Petőfi Népe, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

í

I

művelődés

Eszmélet XII. »

• ( i^í< f xii

t Bodri Ferenc grafikája.

„ Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben, így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklők és hallgatok.”

(József Attila)

A

z évfordulók ünnepi fényeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, ami nem is csoda, hiszen egész életében csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, szívesen járta és figyelte a természetet s meghúzódott családja körében. A történelem fordulatai mégis úgy hozták, hogy e békességet és nyugalmat kedvelő ember, a szelíd érzések költője, küldetést vállalt és teljesített: az első világháború után szétszórt, válságba került erdélyi magyar irodalomnak lett egyik vezéregyénisége, s átérezve feladatának súlyát, jelentőségét, elkötelezett komolysággal, küldetéstudattal teljesítette.

Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Pa- rajdon töltötte. Itt, a „titokzatos temetőkert” mellett alakult ki benne a természettel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar megmutatkozott költői tehetsége: édesanyja gyakran mondott meséket, énekelt népdalokat, s kezébe került egy Petőfi-kötet is, mely életre szóló indítását adta. Már felsős gimnazista volt Kolozsvárt, amikor családját súlyos anyagi megrázkódtatás érte, s a fiatalembernek ki kellett vennie részét a kenyérkeresés munkájából is.

A bölcsészkaron idegennek érezte magát, annál szívesebben1 olvasta a vele rokonlelkű Turgenyevet és mohón szívta be Reviczky Gyula költészetének „édes mérgét”, az újabbak közül pedig Adyért lelkesedett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909- ben Párizsba ment, de hamarosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát, Erdélyben. A nagyenyedi kollégium tanári állását pályázta meg, s tizenhét esztendeig „a dús hagyományú” kisváros volt az otthona, itt nősült, s itt szervezte tanítványaiból azt a kis kört, melynek tagjai a Nyugat és a Huszadik Század modern szellemiségén nevelkedtek.

Az első világháború alapjában dúlta fel életének idilli kereteit, szomorú reménytelenség kerítette hatalmába, úgy érezte, összeomlottak tervei. Ekkor kezdett — előbb Aprily Lajos álnéven, családi neve ugyanis Jékely volt — verseket írni az Új Erdély című lapban. Későn érő lírikus volt, költészetének kibomlásában "része volt az erdélyi magyar irodalom új szereptudatának is. Hangjának elmélyültségére, verseinek finom szövésére hamar felfigyeltek, első kötetét lelkesen köszöntötték, s ő is érezte, szükség van lírájára. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghívását, és a kolozsvári Ellenzék tárcarovatának szerkesztője lett.

Nagyenyeden tanított továbbra is, de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztői feladatát ellátni. Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra, „Dalaim zsendülő csíráit — Magamba fojtva hordozom” — írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928- ban megindult az Erdélyi Helikon, elvállalta szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, menekülni akart, szerényen visszahúzódni. Ezért 1929-ben elhagyta Erdélyt.

1934-ig Budapesten, a Lónyai utcában tanított, ám 1930-tól már újra szerkesztenie kellett, ezúttal a két világháború közötti korszak tekintélyes, színvonalas folyóiratát, a Protestáns Szemlét. „... a végzet les rám” — írta némi öniróniával, s mintha e végzet újabb próbának akarta volna alávetni: 1934-ben a nagy tekintélyű Baár Madas Leánynevelő Intézet igazgatói teendőivel bízták meg. Versek írására me= gint alig maradt ideje, az intézményt viszont felvirágoztatta. Vezetésében hasznosította azokat a tápaszEGY ÉLET — HELYTÁLLÁSBAN

Aprily Lajos emlékezete

talatait is, melyeket féléves észak- és nyugat-európai tanulmányútja során gyűjtött.

Az ihlet leginkább a Visegrád környéki erdőkben köszöntött rá, egyre több idejét töltötte itt, végül telket vásárolt Szentgyörgypusztán, és házat építtetett rá, hogy távol a világ zajától végre nyugalomra, harmonikus, az alkotást elősegítő körülményekre leljen. 1942-ben visszalátogatott Erdélybe, majd hazatérte után nem volt hajlandó a tanügyi hatóságok megkülönböztető intézkedéseit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vigasza maradt:

„Jön új világ, hatalmasabb a komái, mely börtönében elvéreztetett.

Rengéssel és viharral újraformál pátakot, kertet, rétet, völgyeket.”

Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kellett, s műfordítóként térhetett csak vissza az irodalomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újrafordításával. Tolmácsolása igazi esemény volt, a magyar műfordítástörténet jelentős állomása: sikerének jóvoltából saját kötetét is összeállíthatta Abel füstje címmel. A kötet hetvenedik születésnapjára jelent meg, és kedvező fogadtatásán felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét. Ekkor születtek remek Turgenyev-fordításai, Lermontov-tolmácsolása, ekkor adta ki műfordításainak válogatott gyűjteményét,, az Aranyszarvast, s Jelentés a völgyből című verseskönyvét. Szívósan őrizte azokat a hagyományokat, melyeket az erdélyi magyar líra teremtett: erkölcsi igényessége, csendes, szelíd természetszeretete és humánuma melegítette át öregkori költészetét, melynek meghatározó szólama a búcsúzásé. Lírája ezekben az években teljesedett ki, józan, puritán nyugalommal foglalta össze hányatott életének tapasztalatait, s adott nem múló értékű mo^ rális tanítást.

1967. augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jellemezte, példája is, költészete is maradandó. Rónay László

ÁPRILY LAJOS:

Túl öt ven

erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,

kurjantásos fiú-kedvem,

hideg árnyék hull a hegyre.

férfi-sorsom mély zenéje

All mögöttem ötven erdő,

elveszett a rengetegben.

ötven évem rengetegje.

Csudaváró esti lázban

Torkomig ver csorba szívem,

fekszem itt a ritkulásban

tűz a talpam, seb a .térdem.

meglazulva, szerteesve,

Annyi rémtől megfutottam.

s nincsen, aki megkeresne.

míg a ritkulásig értem.

Járna értem, mint a hangya,

mint a Lemminkejnen anyja:

Seb a szívem, seb az arcom,

addig járna, felkutatna,

vadtövistől vér az ingem.

kicsi méhvel írt hozatna,

Aki erdő-járni küldött,

varázsszókkal összerakna.

az ha megismerne engem.

úgy siratna, úgy szeretne ...

Sűrűségen átfutottam,

avarának vért is adtam,

Fekszem itt a szürkületben,

ami bennem fiatal volt,

túl a rétnek nagy a csendje.

rohanásban elhullattam.

S zúg mögöttem ötven erdő,

Szívem szárnya, szemem fénye,

ötven évem rengetegje.

TARLATNAPLO

Fotósok , és témák találkozásai

Kecskeméten az SZMT székházának előcsarnokában a hónap végéig amatőr megyei fotósok gazdag anyaga várja az érdeklődőket. Jelentős múltra visszatekintő szakkörök és többségükben ismert, sőt elismert egyéni pályázók mutatkoznak be — mintegy száz lapon — legújabb munkáikkal. A paravánokon szereplő eligazítások szerint sokan részesültek közülük valamilyen hivatalos elismerésben. Idén mutatkoznak be nyolcadik alkalommal a jelenlegi csoportos formában a megyei fotópályázat jóvoltából. Ennél azonban jóval többször nyílott lehetőség a közönséggel való találkozásra, ugyanis a szakszervezeti művelődési intézmények elsősorban Kecskeméten és Baján — rendszeresen szerveznek egyéni és csoportos tárlatokat.

Immár hagyománnyal rendelkeznek a szakmunkásképzőkben létrehozott, a legfiatalabbak fotózás iránti kedvét felkelteni igyekvő bemutatkozások. Ugyancsak sikeresnek bizonyultak a legkülönfélébb, gyárakban, üzemekben, vállalatoknál szervezett vándorkiállítások. Előfordult, hogy épp ezek az alkalmak segítettek abban is, hogy fotós és téma a legszerencsésebben egymásra találjon: a megbízásból készült, izgalmas tematikus sorozatok legalábbis ezt bizonyítják. Közéjük tartoznak a mostani első helyezett, a szakszervezetek Táncsics Mihály Művelődési Központja fotószakkörének „életképei” a kőolaj- és foldgázbányászatról vagy az a sorozat, amely a MHSZ részére A bátrak sportja címmel készült.

Sokféle, minőségben és témában egyaránt különböző benyomás éri a látogatót, sokféle egyéniség hívja föl magára a figyelmet a mostani tárlaton. Igaz, hogy többnyire csak csendesen: nincsenek kirívóan harsány képek. Nincsenek konkrét híradások, közérzetjelentések, „felháborodások”, megrendülések. De azért akadnak jelképként is működő, kimerevitett gesztusok,- tájakból, tárgyakból, élőből és élettelenből építkező, önmagukon túlmutató szituációk. Mintha azonban arányában a kelleténél valamivel több lenne a nagy múltú, „klasszikus” téma, mely gyakran nem lesz több, mint egyszerű impresszió. Csak elvétve akadnak humorról vagy abszurd látásmódról tanúskodó látványkonstrukciók (Látóhatár).

A kiállított fotók alatt a legtöbbször Lakosr Kálmán nevével találkozhatunk. Nem csak a szakmabeliek körében köztudott, hogy több mint harminc esztendeje adja'át szervezett formában tapasztalatait a fiataloknak, érdeklődőknek. Hogy milyen eredménnyel, arról sok éve vezetett szakkörének legújabb elismerése: az első hely is tanúskodik. Idén augusztusban kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést, munkáival legutóbb nyilvánosan a Duna menti folklórfesztivál bajai rendezvényein találkozhattak a látogatók. Most látható alkotásai számszerűen is, minőségileg is domináns részét képezik a kiállításnak. A díjnyertes Lovak című

• Vincze János fotója.

lapján kiegyensúlyozottan, a síkból és a térből egyidejűleg izgalmasan komponálja meg a felületet. Néhány méterrel arrébb, egy másik paravánon — Rohanás címmel — érdekes ellentétpárját fedezhetjük föl: a szemtől-szembe vágtató lovakat foltokká, mozgássá, dinamikus térkompozícióvá változtatja. Komponálása biztonságát, szerkezetteremtő látásmódját dicsérik a dolgok belső rendjét feltárni igyekvő csöndes, szemlélődő, filozofikus képek: a gömbhasú üvegek halmazát szemrevételező Ballonok vagy a Falevél a hóban. A lehető legkevesebb elemből építkeznek hatékonyan a téli Balaton által inspirált sorozat darabjai. Más jellegű érzékenységről, vall A gazda című portré vagy a Külszíni bányában című lap.

Ugyancsak az egyéni díjazottak'közé tartozik a kecskeméti Bálint Vilmos. Fekete-fehéren is pasztelles, lágy tónusokkal, gyengéd líraisággal komponált Alvó gyermek és Táj című képei a kiállítás szép darabjai közé tartoznak. Tamps József Mólója a szerkesztétt, emberi konstrukcióval beosztott, fölszabdalt táj ellentétpárokban megfogalmazható látványával játszik. A nyugdíjas Vincze János a díjazott alkotók közül alighanem az egyetlen, aki már a második világháború előtt is fotózott.. Hit című alkotása. Kovács László Kendős nénijéhez hasonlóan, a gesztusok árnyalatainak nyelvén az emberi létezés, tartás összetevőiről beszél. Koczka István kivételesen színes sorozatai közül a festői impresszionizmust idéző Séta az esőben kapott dijat — méltán.

, Károlyi Júlia

A békés, salakrágta föld megadó/I an sunyt a napon. Hol vörös, A hol fekete hepehupában sisteregve lapult a por. Az óriási ócskavastelep fölött föl-fölbúgott a villanydaru motorja. Óvatosan engedte le a, csápját, markolta föl a rozsdás hulladékot, mintha attól félne, akármikor visszaejtheti. A gyűrött roncsok, mint a pókhálóra a bogarak, olyan bizonytalanul s kelletlenül ragadtak rá a mágnesre.

Távolban, az út végén ott komorlott a bezárt gyárkapu vasrácsa. Néhány inas ödöngött előtte, bizonytalanul káromkodtak, bele-belerúgtak a kapuba, de csak óvatosan, nehogy leváljon a bakancsuk talpa, eltörjön'a lábujjuk. Valószínű, a portással veszekedtek az imént, és most igy próbálták levezetni az indulataikat. A portás rájuk se hederített. A feje olyan mozdulatlanul virított a kapu melletti üvegkalitkában, mint egy agyagszobor. Kissé ügyetlen munka: a koponya túl lapos, a homlok behorpadt. Benne volt a hanyag mester vállvonása: a célnak igy is megfelel.

Az inasok, megunván a hiábavaló okoskodást, leültek a kerítés betonlábazatára. Egyikük, alacsony, köpcös, szőke alak, afféle hangadó típus, sört vett elő egy reklámszatyorból. Az üveget ■egyetlen ügyes mozdulattal a kerítés vasán nyitotta föl. Jó haverként a többieket kínálta először.

Az idegen, úgy volt öltözve, mint valami elöljáró: öltöny, fehér ing, nyakkendő, messziről figyelte a jelenetet. Kissé furcsának találta, amit lát. A bezárt kapu megtorpedózásra késztette. Nem volt biztos benne, hogy öt kiengedné a portás, hiába van hivatalos, egy alkalomra szóló kilépési papírja.

Tudta, a gyárnak három kapuja van. Most különösén félt attól, hogy a távozási szándéka meghiúsul, nemvárt nehézségekbe ütközik. Úgy érezte, képtelen volna elviselni még egy ilyen jelentéktelen kudarcot is.

Amíg a másik kapu felé baktatott, sok minden megfordult a fejében, de gyökeret verni egyetlen gondolat sem tudott. Ez az ismerős bizonytalanságérzés csaknem teljesen úrrá lett rajta. .Minéljobban gyűlölte, annál makacsab- bul tért vissza hozzá, az utóbbi időben már szinte naponta elővette.

Ki vagyok én? Mit keresek egyáltalán ezen a világon? Ó, hogyan gyűlölte ezeket a közhelykérdéseket, mégsem tudott hátat fordítani nekik. A sarokba szorították, leköpdösték, kinevették, mint hajdan a kérges kezű, cigarettaszagú,- százszor bukott vagányok az osztályteremben. Úgy érezte, most is azok veszik körül. Mennyire szeretett volna, mégse sikerült soha egy szemernyit se hasonlítania hozzájuk.

OLÁH JÁNOS:

Az idegen

A villanydaru felbúgott, és zörögve elejtette a terhét. Az öntödéből vastag gö- zoszlóp csapott fel. A köszörűcsarnok egykedvű visítása méglapult a háttérben. A salaküt közöttük kanyargóit. A forduló végén már látszott a keleti kapu. Innen belülről semmiben sem különbözött a nyugatitól. Az idegenben felmerült a kétely: csak nem eltévedt?

Álmodni sem könnyebb, mintha ébren tévelyegsz a világban, nem, semmivel sem. Van úgy, hogy az álom súgja meg, amikor már végképp nincs tovább, hogy mit tegyél. Ha nem figyelsz rá, elveszel. A valósággal szemben áz álom mindig önzetlen, minden ellenszolgáltatás nélkül segít, ha segít. Az érzékek idővel eltompulnak, a gyermeki elfogulatlanság kincsei szanaszét gurulnak a világban, és nincs az a zsugori fajankó, aki . összeszedhetné, vagy akár csak megőrizhetné őket.

Megesik, hogy az egyetlen segítőkész hangot elengeded a füled mellett, és akkor ott maradsz az ájulás zöld zsibon- gássalfűtött, tehetetlenséget sugalló göröngyös csapdájában mindaddig, amíg valaki föl nem emel, le nem porolja a ruhádat, be nem kísér az üzemorvosi rendelő olajfestékkel lemázolt, külvárosi vizeldéhez hasonlatos előszobájába. Alapjában véve minderről nem tudsz. Eltűröd, mert képtelen vagy másra. Halvány sejtelmek vesznek körül, és nem egészen biztos, amiről beszélnek.

Sokáig ülsz a kényelmetlen lécpadom félrebillent fejjel. Tudod, hogy ittvannak veled, de nem látod a fogfájós szomszéd

arcokat, mintha teljesen, de teljesen egyedül volnál. A nővérek vihorászása, műszercsörgés zaja szűrődik ki a bezárt ajtók mögül az L-alakú várótérbe. Szeretnél igy maradni, szeretnéd, ha sohase kerülne rád a sor, megúsznád kezelés nélkül. Igen, úgy érzed, nincs is már semmi bajod, akármelyik pillanatban fölállhatnál, elmehetnél.

A barátságos, megnyugtatóan, öreg arc alighanem az orvosé. Beszél hozzád és nem várja el, hogy válaszolj. Ez minden, ennél többet nem is szeretnél. Azért bízol meg benne, mert öreg. A káderlap- ja az arcára van írva. Nem firtatod, mi lehetett a bűne: pazarolta a vizet, a gázt, szabotálta a május elsejei felvonulást vagy éppen a templomi esküvőjén vesztett rajta. Látszik, beletörődött a száműzetésbe. A fiatalok mind ingerültek, sértődöttek, aljasok, kíméletlenül törekszenek fölfelé. Avval, hogy milyen áron, nem érnek rá törődni.

Elhagyod magad, mélyet lélegzet a hűvös gyógyszerillatból. Azután a fehér köpeny mord gyűrődéseire látsz. A szemed az ablakra téved. Egy vézna akác\ csapkodja mohó leveleivel a füstös üveget.

A gyárkapu vasrácsára kóbor újság- cafatot ragasztott a szél. Az idegen visz- szanézett. Ez az önkéntelen mozdulat árulta el. Egyébként kínosan ügyelt rá, hogy ne gondoljon semmire. Nem volt kedve emlékezni. Kidobták, elengedték? Ezek most valahogy mellékes szempont- nák számítottak. Esze ágában sem volt értékelni a váratlanul furcsa szabadságot,

Az inasok, mint valami régi jó ismerősre, úgy vigyorogtak rá a rács túloldaláról. Féktelen jókedvükben a nyelvüket is kiöltötték. Most is a szőke, köpcös járt elöl. Csak úgy virítottak a szépiái. Végül az üres sörösüveget is feléje hajította. Az'idegen nem ugrott el. Föl se merült benne a menekülés lehetősége, de a szükségessége se.

Az üveg közvetlenül a lába előtt■ csattant szét az aszfalton. Hátat fordított a rács vasára tapadt, kárörvendő, ifjú arcoknak, egykedvűségéből a trágár kiáltozás se zökkentette ki. S elindult a helyiérdekű üres megállója felé. A rozoga bádogbódé megvédelmezte az illetéktelen tekintetektől, módot adott rá, hogy belefeledkezhessék az öntudatlan várakozásba.

/