak, s egy U-szögön keresztülvezetve a madzagot, az ajtó­szárny felső végéhez szögelték. Ha ven­dég jött, a gyerekek örömére, a madár leszállt az asztal fölé. December 28-án, aprószentek napján járták végig a'fiúk a lányos házakat, s a suprikával — fonott vesszővel — meg- csapdosták a lányokat. Hajdan mindez zeneszó kísérete mellett zajlott, a legé­nyeket itallal kínálták. Elég „viszontag­ságos” kiruccánás volt ez annak, aki sorra látogatta a lányokat. A suprikálás hagyományát az általános iskolás hon­ismereti 'szakkörősök tartják életben. A vesszőre -szalagot' vagy rozmaringá­gat kötöttek a lányok, a legkedvesebb fiúnak. Kormos Emese A Hivatása: néptanító Kurucz István a négy polgá­ri elvégzése után jelentkezett Kiskunfélegyházán a tanítóképző isko­lába. A folyosói hirdetőtáblán nem kis meglepetéssel olvasta: „... aki nem nyert felvételt, az Székelykeresztúron jelentkezhet... ” S, miután nem tarto­zott a szerencsések közé, elindult Er­délybe tanulni. Akkor nem fájt a bú­csúzás az otthontól, ugyanis édesanyját korán elvesztette, apja — a város egyik legjobb kereskedősegédje — nem tu­dott belenyugodni felesége halálába, s az alkoholhoz menekült. A három gye­reket, közöttük a legidősebb Istvánt, a rokonok nevelték. Egy év után, 1944-ben érkezett haza, hogy megkezdje most már Kiskunfél­egyházán, a második osztályban a stú­diumokat. — A szovjet városparancsnok elren­delte — emlékezett a régi időkre —, hogy meg kell nyitni az iskolákat. Túlit Péter testnevelő tanár, megbízott igaz­gató irányításává} mi diákok és a nyug­díjas pedagógusok, megkezdtük a ta­karítást. Kellett is, hiszen sokfajta célt szolgált az iskola épülete, még kórház is volt. A tanítóképzőbe — köszönhető jó hírének — egyre több diák érkezett, hogy bármilyen nyomorúságos körül­mények között is,, de megszerezze a ta­nítói oklevelet. Magam is vártam ezt a napot, s 1948 júniusában én is kézhez kaptam a diplomát. Kurucz István már korábban elje­gyezte magát a néptanítói hivatással, az iskola még jobban megérlelte benne küldetését. Az év szeptember 1-jén nem nevezték ki, csupán megbízást kapott a jászszentlászlói felsőtanyai iskola he- lyéttes tanítói állásának betöltésére. Az 1—8. osztályban 86 nebulóval kellett elsajátíttatnia mindazokat a tudnivaló­kat, amelyek birtokában továbbtanul­hatnak vagy egy szakma megszerzésén ■munkálkodhat­nak. A fiatal taní­tó délelőtt az al­só, délután a felső tagozatos gyer­mekeket okította, nagy szeretettel. — Még meg sem melegedtem a tanyán, amikor meglátogatott a tanfelügyelő, Ba­kos István bácsi, s rábeszélt: végez­zem el magyar— orosz szakon a tanárképzőt. Rá­álltam, s a követ­kező, tanévet már a községi általá­nos iskolában kezdtem, s öt éven át, mindig a tanév végén, négyhetes bentla­kásos tanfolya­mon vettem részt Szegeden, hetenként pedig Kiskunfélegyházán orosz nyelvű társalgás segítségével sajátíthattuk el a nyelvet. Akkor már orosz nyelvet és testnevelést tanítottam az iskolában. A tanyainál valamivel jobb volt a községi tanintézet. A három tanterem­ben és egy volt kocsmahelyiségből kia­lakított osztályban, váltó műszakban 200—230 gyermeket oktatott nyolc pe­dagógus. Idetartozott még a négy kül­területi iskola, mintegy 300 gyermekkel s nyolc tanítóval. ,■ Még a tanyán dolgoztam, mikor az első fizetésemből egy ágyat és egy kerékpárt vásároltam. Ez a két dolog volt a legfontosabb, ugyanis valahol pihenni kellett, meg bejárni a faluba, mert én szerveztem az ifjúsági mozgal­mat is. Amikor már bent laktam, meg­alakítottuk az EPOSZ-t. (Egyesült Pa­rasztifjúság Országos Szövetsége), amelynek ISO igen lelkes tagja volt. Fiatal voltam, ennek ellenére 1950-ben megválasztottak tanácstagnak, s azóta igyekszem becsülettel ellátni ezt a meg­bízatást is. A kemény munkás évek úgy pereg­tek le egymás után, mint a kukorica­csőről a szemek. Kurucz István reggel­től estig az iskolában tevékenykedett, de sűrűn megfordult a postán is, nem mintha olyan sok levelet várt, vagy adott volna fel, hanem volt ott egy lány ... A házasság 1951-ben kötődött meg s a frigyből egy leánygyermekük született. (A lányból régész lett, Nyír­egyházán él férjével, kisgyermekével.) Az ellenforradalom után Kurucz Ist­vánt iskolaigazgatónak nevezték ki, de egyben megkérték: vállalja el a községi tanácselnök-helyettesi tisztet, társadal­mi munkában. Nem mondott nemet, s húsz éven át két, sőt három feladatkört is ellátott. — A harmadik funkciót csupán két évig kellett betöltenem, ugyanis 1968- tól 1970-ig megbízott tanácselnök is voltain. A pártba 1959-ben kértem a felvételemet, és 1979-től 1985-ig a köz­ségi pártvezetőség titkári teendőit is el­láttam. Jelenleg is tagja vagyok a párt- bizottságnak. — Gyermekek nélkül nem tudom elképzelni az életemet — mondta elér- zékcnyülve. — Nagyon szeretem őket, a legjobb barátaim. Csodálatos érzés az ő világukban, velük együtt élni, aki ezt nem próbálta, el sem tudja képzelni. Ok is változtak. A klottgatyás, mezítlá­bas, félénk, maszatos falusi kölykök helyett, ma választékosán öltözött, fel­szabadult, okos, öntudatos gyerekek jönnek az iskolába. Szép sikereket ér­nek el a szaktaritárgyi versenyeken, a sportban. .. 1 A jászszentlászlói iskolából kikerülő és továbbtanuló diákok közül sok a magasan kvalifikált szakember: az or­vos, a tanár, a közgazdász, s ez a tan­testület nevelő-oktató munkáját dicsé­ri. — Göröngyös ez a pálya, mindig volt valami baj. Hol a tan tervekkel, hol a tananyaggal, hol a felettes hatósá­gokkal kellett birkózni, harcolni a pe­dagógia győzelméért. A gyermekek ér­dekében vívtuk meg ezeket a csatákat, miközben ejtettünk és kaptunk is sebe­ket, de ezek behegedtek. Megvallom: jólesik, amikor egy-egy idősebb falube­li rámköszön, felémlegeti, hogy mire tanítottam, de az még jobban, amikor arra kér, erre oktassam az unokáját is... Ma is tanítok, heti 18 órában, s ha megkérnek, jövőre is szívesen válla­lom. Nem azért teszi ezt az ember, mert elismerést vár, igaz gbben az évben megkaptam a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet, s november 7-én a Mun­ka Érdemrend ezüst fokozatát. Ez szá­momra nagy elismerést jelentett, de még ennél is többet: belenézni a csillo­gó gyermekszemekbe... Gémes Gábor 9 Kurucz István: — Még ma is tanítok, heti 18 órában. NAGY LÁSZLÓ: Játék karácsonykor Bárd az ég is, meg-megvillan lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. , \ Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, . döndödi dön döndödi dön Gyenge arcát üti-veri havas zivatar, ha a teleykiheveri, mit akar, mit akar! ’■ A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndöni dön döndöni dön Könnye van'csak a mamának az csorog tej‘helyett. Soványkodó babájának fejecskét fejjetek. > Hallgassuk, csuda üveg harmatot hogy csobog szivet nyomni kell a‘süveg, megszakad, úgy dobog, döndöni dört döndöni dön Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndöni dön döndöni dön Megmenekül, úgy remélem á fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vigadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia,— kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndöni dön döndöni dön RAFF AI SAROLTA: Csillaglesen Hályogos tükrök árkok hosszán, dér ül a hantokon pikkelyesen. Lefosztott ágak: szarvasagancsok. Gallyaik hivő csillaglesén. Sziveink, forró függőlámpák vad nyarak tüzet égetik el. Leszámolnak reményük vesztve a valahai ígéretek . örökre kihúnyt fényeivel. Múltja álomburkába bújva az ember mindig áttelel valamiként... valamiként. Ablakán jégvirágkehely. Itt minden felmagasztosul. Szélhüdésesen hófehér. De a fogság oly megszokott már, fájó ideget el nem ér. Csak a szavak. Kristályosak, okosak, pontosak, gyöngyszemek, holott ölni, ölelni úgy tűnt: hovatovább már egyre megy. O, a szavak most tollászkodnak, akár a fold arcán a hó, megáldanak és feloldoznak s kivernek, mint a kanyaró, S amint megfojtott csecsemőit Őrzi a tébolyult anya, ' meredek némán a papírra s félek, hogy már soha, soha. Miként a karácsonyi csengők dallamra lelni könnyedén képtelen szívem, lelkem, ajkam. Havak, jegek rengetegébe végképpen beléfagytam én. BÖRÖNDI LAJOS: Csöndek fokozhatatlan a halál a csönd ragozhatatlarí bogánccsal a hajában áll a hóban az angyal ■fölötte korom csönd van csak egy kis csillag lángol gyalogol három király karácsony vari karácsony . VISSZATÉRVE A VAJAST HOSSZÁBAN PIROSÍTÓ NAPLEMENTÉKHEZ S „Élvezet az írás is,” örvendezett a festőművész Prokop Péter új kötetének, a Kavicsdobáló-nak előszavában. Maga is elidőz megélt élete tengerébe vetett emlékezésekből gyűrűző hullámokon. Nézi töprengve a tovatűnt múltból karikázó, könyvében felidézett történéseket, rebbenéseket, fölismeréseket, sejtelmeket, mint a vízparti kavicsdobáló az őselembe vetett kőmorzsaléktól körkörösen megremegő, fodrozódó vizet. Gyönyörű könyv a Kavicsdobáló és sokszorosan élvezet olvasása azoknak, akiket a Vajas partjához, Kalocsa városához, a két folyó közti kisvilághoz kötnek személyes élményei. Prokop Péter pap-festő, saza művész, aki járhat bármerre a világon, kitörölhetetlenül magával viszi szülővárosát, Kalocsát. Bizonyság erre a gyönyörű festményekkel, rajzokkal gazdagított kötet egyik szakasza. (H. N.) fantáziái, de valódit ám, amelyik él, teszi, mondja, amit kíván tőle. Á ladik fölér óceánjáróval vagy csatahajóval, a sás Floridával, a csukák cápákkal. Irá- ga meg Bürgerkert akárcsak a külföld. Az mellékes, hogy valójában micso­dák, a fontos az, hogy mire ajzották föl az ott játszók képzeletét. Később akármilyen pompás asztal­terítőt mutogattak, vagy szőnyeget pá­rizsi kiállítóhely falán, akarva nem akarva csak hozzámértem a kalocsai gyöngyösbokréta abroszához. A ben­nem táguló sóvárgás kezdődött itt füg­getlenül, hogy csak hatéves voltam. Amilyen ámuldozó szémmel meredtem tanítómra, aki krétával vonalazott a fekete táblán, fölnőtten is ugyanaz ége­tett fővárosok világhírű múzeumainak kincsei láttán. Ugyanazzal a kíváncsi irigy mohósággal lapoztam anyám ha­vi képes újságainak reprodukált Ma­donnáit. ahogy megcirógattam eredeti­jüket a Borghesében, amikor átkoco­gott a másik szobába a teremőr. Mikor lettem Mária-festővé? Tizenkettő vagy harminchét évesen? Triesztben az első valódi bizánci mozaik láttán, vagy ami­kor hasonfekve, vízfestékkel, legelő­ször próbálkoztam Kalocsán? Amikor küszködve kerestem kiutat a mesék sa­ját alkotta szimbólum-világából? . Gyermekkorunk elkísér bennünket sírunkig és árnyékként le nem szakad rólunk. A négy élemi, nyolc gimnázi­um, öt év teológia, összesen tizenhét év tanulógondjai előre meghatározták jö- vőmel. Magányos bicikliútjaim, izzasz­tó, szélellenes hajszák, hallgató dunai erdők, barangolásaim á nagy Vajas-töT tésein, melyből a kicsi ered és ahová visszafolyik. Képzelődöm a Margit-' malom hengeres magtárai alatt, de nem jönnek már vissza az elgyöngült éter­hullámok, milyen hívásokra hallgatóz­tam, míg lassan-lassan eltűnt az ég utolsó pirosa is az este sötét barnájá­ban. Nem csak én kalapáltam ki magam­ban ambíciómat, társaim, tanítóim, körülményeim is egyformán beleját­szottak, A címfestő az udvarunkban, a rokkanttelepi gölöncsér, a pingáló Julis néni, a tájkepfestő-Rökk, Péter Pál, az ollármásoló, Benedek Péter, Pintér Jó­zsef, Tóth Menyhért, diáktárs riválisa­im. a Jézus Szíve búcsú csinadrattái, apám szövetmintáiról mosolygó olasz modorú divatrajzok, az akkori Kalo­csa ragaszgatta össze Ikaruszrszárnya- mat. Apám, anyám öröksége, velem szü­letett vérmérséklet, fajtám belém ivó­dott sajátosságai, a táj emléke, böl­csőm ingyen adott, nem vásárolható ajándékai: kaptam. Hála értük. KAVICSDOBALÓ Prokop Péter Alapok A Kalocsán eltöltött huszonháromat most már messze fölözi a Rómában el vi­tézkedett harminc esztendő. Haza mer- jek-e menni, hogy összetörjem az elemi iskola kacsalábon forgó várát, mely öt­ven méterre felhőkarcolóskodott szüle­im házától. New York után viszontlátva szabad volna-e Hófehérke törpéivé ki­csinyítenem, ami akkora, de akkora volt. Most Visky Múzeummá csepere­dett, ahol negyven képem sorakozik földszinti folyosóján, Emberi dráma összefoglaló címmel tragikus sorsú Zsu­zsa húgom emlékére. Nővérem lányáé, aki szintén itt. kezdte betűvetését és ol­vasni induló silabizálását. Egészen ka­rácsonytájig vonszolt kezemnél fogva nagykapujáig félénk kisgyereket biztat- gatva apám. Onnét már fölbátorodva ugráltam föl a kopogó falépcsőkön osz­tályom felé. Örökké szaladtam, mintha be akartam volna hozni azt ások fölösle­geset, amire később elpocsékoltam jó csomóját életemnek. Persze az velünk született ösztön, fajta kérdés, hogy lassú csoszogással ne fecséreljük el a nagyon drága, rövidke időt, melyet Természeta­nyánk az emberfaj számára kimért. Hogyan emlékezhetnék visz- sza, hogy miket, sugdosott fü­lembe Dedalusom, míg kísért, sem ő, sem én nem sejtettem még akkor, hogy milyen tájakra feszül majd a szárnyam. Célra­törést, konok rámenősséget oj- togatott tán belém? Legföljebb csak varázsigének mormolgat- ta, mert egy ideál rabságába es­ni, és azt holtig hajszolni, már fogamzáskor kimérik a szülők. A kapu mögött már magamra maradtam, de táskámban, szí­vemben belelopva energiája, akaraterejének velem izguló szárny verése ... Visszatérve a Vajast hosszá: ban pirosító naplementékhez, clpukkanna tán, mint szivár­ványszíneket ismételgető szap­panbuborék? A Braccianói tó­val összevetve, Michigan édes­víz-tengeréhez hasonlítva, az Atlanti-óceán viszonylatában kagylóhéjjá töpörödne a majd­nem csak nyakig érő kis piszkos pocsolya? • A nádirigó fészke azonban ugyanolyan bárhol a világon. A dürgencshorgászás szenvedé­lye az amerikai kölyökben sem más. Nekem akkor ott volt a világ közepe, az én mikrokozmoszom kiterjedése. A Természet imádata, belefulladás a színbe, élményképződések hajnala, a sáros nyomorult alsó utcához ragasz­kodás csírái akkor vettettek el bennem, amelyek burjánozva hatalmas erdővé lombosodtak. A görög agy. majdnem háromezer éve élesztőzi Európát, tőle ízesedik gondolkodásunk kenyere. Mélylélekta­ni adottságainkból bontakozik ki fel­nőttkorunk. Minden, ami belőlem fa­kadt, megfögamzott már a Vajas- parton. Későbbi magántörténelmünk első benyomásainkhoz mérődik vissza. Munkáim java részét szülővárosomrá bíztam, a legilletékesebbre,, kiindulási pontomra. A csavargót belülről feszítő vágyak kergetik, melyek léteznek, ha riern ta­lálja is rájuk az illő szót. Nekivág a ködnek, napos tengerpartoknak, s sze­di kavicsait, melyek sugallják, s rakni kezdi belőlük életé mozaikját. Nyáron majdnem átugorhattuk vol­na mozdulatlan, hínáros, békákkal teli birodalmát, de a honnan jön, hová megy bizonytalansága belém ojtotta tálán a tudásvágy izgalmát. Szélei szű­kös változatosságába el volt vetve nagy földrészek tarka gazdagsága. Az óvo­dás körből és négy pálcikából embert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents