Petőfi Népe, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

művelődés / A MI PETŐFINK - ez a címe a kiskőrösi iro­dalmi múzeum új állandó kiállításának, melyet dr. Kiss József irodalomtör­ténész — Petőfi művei kritikai kiadásának szer­kesztője — gyűjtése, ta­nulmányai és rendező­könyve alapján, dr. Keré- nyi Ferenc, a Magyar Színházi Intézet igazga­tója tervezett. A tárlatot — mint arról hírt adtunk- Fodor András, József Attila-díjas költő nyitot­ta meg az elmúlt hét szombatján. t Petőfi pesti szobája, ahol több „Alföld”-vers született — részlet a kiállításról. Igazság és érzékenység Nehéz és kényes feladatra vállalko­zott a jeles Petőfi-kutató, amikor két éve a megyei múzeum felkérésére elvál­lalta a kiskőrösi állandó kiállítás főren­dezői tisztét. Közismert ugyanis, hogy nem csitultak el még a viták születési, és némely versének keletkezési hely- megállapitása kapcsán. Legendák emelnek ereklyévé errefelé konyhai bú­torokat, mészárosbárdokat, ivóedé­nyeket. „Igaz történeteket” sugdosnak a Petőfiről tanuló kisdiákok fülébe a nagyapák, a költő gyermek- és ifjúko­rát, halálát, „föltámadását” idézve. Születhet száz akadémiai cáfolat, a szí­vek hűségesek és termékenyek. Kiss Józsefnek tehát úgy kellett a kutatás igazságait bemutatnia, hogy azok a kiskőrösiek, vagy a „szőlő és bor” városába érkező irodalmi zarán­dokok érzékenységét ne sértsék. Ne akarjanak erőszakkal meggyőzni sen­kit. Ne „nevezzék” értetleneknek azo­kat, akik — akár a tények ellenében is — meg kívánják tartani őseik öröksé­gét. Kié Petőfi? Különös, elgondolkodtató, vitára sarkaüó címet kapott a tárlat: A MI PETŐFINK. Megkerülhetetlen a kér­dés, hogy kik, milyen jogon sajátítják ki maguknak a világirodalom jelesét, a magyar szabadság mártírját, minden magyar tiszta szavú géniuszát. A rendezőkönw szerzője úgy véleke­dett, hogy az Alföld szívében a szülő­ház szomszédságában, az e tájon élők Petőfijét szükséges megmutatnia úgy, hogy egyben a hűség fia — az oly sokat megvallott „idetartozás” is — méltó emléket kapjon. „Bács-Kiskun megye büszkeségét — vallja a kiállításvezető füzetke kéz­iratában Kiss József — a gyermek és ifjú Petőfit az alföldi táj, a rónaság dalnokát, a dalok és a pusztai emlékké­pek szerzőjét már fellépése idején a szí­vébe fogadta és azóta is magaénak te­kinti az egész ország olvasó es versked­velő közönsége. Nem sajátítja ki őt sen­ki, e megye lakói mégis elsősorban a magukénak érzik. Itt a Duna—Tisza közén született, tanult meg beszélni és nézett körül először a világban. Ennek öntudatos kiskun népe közt nevelke­dett, itt szerzett élményei és tapasztala­tai alapozták meg az ember szabadsá­gának és egyenlőségének elvére épülő, következetes erkölcsi és politikai érték­rendjét.” Kiss József remeikül össze tudta hoz­ni a tudós tanúságát az emlékhelyek „Petőfi-hívő” lokálpatriótáinak véleke­déseivel. A rendelkezésre álló keretek között, az életrajz e tájhoz kapcsolódó legjellemzőbb motívumaira figyelve, képes volt megfogalmazni „credón- kat”, megmutatni megközelítő teljes­séggel a MI PETŐFINKET. A hét PetŐfi-város A tárlaton látottak alapján Kiss módszere kikövetkeztethető: a hét me­gyei emlékhely — Kiskőrös, Kiskunfél­egyháza, Szabadszállás, Kecskemét, Dunavecse, Szalkszentmárton, Kun-; szentmiklós — sajátos Petőfi-képét megpróbálta letisztítani, majd össze­gezni. A végeredmény, egy új szintézis — mely részben békítés is,— megszívle­lendő, újszerű tanúságokkal szolgál idősebb, ifjabb helytörténészeknek, muzeológusoknak. Figyelmezteti a di­cső örökség őreit, hogy nem meddő vitákra, hanem az értékek megőrzésé­re, átadására kell szentelni az energiát; hogy tekintsék mindig fontosabbnak az opuszt, mint a gyermek, vagy serdü­lő cselekedeteit; keressék az üzenet má­nak szóló tanulságait. Az állandó kiállítás első termében egyébként (a bejárattól jobbra) Petőfi — 'keresztelési, iskolai stb. „anya­könyveinek” kópiáit láthatjuk. Az ok­mányok magyarázószöveg nélküli egy­máshoz rendelése mutatja, hogy a ku­tatás mára eljutott egy olyan higgadt állapotra, amikor — bár abszolút bizo­nyítékok nincsenek — vita nélkül elfo­gadható: Petőfi Kiskőrösön született. Ez akkor is tény, ha tudjuk, maga bizo­nyíthatóan elhatárolta magát a kiskő­rösiektől; éretten, felnőttként kiskun­nak, félegyházinak vallotta magát. A következő teremben a rendezők a költő tájélményét próbálják megidézni színes fotókkal, preparátumokkal, nagyméretű fotógrafikákkal. A versek és képek egymás mellettisége igazolja Petőfi rendkívüli tehetségét; hisz mégis csak egy géniusz kellett ahhoz, hogy ezen a kopár, lápos, árvacsalánt, kék szamárkórót, boglyosszekfűt s jobb ré­szein gabonát termő tájon csillagokat ostromló költészet szülessen. A harmadik terem — á teret ötlete­sen megbontó — fűrészfogas vitrinso­rában a hét emlékhelyet idézték meg a rendezők. Bizonyos, hogy ezek mellett, a Petőfi sajátkezű helységnév-aláirásai- val gazdagított tározóknál állnak majd leghosszabban az ide látogatók. Ez a rész az, amely megyei Petófi-múzeum- má avatja a kiskőrösi intézményt. Saj­nos a feliratok sok helyütt pontatla­nok, hiányosak. A képaláírások nem mindig világosak, a fotóanyag — bár felmutat ugyan néhány újdonságot — szegényes. A korabeli tárgyak nem töb­bek dekorációnál. E tárlósor anyagát a jövőben feltétlenül fejleszteni, gazdagí­tani kellene. Az újrarendezett bemutatóhoz tarto­zik a szülőház egyik szobájának kiállí­tása is. Az apró helyiségben a Petro- vics, illetve a Petőfi család emlékeit lát­hatjuk: fotókat, leveleket, okmányo­kat, gyászjelentéseket, melyek hasznos és fontos kiegészítői a MI PETŐFINK című anyagnak. Farkas P. József A Dr. Kiss József irodalomtörténész az anyakönyvek bemutatóján 175 ÉVE SZÜLETETT GARAY JÁNOS Háry János teremtője Nagy szerencséje kultúránknak, hogy nekünk is van hetvenkedő kato­nánk, hasonló ókori elődjéhez, a Plau­tus teremtette klasszikus figurához. Falstaff sem akárki a világirodalom­ban. Nos hát, méltó társuk Háry Já­nos, akit az egyetemes zenekultúra ma­gaslatára emelt Kodály Zoltán. Ily képpen befüllentette, bedalolta, betán­colta magát a világhírnévbe az obsitos vitéz. Arra következtethetnénk az Obsitos vitéz versciklusának felhőtlen pajkos- ságából, hogy teremtője, Garay maga is a felleghajtós bohémek vidor életét élte. Garay Jánosnak azonban nem adatott meg sem ilyen sorslehetőség, sem ilyen természet. Egyike ő legtragi­kusabb sorsú íróinknak. Olyan hősi halott, akit nem valamilyen Petőfi- szerű „nagyszerű halál” emel a kultúra halhatatlanjai sorába, hanem a viharos iramú, önpusztító, szakadatlan robot. 1812. október 10-én született Szek- szárdon. Már kamasz korában, a cisz­terciták pécsi gimnáziumában hatal­mába kerítette az olthatatlan munka­kedv. Méltóvá akart lenni szülei bizal­mára, áldozatvállalására. Anyja, Val­ter Zsuzsanna sokat várt tőle, mert hat élő gyermekének legidősebbje ígéretes hűséggel hallgatta kisded korától az estéli mesék sokaságát. Apja, a tisztes kereskedő, a szekszárdi árvák gyámja nagy reményekkel bocsátotta el Pécsre a minden bizalomra és támogatásra méltó tehetséges, szorgalmas gyerme­ket, ám a család önhibáján kívül anya­gi csődbe jutott, a pécsi diák pedig ön­erőből, házitanítóskodással menekült meg az elsüllyedéstől. Bátorságát bizonyítja, hogy tizenhét évesen Pestre költözött, s dacolva a kilátástalansággal, csupán munkabírá­sában bízva, dolgozva tanult az egyete­men, akként döntve, hogy a kecsegte­tőbb orvosi pályával szemben az iroda­lomnak áldozza életét, számolva az összes lehetséges megpróbáltatással. A baljóslatú eshetőségek sorra be is következtek. Bármennyit dolgozott le­gendás munkabírásával és akadémiku- si szintű műveltségével, az éhbémél többet soha nem juttatott neki a fukar élet. Mert amely lapokba dolgozott, azok is nélkülöztek, vigasztalanul. A Regélő, a Honművész, a Tudomány­tár, a Rajzolatok, az Athenaeum, a Jelenkor, az Aurora, a Hírnök, a Pesti Divatlap, a Budapesti Híradó, az Élet­képek megannyi orgánumai a magyar sajtó hőskorának, a reformkori eszmék terjesztésének, csak éppen arról feled­kezünk meg, hogy ezek a magyar nyel­vű fórumok hihetetlen nyomorúságban tengődtek, számról számra mentették át magukat a megszűnés veszedelmé­ből, míg aztán csakugyan megszűntek, hosszabb-rövidebb vergődés után. Képzelhető, milyen megélhetés adatott Garaynak ilyen kolduskörülmények között. Tizenöt pengőforint havonta már vagyonnak számított—ennek há­romszorosát kereste hetenként bár­mely egyszerű angol munkás a Lánchíd építkezésén. Pedig Garay ekkor már az Akadémia levelező tagja és a Kisfaludy Társaság titkára volt. Ő a magyar újságírás első mártírja, az önkizsákmányolás tragikus példája. Negyvenéves korára annyira megrok­kant, hogy vezetni kellett az utcán, de Ákos nevű fiának még ekkor is fárad­hatatlanul, szinte mániákus megszál­lottsággal diktálta Szent Lászlóról szó­ló eposzát. Akkora óriások között élt, mint Vörösmarty Mihály, Bajza József, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany Já­nos, igy- neki nem adatott meg bejutni a Pantheon legfényesebb csarnokába. De mindenki tudta róla, mily hatalma­sat cselekedett az aprómunkák belát­hatatlan sokaságával. Életművének mennyisége címek szerint is hasábokat tenne ki. Jellemző példa, hogy tőle származik minden idők legsikeresebb német—magyar nyelvű tankönyve, amely tizenkét kiadást ért meg 1840 és 1894 között, milliók hasznára. Szívszorító nyomorban hunyta le a szemét alig negyvenévesen, 1853. no­vember 5-én, de sírjához szinte egész Pest elkísérte a Kerepesi úti temetőbe. A mély elnyomásban szenvedő nemzet tízezer forintot gyűjtött árváinak és öz­vegyének. Ilyen áron tudta csak meg­szabadítani az ínségtől családját. G. M. TORNAI JÓZSEF: Isten nagy c ;söndessége* Isten nagy csöndessége előtt némuljanak el minden agyvelők. Félig élve, félig halotton jövendőmet kiszámítottam: Hallgatok éjben, akácvirágban: ezért mozdultam az anyámban? anyaggá török, megdicsőülök, szétver a lét, mint recsegő tököt. Holdra nézek, jég-fogú csillagokra, többet tud nálam egy olajfa! Üressé nyílok. Nem támadok föl, nem virrasztók a jázmin alatt többször. Véletlen vagyok, pillantra-lény, elpattanok az éggömbfény-zenén. Isten közönye megingathatatlan, koponyarésén belepillantottam. Magamban nem találtam a rendet, azt se, amit a természet jelentett. Ömlő, nagy csöndessége előtt némuljanak el minden agyvelök. * Ezzel a versével köszöntjük Tornai Józsefet 60. születésnapján. öreg Tódor Józsefre hirtelen szakadt rá a baj. Előző este még kiballagott a Tüzép- telepre, ahol a poros széndombok várták, s ahol három napja bukkant rá a kerítés tövében agyon­vert, vérébe fagyott kutyájára. Akkor úgy rázta az öklét az ég felé, hogy ha a maszatos, szürke üvegburá­hoz hasonló boltozat közelebb lett volna, szilánkokra freccsen az öreg Tódor öklétől, amely az aszalódott bőr alatt olyan, mint a folyó görgette, formátlan kődarab: egyre kisebb, de kő az azért. A Hetfún azonban az effajta lázadó gyász sem segíthe­tett. Hetjú — ami azért lett Hetfú, mert egy hétfői napon talált rá, az öreg Tódor a sínek mellett, a hétfő pedig azért hetjú, amiért az öreg szótárában a bögre hegre -3 egy hirtelenjében elökerített szívlapát közreműködésével vonult föld alatti örök nyugalmába, valamelyes megkönnyebbülésére az éjszakai széntolva­joknak, s kimondhatatlan bánatára az öreg éjjeliőrnek. így Hetjú akkor már nem lehetett jelen, amikor Tódor József három nappal később körbejárta a tele­pet, és megállapította, hogy .annyi a brikett, mint a tenger, hát minden bizonnyal nem kell egymást ölni a népeknek a kapu előtt már hajnali háromkor, mint ahogy az tavaly télen nemegyszer előfordult. Tódor József olyan elégedetten ballagott a sötét szénhegyek közt, mint hegyi manó a birodalmában, mert mi taga­dás, apró, szíjas kis ember volt. A felesége viszont annál derekabb. Tódor Józsefet ez sose zavarta, csak olyan­kor tűnődött el e méretek visszavonhatatlanságán, ha sörte haja alatt tapogató ujjai fájdalmas dudorokra bukkantak. Dehát ez már régen volt, akkoriban egy héten háromszor is ott könyörgött az árokparton virág­nevest játszó gyerekeknek: — No, kísérjen már haza valamelyiktek, támogassá­tok meg Józsi bácsit, fájnak nagyon a lábai... A lányok közül mindig akadt vállalkozó, pedig ta­pasztalásból tudták már, hogy ha a lábai nem is fájnak Tódor bácsinak, a feje rövidesen fájni fog. Amint ugyanis a derék Lici néni meglátta a kapuban szédelgő urát és mindenkori kíséretét, azonnal hozta a kissámlit, mely sámli Lici néni kezében a másutt használatos sodrófái helyettesítette. Különös módon a sajnálatosan gyakran ismétlődő aktusra mindig azonos helyszínen került sor: az udvar közepén porosodó körtefa alatt. Oszidőben a kissámli és a törzsnek neki-nekizuhanó Tódor József szükségtelenné tette a körteszüretet, po­tyogott az ágakról az apró termés, jó néhány dudorral hozzájárulva Lici néni nevelő célzatú veréseihez. Tódor József másnap nem emlékezett semmire. Vagy ha igen, nem kételkedett a dolgok igazságosságában, mert sohasem tette'szóvá, így hát a közbeeső napokon békésen és boldogan éltek. A közbeeső nap pedig egyre több lett, mert Tódor József jó ember volt, és jó apa. a lánya jövőjét nem akarta elinni, a lakodalomban is olyan józan máradt, hogy egyenesebben tartotta magát, mint tökéletes szélcsendben a gyertyaláng. lány Pestre költözött, a vő összkomfortjába. Megsiratták, és azonnal távolról szerették, egészen a két unoka gyors egymásutáni meg­születéséig, amikor is hol Lici néni költözködött szám­talan hazai csomaggal Pestre, hol a két írnoka még több pesti csomaggal a szoba, konyhás, minden komfortot fájdalmasan nélkülöző, s inkább Tódor József, mint a felesége méreteihez illő házba. Ez a ház olyan volt, mint a törpenövésű ember: egy darabig nőtt, aztán hiába minden kétségbeesett elhatározás és belső nekirugasz­kodás, végleg és visszavonhatatlanul megállt a fejlődés­ben. A ház fejlődésének legszembetűnőbb jegye a nyári­konyha volt ■.— ennél többre aztán sohasem tellett, s hogy így is marad, abba Tódor József akkor törődött bele véglegesen, amikor negyvenhat évi munka után megkapta az első nyugdiját, s azonnal jelentkezett a helyi Tüzép-telepen a nagykapun hirdetett éjjeliőri ál­lásra. Abból az egy nyugdíjból, ez azonnal nyilvánvaló­vá lett, akkor sem tudnak megélni, ha Tódor József és a kissámli találkozásai, valamint ezek költséges előz­ményei a múlt ködébe vesztek is. ódor József sétált hát a szénhegyek között, őriz­te az akácrönköket és a rég használhatatlan fű­részgépet, hajnalonként parolázott a fuvaro­sokkal, a mázsaháznál beleszippantott a kétségkívül szilvóriumtól illatozó fényes reggelbe, s indult a közeli ABC-be tejet venni. A tejet a felesége várta otthon, aki termetre és természetre változatlanul derék maradt ugyan, de az árokparton virágnevest játszó hajdani aprónép ugyanott és ugyanazzal foglalatoskodó utódai tudták: ha Lici néni azt mondja, hogy „no, kísérjen már haza valamelyiktek, támogassátok meg Lici nénit, fáj­nak nagyon a lábai...”, akkor bizony segíteni kell, mert Lici néni az utcai kútig elbotorkálni is alig képes. Szerencse, hogy Lici néni akkor éppen ült, amikor a Tüzép-telep vezetője megérkezett, mert ha a lába ép lett volna, akkor is gyöngülten kiszalad alóla a hírre, hogy az öreg Tódort, aki negyvenhat évig, szinte említésre sem méltó rövid időkre megállva, elbírta a kalapácsot, a hajnali munkásvonatok didergető hidegét és a hazaté­rő szerelvények embert emberbe préselő zötykölődését, aki ökle keményre edzett csontjaiban és Hetfuben bízva járta kivilágitatlan, poros éjszaka birodalmát, most ellenkezés és haladék nélkül megadja magát a kaszás­nak. L ici néni persze nem tudhatta, hogy az alattomo­san támadó görcs éppen akkor indult a szív koszorúereinek tájékáról további támadásra, amikor az öreg Tódor József elégedetten bólintott a koromsötét briketthegyek felé, megállapítva, hogy az idén már nem kell egymást ölniük a népeknek a kapu előtt, s hogy ez a csöpp meleg érzés versenyt rohant a szív felé a fájdalommal. A temetés harmadnapjára a lány, a vő és az unokák hazautaztak Pestre. Lici néni megértette, hogy a nagy bajt nem tetézhetik még nagyobbal, az ő testi-lelki fájdalmait nem vonszolhatja magával a szétszóródó család. Negyednap, amikor egyedül maradt, mamuszt húzott dagadt lábaira, és kiballagott a temetőbe, habár azt hitte, soha nem lesz képes odaérni. Rózsákat vitt, az utolsó októberi rózsákat, amik ott nőttek, mindjárt a nyári konyha oldalsó fala mellett. KOBLENCZ ZSUZSA: Októberi rózsák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents