Petőfi Népe, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-26 / 279. szám

4 • PETŐFI NÉt*E • 1987. november 26. A szobrászat nyelve— '4 * 1987 a barátság nyelve Minden művészeti alkotásnak meg­van a maga története, amely láthatat­lan szálakkal kötődik^nem csupán az alkotó sorsához, hanem más művészek életéhez és munkásságához is. Ezekre a művészetben föllelhető fondorlatokra gondoltam á magyar város, Kecskemét egyik terén álldogálva, amikor nemré­giben fölállították ott a Múzsa című szobromat. Ennek a műnek az ötlete több mint tizenkét éve született meg bennem, a kortárs magyar szobrászatot bemutató kiállítás hatására, amelyet 1973-ban Moszkvában rendeztek meg. Amit ott láttam, arra késztetett, hogy másként tekintsek a magyar szobrászok! munkásságára, újszerűén értelmezzem műveiket. A magyar kol­légák alkotásaiban nemcsak a kompo­zíciók bátorsága vonzott, hanem a kü­lönböző anyagok szokatlan egyesítése és a kísérlet is, az embernek a tárgyi világ sokoldalúságával való összekap­csolására. Sok közöset láttam a két ország művészeinek eszmei törekvései­ben. És akkor felvetődött bennem, hogy nem csak a sportnak vagy a ba­lettnek van mindenki által érthető, nemzetközi nyelve. A szobrászat a jóakarat eszméinek hordozójává vált az emberek számára. Természetében benne foglaltatik az ember szépre való törekvése, az agresz- szivitás idegen tőle, de ha ilyenné vál­na, elvesztené vonzerejét, s vélemé­nyem szerint azzal együtt az értelmét is. Kedvem támadt leendő alkotásaim egyikét a magyar szobrászok munkás­ságának szentelni, akiknek a műveiben oly sok egybecsengést fedeztem föl a saját törekvéseimmel. Nemsokára sor kerülhetett első ma­gyarországi utazásomra, amikor olyan művészekkel ismerkedhettem meg, mint Varga Imre, Kiss István, Kő Pál, Schaár Erzsébet és mások. Egyikük pa­lettája sem hasonlít a másikéra, sem a kifejező eszközeiket, sem az életüket, sem pedig az alkotásaikat tekintve, de az újító útkeresésben, amely a ma felfo­kozott életérzését a tradícióval igyek- ~szik ötvözni, mégis közel--állnak-egy­máshoz! '•--‘■'A kifejezés új útjainak-kutatásáról vallanak Kő Pál művei, azé a szobrá­szé, aki különös érzékenységgel éli át az időt. Fa domborműve, amely az Utca élete címet viseli, s a budapesti Fórum Szálló folyosóját ékesíti, a múltból tu­dósit, amely már távol van tőlünk, a művész jóvoltából azonban mégis elér­hető a néző számára. Szemlélvén, foko­zatosan érzékelni kezdjük az élet egy­mástól távoli pillanatainak egyidejűsé­gét, az élet sokrétűségét. A relief művé­szi befejezettségre, közérthető szemlé­letességre törekvése tekintetében vala­melyest eltávolodik a középkori fa­szobrászattól. Kiss István munkáiban a művészi „én” egészen más kifejezésével találko­zunk. Mégis, az ő művészetében is föl­fedezzük a magyar szobrászat hagyo­mányaihoz fordulást, amelyeket az át­kötő saját formanyelvének megfelelően átváltoztat. Az emberléptékűség — a magyar szobrászat egyik hagyományos vonása. A szobrászat és a természet kölcsönha­tásából alakult ki. S nem kisebb mér­tékben köszönhető annak, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy e hagyomány­nak az életszerűségét őrzi a népnek eh­hez a művészeti, ághoz való viszonya. Az ország gazdag monumentális és dekoratív szabadtéri szobrászatban, amit az ember önkéntelenül szabad ég alatti óriási múzeumhoz hasonlít, amely ott mindenkié, s amelyért min­denki felelős. Ez nemcsak az emlékmű­vek iránti figyelemben nyilvánul meg, hanem abban a törekvésben is, hogy a szobrok erényeit maximálisan kidom­borító környezetet teremtsenek nekik. A mai magyar szobrászok és építészek nemcsak a szobrászati együttesek sike­res kompozíciós megoldásainak meg­találásában látják alkotói feladataikat, hanem a város térségének, területének szervezésében, ahol a képzőművészet különböző ágai és az építészet egyfor­ma jogokat élveznek. Ennek a gondol­kodásnak példájául szolgál Károlyi Mihály emlékműve, Varga Imre mun­kája, ahol megvalósult a mester álma: az építészeti konstrukciók, a szobrá­szat és az élő természet együttese. Ez az emlékmű alátámasztja azt az álláspontót, hogy az alkotás méretei­nek megválasztásánál nem szabad az aránytévesztés hibájába esni. Megfe­ledkezni arról, hogy a számítás alapté­nyezője mindig , az ember maradjon. Hogy bármilyen grandiózusak is elgon­TÁBOR, KONCERT, ZENEI NEVELÉS Közös muzsikálás közös gondolkodás Órákon át fáradhatatlanul próbált az énekkar, gyakoroltak a hangszere­sek a hét végén a Kecskeméti Tanító­képző Főiskola falai között. Kicsik és nagyok, óvodások és végzős főiskolá­sok, s természetesen felkészítő pedagó­gusaik egyaránt izgalommal várták a hangversenyt, a nyilvános megmére­tést. Az izgalmakhoz persze sok öröm társult: az újratalálkozás, a bemutat­kozás, a közös munka erőfeszítéseinek, élményeink, az élmények másokkal va­ló megosztásának öröme. Sopronban 1983 óta minden évben megrendezik a Bezerédi Amália Zenei Tábort az ország tanító- és óvónőkép­zéssel foglalkozó felsőoktatási intézmé­nyeinek hallgatói számára. A tíznapos kórustábort alakulása óta Ugrin Gá­bor Liszt-dijas karnagy vezeti lanka­datlan lelkesedéssel. Az elmúlt évben a szarvasi óvónőképző kezdeményezte, hogy a tábor Végén rendezett hangver­seny ne legyen egyszeri és megismétel­hetetlen alkalom az együtténeklésre, így tavaly ősszel ott is bemutatkozott a tábor. Az idén Kecskemét adott ott­hont a nyári együttlét felelevenítéséhez, a következő évben várhatóan a Buda­pesti Tanítóképző Főiskola folytatja a hagyományt. Ugrin Gábor több hivatásos együt­tes nemzetközi tekintélyű vézetője — mint utóbb elmondta — szívesen fog­lalkozik a leendő óvónők és tanítók e lelkes csapatával. Kodály Zoltán és Bárdos Lajos örökségének, az „Éneklő. Magyarország” eszméjének egy csepp- jét látja megvalósulni az ország legkü­lönbözőbb pontjairól egybesereglett le­ányok kórusában. Személyes tapaszta- ' latai és szakmai elkötelezettsége révén egyaránt mély tisztelettel és féltő aggo­dalommal gondol a felnövekvő generá­ció nevelését becsülettel és lelkiismere­tesen végző óvónőkre és tanítókra; a jövő pedagógusainak zenei felkészült- '' ségét pedig e koncerteken és zenei tábo- ®‘ rokon keresztül is segíti. Ha rajta múl­na még többször is találkozna főiskolá­sokkal ... Miközben a szereplők a hangver­senyre készültek, sajátos ^öntevékeny” összejövetelre is sor került. Az orázág szinte valamennyi óvónőképzéssel fog­lalkozó főiskolájának ének-zenei tan­székei, szakcsoportjai küldték el képvi­dolásaik, mindig emlékezni kell arra, hogy végső soron kinek dolgozunk. S íme, 1986-ban ismét Magyaror­szágra utazom, de most nemcsak mint vendég, hanem mint egy szobor alkotó­ja, amelynek 'a leleplezésénél Kecske­mét városában jelen kell lennem. Az egyszerű utazó izgatottsága izga­lomba csap át. Oly nagy számomra a felelősség az emberekkel szemben, akiknek együtt kell élniük az alkotá­sommal, látni azt mindennap, megsze­retni vagy egyszerűen hozzászokni. A saját munkáról mesélni nehéz. Az olvasó maga is értékelheti. De szeret­ném elmondani, hogy a Magyar Nép- köztársaságban a szobor hogyan szerzi meg magának a jogot az életre, legyen az nagy történelmi esemény vagy közé­leti személyiség emlékműve, vagy egy­szerűen csak egy kamaraalkotás, mint a Múzsa. Kecskemétről a barátaim tudatták velem, hogy a városnak ajándékozott szobromat bemutatta a televízió, és a nézők bírálata után kiderült: a szavaza­tok abszolút többsége mellette szólt. Az építészekből és közéleti emberekből álló bizottság, amelyben helyet kaptak írók, zeneszerzők, tudósok, munkások, a terek egyikén keresett számára he­lyet. Azután pedig ismét Kecskemét lakóihoz fordultak, mondjanak véle­ményt a bizottság választásáról. És a Múzsa csak ezután nyert jogot az életre ebben a városban. Azt gondolom, hogy a művészi alko­tások ilyen szigorú bírálata nemcsak a magyar szobrászat minőségére hat, ha­nem az emberek ízlését, állampolgári közérzetét is formálja, erősíti bennük a hitet, hogy részesei a kulturális folya­matoknak, amelyek az országban vég­bemennek. Múzsámnak sikerült újjászületnie, s ebben számos magyar barátom segí­tett. S íme én állok a téren, ő pedig ül < mellettem, fehér márványkövön, körü­lötte zöld pázsit, mint Farkas Gábor, a város Ybl-díjas építésze szemléletesen kifejezte: a Parnasszus mezején. De a legkülönösebb, hogy úgy tűnik, mintha mindig itt lett volna, a kis tér közepén, a tizenhetedik századi templon szom- ■ szédságában, amelynek homlokzata szobrászati díszekben gazdag, s hátte­rében a régi gimnáziummal. Szeretném remélni, hogy munkássá­gom most közelibbé, érthetőbbé vált a magyar szobrászok számára, akiknek a véleményét nagyra tartom, és oszto­zom a művészetről és annak feladatá­ról vallott nézetükben. Boldog vagyok, hogy. a Múzsa a szobrászatról sajátos nézeteket valló, ahhoz sajátosan viszonyuló emberek között van. I. Szavranszkaja (Fordította: A. Tóth Sándor) Megjelent: a Szovjetunió kulturális minisztériu­ma, a művészszövet- ség és a művészetek akadémiája folyóiratában, a Művészetben (Iszkusztvo). 1987.4. szám. selőiket „közös dolgaik” megvitatásá­ra. A Róbert Gábor kecskeméti tan- ' székvezető által kezdeményezett és ve­zetett eszmecsere homlokterében a két-, illetve hároméves óvodapedagó­gusképzés óratervének, tantervének s ezzel kapcsolatban néhány tartalmi kérdésének megvitatása állt. A kölcsö­nös tájékoztatás, a hasonlóságok és kü­lönbségek feltárása egyértelműen bizo­nyította, hogy az egyes intézmények önállósodása, a helyi döntési hatáskör bővülése még inkább szükségessé teszi a közös gondolkodást, bizonyos alap­elvek és követelmények rögzítését. Tel­jes egyetértéssel fogalmazódott meg a tanszékek álláspontja arról, hogy a to­vábbiakban a felsőoktatás semmiféle reformja nem eredményezheti az ének­zene tantárgy óraszámának további csökkenését (mint ahogy äz elmúlt évti­zedekben ez oly sajnálatosan előfor­dult, s most is fenyegeti az általános iskolai zenei nevelést!) Más területek­hez hasonlóan.itt is igen sok problémát jelent a hallgatók hiányos, olykor mini­mális előképzettsége, melyen a nappali tagozat nagy erőfeszítésekkel még be­hozhat valamit, de az egészségtelenül nagy létszámú levelező oktatásban le­hetetlen színvonalas munkát végezni. Természetesen szó volt az alkalmassági vizsga problémáiról, a felvételi rend­szer korszerűsítésének szükségességé­ről, s néhány e tárgyban már korábban megfogalmazott javaslat sorsáról. E problémák őszinte megvitatása elle­nére sem vált azonban panaszfallá e találkozó, éppen a jelenlévők egymás munkája iránti érdeklődésének, a valós tapasztalatcsere szándékának köszön­hetően. A programban a zenei tábor énekka­ra mellett sikeresen szerepeltek a Szar­vasi Óvónőképző Intézet és a kecske­méti főiskola hallgatói is. Kitüntető el­ismeréssel fogadta a szép számú közön­ség az óvodások énekesjáték-bemuta- tóját (Lőrincz Béláné vezetésével), va­lamint a kecskemétiek énekkarának műsorát Kontra Zsuzsa vezényletével. Petrovics—Ady Hervadóikor, és Ko­dály Pünkösdölő című kórusművének élményszerű előadása méltó betetőzése volt a sokak szombatját tartalmasán kitöltő közös muzsikálásnak és közös gondolkodásnak. H. A. Miklós Gyula születésnapján Miklós Gyula1 Finkén! Borsod megyében szüle­tett 1832. novem­ber 26-án. Iskolá­it Eperjesen, Mis­kolcon végezte. 16 éves korában beállt a szabad­ságharc honvédéi közé, hamarosan hadnagyi rangot kapott. A világo­si fegyverletétel után büntetésből öt is besorozták a császári hadse­regbe közlegény­nek. 1855-ben fő­hadnagyként sze­relt le, családot alapított, haza­tért borsodi birtokára gazdálkodni, de aktívan politizált is. Az 1860-as években — megszakításokkal — a szendrői járás főszolgabírója, majd 1875—1881 között az.edelényi válasz­tókerület országgyűlési képviselője volt. 1879-ben Székesfehérváron országos teiménykiállítást rendeztek, ezen figyeltek fel a jónevű szőlőbirtokos Miklós Gyulára; aki meglepő tájékozottságot árult el szőlészeti­borászati Szakkérdésekben. A problémafelvetés mellett a hibák megoldására ésszerű javaslatok sorával állt elő. Még ebben az évben a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter borászati kormánybiztosnak nevezte ki. A múlt század utolsó évtizedei a magyarországi szőlőkul­túrák tragikus időszaka: a Nyugat-Európából behurcolt filo- xéra kötött talajú szőlőültetvényeink döntő többségét tönk­retette. A kártétel megfékezésére, a szőlő- és bortermesztés korszerűsítésére, gazdaságosabbá tételére nevezték ki Mik­lós Gyulát kormánybiztosnak, ő felügyelte az állami szőlőte­lepeket is. 1880-ban határozott Miklós úgy, hogy Kecskemét közelében, homoktalajon, tradicionális borvidékén szőlőte­lepet hoz létre. 1881 augusztusában a Kecskemét-vidéki Gazdasági Egylet a város tanácsához intézett levelében egy országos mintaiskola államköltségen való felállítását java­solta; késérükkel a város vezetői egyetértettek, s megkezdőd­tek a tárgyalások a minisztériummal. Kecskemét határában, Szarkás és Úrihegy között 200 holdat ajánlott fel Kecskemét az országos állami mintatelep céljaira. Az 1883-ban aláírt megállapodás alapján alakult ki a mai Miklóstelep. A telep . fő feladata volt a filoxéra pusztítása miatt kipusztult szőlőül­tetvények újratelepítéséhez szükséges szaporítóanyag előállí­tása és a. korszerű szőlészeti mintatelep létrehozása; de vin­cellériskolát is terveztek. Az új állami telep igazgatójává Koritsánszky Jánost, Miklós Gyula közvetlen munkatársát nevezték ki. 1884. szeptember 17-én avatták fel a telepet, melyet alapítójáról Miklóstelepnek neveztek, amely ma is a magyarországi szőlőnemesítés, -kutatás egyik bázisa. .....Miklós Gyula nevéhez fűződik az Országos Központi M intapince létrehozása, a hazai konyakipar megteremtése, és az országos alsófokú szőlészeti-borászati szakemberkép­zésnek is irányítója volt. Hosszú időn át szívósan küzdött a felsőfokú szőlész-borász képzés megvalósításáért is. 1894. május 2-án Budapesten hunyt el szívroham követ­keztében. Edelényben helyezték örök nyugalomra. 1895-ben Kecriceméten, Miklóstelepen avatták fel szobrát, melyet Strobl Alajos szobrászművész készített. Az egykori vincellér- iskola egyik épületében ma a Mezőgazdasági Múzeum Borá­szati Múzeuma van, melyben többek között Miklós Gyulára is emlékeznek. Születésének 155. évfordulóján — ma délután — Edelény­ben a temetőben síremléket avatnak tiszteletére, ezt követő­en a magyar szőlészet-borászat jelesei emlékeznek a nagy elődre. Köztük lesz dr. Hajdú Édit, a kecskeméti SZBKI kutatója is, aki Miklós Gyula és a kecskeméti Miklóstelep címmel tart előadást. K. M. PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KÖNYV TÓTH ISTVÁN: HA AZT MONDOM, HOGY ÉLEK... Az erdélyi Tóth István az aprócska bihari faluból, Tenkegörbedről került a kolozsvári főiskolára, nemzedéktár­sai Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Székely János közé. Tanár, tanügyi tisztviselő, majd főiskolai tanár volt Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Költeményei, műfordításai, kritikai írásai tették az erdélyi magyar iroda­lom jeles alakjává. A Magvető Könyvkiadónál megje­lent válogatott verseit és műfordításait közreadó Ha azt mondom, hogy élek... című kötetének első ciklusa a Táj és a szülőföld hét verse a költő indító élményeit sorolja. A tematikus ciklusok nem csak az egyéni emberi kötődések, hanem az erdélyi történe­lem nagyjainak példájából önmagát építő történelmi ember fejlődésének stációit mutátja be. A Költők és ars poeticák ciklus versei nagyobb igényűek művelődéstörténeti reminiszcenciáknál. Az elfeledett mú­zsák ciklus műfordításainak jelentős művelődéstörténeti értéke, hogy az er­délyi humanisták (Adrianus Wolphar­dus, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Jo­annes Sommerus, Szenczi Molnár Al­bert) latin verséit ültetik át míves ma­gyar nyelvre. FILM VANG VU, A KUNG-FU HŐSE A szincs kínai film rendezője Jü Li- an-csi, főszereplője Csao Csang-csun és Ke Csün-jan. A kínai harcművészet leg­jelesebbjeinek közreműködésével ké-, szült produkcióban a kung-fu filmek kedvelői bizonyosan örömüket lelik. Az eseményeket virtuóz módon bonyo­lító, minden pillanatra meglepetést tar­togató történet valamikor a századfor­duló idején játszódik. 1898-ban Kuang Hszu császár alkot­mányos reformokat léptet életbe. Meg­kísérli birodalmát a modem világ kö­vetelményeihez igazítani. Ezzel viszont kihívja maga ellen a nagyhatalmú főhi­vatalnokok haragját. Zsung Lu áll a konzervatívok élen, mg a császárt egy kis reformpárt támogatja Tan Szi-tung vezetésével. Az újítók sejtik, hogy ter­vük veszélyben forog, ezért önálló vé­delem felállítását tervezik. A reformpárt vezetője valamikor a leghíresebb kung-fu iskola növendéke volt, s egykori tanárát szeretné meg­nyerni a katonai szervezet vezetőjének. A szervezkedésbe bekapcsolódik a rendőrség is, de a konzervatívok sem tétlenkednek. Puccsot hajtanak végre, házi őrizetbe helyezik az uralkodót, hí­veit pedig sorra letartóztatják ... Bemutató: ma Kecskeméten, a Váro­si móziban. HANGVERSENY AZ ALSÓ-DUNAVÖLGYI VÍZÜGYI IGAZGATÓSÁG KAMARAZENEKARA Valószínűleg mindmáig egyedülálló az országban, hogy egy kamarazene­csoport mecénása termelő vállalat. Mégpedig a Bajai Alsó-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóságról van szó, amely­nek kamarazenekara hétfőn este 19 órakör, a Sugovica-parti. város zeneis­kolájának kamaratermében ad hang­versenyt. A Tóth Judit (hegedű), Miklós Adél (hegedű), Ribli Ilona (gordonka), dr. Huszár Pál (orgona), Dankó József (csembaló) összetételű zenekar műso­rán Corelli, Albinom, J. S. Bach művei szerepelnek. Az érdekesnek, kellemes­nek ígérkező koncerten közreműködik még Schmidt Annamária (ének) és Pré­da László (trombita). Vezényel: Bolbe- ritz Tamás. i t A ± LEMEZ UTÓIRAT Cseh Tamás és Bereményi Géza alko­tópáros neve ma már elválaszthatatlan. Bár, éppen azt a dupla nagylemezt ajánljuk az olvasó figyelmébe, amely utolsó közös munkájuk. Az összeállítás címe többszörösen kifejező. Lehet ez utolsó, együttes megszólalásuk utóira­ta, de lehet a korábbi dalok „lábjegyze­te” is. Mert a lemez négy oldalán azok a szerzemények kaptak helyet, melyek eleddig valamilyen oknál fogva nem kerültek fekete korongra. Tíz év termése (1970-től 1980. január 16-áig) ezúttal, így, egy csolyrba kötve egységet alkotnak. Nem időrendi sor­rendben szólnak a dalok, persze, nem is ez adna hangulatot, nem ez fokozná az élményt. Feltűnnek a korábbi Cseh Tamás-albumok szereplői, a régi lá- nypk, á szőke barátnő, Irén, Antoine, Desiré, Benke és Pierre. A helyszínek: Batthyány tér, váróterem, kocsma, „vasárnapi” családi otthon. A második lemez első oldalán több szerzemény irodalmi ihletettségű: Janus Pannonius, Balassi, Csokonai Vitéz Mihály, Tho­mas Mann a főszereplője a daloknak. Néhány cím a dallamosabb számok közül (az a tippem,, hogy születésük idején csak egy szál gitár kísérte a szö­vegeket, mára viszont több hangszer színezi a hangzásukat): Vasárnapi nép, Tépj rá a régi lányokra, Suhannak, visz- szaszállnak, Életem utolsó gesztusa. Harmincöt Cseh—Bereményi kom­pozíciót rögzít az Utóirat. És még min­dig vannak olyan dalok, melyek erre sem fértek fel. (Ismerjük azokat is ronggyá gyűrt hangszalagjainkról.) Kí­váncsi vagyok, vajon azok megjelenj nek-e még valaha? Kár lenne pontot tennie még Cseh Tamásnak albumké­szítései végére. Tudjuk, jelentkezni fog. Váijuk. (Hungaroton) 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents