Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

1987. május 1. • PETŐFI NÉPE • 5

'ff• Wörtz Ádám rajza

KISS BENEDEK:

Tavaszi lázban

Két fa között

harkály hullámlik át,

tavaszi lázban

üzemel a világ,

csattog a metszőolló,

kapák nyele fényesedik

tenyerektől, nyéltől tenyér

kérgesedik,

tavalyi vöröshagyma

nyuszifül-szárat tol föl,

puha szőnyeget sző a tyúkhúr,

venyigerakás füstöl,

asszonyi nevetés szikrája csap fölé,

telten

az adomázó vadász basszusa

beledörren,

kerékpárjára dől,

úgy ugratja a menyecskét;

elhúz egy asztmás Trabant;

szeretnéd

nyugtatni sajgó tagjaid, leülsz a padra, rágyújtasz s nagyot tüsszentesz a képedbe cirmoló napba.

A KIVÁLÓ NÉPMŰVELŐ

„Itt nyitva minden ajtó

CSORBA GYŐZŐ:

Jó munka

Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akármily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretők mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fény változását felhővonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását

ha csak azt lesed ki s úgy mondod el

hogy attól fogva- már mindenkié: jó munka volt.

0 Hincz Gyula rajza

Valószínűleg nincs Bács-Kiskun népműveléssel foglalkozó szakemberei között olyan, aki a nevét sem hallotta. Ahogy minden bizonnyal Tiszakécske lakosai közűi sem sokan ráznák tagadólag a fejüket, ha megkérdeznénk: ismerik Pólyák Albertet? S talán ez az, ami már önmagában is minősíti a népművelőt. Hiszen ahhoz, hogy jó munkát végezzen a közművelődés szolgálatában, kontaktust kell teremtenie minél több emberrel, hogy megismerhesse az adott településen élők kulturális érdeklődését, igényeit, szokásaikat. De önmagukért beszélnek azok az elismerések, díjak, kitüntetések is, amelyeket a Tisza-parti kisváros Arany János Művelődési Központjának 33 éves igazgatója magáénak mondhat. Közöttük a Szocialista Kultúráért Illetve az e szakmában legrangosabbnak számító Kiváló Népművelő kitüntetést is.

— Lakiteleken születtem, Kecskeméten érettségiztem, majd visszamentem szülőfalumba klubvezetőnek, a helyi művelődési házba — meséli Pólyák Albert. — Négy évig dolgoztam ott. Közben elvégeztem a főiskolát levelező tagozaton, 1976-ban kaptam meg a népművelői diplomám, s még abban az évben kineveztek a tiszaalpári művelődési ház igazgatójának. (Később egyetemi diplomát is szereztem.) Ez teljesen új létesítmény volt akkoriban, aminek nagyon örültek a helybeliek, s örömmel várták, illetve fogadták a különböző rendezvényeket, programokat. S azt hiszem, minden népművelő örömmel teszi a dolgát, ha látja, hogy sokakat érdekel mindaz, amit szervez, kínál. Nagyszerű éveket töltöttem Alpáron. Csak érdekességként említem, hogy tornaterem híján, még kispályás focibajnokságot is rendeztünk — osztatlan sikerrel

— a művelődési ház nagytermében.

— Alpár után Kécske következett. Miért jött el?

— Azért, mert hívtak. Ez 1981-ben volt.

— Mi várta, mit örökölt, mik voltak a tervei, elképzelései, amikor a ház igazgatója lett?

— Vitathatatlan, hogy a település vezetőit már akkor is jellemezte az a

— ma változatlanul ható, sokszor sajátosan kécskeiként emlegetett — szemlélet, hogy a kulturális életet is kiemelkedő, jelentős figyelmet keltő kezdeményezésekkel, illetve azok következetes támogatásával kell pezsdíteni, fellendíteni.

— Például?

— Ilyen volt például a Szitakötő bábegyüttes, mely nemcsak az országban, hanem a nemzetközi porondokon is hírnevet szerzett. De említhetném a népi együttest — énekkart és citeraze- nekart —, vagy az 1976-ban alapított tiszakécskei alkotótábort, mely azóta is a képzőművészet figyelmet érdemlő bázisa nyaranta városunkban.

— S a szervezője kezdetektől az Arany János Művelődési Központ. De térjünk vissza az előbbi kérdéshez: mit örökölt, mik voltak az elképzelései, tervei?

— Már a nyolcvanas évek elején látszott, hogy látványos, nagy neveket felsorakoztató, ám annál kevesebb értéket, tartalmat felmutató műsorokkal, nagy rendezvényekkel, haknikkal a közművelődést szélesíteni lehetetlen.

S a tévé általános elterjedésével, a video megjelenésével különösen az. Mindezt igazolták azok a közvélemény-kutatások is, amelyeket a lakosság körében végeztünk. Megvallom, én mindig is a teljesen nyitott, úgynevezett faluház vagy közösségi ház híve voltam, ahol nyitva minden ajtó és kielégíthetők a legkülönbözőbb igények.

— Ellentétben azzal a népművelői szemlélettel, amely a „nagyestélyis” rendezvényeken kívül, úgymond alantasnak tart a művelődési házban, központban szinte minden mást?

— Valahogy így. Szóval megpróbáltunk nyitni, s ma is igyekszünk nyitottak maradni. Igen népszerűek például a gyakorlati ismereteket adó tanfolyamaink, melyeken a targoncavezetéstől a gépírásig, a kazánfűtéstől az angol és német nyelvig elsajátíthatják az érdeklődők (a számuk már-már meglepően nagy) mindazt, aminek hasznát vehetik, szükségét érzik. Működik kertbarátszakkör, ebtenyésztők klubja, sőt még a horgászok is itt intézik ügyesbajos szervezeti dolgaikat.

— Ha jól tudom, azért az amatör művészek, népzenészek sem maradnak házon kívül...

— Csak citerazenekarunk négy van jelenleg. Közülük a Tisza ’83 külföldön is gyakran közönség elé lép. S hogy a kécskei citerakultusz nem hal ki, arra garancia a 10—12 éves gyerekekből álló kiscsoport, illetve az ugyancsak általános iskolás diákokból verbuválódott, 25 fős, Kodály Zoltán nevét viselő zenekarunk. Kerámiaszakkör kettő is működik intézményünkben: kezdőknek és haladóknak. Igen népszerű a gimnazistákból alakult honismereti, továbbá a számítógépes szakkörünk. De említést érdemel például a Barátság klub is, az öntevékeny közösségekről szólva, hiszen tagjainak száma mintegy 140 jelenleg.

— Ahogy szavaiból kivettem, a gyengécske, bár a tapasztalatok szerint általában nyereségesnek számító haknik rendre kimaradnak a kécskei műsortervekből.

— így van, mert azon szerencsés művelődési intézmények közé tartozunk, amelyek — megfelelő tanácsi támogatás mellett — nincsenek rákényszerítve, hogy giccses, értéktelen, olykor egyenesen gusztustalan produkciók esetleges nyereségét latolgatva válogassanak, amikor programjaikat tervezik.

0 A Tisza-parti kisváros művelődési központja.

• Pólyák Albert

— Miért, mennyi a költségvetésük, s ebből mennyi a támogatás?

— Évi 3 millió 400 ezer forinttal gazdálkodunk, aminek az 50 százalékát támogatásként kapjuk, a többit bevételeink jelentik. Gondolok itt a házinyomdánkra, a különböző bérleti díjakra, de a diszkók is szépen hoznak a „konyhára”.

— Hány alkalmazottja van az intézménynek?

— Főállású tizenegy. Többségük azonban több mindenhez ért. Van olyan munkatársam például, aki tanfolyamokat, műsorokat szervez, de ő a mikrobuszunk sofőrje is ... Természetesen anyagilag is érdekelt mindenki, hogy többféle tevékenységet vállaljon, üresjáratok ne terheljék munkaidejét.

— Több mint öt éve tagja a Magyar Népművelők Egyesülete országos elnökségének. Tapasztalatai?

— Szaporodnak. Az az igazság, hogy engem a népművelésnek mindig a gyakorlati része vonzott leginkább, vagyis soha nem vágytam olyan hivatalba, ahol a szervezeti és elméleti kérdéseknek kell szenteljem minden energiámat. Az azonban vitathatatlan, hogy a népművelés terén az elméleti tanácskozások, tanulmányok stb. formájában felvetett, elemzett problémákat a legtöbb esetben maga a gyakorlat szolgáltatja, és természetesen a vita, a megoldás keresése a gyakorlatot hivatott szolgálni. Éppen ezért szívesen vállalok részt az egyesület munkájából. Az elmúlt évek során tagja lehettem több olyan munkabizottságnak is, amely a közművelődés egy-egy jellegzetes területét vizsgálta országos kitekintéssel, nagyon alaposan. Ezek — ahogy az egyesület tanácskozásai is általában — nagyszerű lehetőségek arra, hogy országos viszonylatok, lehetőségek részletesebb ismeretében vizsgáljam, gondoljam át saját munkámat, ugyanakkor megannyi ötlettel, tapasztalattal gazdagodhatom, amiket hasznosíthatok. Es természetesen ez a lényeg ...

Koloh Elek

MŰVÉSZETI ALKOTÓKÖZÖSSÉG ALAKUL

Nívósat, de eladhatót

Kecskemét párt- és állami vezetőinek, valamint az itt alkotó művészekegy csoportja együttgondolkodásának eredménye a Horizont Művészeti Alkotóközösség. Az alakulást jó néhány összejövetel, megbeszélés, vita előzte meg, most már —jóllehet a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának szentesítő pecsétje még hiányzik—nyugodtan leírhatjuk: lesz Kecskeméten alkotóközösség. Ez ügyben kerestem fel műtermében Bagi Béla festőművészt, aki mindvégig lelkes támogatója volt az ötletnek. Hordozható irodájából, egy aktatáskából szedegeti elő a hivatalos papírokat.

A húsz alapító tag között olyan neveket olvashatunk, mint Zsuga Sándor, Noel Ö. Gábor, Túri Endre, Bozsó János és Goór Imre festőművész, Eskulits Tamás és Kerekes Ferenc szobrászművész, Szoboszlay Péter, Molnár Péter, Balanyi Károly és Csáky Lajos grafikus, Törőcsik Jolán és Probstner János iparművész, Bahget Iszkander fotóművész. Aláírásával jelezte belépési szándékát két Csongrád megyei alkotó is: Sinkó János festőművész és Somogyi Emőke textiltervező. Bagi Béla nem palástolja örömét, amikor kiderül, hogy újságcikk készül az alkotóközösségről. Mint mondja, rendkívül fontos ez esetben a nyilvánosság, hiszen céljukat csak akkor tudják elérni, ha minél többen tudnak róla.

— De mire is szövetkeztek az alapítók?

— Magyarországon a Képcsarnok Vállalaton kívül csak egy-két intézmény foglalkozik a kortárs művészeti alkotások értékesítésével, a művészek menedzselésével. Elenyészően kevés a műtermi vásárlás, nálunk nem divat az alkotókat felkeresni. Majdhogynem ugyanez vonatkozik a kiállításokra is. A legritkább esetben hívják föl a látogatók figyelmét arra, hogy a képek

megvehetők, kínálásról pedig szó sincs. Az alkotóközösséggel — itt a megyében — ezt a visszás helyzetet szeretnénk oldani.

— Mint a korábbi beszélgetésekből kiderült, egyfajta gentlemen's agreement alapján, a Cooptourist Kéttemp- lom közi új irodájában kapnak — ingyen — kiállítóhelyet.

— így igaz, s ezt a lehetőséget kár lett volna kihagyni. Sajnos, ott nem sok hely jut az alkotásnak, éppen ezért már most a továbblépés lehetőségén

ondolkodunk. Szóba került, hogy érbe vennénk a mostani színházi jegyirodát a Rákóczi úton, ha már a színháznak nem lesz rá szüksége. A Széchenyi sétányon lévő, eredetileg is hasonló célra kialakított helyiségekből is szeretnénk kapni, ahol raktározni, zsűrizni lehetne. Eddigi -tárgyalásaink alapján bizakodunk abban is, hogy állandó bemutatótermünk lesz Szegeden, az Oskola utcában, s az esztergomi Vármúzeum igazgatója is segítő szándékáról tett tanúbizonyságot.

— A Cooptouristnál külön személyt nem alkalmaznak a műalkotások eladására. Mindenki foglalkozik vele, ami szinte ugyanazt jelenti, hogy senki sem.

— Már egy korábbi beszélgetésen

szóvá, tették az érdekelt művészek, hogy éffajta vállalkozásba nem érdemes dilettáns módon belevágni. Mint említettem, az utazási iroda csak ai első lépés lesz. Amint meglesz a pecsétünk, alkalmazunk egy igen tapasztalt, széles ismeretségi körrel, megfelelő kapcsolatokkal rendelkező menedzsert. Csak akkor jutunk egyről a kettőre, ha őt, és a jövendő bemutatóhelyeink eladóit is anyagilag érdekeltté tesszük az üzletben.

— Igaz, hogy a megyében ez lesz az első alkotóközösség, de konkurenciának még mindig ott a Képcsarnok. Feltételezem, hogy csak alacsonyabb árakkal lesznek versenyképesek.

— Nekünk abból a szempontból szerencsénk van, hogy nem vagyunk adó- kötelezettek, s csak rajtunk múlik, hogy a nyereségünkből mennyit költünk rezsire. Éppen ezért mi olcsóbban tudjuk majd kínálni az alkotásokat, mint egy vállalat.

— Az elsődleges cél: az eladás, vagyis a piacra dolgoznak. Nem veszélyezteti-e ez a művek színvonalát?

— Alkotóközösségünkbe csak alaptag léphet be, ezenkívül a színvonal biztosítékaként szolgál az, hogy kizárólag a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által zsűrizett munkákat állítunk ki, azaz kínálunk megvételre. Nem lesz könnyű minél szélesebb vásárlóréteg igényének megfelelni, vagyis eladható alkotásokkal jelentkezni, úgy hogy ezek nívósak^ legyenek, s a közízlést formálják.

Kormos Emese

Darvas József:

OROSHÁZI MÁJUS ELSEJE

(Részlet az író Egy parasztcsalád története című regényéből)

... az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl sajátosan magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jelképeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1-i tüntetésen piros-fehér-zölddel szegélyezett fehér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsavarták kezükből ezt a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték, — úgy elfojtották sanyarú hétköznapjaik minden jobbat akaró törekvését is .. . Pedig szavaikon keresztül a magyarság legmélyebb, legősibb rétege kért életet.

Az 1891-es tüntetéssel azért is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhároméves süldőlány volt még akkor, — de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ö csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek és végigszaladt a hír a tanyák között: visszajött Kossuth Lajos, igazságot tenni a szegényeknek ...

Szabó József „kiérdemesült" földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha

egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. Es ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát:

— Hát biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve — mondja még égyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide- teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel. De már átadtam a helyemet a fiataloknak, mert én tőlem telhetőén megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben!

— Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Úgy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha már. kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül

is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két Csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be, — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesz- szük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visszajöttek a szolgabiró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbotránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Útközben nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én intézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják." De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez:

— Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg.. .

— Az Ördög menjen az ördögbe!. ..

— Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!...

Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak a leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött., Csendőrnek színét se lehetett látni. Úgy két óra tájban aztán hírül hozta valaki, hogy a Nagy utcán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az utca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokra hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás

zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsókat szedett föl a földről, és a következd pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesitettek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehérlovas csendőr volt kíméletlen. Útána- vágtatott a mellékutcába menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közölünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visz- szakaptuk a lobogót és fölszenteltük. Most is ott van még a földművelöegylet tulajdonában.

(