Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-04 / 130. szám
4 • PETŐFI NÉPE *1987. június 4. horizont-tárlat gHHHHHHHHHHHI Megtekinthető és megvehető alkotások Aki igényes műalkotást,'egyedi ipar- művészeti tárgyat kívánt vásárolni a megyében, az felkereste a Képcsarnok Vállalat valamelyik üzletét, esetleg — ha pontosan tudta, kitől és mire van szüksége — valamelyik művész műtermét. A múlt hét közepétől azonban festmények, grafikák, fém- és faplasztikák, zománcképek, iparművészeti tárgyak, (megvalósítandó szőnyegtervek) várják vásárlóikat az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti galériájában is. Alkotóik a Horizont Művészeti Alkotóközösség tagjai. Idén április végén — mintegy harmincán — arra szövetkeztek, hogy lehetőséget teremtenek a vásárlók és a műalkotások állandó találkozására, a kortárs művészet új formában való menedzselésére. A tervek szerint az alkotóközösség egy folyamatosan bővülő választékot teremtve állandó kecskeméti (majd szegedi és esztergomi) kiállítótermeiben kínálja zsűrizett portékáit. Ezúttal valamennyi kiállított alkotáson látható egy fontos, kiegészítő adat: a mű ára. Ami az esetek többségében korántsem biztos, hogy megfelelő módon eligazít, s vásárlási kedvre hangol. A látványélmény mellett tűnődésre késztető már az a tény is, hogy ezek az árak az egyéni és kollektív kiállításokon tapasztaltaknál az esetek többségében jóval magasabbak. Közérzetét az sem javítja az érdeklődőnek, hogy a látogatás időtartamára — ugyancsak az árak, de a művek egy részének „biztonságos” szépsége miatt is — akár az egyik legelegánsabb budapesti galériában is érezheti magát. (Amit egyébként: is megtehet, ha nagyobb választékot, netán közismertebb neveket kíván, vagy a vásárlást egyértelműen „befektetésnek” szánja.) Más nézőpontból még örülhetne is, hisz ugyanannyiért — s jó esetben hasonló minőségben — jellegzetesen kecskeméti vagy szű- kebb környezetünkhöz kötődő tájélményekbe feledkezhet. Ez is lehet persze egyfajta külső „kapaszkodó” a műalkotáshoz. Az ismerős környezet, élettér által inspirált táj-, illetve létélményekben, hangulatokban, indulatokban esetenként nagyobb az esély, hogy a néző magán- és társadalmi életterében 'egyre inkább „otthon legyen”. Mindez könnyen visszájára is fordulhat, ha a rutinos, elegáns „leképezés”, nem más, nem több, mint gesztus a homályosan körvonalazott, de azért célba vett közönségnek. A tárlaton látható alkotások közös jellemzője, hogy formát nyert indulataik igen óvatosak, túlartikuláltak, emiatt aztán minden egy árnyalattal derűsebb, lekerekítettebb a kelleténél. Szinte minden műfajt átjár a klasszikus értelemben vett festőiség, a líraiság, az artisztikum, de sokszor öncélúnak tetszenek a szemet gyönyörködtető, változatosan kiegyensúlyozott harmóniák, az önmaguk szépségében tobzódó faktúrák, mintha bármilyen tárgy csak szintézisteremtésre lehetne alkalmas. Ennek jegyében változik hagyományos festészeti témává például a jól ismert Czollner tér vagy a Homokbánya és környéke. Hiányoznak a kiállításról az analizáló tanulmányok, a rajzos, festett töprengések, az eszméltető vívódások, a legszemélyesebb érzelmeinket előhívó, közérdekű intimitások, a nézőt partnerükké fogadó, gyöngéiket sem feltétlenül szégyenlő lapok, vázlatok, a legfontosabb problémákkal küzdő anyagok. Hiányukért nem tud kárpótolni az intelligens előadásmód, a tekintélyes mesterségbeli tudás. A kiállított anyagok alapján szinte teljes mértékben töröltetett a „palettáról” a groteszk, az irónia, a komédia és a tragédia. Pedig a hangnemi változatosság is hozzájárulhatna, hogy ki-ki rátalálhasson az egyéniségéhez szóló üzenetre, s hogy a képekre és tárgyakra (belső) igényt tartó látogatók párhuzamosan vásárlóvá is nevelődjenek. A jelenlegi kínálat mellett jó lenne, ha találkozhatnánk a művészek egyéni karakterét változatosabban — és többféle árban! — tükröző, a játékosságot, spontaneitást nem teljesen száműző darabokkal is. A válogatás további kérdéseket is felvet: nemsikerült rájönnöm, hogy mit keresnek ilyen mennyiségben egy kifejezetten vásárlási célból létrehozott kiállításon magángyűjtemények darabjai? Nem hiszem, hogy a jelenlegi anyagnak a jelenlegi árakon sikerülne az eddigiekhez képest rövidítenie a műterem és a vásárló közötti utat. Pedig mindkét félnek igen nagy szüksége lenne rá! A kiállítást június 8-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Karolyi Julia Kultúra és közösség Művelődéselméleti folyóirat színházi száma Színházi szakirodalmunkat gazdagító kis kötet a „Kultúra és közösség” című, kéthavonta megjelenő művelődéselméleti folyóirat ez évi első száma. Nem egyszeri olvasmány. A maga 112 oldalával az avantgárdnak nevezett színház egy szeletének kis kézikönyveként foglalhat helyet könyvespolcunkon, amelyet vissza-visszatérően forgathatunk a jövőben is. Tadeusz Kantor — a neves lengyel színházi rendező, festőművész — írásából szinte mottóként idézhetünk: „Vállaljunk teljes felelősséget azért, hogy színházba mentünk! Nem hátrálhatunk meg! Kalandok várnak ott ránk, melyeket nem kerülhetünk ki. A színház nem elégedhet meg a drámába foglalt valóság látszatával. A dráma valóságának a színpad valóságává kell átalakulnia.” A színpad valósága pedig teljességet feltételez: a gesztusok, a mozgás, a szó, a díszlet, a fény, a jelmez együttes, egyenrangú megjelenését. Az alkotásban részt vevő művészek csak igazi közösségben, egymás viszonylatainak teljes gazdagságát kifejtve dolgozhatnak. Kantor attól sem riad vissza, hogy a színészeket váratlan fordulatokkal, meglepetésekkel serkentse olyan előadásra, amelyben a szerep és alkotója megbonthatatlan egészben jelenik meg a közönség előtt, mindig azonos hőfokon. „Mindez azt szolgálja, hogy kiiktassuk az illúziót, az imitációt, hogy megteremtsük a színpad igazi realitását.” Az élet és a színház határait és hatásait feszegeti Eugeno Barba is, az olasz származású, Dániában élőalkotó rendező, Grotowski tanítványa: „Az életteli test több mint a pusztán életben levő. Az életteliség kitágítja a színész jelenlétét és a néző érzékszerveit. Bizonyos színészekkel szembekerülve a néző egy elemi energia vonzáskörébe kerül, aminek habozás nélkül enged is, még mielőtt egyáltalán felfogta volna az egyéni akciót, rákérdezett volna annak jelentésére és megértette volna.” Grotowski színházáról Jan Kott, az amerikai avantgárd hanyatlásáról és bukásáról Richard Schechner tanulmányát olvashatjuk. Kantor írásainak társfordítójaként, s három magyar vonatkozású elemzés szerzőjeként is meg kell említenünk a Kecskemétről indult Heltai Gyöngyi nevét. Paál István rendezővel (még Szolnokon) készített interjúja, Bulgakov Moliere-drámájának magyar előadásairól írt tanulmánya, valamint az 1986-os Országos Színházi Találkozó rendezői törekvéseit értékelő sorai az értékekre összpontosító előadások, irányvonalak kiemelésének képességéről tanúskodnak. A folyóirat színházi száma — melynek záró írásában Jeles András nyilatkozik „nevelési” színházáról — tágítja színházi horizontunkat, s elolvasását azoknak is ajánljuk, akik esetleg nem mindenben értenek egyet a kísérletező, a periférikus, az új utakat kereső színházi törekvésekkel. Gy. L. Bulgakov válogatott művei A moszkvai Szépirodalmi Kiadó Mihail Bulgakov válogatott müveinek kiadására készül Négy-öt kötetben az író legjelentősebb müvei szerepelnek majd. Az utolsó kötet kiadását az 1989 —1990-es évekre tervezik. Bulgakov még ötven éves sem tolt, amikor 1940-ben súlyos, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Különleges hely illeti meg őt azon írók között, akiknek alkotásai napjainkban újjászületnek. Bulgakov müvei újabb kiadásokat érnek meg, színdarabjait újra bemutatják. A Melódia zenés irodalmi összeállítást készített Bulgakovról. A két lemezből álló album címe: „ Mihail Bulgakov a kortársak visszaemlékezéseiben'’. A közelmúltban jelent meg Anatolij Szmeljanszkij „Mihail Bulgakov a Művész Színházban” című könyvéi melyben a szerző átfogó, művészien kifejező portrét fest az íróról és alkotásairól. A múlt év telén a Leningrádi Modern Balett Színház Borisz Klímán vezetésével premieren mutatta be a Mester és Margarita című müvének zenés színpadi változatát. Zenéjét Andrej Petrov szerezte. BUDAHÁZI ISTVÁN: Az oszlopok menetelnek A kisfiú a nagymamával ment a járdán. Mögöttük az édesanyja és Béla bácsi. Béla bácsi már hónapok óta járt hozzájuk, eleinte csak ritkán, de újabban már ott is lakott. Mióta Apa nem jár haza, 5 a férfi a háznál. A nagymama nem szerette Béla bácsit. Hallotta, amikor veszekedve mondta az anyjának: — Nem szégyelsz összeállni egy cigánnyal? Anya védekezett, hogy jóember, meg azt is mondta, hogy nem részeges, mint Apa volt. A kisfiú nehezen barátkozott meg Béla bácsival. Mindig összehasonlította Apával, aki játszott vele, a térdére ültette. Csokoládét most is kap, de ezeknek sokkal másabb az íze. Amit Apa hozott, az édesebb volt, kívánatosabb. Most a városban voltak, valamilyen hivatalban. Úgy értette, hogy Béla bácsi és édesanya összeházasodnak. Ő a nagymamával egy másik szobában volt. Látta nagyanyja arcán a dühöt, a haragot. Most hazafelé mentek. Az úton velük szembe alig-alig jöttek. Az őszi napsugár a kisfiú arcába világított szelíd-melegen. Aszemekáprázott. Egy-egy szembejövő férfiban mintha Apát látta volna. Ám kiderült, hogy ez csak a fény játéka. Újra lecsukta a szemét. Most világosan látta Apát, magas, szép alakját, s a hangját is hallotta. Ekkor iszonyú fájdalmat érzett az arcán, ütést. Egy betonoszlop állt előtte, annak gyalogolt neki. Arcát elöntötte a vér. Felordított. A nagyanyja ekkor megfordult, s látva a történteket, segítség helyett a kisfiúnak esett, s csak verte, verte. A kisfiú elterült a földön. A nagyanyja fölemelte, és ismét verni kezdte. Ekkor szólalt meg Béla bácsi: — Ne tessék ütni a gyereket, anyuka! Nem tehet róla. Biztosan elgondolkodott. Ám az idősödő asszonyt nem győzte meg, sőt az még dühösebb lett, s ezt mondta: — A fene egye meg a bamba kölykét! Nézzen maga elé, ha az utcán megy. Ne menjen neki az oszlopnak! S újra ütni kezdte a kisfiút, nem törődve azzal, hogy annak már orrából-szájából dőlt a vér. A kisfiú ordított addig, de egyszerre elcsendesedett. Már összeszorított fogakkal tűrte a verést. Azt még látta, hogy édesanya lép feléje tétován, mint aki nem akar, nem mer beleszólni a csetepatéba. Hirtelen nagy fényességet látott, s mielőtt sötét lett volna minden a szeme előtt, hangosan felkiáltott: Apa! OLVASÓNAPLÓ Blődli a köbön Hernádi Gyula új könyve — Hátamon fekve szaladgálok — hasonlít a szerző korábbi munkáihoz, az olvasó tehát nem zsákbamacskát vesz. Nem hát, hanem blődlit á la Hernádi: misztikumot és okkultizmust, kabalisztikát és komor tényeket. Ilyen mondatot: „a zseni legjellemzőbb tulajdonsága, hogy másoknál intenzívebben tud csodálkozni”, meg ilyenebbet: „a figyelem készséges hajóiba kürtjelek épültek, a csend megfontolt hullámzása a partig mosta, szorította a jelszavakat, a táviratokra öntözött betümin- tákat, az irgalom sajátértékeit”. Már csupán a fejezetcímek (ha ugyan fejezetcímek?! az ember sohasem tudhatja Hernádinál!!) is csettintésre késztethetik a blődlirajongókat. „A valószínűség kertjében férgek nyüzsögnek”, „Megbánásmátrix”, „Futó nem támadhat saját színével ellentétes színű mezőt” — eny- nyiből is egészen nyilvánvaló, hogy Hernádi legalábbis triplaadag fantáziával rendelkezik, mint egy közönséges homo sapiens (aki erre az egész könyvre — dicsérő hangsúllyal — a Szerzőtől vett idézettel talán csak annyit mondana: „Őrültség, amelynek módszere van”). Lehetne, persze, kimerítően is részletezni a legújabb Hernádi- művet, ám merőben fölöslegesen: se ilyenebb, se olyanabb az eddigieknél, s nyilván sokan fedezhetnek föl oldalain mélyértelmű megjegyzésnek is olvasható szójátékokat. Ettől a lényeg persze nem változik: Hernádi valószínűleg jót röhög a markába, hogy egy csomó embert megint átrázott, elvégre nem mindenki köteles tudni, hogy a Jelentés a Bermuda- háromszögről e kötetben már sokadszorra jelenik meg. Itt hívom fel továbbá az olvasók figyelmét, hogy a blődli jelleg a könyv oldalszámozásában is megmutatkozik: az autentikus, egyedül hiteles — a kiadó által a recenzens rendelkezésére bocsátott — kötetben a 384-es után a 401-es lap következik. Egy Hemádi-blődlit olvasva az ugyanis eszembe sem jutott, hogy netán hibás példányt kaptam volna. (Magvető Könyvkiadó, 1987.) Ballai József ■rányjelző Gépjárművezetés nyáron Az alkalmazkodás mint eszköz A nyár megérződik a forgalom változásán is: e hónap második vagy harmadik hetében üresebbek lesznek az autóbuszok. Megjelennek a kerékpáros, segédmotor-kerékpáros gyerekek az utakon. A hónap második felében megpakolt autók, lakókocsik, sátras utánfutók tarkítják a közlekedési képet. Megtelnek az országutak a nyaralni indulók járműveivel. A kivezető utak telítetté válnak, forgalmi dugók kényszerítik lassúbb haladásra a járművezetőket. Ez azonban — egy-egy dühödt, önmagát fegyelmezni képtelen vezető „megjegyzésén” kívül — nagyobb veszélyt nem rejteget magában. Ez csak a veszély előszobája! Amikor a zsilipek megnyílnak, a dugó feloszlik, a nyílt országút csábít arra, hogy az „elvesztegetett” időt behozzuk. Az eddig felgyűlt, türelmetlenségből fakadó belső feszültség oldódni kezd, s átcsap a rohanás őrületébe. Felelőtlen előzések, „egymásra ragadás”, a követési távolság meg nem tartása, mások útpadkára szorítása a veszélyhelyzetek sorozatát hozza létre. Az a vezető, aki tényleg pihenni készül és célba is akar érni, nem vesz részt a tülekedők hajszájában. Járművével jobbra húzódva annyi helyet vesz igénybe, amennyi biztonságos közlekedéséhez elegendő. Éberen figyeli a körülötte levő mozgást s a többiek szándékát segítve, azok manőverezését is. így nyugodtabban, biztonságosabban fog célhoz érni pár perccel később, mint ha száguldozna. Erejét meghaladó hosszú utat — egy napra sok-sok száz kilométert — sem tervez. Az egész napos, hajszolt vezetés csak erejét forgácsolná. Ő pedig pihenni indult. A teljesítmény változik Az ember „munkagörbéje” ismeretében tudjuk, hogy a teljesítmény a nap folyamán változik. Délelőtt 9—11 óra között tetőzik, s délután 4—6 óra között mélypontot mutat (éjszakai mélypont a két óra körüli időszak). A mélypontnál álmosságérzés keletkezik, amely lehet a statikus vagy dinamikus fojtás következménye. A nagy meleg is elősegíti a teljesítmény romlását. A meleg hatására szétszórttá, felületessé válik figyelmünk. Gyakran lesznek kihagyásaink, romlik mozgásunk ösz- szerendezettsége, s jármüvünket is durvábban kezeljük. A hosszabb ideig tartó vezetés a fokozott figyelemösszpontosítás következményeként kifáradáshoz vezet. Ez az állapot természetesen nem egyszerre következik be, hanem — egyéntől függően — különböző előjelek után. Jó ismerni ezeket az előjeleket, mert ha már érezzük a fáradás tüneteit, feltétlenül meg kell állnunk pihenni. A fáradás jelei először az érzékelés területén jelentkeznek: csökken az észlelés pontossága, nő az érzékenységünk a különböző zavaró hatásokra (ingerlékenyebbek vagyunk), az emlékezet és a gondolkodás gyakrabban kihagy, nő a cselekvési idő (bár ezt nem nagyon vesszük mi magunk észre), a megszokott mozgásokat akadozva, zökkenőkkel tudjuk csak végrehajtani. Nem pihent állapotban, erőltetett vezetésnél a túlfáradás jelei sokszor hallucinációban jelentkeznek. A vezető a jármű előtt tárgyakat, járműveket, embert vél felfedezni. A látványhoz közelebb érve tapasztalja, hogy csak képzelődött. Ez a jel már komoly figyelmeztetés, az elalvás előtti utolsó emlékkép lehet. Csak kipihenve folytassuk az utat! Gyermek a kocsiban A gépjárművezető figyelme még szét- szórtabbá válik, ha gyermek is van a gépkocsiban. Sőj! Ha több gyermek is van a kocsiban, akkor a vezető figyelmének szükségszerű további szóródása várható. Amennyiben gyermeket, illetve gyermekeket visz az autós, célszerű, ha legalább még egy felnőtt utasa van, aki felelősséggel tud bánni a kocsiban utazó apróságokkal. Fontos, hogy ne a gépkocsi vezetője figyelmeztesse, fegyelmezze, nyugtassa a gyermekeket, mert ezzel figyelmének egy része nem a biztonságos közlekedésre irányul. Az első ülés veszélyéről nem is kell szót ejteni. De nem figyelhet a gépjármű vezetője arra, hogy a hátsó ülésen elhelyezkedő gyermek nem nyitja-e ki a kocsi ajtaját, nem dob-e ki valamit az ablakon. Közismert jelenség az első két ülés" mögött középen álló, vagy a hátsó ülésen hátrafelé nézve térdeplő gyermek, akitől a belső visszapillantó tükör nem használható. Vajon mi történik ezzel a gyermekkel egy esetleges vészfékezés esetén? A hideg- és melegfrontok hatása A meteorológiai tényezők jelentékenyen befolyásolhatják a gépjárművezetők teljesítményét. Az időjárási frontok kedvezőtlen hatást fejtenek ki az emberekre. Frontok hatására feszültségérzés, ingerlékenység, szorongás léphet fel. Ilyenkor csökken az alkalmazkodóképességünk. A balesetek mintegy egyharmada (!) a frontok átvonulását megelőző, illetve a következő 4—4 órás időszakban következik be. Aszerint, hogy a körülöttünk tartózkodó légtömeget hidegebb vagy melegebb levegő váltja fel, beszélhetünk hideg-, illetve melegfront-átvonulásról. Vannak, akik a hideg-, vannak, akik a melegfrontra érzékenyek. Célszerű figyelni a meteorológiai jelentéseket és az érzékenyek ennek tudatában — frontok idején — nagyon óvatosan közlekedjenek! Kerékpárok és vezetőik A kerékpárosgyermek-balesetek arra vezethetők vissza, hogy egyrészt a gyerek nem ismeri saját képességeit, annak határait, másrészt esetükben a legfőbb motívum, hogy a legkisebb erőkifejtéssel a leggyorsabban haladjanak. Emiatt csak akkor fékeznek, amikor már közvetlen az ütközés veszélye, és csak akkor néznek körül, amikor ezt már feltétlenül szükségesnek vélik. A mozgékony jármű arra csábítja őket, hogy az úttesten éppúgy viselkedjenek, mint a játszótéren, a parkolóban, a gyalogjárdán vagy a gyalogos zónákban. * A kivilágítatlan, prizma nélküli kerékpár a gépkocsi tompított fényszórójának fényénél legfeljebb 37, távolsági fényszóró használata esetén legfeljebb 75 méter távolságból válik láthatóvá. Ha a kivilágítatlan kerékpáron hátul vörös prizma is van: az értékek 60, illetve 95 méterre növekednek. Ha ezt a kerékpárt prizmával és fényvisszaverő fóliával is felszerelik: tompított fénynél 130, országúti fényszórónál 180 méterről már látható. Ha vezetőjének ruháján fényvisszaverő öv van: 150, illetve 260 méterről észlelhető. A kivilágított kerékpár már 500 méter távolságból jól látható. * A kerékpár láthatóságát a szembejövő jármű fényszórójának vakító hatása jelentősen rontja. Általában akkor a legkedvezőtlenebb a helyzet, amikor a szemből jövő jármű az előttünk haladó kerékpárral egyvonalba ér. Mind a hátsó vörös prizma, mind a jármű kivilágítása szükséges, mert a kettő egymást kiegészíti. Legkedvezőtlenebb, ha a szemből jövő távolsági fényszóróval, a kerékpárt követő pedig tompítottál halad. Ilyenkor a ki- világitatlan kerekpárt csak 16—20 méterről lehet meglátni. A kivilágított kerékpár ilyenkor 110—410 méter közötti távolságból már látható. Az idős személyek elsősorban mint kerékpárosok és gyalogosok veszélyeztetettek a forgalomban. Bár részvételük aránya magasabb a balesetekben, mint a többi korcsoporté, hibázási gyakoriságuk nem nagyobb. Hibáik speciálisak. Látásélességük csökken, a fényérzékenység küszöbe emelkedik. Romlik a szem alkalmazkodó- és valamelyest a színeket megkülönböztető képessége. A tárgyak felismeréséhez az idős embernek nagyobb fényerősségre és hosszabb megfigyelési időre van szüksége. A látómező beszűkül. A kétkerekű jármű elsökerékfékjét nem csupán akkor kell használni, ha a hátsó meghibásodik, hanem az optimális lefékezés érdekében mindig a hátsóval együtt kellene működtetni. A kerékpárosok az első fék csekély hatásossága miatt nem használják azt, s így nem is tanulják meg a helyes fékezést. Később ezt a helytelen fékezési technikát gyakran a motorkerékpárokra, mopedekre is átviszik, s ez nagy sebességről történő fékezésnél veszélyes lehet. Optimális sebesség, relatív és abszolút gyorshajtás Tudnunk kell, hogy csaknem minden szituációban létezik egy legkedvezőbb sebeség, amellyel közlekedve a baleseti kockázat minimális lesz. Legkedvezőbb sebességértékről beszélhetünk különböző veszélyhelyzetekben, az elsőbbségadás szituációjában, előzés közben, a folyamatos, lakott területen belüli haladásnál. Először vizsgáljuk általában a veszélyes helyek, zónák megközelítésének legkedvezőbb sebességértékét! A veszélyzónát úgy kell megközelíteni, hogy ha szükséges, meg tudjunk állni, tehát a féktávolságot kell figyelembe venni. Nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy a veszélyes helyeken nem jó túl sokáig tartózkodni. Célszerű minél előbb elhagyni a veszélyzónát. Nos, ha a két ellentétes szempont között kompromisszumot kötünk, akkor azt kapjuk, hogy az ilyen helyeket kellő óvatossággal, megállásra és gyorsításra egyaránt felkészülve kell megközelíteni, igy mindkét feltételnek eleget tehetünk. Ha szükséges, meg tudunk állni a veszély előtt, viszont ha lehetséges, akkor a lehető legrövidebb idő alatt át tudunk haladni a veszélyt hordozó szakaszon. Érdekes módon előzés közben is létezik egy legkedvezőbb sebességkülönbség-érték, amely mellett az előzési úthossz a legrövidebb. Ez az érték általában az előzendő jármű sebességének másfélszerese. A gépjárművezetés során megkülönböztetjük az abszolút és a relatív gyorshajtást. Az abszolút gyorshajtás vétségét akkor követik el a vezetők, ha az adott helyen túllépik a megengedett sebességértéket. Relatív gyorshajtásról viszont akkor beszélhetünk, ha a gépkocsivezető a személye, járműve és a környezete által egyaránt befolyásolt biztonságos sebességnél gyorsabban hajt. Ez akkor is igaz, ha egyébként a megengedett sebességet nem lépi túl.
