Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

ÉRTÉKŐRZŐ SZOT-ÖSZTÖNDÍJASOK Vidákék szigetei K ülönös szigetet fedeztem föl Kecs­keméten. Mégpedig a város szívé­ben, a Nyíl utcában. Akik a régi­régi házban élnek és alkotnak: Nagy Mari és Vidák István. A megroggyant, bérbe kapott házacska betonudvará­ban több földkupacból nőttek már ki a zöld növények, bebizonyítva azt, hogy igenis megélnek a beton „hátán”. A fal tövénél kikandikáló földdarabba ültetett szőlő ugyancsak megtáltoso­dott az évek során, gazdagon termőre fordult és hüs árnyékot is ad. Csodálni- való látvány a virágok színkávalkádja az eső után hirtelen szikrázó napsütés­ben. Hát ez az a sziget... Folytathatnám tovább a hasonlatot: a Szórakaténusz Játékmúzeum,- ahol legtöbb idejüket töltik Vidákék, ugyan­csak egy szigetet képez. A gyerekek birodalmát, ahol önfeledten erezhetik magukat, próbára tehetik kézügyessé­güket. És erről a szigetről sokan távoz­nak gazdagabban. Talán nem is kell megjegyeznem, Vidákék nem elszige­telten elő emberek. Ellenkezőleg: na- yon is nyíltak, barátságosak. Szigetei­én öröm tartózkodni. Hadd kezdjem lakóik rövid, ténysze­rű bemutatásával. Mindketten Buda- esten születtek. Nagy Mari óvónő- épzőt, Vidák István gépipari és auto­matizálási műszaki főiskolát végzett. Foglalkozását nézve tehát óvónő és üzemmérnök a' két értékőrző. A Nép­művészet ifjú mestere kitüntető címet 1986-ig hordozták — a szó szoros értel­mében, hiszen sokáig ez volt beírva a személyi igazolványuk „foglalkozása” rovatába. Tíz évig járták az országot, gyűjtöt­ték az élményeket, a múlt emlékeit, fel­keresték az egykori mesterembereket, a különféle kézműveseket. De erről majd később ... Tavaly lettek iparművé­szek. Egy-egy esztendővel a negyedik iksz. előtt érte őket az öröm, a Magyar Népköztársasági Művészeti Alapjának tagjai közé sorakozhattak. Sok-sok szál köti össze Nagy Mari és Vidák István életét, a társi szövetségen kívül a három gyermek: István, Annamária és Rózsa. Diplomamunkájukat közö­sen írták. Kiállításokon együtt szere­pelnek. Egymás könyveinek társszer­zői. 1985-ben Bács-Kiskun megye mű­vészeti ösztöndíjasai. Egyszerre kapták meg a Szocialista Kultúráért kitünte­tést. tavaly. Most pedig SZOT-ösztön- díjjal jutalmazták okét. Mondja valaki, hogy Nagy Mari és Vidák elválasztha­tó ... 1972-ig külön utat jártak. Mari pél­dául gyógyszergyárban segédmunkás- kodott, majd a Malév alkalmazottja volt. István főiskolára járt, éppen Kecskeméten. Igazából egyikük sem tudta, mi lenne az, ami által teljes — és boldog — emberek lehetnének. Csak később sejtették, hogy megtalálták a célt... Ez pedig akkor történt, amikor egymásra találtak, és Gödöllőn tele- pedtek le. Nyakukba vették az orszá­got, sőt Erdélyt is. Minden létező hely­re betoppantak, érdeklődéssel ügyelték a kézműveseket, a fazekasokat, a gyé­kényeseket, a kosárfonókat, a kaskötő­ket. A Fiatal Népművészek Stúdiójá­nak tagjai, az amatőr néprajzi gyűjtők — mert azoknak tartották magukat kereken egy évtizedig — együtt éltek, dolgoztak a falusi mesterekkel, ellesték tudományukat, jegyzeteltek, fotóztak, rajzoltak. Aztán pedig a Néprajzi Mú­zeum könyvtárában búvárkodtak. Hallatlan anyag birtokosai lettek. A gyűjtőutak révén értékes források­hoz jutottak, melyek szerény töredékei könyveikben szerepelnek. Nagy Mari és Vidák István is azt vallja, aki nem szívott egy levegőt a népművészet öregjeivel, a paraszt mes­terekkel, nem ült le velük beszélgetni, nem nézett alaposan a dolgok mélyére, annak egyszerűen nincs joga ezt a mű­fajt művelnie, művésznek kikiáltania magát. Tegyük hozzá, Vidákék meg­annyi áldozatot is hoztak az ismeret- szerzésért, hiszen tíz esztendőn át nem volt munkahelyük, nem kaptak sehon­nan sem fizetést. És közben három gye­rekük született... Mi ez, ha nem áldo­zatvállalás egy ügy, egy cél érdekében? Azokban az esztendőkben, amikor az a bizonyos „nomád nemzedék” tagjai hallatták hangjukat, s tettek megannyi maradandót, úgy a népzenészek, mint a kézművesek, a fiatal népművészek. Gödöllőn a hajdani szecessziós koló­nia egyik házában laktak, Remsey Je- nöékhez közel. Amikor először belép­tek Remseyékhez, akkor érezték meg mindketten: hazajöttek. Vagyis a szá­zadforduló szellemisége az atmoszférá­ban is benne volt. Ennyi évvel később is! Másfajta élet tanúi lehettek. Új célo­kat találtak. Mindehhez a Remsey csa­lád segítette hozzá a két fiatal álmodo­zót. És egy véletlen szerencse. Az épület padlásán megsárgult Iparművészet cí­mű folyóiratokra leltek. Azokban ta­láltak cikkeket a népi kultúra felhasz­nálásáról, átörökítéséről. Ekkor vélték megtalálni azt az utat, melyet oly’ so­káig kerestek. Elképzeléseik, gondola­taik szinte szóról szóra megegyeztek a korabeli folkloristákéval. Űj sziget felé eveztek... Sajnos, Gödöllőn nem akadtak igazán megértő emberek, akik Vidákék tehetségének nyílt utat enged­tek volna. Hiába volt számukra „álom­világ” a „szecessziós otthon” — a reali­tásokkal mégiscsak szembe kellett néz­niük. Amikor Kecskemétre, a felépült Szó- rakaténuszba hívta őket dr. Bánszky Pál megyei múzeumigazgató, gondol­kodás nélkül igent mondtak. Szívük azért húzott Gödöllőhöz, hiszen csak egyesztendős szerződést írtak alá Kecs­kemétre. Azután itt ragadtak. Nem is bánják, egy percig sem. Tudnak a vá­rosban dolgozni, kellő támogatást kap­nak, például nemezügyekben. A közel­múltban lakótelepi lakáshoz is hozzá­jutottak. Az szintén sziget, csak más­fajta „tenger”-ben. És Kecskemét ugyancsak e^y földdarabka a hatalmas vízben — áttételesen azt mondhat­nánk, kapocsként szolgál kelet és nyu­gat között. Ezt akkor értettem meg iga­zán, amikor a minap, a Szórakaténusz közepén térdepelt egy türkmén asszony és csöndben nemezmintákat formált. Körülvették a németek, a holland, a svéd, az izlandi, az amerikai nemezba­rátok. Itt, Kecskeméten, együtt érez­tek, együtt alkottak. Hogy ez megtör­ténhet, ebben van kapocsszerepük Vi- dákéknak, e közép-európai „szigeten”. Nem véletlen, hogy SZOT-ösztöndí- jat kaptak. A forintokat okosan kíván­ják felhasználni. El akarnak jutni Grú­ziába, Kirgiziába, azokhoz az emberek­hez, akiktől maguk is tanulhatnak még. Már lektor kezében van a Hagyomá­nyos nemezkészítés Eurázsiában című 300 oldalas, sok-sok képpel illusztrált tanulmánykötetük. Oktató-népszerűsí­tő munkájukhoz szintén kellett a támo­gatás; további nemezkészítő tanfolya­mokat kívánnak rendezni. Művészi el­képzeléseik valóra váltása ugyancsak könnyebb a SZOT-ösztöndíjjal. A hetvenes évek „nomádjai”, a „puszta népi iparművészei” mintha cél­jukhoz értek volna. Bár, nem biztos, hogy mindannyian azt találták a szige­ten, amire vártak. Úgy érzem, a Vidák házaspár igen-igen gazdag tartalékokat rejtő helyen telepedett. le.Borzák Tibor SZABÓ LŐRINC: KATONA JUDIT: FODOR ANDRÁS: Hazám Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este. Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa, s addig terjed hazám határa, ameddig dz agyam elér. Nagyon szegény, ki büszkeségét más érdeméből lopja ki, s ripacsként a mellét veri azért, ami helyette érték: én azt szeretném, ha hazám, e föld, hol mindent, ami ember, vágytam példázni életemmel, lehetne egykor büszke rám. Mikor a gyerekek esznek.. f. Mikor a gyerekek esznek, akkor az anyák eléjük ülnek, nézik őket és megszépülnek. Mikor a gyerekek esznek, békesség száll a riadt szivükre: nem jöhet hét esztendő szűke. Mikor a gyerekek esznek, az anyák mindjárt kivirulnak, s tudják, reménnyel jön a holnap. Mikor a gyerekek esznek, a holdnak tisztább fénye támad: éhezője fogy a világnak. A cséplőgép megállt... A cséplőgép megállt, elroppant csattogása meghökkent hallgatásunk csendjén még lüktet egyre, de már a lányok göngyölik a szíjat, mezítláb elsietnek az ég porába veszve. Megyek hát én is fáradságom derengő esti ablak. Szeret a,széles út, a kutyák se miattam, csak a staféta kedvéért ugatnak. A FA KÖLTÉSZETE — SZŐRÖS JÓZSEF KLASSZIKUS KOMPOZÍCIÓJA Szántástól a kenyérszegésig Kik figyelték meg irdatlan távoli időkben, hogy az ember beleavatkoz­hat a növényvilág életébe? A mag mítoszánál nincs bámulato­sabb csodája világunknak! Csoda, hogy a jelenségek alaposabb megfigye­lésére, a változó élet megörökitésére benső parancsból újra és újra nekiru- gaszkodók -3 művészeket mondanék, ha nem tapadt volna annyi félreértés e szóhoz — számára kifogyhatatlan él­ményforrás a kenyér, a mag átváltozá­sa, a mindennapi teremtődése. Szőrös József hajdani alsólajosi gaz­da szinte eszmélésétől hordoz magában vetési, aratási, cséplési élményeket. Bo­rotva még nem érintette arcát, amikor kaszával a kezében búzatengerben ta­lálta a kelő nap. Jószerént még csak a maga gyönyö­rűségére próbált gondolatait és érzéseit kifejező formákat faragni a kezébe ke­rült nyersfából, amikor már érezte, hogy előbb-utóbb megcsinálja a kenyér történetét. Idős Szabó István kecskeméti kiállí­tását látva úgy döntött: ha a nógrádi művész hozzájárul hasonló indítékú, de természetesen más kivitelezésű, elté­rő hangulatú kompozíciók elkészitésé­(Straszer András felvételei) hez, akkor ö is kifaragja a kenyér histó­riáját. Gyorsan haladt a munkával. 1973 augusztusában Kecskeméten mutatta be alkotásait. A megnyitón Bánszky Pál így méltatta vállalkozását: „Déd­apjáig visszamenően minden őse pa­rasztember volt, faragásainak az lett a meghatározója. Szobrai olykor elbe­szélő jellegűek, mint a népmesék. Fara­gásaiban gyakran merít témát földmí­ves életéből, melynek klasszikus példá­ja a Kenyér története című, több mint két méter hosszú, négy tagolású kom­pozíciója. E faragásban a földművelés folyamatát, annak fontosabb mozza­natait emeli ki, indítva a szántás jelene­tével, ezt követi a vetés, aratás, cséplés, betakarítás, őrlés, sütés, a sort befejez­ni a plasztikailag különösen szépen megoldott kenyérszegés jeleneté­vel ...” Műalkotását megvásárolta a Ma­gyar Nemzeti Galéria. Legutóbb a Du- ,na menti folklórfesztivál keretében Ba­ján rendezett kiállításon láthattuk. Né­hány részletével köszöntjük az idén hetvenesztendős népművészt. „ *, | gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktóljáró gőzbikák is vannak, ■ amelyek az úton szinte megdöbbentik az em- • bért, ha az akácfák alól, pihentéből feléjük tekint. Sivítanak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már ke-\ rekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot. De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten- hatan állnak össze, hogy egyet megve­hessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonoso­kat, s mindenütt elcsépel. Mikor mind­ezt bevégezté, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulaj­donosnak a legényfia odafont járt Pesten, és kitanulta a masi- nisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csak úgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt. — Ha kis baja van a gépnek — vélik —, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban sok okos embör... Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúz­zák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amefy most érkezett. ( Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomo­kat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék. —- Apám, mi ez — kérdezi egy kurta férfiú. — Hát mi vóna — mondja az apja. — Masina. Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az furcsa, hogy szalmával álágyújtanak.s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásra akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak. g 2. ; ,v, z emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafont a Pestbe" a masinisz­■ taságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregeb­bek előtt nem igen szavalhat, aminthogy az \ & nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöb­TŐMÖRKÉNY ISTVÁN: Etái a dobban bet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul. Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik. A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a teltén abban hagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez a szokása, mert a nagy fehér buböcék kíváncsi­ak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk. ehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s igy előtte a gép füttyent- getései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehet­nek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a. járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbir- tokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúd- jaik is a fold alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az em­bert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés, tűzveszedelem és emberi szerencsétlenség — mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos. Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. Szava oly rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgat­ják és mondják: — Hejnye, ez mán mégis csak igazán furcsa dolog. Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No, nézd el, nézd... Mig^mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek kifütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki. A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosk- szabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosz- szabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos? ... Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétany­nyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etái nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyúj­taná át a szekérből a keresztet a gépre az Etái elé, mikor látja, mint valamely kereszt, Etái is becsúszott. Ordítja Sárhanyó Pál: — Megállj! H át hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etáit kie­melik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etái azelőtt se lehetett valami nagyon súlyos, I* most pedig még könnyebb, mert lábai neki ' 7 már nincsenek. Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány foláldoztatott. A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik: — Mit viszöl? ' Etáit. — Hát mi esött az Etallal? A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja: — A gép... E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etái lábait is. De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents