Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-27 / 304. szám
1987. december 27. »-PETŐFI NEPE • 3 Szeretet-este Egy köz/ös/ség — a Duna mentén — úgy gondolta, kis karácsony helyett legyen most nagy karácsony. Hisz nem esne jól a hal, a tejfölös töltött káposzta, a beigli; nem örülnének igazán a cukorral-dióval díszített fenyő alatt, ha nem bővítenék tágabbra a családi kört. Például azokkal a faluközpontban lakó gyerekekkel, akiket sorsuk ártatlanul arra ítélt, hogy még a szeretet ünnepét is egy állami intézet unt termeiben töltsék. A gondolatot tett is követte. A „szentestét” együtt ülték meg a családok, egyedülállók, gyerekek, ifjak és idősebbek az árva vagy félárva intézeti nebulókkal a helyi művelődési házban. Az otthon sütött ínyencségekkel, a sok apró díszes csomaggal hamar megtelt a „ki-mit-hoz asztal”. Verseket mondtak, énekeltek, játszottak vendégek és vendéglátók. A nagy család körében érthető, hogy jól érezték magukat a pásztorok, a bárányok és az angyalok is. Dal, játék, költemény és sok sok — névreszóló — megvalósult ajándék-álom. Dunavecsén felejthetetlen ünnep volt a nagy karácsony. Kutyahűtlenség Némely állatok csodálatos tájékozódóképessége egyike ama megnyugtató titkoknak, amelyek ebben a komputeres világban is tartják bennünk a lelket, hogy tudniillik bőven akad még megfejtendő rejtelem. Itt vannak például a galambok. Immár több mint kétezer éve ismerik őseink ama fent említett tulajdonságukat. A rómaiak már az i. e. I. században felhasználták a galambokat hírtovábbításra. A bagdadi kalifák pedig 1000 és 1500 között rendszeres galambjáratokat tartottak fenn. Tudták már, hogy nagy távolságokból szinte tévedhetetlenül hazatalálnak. Végül a XVIII. században, elsősorban Belgiumban kezdtek foglalkozni Európában a gyors és kitartó repülésű postagalambok tenyésztésével. Itt tartották az első postagalambversenyeket is, melyeknek azóta gazdag hagyományai alakultak ki... És persze hozzájuk kapcsolódva legendás történetek. Egyik ilyen ésetnek Klagenfurt osztrák város lakói voltak szemtanúi. Hőstettnek is beillik egy postagalamb viselkedése. A madár postai kiküldetéséről volt útban visszafelé, amikor a várostól 13 kilométerre megsebezte egyik szárnyát. Néhányszor megkísérelte a felszállást, de mivel ez nem ment, gjalogszerrel folytatta útját. Tehát nemcsak a levegőben, a földön is eligazodott, s ha nagy késéssel is — és teljesen legyengülve —, de teljesítette feladatát á szárnyas postás: eljuttatta a levelet a címzetthez. Még ez hagyján, de mit szóljunk annak a Lucifer nevű macskának a tettéhez, „akinek” ugye mégsem olyan szakmába vágó volt az eljárása, mint egy postagalambnak. Egy nyolcesztendős svéd kislány Varbergben a tengerparton nyaralt szüleivel. Hazatértükkor hogy-hogy nem, Lucifert ott felejtették. A cica négy héten át 300 kilométert gyalogolt, amíg Blekinge helységben megtalálta kis úrnőjét... Macskahűségről nyilván nem mindennap értesülünk ilyen szituációban. De kutyahűségröl! Se szeri, se száma nem lenne fantasztikus példázatoknak. Említsük csak Eric Knight csodálatos szépségű regényét, Lassie-röl, a gyönyörű skót juhászkutyáról, amely (aki) mintegy négyszáz mérföldet vándorolt a skót hegyvidék erdeiben, vízmosásokon, vadcsapásokon át a bányászfaluba, hol kis gazdája, Joe várta. Azt a képzeletet felülmúló küzdelmet, amin a kutya keresztülmegy! Éhezve, fázva, elcsigázva vonszolja magát, de célját nem adja fel... A tizenkét éves kisfiú és kutyája összetalálkozik. De egyre inkább az az érzésem, hogy Lassie története az utolsó, talán ezért is oly művészi erejű ábrázolása a kutyahűségnek. Sejtésem szerint valami összetört az ember és kutya kapcsolatában. Szinte nincs nap, hogy ne olvasna, hallana az ember kutyák eladásáról és nemcsak kiskutyákéról! Még a rádióban is elhangzik a kétségbeesett felhívás, hogy ilyen és olyan fajtájú kutyakedvenc elveszett, értékes jutalom üti a becsületes megtaláló markát... Eladják a kútját, eltűnnek az ebek! Elvesznek a kutyák? Inkább meglépnek. Hányszor látjuk, amint a — törvény előírásainak megfelelően — pórázon vezetett kutyus türelmetlenül rángatja a gazdáját — különösen hölgyek galoppírozáisa szép látvány —, mert nemdebár egyik fától, kőrakástól szegletig nem akkora a távolság, hogy azon „kimozoghatnák" magukat. így aztán megesik, hogy amikor póráz nélküli futtatásra kerülhet sor, egyszeresük huss! Volt kutyus, nincs kutyus. Aztán megesik, hogy az eb nem tér vissza. Hiába hívogatja, szó- lítgatja mind reményvesztetiebben a gazdi, sorra szedve a kedves beceneveket, a hűséges házőrző nem jön. Meglógott. Lehet, egyszerre maga is rájön, hogy túlmerészkedett a határon. Lót-fut, szaladgál le-föl egy darabig. Szaglász, szimatol, aztán feladja. Oda-odacsapódik barátságosan rájuk szóló emberekhez, aztán rájön, hogy a szag nem ismerős. Végezetül eljön az este, meg kell húzódni valahol. Ezt teszi. Másnap beszaladgálja a környéket, lehet, valaki „vendégül" is látja, ez átmenetileg elég is neki. Egy ideig megszokik egy környéket, aztán odébbáll. Más tájakat keres, ahol esetleg jobban tartják. Szimat? Ugyan, hol van az már. A városi benzingőz, por, olajbűz, idegen szagok alaposan eltorzították már régebben ezt az ősi kutyaképességet. A városi házak emeleti lakásaiban, elkényesedve, babusgatva még inkább tompul az ősi készség. Más ez, mint falun, természetes környezetben, ahol viszonylag épségben őrzi képességeit. Ott is elszokik időnként, mert „udvarolni" neki is létkérdés, de a csavargásból köny- nyen hazatalál. A városi kutyákra egyre sivárabb élet vár. Talán megsértődtek hűséges, ragaszkodó, kedves társaink, hogy természetellenes körülmények közé futtattuk Őket. Nem tudják, csak érzik, hogy elidegenedtünk tőlük. Tóth István VITÁBAN Az egészségmegőrzés megyei programjáról ' Megyénk tanácsa a közelmúltban tárgyalta az egészségmegőrzés hosszú távra szóló megyei társadalmi programját. A tények közlése mellett a sajtó megjegyezte, hogy a napirend kapcsán „szenvedélyes vita” bontakozott ki. Az előterjesztést valóban szenvedélyes vita követte, de nem az ellenzés, hanem az indokolt és aggódó jobbítási akarat talajáról. Ki ne értene egyet egy olyan társadalmi programmal, amely egészségünk és életünk megóvását célozza, anyagi és erkölcsi erőinket állítja csatasorba a benne foglalt jó gondolatok megvalósításáért. Társadalmi indokoltság Mi más, ha nem figyelemre méltó jelzés: a tervezet azt tárja elénk, hogy „sajnos az utóbbi két évtizedben — erőfeszítéseink és ajavuló egészségügyi ellátás ellenére — a lakosság egészségi állapota romlott”. Utána felsőről néhány könyörtelen tényt e megállapítás igazolására. Ilyenek az egészségtelen táplálkozás, a túlzott alkoholfogyasztás, a rendszeres mozgás hiánya, tartós idegi feszültség. Engem a felszínre került tények sarkalltak arra, hogy hozzászólásomban ne a lehangoló valóságot ismételgessem, hanem az egészségromlás társadalmi gyökerei felé forduljak. Ugyanis ezzel a tervezet — sajnos — adós maradt. Aki társadalomtudománnyal foglalkozik, jól tudja, hogy az emberek nem csak „úgy” maguktól lesznek jók vagy rosszak, még egészségtelenebbek sem. Ha valamiben, itt igazán érdemes a megállapításoknál mélyebbre „ásni” és alaposan megvizsgálni, hogy az egészségügy területén erőfeszítéseink miért nem haladtak a kívánt mederben? Félreértés ne essék, mindezt én nem az egészségügyi szervezeten kéreniszár mon, mert nerirdolguka 'társádálmi „mémökösködés”. Amit az ő pozíciójukból tenni lehet, azt megtették. Valószínű, hogy a mulasztás vagy a tudomány, vagy a politikai szférában keresendő. Munkaközpontú élet Az egészségromlás —- megyénkben is — komoly figyelmet érdemlő tényanyaga sokkal bonyolultabb, hogy azt fekete és fehér színekkel lehessen megérteni. A társadalmi lét igen fontos eleme a munka. Az élet minőségének forrása, de csak ártalmatlan dózisban. Tanácstagi felszólalásomban elmondtam, hogy a megye néhány községében egy szociológiai vizsgálat során arra a kérdésre, hogy „mit csinál szabadidejében”, 60,9 százalék azt válaszolta, hogy dolgozik. Kiderült, hogy ezt nem „sportból” teszik az emberek, hanem valamilyen, „földi jót” kívánnak megszerezni; házat építeni, lakást, autót, jobb bútort akarnak vásárolni. Ezt pedig csak úgy tudják megtenni, ha a romló életkörülmények miatt — általában — napi 10 —12 órát dolgoznak. Az pedig megcáfolhatatlan, hogy az ilyen túlzott munkacentrikus életnek nagy ára van. Fizetünk az egészségromlással, a családitársadalmi kapcsolatok bomlásával és sok mással. Főleg a középkorosztályban, ahol a fészekrakás gondjait korábban le kellett' volna zárni. Nincs más eszköz, mint az igen kemény munka. Nem elég a főállás, másodállás, a második gazdaság, még a házastárs keresete is kell. így pedig nagyon nehéz testileg és lelkileg egészségesnek maradni. Egy másik vizsgálat a hangulati tényezőket próbálta elemezni. Kiderült, hogy a megkérdezettek 83 százaléka valamilyen okból fél a jövőtől, idegesí- tőnek tartja az életet. Egy további kérdésre csupán 28 százaléka válaszolt oly módon, hogy hisz a viszonylag gyors gazdasági felemelkedésben. Ha az ilyen felmérések valóságértékét csupán viszonylagosnak tekintjük is, egy dologra mégis jók; a figyelemfelhívásra. A jelen és a távlatok Az egészségmegőrzés hosszú távú társadalmi programja nyüvánvalóan nem csak az ezredforduló idejére ígér eredményeket. Bizonyos, hogy már a középtávon is érzékelhető változás hatna a további előrehaladásra. A terv célkitűzéseiben nem differenciál a jelen, a közeljövő és a távoli cselekvés lehetőségei között. Azt hiszem, ez nem okozna gondot, ha a megyében a szakmai ágazatok reálisan ütemezik majd a teendőket. Hiábavaló lenne — jelenleg — az ízlésformálásra és az étkezési szokások megváltoztatására koncentrálni, mert ami modem táplálék, sokkal drágább, mint a hagyományos élelmiszerek. Ezt a programot olyan időben hirdetjük meg, amikor a restrikciós pénzügyi politika a társadalmi/élet minden területén jelen van. Mindez nem jelenti, hogy lemondjunk például a táplálkozás modem, tudományos propagálásáról, de légvárak építése csak eggyel gyarapítaná azon társadalmi programjaink - számát, amit nem hajtottunk végre. Azt hiszem, mindnyájunkban van annyi elszántság, hogy ezt a nagy társadalmi programot — erőinkhez mérten — megvalósítsuk, ha az a realitás talajára épül. Megyénk lakossága az elmúlt két évtizedben, különösen a kommunálpoli- tikában bizonyította, hogy értelmes, és érdekeivel egyező célokat szívesen követ. így sikerült a településfejlesztésben az önszerveződésnek olyan példáját adni, amire országosan is felfigyeltek. Az egészségmegőrzés megyei programja valóban szenvedélyes vitában formálódott reális és végrehajtható programmá. A „hivatalos változat” felelőséi a hozzászólások hatására kissé vonakodva bár, de néhány helyen módosították álláspontjukat. Elismerem, ez néha nem könnyű dolog. Azt tették, amit mindig tenni kell, ha a törvény szelleme, a kollektív akarat azt kívánja. Szólni kell arról is, ami még nem megnyugtató; a szenvedélyességet néha felváltotta az ideges reagálás, igazolva, hogy a „nemes vármegye” késői utóda-' inak még jócskin gyakorolijiuk kell. a toleranciát. Ez a szócska mostanában gyakran előbukkan a politikai szóhasználatban, de valóságértéke csak töredéke előfordulási gyakoriságának a gyakorlati alkalmazásban. Dr. Posváncz László megyei tanácstag A 28-222-es telefonon: „Halló, itt a lelkisegély-szolgálat!” Szenteste. Kecskemét, Széchenyi város. F. P. az egyik harmadik emeleti lakásban félóránként kapcsolgatja rádióját. Minden műsorban a szere- tetről, a családról, a találkozásokról, a betlehemi gyermek születéséről beszélnek. De a szavak amilyen reménykeltőek, oly félelmetesek is. Mi lesz, ha nem jön megint senki. Ha az ünnep csak tömény keserűséget hoz. Gondosan bevásárolt, a fenyőágat is feldíszítette. De amikor elcsendesedik a város, elnehezül a szíve. Kit is várhatna? A telefonkönyv után nyúl. Lapozgatja, s megáll a 28-222-es számnál. Tárcsáz. „Halló, lelkisegély- szolgálat? Segítsenek! Megfojt a magány.. Több száz beszélgetés indul hasonlóan áprilistól a kecskeméti lelkisegély vonalán ... A névtelen hívottak, ha a konfliktusokat nem is tudják feloldani, segíteni akarnak, a szavak erejével... — Más városokban már évtizede működik ilyen telefonos segítőszolgálat. A kecskeméti nem túl későn indult? — kérdeztem Farkas Éva pszichológustól, a tavasztól üzemelő központ vezetőjétől. —-- Ha a statisztikákat nézzük, egyértelmű: késtünk. Közismert, Bács-Kiskun vezet az öngyilkosságok és az alkohológiai betegségek dicstelen rangsorában. Kecskemét gyors ütemben nőtt az elmúlt évtizedekben. Sokan jöttek be a környékbeli pusztákról, kistelepülésekről. A szanált, földszintes városrészekből tízezrek költöztek emeletes kockaházakba. Iparosodott a város. A nők többnyire munkába álltak. Ilyen méretű életmódváltozásnak szociális és pszichés következményei is voltak. Sok a magányos, beteg ember: a felbomlott család, a csak anyagi értékeket ismerő „aktív” dolgozó s a kallódó fiatal. Ha azt késő is vizsgálnunk, hogy mikor kellett volna kezdeni; megállapíthatjuk: nagy szükség volt (s van) szolgáltatásunkra. — Hogy szervezték meg a kecskeméti munkacsoportot? • A megyei kórház , pszichiátriai osztályának vezetője, Dr. Szűcs Attila kért föl, hogy — mivel Budapesten már dolgoztam ilyen területen — szervezzem meg a szolgálatot. Kora tavasszal küldtük ki az első felhívást az iskolákba, közművelődési, művészeti intézményekbe és az egyházakhoz, hogy aki képességet érez magában e különleges munkához, jelentkezzen. — Tehát bárki jöhetett, aki azt hitte... — Nem volt elég az ambíció. Csak komoly felkészülés, alapos tesztelés, s csoportmunka után ül-, hét egyedül valaki a telefonhoz. Majd minden telefonáló így végzi: mondják meg, mit tegyek? Erre valahogy választ is kell adni. Vagyis kevés a jóindulat... Az első felkészítő kurzus csak három hónapos volt, de az újabbak egyévesek. Szerencsére van elég jelentkező, bár a segítség társadalmi munkának számít, olyan alacsonyak a tiszteletdíjak. — 28-222. E szám — a posta jóvoltából: díjtalanul — este hat és tíz között hívható. Miből gondolják, hogy az emberek ilyenkor érzik legégetőbbnek valós problémáikat? — Az ügyelet sajnos nem a „lelki krízisidőszakokhoz” alkalmazkodik. Inkább a csoporttagok munkabeosztásához. Meg kellene duplázni a létszámot ahhoz, hogy egész éjszakára ki tudjuk terjeszteni. Budapesten például már egész nap — s hamarosan két vonalon — a lakosság rendelkezésére áll a szolgálat. — Kik kérnek leggyakrabban tanácsot? — A 25—40 év közötti felnőttek * tárcsázzák legtöbbször a számunkat: a családi, munkahelyi konfliktusok okán. Nem ritka a gyerek telefonáló sem. Az egyedülállók, társat nem találók általában arról faggatnak bennünket, mi lehet az oka, hogy nem kellenek senkinek? Beszélgetés közben együtt próbálunk magyarázatot találni erre a kérdésre, de arra nincs mód, hogy közvetítsünk, hogy párt keressünk a magányosoknak. —Mikor kapják a legtöbb hívást? — A karácsonyi és az újévi ünnepek után. Vannak az emberi életnek alapvető érzéskörei s ilyen a várakozás is. Ebben az állapotban valósul meg egyik legérdekesebb képességünk, az idővel való kapcsolatteremtés. Párbeszéd létesítése egy olyan létállapottal, amely még nem valóságos. Az ünnepek így lázba hozzák az embereket. Aztán jön a csalódás, lehan- goltság, a reményvesztés, ha nem minden sikerült úgy, ahogy megálmodtuk. Nagy szerencse, ha valaki reméli: a 28-222-őn segíteni tudnak ... Farkas P. József
