Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

művelődés Hét Érlelő találkozás a Nagy Firenzeivel Weintrager Adolf Dante-illusztr áriáiról • A nagy úti- társ, Vergi­lius. A képe­ken nagyon fontos szere-* pet kapnak az autográf glosszák. (Fent) 9 Vízió a purgatórium- ból... ' fogott tollat CVC Weintrager Adolf, hogy élete nagy élményét, az emberi szellem klasszikus alkotását, Dante Alighieri Isteni színjátékát „kép­szerzőként” is átélje, újrafogalmazza. A nagy költeménnyel való több mint fél évtizedes folyamatos és igen termé­keny együttgondolkodás mára egysé­ges grafikai művé teljesedett. Bár a gaz­dagító szellemi kaland zárását, a soro­zat legutolsó kartonját jó ideig még nem fogja megrajzolni a bajai mester — vagyis nyitott marad a továbbgon­dolásra — a nyolcvan tuskép teljes so­rozat. „Mi izgathatná a művészt, ha a lehe­tetlen nem?” — mondta mosolyogva, vállalkozásainak nehézségeire, kocká­zatára is utalva az alkotó. És aki rácso­dálkozott már egyszer is a grandiózus költemény teljességére, világosságára s egyben rejtelmességére, megértheti a kihívásra megfelelő választ kereső gra­fikus elkötelezettségét, szenvedélyét és hűségét. A Divina Comedia eddigi legjobb magyar fordításának alkotója, Babits Mihály írta Dantéról: „Ő volt az, aki polgárjogot adott a modem, köznyelvi költésben a magos és magasztos zsá- nemek. Bár célja inkább az ellenkezője volt: saját költeményében akart méltó elismerést adni az alacsonyabb és csön­desebb (szerelmi, komikus és natura- lisztikus) hangnemnek. Ezért is nevezi költeményét komédiának, amihez ké­sőbbi korok tisztelete az „Isteni” jelzőt csatolta. Dante egész életet akart adni — pokollal, purgatóriummal é menny­országgal — és azt is adott.” Az Opusz megszületésétől kezdve hatott, izgatott, termékenyített az európai művészetben. A szavak ihletett mesterei — Longfellow, Ratisbonne, Geor­ge, Szász Károly és Babits — versengtek azért, hogy nemze­tünk nyelvére átültessék a világirodalom halhatatlan kincsét. Dante munkája már a fordítások által is egyfajta szellemi közlekedő lett népek és irodalmak között. A literatúra jelesei mellett a társművészetek művelőit is megragadta a „túlvilág! utas” története. Magyarázható ez a pszichológia tanúságá­val, miszerint csak aktív megismerés létezik. A toll, az ecset, a formázókés mestere sem tud elsajátítani egy-egy művet, amíg nem próbálja meg lefordítani, lemásolni saját „alkotói nyelvére”. Dante „asszimilálásáért” is szinte versengtek a képzőmű­vészek. Botticellitöl Picassóig, Salvador Daliig, a nemrég elhunyt Gy. Szabó Béláig, vagy Kass Jánosig, Borsos Mikló­sig ... Koronként újraéled a vágy, képekbe formálni Dante szókatedrálisát. A nagy elődökhöz méltó szenvedéllyel és ihletettséggel fogott munkához a bajai mester is. A rövidesen kiállításon is látható képsorok a nagy műhöz méltó tehetségű művész munkáját dicsérik. Weintrager messze elkerülte a puszta illusztrálás zsákutcáját. Életét, világlátását, élményeit is egy­be tudta gyúrni a rendkívül kemény, nemes anyaggal. Hűsé­ges volt és szabad! Nem könnyű ez, ha valaki Dantéval foglalkozik. Látszik is a kartonokon a jobb megértésért, a teljesebb átélésért, a művészi pontosságért folytatott küzde­lem. Weintrager legnagyobb erénye azonban — és piktúrájá- ra is ez vonatkozik —-, hogy nem sürgette sosem a művek megszületését. Nem esett a ma oly sokszor kísértő müvészbe- tegségbe; nem vétkezett a sietséggel. Rilke irja: „Művésznek lenni azt jelenti: nem méregetni és nem számlálni; érdeklődni mint a fa, mely nem sürgeti a nedveit, s nyugodtan állja a tavasz viharait, nem félve attól hogy el nem jön a nyár...” A rajzos olvasónaplóból bizony­ság: érdemes komolyan kutatni a mélységeket... Az egyre gazdagodó Weintrager-életmű fontos darabja, a most hatvanéves mester művészi üzenetének summája ez a Dantéval való találkozás. Farkas P. József ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY: BISZTRAY ÁDÁM: Születésnapomra Csak ánnyi időt Új életet zengett anyám vajúdása, megszületett egy harangforma élet. Ásító sötétséget örököltem, egy putrinegyed vergődését. Harmincöt évet véstek az évek arcom redőibe. Ma van a harminchatodik, vajon vésik-e még és meddig? Arcomra feke tül a nyár színe: magamon hordom ... Csak annyi időt hagyj, kélni lássam a Napot, felszálló ködökben tisztulni nyárfáim jáspis templomát, csak annyi időt, míg sötét bójám a vetésben futó hullámból fölmerül, nyári erdőn a déli sugarat vércse nyitott szárnya szitálja rám, csak annyit még, feljussak a hegyre,. hol ritka tölgyesem alatt egy forrás bugyog örökké, s hadd fütyörésszek magamban — í 1 kérve lassú reggelt. MEZEY KATALIN: Fiatalasszony mondja BANOS JÁNOS: F ölrobbanhatnak Egyszer még az iskolapadban, hallottam, hogy a szomszédomnak elváltak a szülei. Kérdeztem, hogy mért és ő vonakodva mondta; — Mert az édesanyám mindég csomósra főzte a rántást. — / így hát én a rántást kislánykorom óta hideg vízzel simára keverem. Tőlem nem ezért válik majd el a férjem. Legyünk rábízva erre az éjre is legyünk a kivilágított toronydaruk gyönyörűségére rábízva a racionalizáló szalagokra nem az időre — csak a lyukkártyákra Hogyan kellene automatizálni a hallgatást hangtompítóval fölszerelni a szivet? Túl nagy itt a ketyegés fölrobbanhatnak a szentjánosbogarak! KÖNYVESPOLC Madárka Számunkra eddig ismeretlen szerző regénye érkezett el hozzánk az Európa Kiadó jóvoltából. Falvay Mihály for­dítása híven, tolakodás nélküli nyerse­séggel közvetíti az amerikai élőbeszéd erős fordulatait, kiszólásait, „kompo­nált slendriánságát” — amelyet már tucatnyi Mailer-, Updiker és egyéb mű­vekből megtanulhattunk, más árnyala­tokban'. A regényen belül külön re­gényt — megfigyelési naplót —- képező ornitológiái följegyzések, madártani észleletek is úgy bontakoznak ki, hogy látszólagosan szakmai tárgyuk messze­menően teret ad a lélektani elemeknek: egy mindenáron repülni akaró fiatal­ember átlényegülésének. Semmi ba­junk tehát a tolmácsolással, pusztán a kortárs magyar irodalomra pislantva jegyezzük meg: itthoni „madármitoló­giánk” fáradhatatlanja, Tandori Dezső a fordítással szinte a saját alkotásainak számát gyarapithatta volna... William Wharton könyvében a Ma­dárkának becézett címszereplő „repül­ni tudó lénnyé” — vagyis szükség­képp!?) elmegyógyintézeti ápolttá vá­lik. Már kiskorában, galambtollakat ragasztva gúnyájára egy gáztartály te­tejéről indulva tesz próbát, mely kis híján nyaktöréssel végződik. A madár­tenyésztésről azonban ennek ellenére sem mond le, a galambot a kanári vált­ja föl (a maga másfajta módján szépsé­ges és jelképes madár ez is). A fantázia, az álom és a szeretet révén Madárka besimul övéi: igazi övéi közé. Nem em­bermadár vagy madárember lesz, ha­nem „valódi” számyalója a létnek, - „akinek talpát végre nem nyomja sem­mi”. ’ A Párizsban élő, 1926-ban született Wharton egyébként különcnek tartott, szenvedélyes festőművész; regényeivel alig egy évtizede arat sikereket. Nagy biztonsággal szerkeszt, színesen ír, me­taforikus érzékenysége bizonyára a fontiekből is szembetűnő. A repülés­vágyban az emberiség egyik legősibb vágyát fejezi ki: a fizikai, anyagi kötel­mektől való szabadulás a lélek korlát­lan boldogságába csaphatna át. A szárnyalni tudó, a fölszárnyaló em­ber: Isten-közeli ember. Wharton hu­manizmusa a párhuzamosan épített, idősíkokkal dominózó regény háború­ellenes hátteréből tetszik ki: a gyermek­kori kenyerespajtás, a madarak világa helyett a hús-vér emberkét, a tucatos hétköznapiságát választó A1 a II. világ­háború európai hadszíntereiről sebe­sülten, kiábrándultán hazatérve igyek­szik barátját kiemelni a madárság révü­letéből. S ez úgy sikerül, hogy nem si­kerül; vagy fordítva: bár nem sikerül. mégis sikerül. Valóság és jelkép végle­gesen összeforr. Szilágyi Tibor plasztikus jellem- és pályaképpel kísérte a könyvet: az olva­só éppúgy örvend, mint az irodalmár, ha megszerezhető, jelentős szerzőinek sora újabbal gyarapszik. Nem hallgat­juk el azonban — Whartonnak csupán ezt az egyetlen müvét ismerve —, hogy főleg a „madaras” részekben túlduz- zasztottság érződik, A1 világban is sok a töltelékelem, a szerkesztés pedig mintha kamatoztatná Ken Kesey Száll a kakukk fészkére, illetve Dániel Keyes Virágot Algemonnak című regényeiből — a legkönnyebben kamatoztathatót (mindkettő jóval korábban keletke­zett). Az elmegyógyintézeti környezet, a szellemi-erkölcsi ragyogás és a jóvá­tehetetlen tompaság végletei közt ver­gődő hős — visszaköszön. Udvariatla­nabb, kegyetlenebb kifejezést kellene használnunk persze; nyersebbet. A Madárka végül is a többszörös teremtésfolyamat: az emberi önterem­tés figyelemre érdemes könyve. Kíván­csivá tesz William Wharton biográfiai' fehér foltokkal tarkított, szeszélyes éle­te és egyéb alkotásai iránt. S kíváncsivá persze a filmváltozat iránt, amely ha­marosan a hazai mozikban is megte­kinthető lesz. Tatján Tamás ~T^ohánka Pálnak a vérében volt a tekintély tisztelet. Valahol a vö- -M- rös és fehér vérsejtek között ró­zsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meggyőződhetett volna, de tehette ezt kevésbé időigénye­sen is. Elég volt Pohánka kétrét gör­nyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pillantást, ha az valamelyik felette­sét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó. i'r— Derék em­ber, eszményi munkaerő ... — ismerték el a fe­lettesek, és mun­káját, de főleg rendkívüli tekin­télytiszteletét ju­talmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is ve­gyül. A tisztelettudó Pohánkának több­ször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái becsmérlő kifejezésekkel illették a háta mögött. Legenyhébb esetben is talpnya­lásnak titulálták a tekintély tiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy fale­vélen araszolgató hernyóra. — Aljasok! —fakadt ki Pohánka a feleségének. ■■— Ezek el sem tudják kép­zelni, hogy létezhet tekintélytisztelő em­ber érdek nélkül is. Márpedig én az va­gyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rangban fölöttem állónak. — Nem viszed olykor túlzásba? — kérdezte aggódva az asszony. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képe­sek úgy odapofátlankodni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen értel­mezik a demokráciát! Ha én az igazga­tómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozíciójá­nak adom meg a tiszteletet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz dolgozójával. És ha tájékoztatom né­m pohánka örömét rögtön bekeri- tette az aggódás is. Mi lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsaszín vér­sejtjével? Még szerencse, hogy az igazgatói ki­nevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problé­májáról. Intézkedett, tárgyalt, repre­zentált, és már csak olykor villant fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekariká­zott beosztott múltja. TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS: Rózsaszín vér sejtek hány tiszteletlen kartárs igazságtalan megjegyzéséről, amit azok a háta mö­gött tesznek, csupán vállalati érdekből cselekszem, és nem személyes előbbreju- tásomat egyengetve. Édes szivecském, ez olyan, mint a magasabb matematika, és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt ■ sohasem fogják megérteni. V i s Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az intri- * » káktól. Mámoros önfeledt- séggel herdálta tisztelettartalékait, hi­szen akadt herdálnivalója bőven. És ki tudja, meddig herdálja még, ha egy vá­ratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató he­lyébe öt nevezték ki igazgatónak. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelben, két tárgyalás között az irodájában. <? legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül, és hirtelen nem tudta, hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágasnak, nagyméretűnek tetszett, és ő a fotelbe húzódva nevetsé­gesen jelentéktelennek. Mint aki téve­désből került oda, és aludt el —jutott eszébe hirtelen — az igazgatója jelenlé­tében, miközben nem átallott még hor­kolni is. — Elképesztő ... — motyogta, és a rajtakapottak gyorsaságával ugrott fel a fotelből. — Az ember adja meg a tisz­teletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól az embertől. Nem lehet lazítani! És mert rózsaszín vérsejtjeiben volt Pohánka Pálnak a tekintély tisztelet, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált, az igazgatót. Leste saját szavait, és ha úgy érezte, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. A kabátot óvatos tisztelet­tel segítette önmagára, és vigyázva nyomta kobakjára a kalapot is. Ha eszébe jutott egy vicc, készséggel röhö­gött, és árgus szemekkel figyelte a be­osztottakat. Ha valakiről rossz véle­ménnyel volt, azt rögtön „befújta" ön­magának, hogy aztán elégedetten nyug­tázza az igazgató szigorát az illetővel szemben. Otthon is igyekezett önmaga kedvé­ben járni. Külföldi italokkal, cigaretták­kal lepte meg Pohánka igazgatót, és a legjobb szabóval csináltatott neki diva­tos öltönyöket. ~Jk 'Tejével egyre ritkábban társal- j\J gott. Rájött ugyanis, hogy -A » Pohánka igazgató nem tart­ja megfelelő társnak az asszonyt. Beosz­tottként élhetett egy nyolc általánost végzett növel, de az igazgató élénkebb, izgalmasabb szelletni partnerre vágyott. Beadta hát a válókeresetet, és az asz- szony néhány idegroham múltán elköl­tözött. Egy közös barátjukhoz, aki a nehéz időszakban vigasztalta. Tk Maradt a lakásban Pohánka, j\/m az igazgatóval. Nem le- -k r-M. hetett mondani kellémes együttlétnek, mert az igazgató egyre ag­resszívebben uralkodott Pohánkán. Va­dászni meg römizni kényszerítette né­hány gombamódra termett befolyásos barát társaságában, és egy nyaraló épí­tésébe lovalta a Velencei-tó partján. Otthon örökké zsörtölődött, mindig kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert a szerencsétlen ember horkolt. Pohánka ezt szó nélkül tudo­másul vette, átengedte a hálót az igazga­tónak, magának meg a nappaliban ágyazott meg. Ezentúl így aludtak. Az étkezésnél is hasonló volt a hely­zet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Pohánka csámcsogott, és illetlen módon kenyér- darabkával törölte ki a zaftot. Pohánka egyetértettfőnöke kívánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve tá­madt az igazgatónak. Ez esetben Po­hánka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ö sörözött a nappali­ban, míg a csíkosabbat a hálóba vezette, és átengedte az igazgatónak. Napóleon konyakot adott neki, és Hindemithet tett fel a lemezjátszóra, mert az igazga­tónak fejlett zenei ízlése volt. Társalgásuk a legszükségesebbre szo­rítkozott, és csaknem kizárólag gondo­latban. Az igazgató meditativ alkat volt, nem szerette, ha fejtegetéseiben hangos szóval zavarták. Csak félindultabb álla­potában adott hqngos utasítást Pohán­kának, mire Pohánka megszeppentett bólogatott. Olykor igyekezett minél ki­sebbre összehúzni magát, legszívesebben bebújt volna a saját zsebébe a személyi igazolványa mögé. A ztán egy este végzetes dolog /[ történt. Problémákkal ter- -X JL hes, nehéz nap után fáradt, ingerült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a lakásban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kez­dett: — Egyedül akarok maradni! Megun­tam, hogy állandóan körülöttem sündö­rögjön. Ha már meglátom a pofáját, kiver a hideg verejték. Maga nem em­ber, hanem egy amőba, akinek nincs egy önálló gondolata. Maga egész életében csak másokhoz törleszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok magá­nak! Megértette?! Ki van rúgva! Azon­nal takarodjon a szemem elől! P ohánka reszketve hátrált az ajtó felé, és mint akit rakétá­ból lőttek ki, elrohant ott­honról. Aznap nem mert hazamenni, kint aludt az állomáson, a váróterem­ben, és másnap feléje sem nézett a mun­kahelyének. Amikor bekerült egy épületbe, a ki- lincstelen ajtó mögé, szomorú monoton- sággal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kéremszépen, mivel bántottam meg az igazgatómat. Még a gondolatait is lestem, és akkor egysze­rűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal kérem ... Pedig tessék elhinni, üzletve-' zetö elvtárs, jobban tiszteltem önma­gomnál is. így igaz, főportás úr kérem, még önmagomnál is...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents