Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
KÓS KÁROLY-KÉPESKÖNYV • A sztánai házról készített linómetszete. Tenni, ahogy legjobban lehet Majdnem száz évet élt. Majdnem száz év alatt mennyi baj érhet egy féüg-meddig német eredetű erdélyi magyart, aki székely ezermesterként vállalta magára a művész, az epííesz, az író," á politikus Feladatát? Élete'egyik főművét, a két kezével teremtett, bámúlátös egységű Varjűvárát feldúlták a világháborúban; a források szemérmesen hallgatnak róla, hogy kik és miért. Igaz, rendbe hozták, amolyan nyaraló lett a kis nyomdát rejtő kőház, ahol a szinte középkori módon formált könyvek születtek, a modern tömegáru csúfságától megriadó angol Morris és Ruskin szellemi útmutatását* követve. De az idős mester, bár nyolcvankét éves koráig maga kaszálta kolozsvári kertjében a füvet, már nem szívesen ment el a Varjúvárba. Van ebben a nagy szeretettel összeállított albumban egy kép: a Mezőgazda- sági építészet című könyv címlapja. Akkor készült a tankönyvféle, amikor éppen félreállították, a 40-es évek végén. Pedig 1945 után éppúgy elfogadta a történelmi változásokat, mint 1920 után. Baloldaliakkal mindig barátkozott, de sose volt párttag. Talán ennek is köszönhető, hogy nem történt nagyobb baja, mint hogy méltatlan munkakörbe helyezték, igen kis túlzással mondhatni, hogy disznóólát terveztettek vele szakmánybán. S mit csinált? Megpróbálta a legtisztességesebben végrehajtani a büntetésfeladatot, mindazok javára, akiknek az adott gazdasági épületekkel dolguk lehet. Hogy három évtizeddel korábban az utolsó Habsburg-király koronázásának dekorációját tervezte, a tehetséges különc gróf, Bánffy Miklós keze alatt? Jóízű emlékezést írt az esetről, s nem bánta, hogy így múlik el a világi dicsőség (s a múlás különben is csak átmeneti lett). Sokat meditálnak ma arról, mi hasznosabb, a lelkes Kossuth- vagy a borúlátóan szervező Széchenyi-típusú magyar; számomra a sors megszabta feladatokat vállaló Kós Károly a példakép. Aki mindig az angol nyelvi fordulat alapján cselekedett: do your best, tedd, amit te a legjobban megtehetsz. A Sas Péter által szerkesztett és a filozófus Tordai Zádor szövegeivel kommentált képesköny egy meg nem írt, de fölöttébb szükséges nagy monográfia illusztrációs anyagát foglalja magába. Kezdve a szülővárostól, Temesvártól, a műegyetemi felvételi bizonylaton át -r- melyen még sch-val írta a vénét — a korai rajzokig, tervekig, melyeken fel-feltűnik egy horgas orrú székely „harisnyás” legény ön- portréjellegű alakja, s az erdélyi építészetre oly jellemző magyarvalkói templom képe. Micsoda kor volt ez az építészettörténész szemszögéből! 1910 körül menynyi minden épült, milyen gondosan, gyorsan és jó minőségben, néha még az 1945 utáni elhanyagolást is kibírva! Nem csoda, hogy később a középosztály „boldog békeidőknek” nevezte ezt a kort. Kós életművének döntő szakasza is ehhez az időhöz kötődik: ekkor épült fel a sztánai Vaíjúvár, az Állatkert egyes részei, a Varosmajor utcai iskola, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum, a zebegényi templom és a főváros egyik legharmonikusabb épülete, az óbudai református papiak . . . Az 1920 utáni könyvművészeti életmű bizony egyben amolyan pótcselekvés is volt — tanulmány Erdély köveiről, Erdély köveinek egymásra rakása helyett. Ázt hiszem, semmi sem jellemzőbb Kós Károlyra, mint amit Benkő Samunak mesélt: olcsó, papíron értéktelen földet vásárolt, s aztán két kezével kiszedve a köveket, feljavította a talajt. Ilyen ember volt. Hogy aztán filozófiája, a transzilvánizmus mennyire volt életidegen, más kérdés; az bizonyos, hogy a román király és a magyar kormányzó uralma helyett valamilyen demokratikus köztársaságról álmodott. Helytállása a nehéz időkben példa az utókor számára. Életművét jól illusztrálja — a szó szoros értelmében — Sas Péter Képeskönyve. Sz. A. • Kós Károly linómetszetei az Erdély körei című kötetből 27>KRiQTlSZlSMIRnE 28-TaRBCZKdl-HAz A megtalált Tornyai-képek Baján Beszélgetés Bodnár Éva művészettörténésszel Június 12-éig láthatók a bajai Türr István Múzeumban Tornyai János, a csodával határos szerencsével meglelt képei. A kiállítást Tornyai életművének legjelesebb ismerője, Bodnár Éva rendezte és nyitotta meg, akinek a közelmúltban megjelent Az újra felfedezett Tornyai című könyve hatalmas si- • kér lett. A mesterről, a könyvről és önmagáról kérdeztem Bodnár Évát. — Az életművel Tornyai 1936-ban bekövetkezett halála után senki sem foglalkozott. Egyetemi tanulmányaim végeztével, 1947-ben ő volt a témája sikeresen megvédett doktori értekezésemnek. Róla irt első könyvem 1956- ban, a második pedig harminc év múltán, tavaly jelent meg. Az utóbbihoz erős indítékot adott az 1984-ben megtalált 717 festmény, és egyben jó alkalmat a teljes életmű bemutatására. Hiszen addig hiányzott a feldolgozáshoz egy időszak. Véletlenül éppen a Baján készült képek kerültek elő! tárlata, és ettől kezdve meleg barátság fűzte Éber Sándorhoz, akinek háza valóságos művészeti központ szerepét töltötte be. Megfordult benne a Liszt Ferenc Kör által rendezett hangversenye után Dohnányi Ernő, Hubay Jenő, Sauer Emil, gyakori vendég volt Fülep Lajos. Nem sokkal Tornyai Bajára jövetele előtt, 1928. április 9-én hangversenyezett itt Bartók Béla is. Rövidesen, október 8-án a mester kiállítást rendezett, elsősorban a Baján alkotott műveiből, és e tárlat nagy erkölcsi és anyagi sikert hozott számára. A következő esztendőben ismét itt töltötte a nyarat és szándékában volt harmadszor is idejönni. Ezt azonban megakadályozta súlyos betegsége. Ezt írta Éber Sándornak 1930 júliusában: „... nagyon beteg lettem, azt hittem, magyarán mondva, hogy üresen hagyom a csizmámat . .. — a Te jó voltodból és kedvességedből Baja már valóságos második hazám." • Tornyai János: Vihar a pusztán. — Hallhatnánk erről az időszakról részletesebben? — „Lemenekültem Pestről, ahol a rettenetes nagy meleg miatt semmit sem dolgozhattam, s itt üdülök, dolgozgatom jóízűen Baján” — írta a mester egyik levelében 1928 augusztusában. Valóban „jóízűen”, mert bámulatos bőséggel születtek remeknél reme- kebb képei. Több változatban örökítette meg a festői szépségű tájat Szivárvány a bajai Sugovica felett címmel, és százszámra alkotta kisméretű képeit, egy-egy témáról egész sorozatokat. Különböző megvilágításban arasznyi deszkalapokra festette, szinte ontotta benyomásait. — Volt-e Tornyainak kapcsolata a bajai művészvilággal? — Természetesen. Először Szász Géza író és szőlőbirtokos hívta meg a Petői-szőlőkben levő tanyájára. A város pezsgő szellemi életére jellemző, hogy Tornyainak már 1909-ben volt itt • A bajai kiállítást Bodnár Éva művészettörténész nyitotta meg. — Tudom, hogy Ön jól ismeri a városi. Honnan e vonzódás? — Mondhatom: Tornyai munkásságát tanulmányozni nem is lehetne e város ismerete nélkül. De meleg barátság fűzött az Éber családhoz is. Idősebb Éber Sándorról én írtam az első katalógust, és jó néhány kiállítását nyitottam meg Éber Annának és ifj. Éber Sándornak. — Bodnár Évától mindig számíthatunk valami meglepetésre. Mi a legközelebbi terve? — A következő már meg is valósult. Két éve mentem nyugdíjba a Nemzeti Galériától, melynek alapító tagja voltam. Nyugdíjban vagyok tehát, de nem tétlenül. A könyvnapra megjelenik új könyvem Kard és ecset címmel, amelyben a XIX. század magyar történelmi festészetét, többek között Madarász, Benczúr, Halápy és mások munkásságát dolgoztam fel. Gál Zoltán / /ff] ) Vettünk egy kétszázötve- j ÍT\J • 1 nes új Jawa motorkerékpárt és egy bőrtáskát, amit a nyakba lehetett akasztani. Sok vita után megegyeztünk abban, hogy én mindig elviszek magammal negyven—ötvenezer saját gyártmányú forintot és felváltom. Volt egy régi könyve a molnárnak, amiben benne volt ábécésorrendben, hogy mikor és hol van vásár, vagy éppen búcsú. Én aztán mentem a búcsúkba, vásárokba és váltogattam fel a pénzt. Sanyi csinált egy igazolványt, hogy én a lottón ezen és ezen a héten vagy húzáson négyes találatot értem el, és ennyi- meg ennyi ezer forintot nyertem. A papíron rajta volt a lottóigazgatóság bélyegzője is — ami ugyancsak Sanyi remek munkája volt. Én aztán mentem, és jártam az országot, ahol vásár, vagy éppen búcsú volt. Megálltam az egyik sátornál, vettem egy fagylaltot, és az egyik gyerek kezébe nyomtam. A másiknál vettem egy pohár málnát, a harmadiknál egy bábhuszárt, a negyediknél egy pörgettyűt. Szóval két-három forintos dolgokat vettem. Egy-egy búcsúban vagy vásárban, ha igyekeztem, fel tudtam váltani úgy húsz—harmincezer forintot, de volt rá eset, hogy többet is, na nagyon rákapcsoltam a „váltásra". Gyűlt a felváltott pénz, egy láda már csaknem tele lett vele. Sanyi gyártotta rendületlenül a százasokat. De aztán nekem a fejembe szállt a dicsőség, az átkozott ital rövidesen véget vetett működésünknek. Eleiben csak otthon ittam hármónk társaságában, de aztán én magam egyedül is alaposan a pohár fenekére nézegettem. K. faluban voltam vásáron. Felválthattam úgy húszezer forint körül, amikor is meguntam a dolgot, és a vendéglőhöz motoroztam. Nekiálltam inni. Már alaposan beszedtem, amikor belépett a kocsmába egy eléggé toprongyos cigány. Egyik lábán bakancs, eléggé ócska, a másikon egy gumicsizma szár nélkül. Ócska zakóján gomb nem volt, egy madzag fogta össze rajta a zakót. Inge csupa kosz. Kalapjának színét a vastag zsír- és porrétegtől nem lehetett megállapítani. Hóna alatt egy ócska kopott hegedűt szorongatott. — Hé ácsi! — kiáltottam neki, amikor megláttam. Jöjjön ide és húzza el a nótámat! — Hát mi a nótája uram? — kérdezte a cigány.— Hé, kocsmáros! Hozzon ide egy litert a zenész úrnak! A kocsmáros azonnal ott termett a borral. Adtam neki egy százast, akart visz- szaadni, de én leintettem. Ugyan kérem, mondom én, úri ember nem csibész! Tegye el a többit. A cigány jól meghúzta a literesüveget, kabátja ujjába megtörölte a száját, és aztán áliához szorította a hegedűt, majd skálázott rajta. — No akkor húzd el nekem cigány azt a nótát, hogy: Jegenyefák, meg a nyárfák nem nyúlnak az égig!... Húzta a cigány aztán egyik nótát a másik után. Négy-öt nótát húzhatott el, amikor intettem, hogy elég. Ráhúztunk egyet, aztán belenyúltam a táskámba, elővettem egy köteg százast és a cigány kezébe adtam. De, hát, há ... át... ez sok ... Ö...Ö...Ö hebegett a zenész a sok pénz láttán. — Ne makogj, more! — ordítottam rá. Tedd el, aztán húzzad tovább! A cigány az ingébe dugta a ban- kóköteget. — A következső, uram? — kérdezte tőlem, miközben ócska hegedűjét stim- melgette. — A következő az, hogy: Álla malom, áll a vitorlája, mondom neki, miközben felhajtottam egy fél üveg bort. Húzta a cigány rendületlenül. Ismét egy köteg százast nyomtam a cigány kezébe. Azt is hirtelen a keblébe rejtette. Már vagy négy köteg százast adtam a cigánynak, amikor odajön egy rendőr, és kéri az igazolványomat. Az rendben is volt. De a sok pénzt honnan vette, hogy ilyen köny- nyelműen szórja, kérdezte a rendőr, miközben a nyitott táskámban meglátta a sok pénzt. Hogy honnan?— hát innen, és odaadtam a „Lottóigazgatóság’' igazolását — amit jó előrelátóan Sanyi készített. A rendőr elolvasta, aztán csak eny- nyit mondott: hát ha nyerte, akkor azt csinál vele, amit akar, mondta és visszaadta a papírt. Amíg a rendőr velem volt elfoglalva, a cigány kereket oldott negyvenezer forinttal. Gondolom, életében nem hegedült össze ennyi pénzt, pedig már hatvan körül járhatott. A két társ nem nagyon örült költekezéseimnek. Sanyi sokat veszekedett emiatt a molnárral, akinek az ötlete volt a pénz felváltása. De hát mit tehettek. Az esetet nem jelenthették a rendőrségnek. Viszont engem sem fheneszthettek, mert gondolom, tartottak attól, hogy lebuktatom őket attól függetlenül, hogy akkor én is buknék velük együtt. így aztán mindig kövesebb felváltott pénz került a közös kasszába. Ittam, fizettem, sokszor egy kocsma egész vendégserege a hamis pénzből rúgott be. Tolna megyében, Szekszárd mellett Decs községben voltam a búcsúban a pénzfelváltó kör után. Magammal vittem hatvanezer „saját" gyártmányú forintot. Vagy húszezret felváltottam, aztán meguntam az egészet, motorra ültem és berobogtam Szekszárdra. A Garay Szálloda és étteremben kötöttem ki. Bent sokan voltak, üres asztalt nem is láttam. Szólok az egyik pincérnek, hogy nem-e lehetne egy asztalt valamiképpen szereznem. Azt nem uram, — közölte velem rideg hangon a pincér, és már ment is, de én visszaintettem. — Idefigyeljen, ha szerez nekem asztalt, adok öt darab ezrest! Nézze, ez nem mese! —- mondom neki én, és kihúztam a táskámból egy köteg százast, és az orra elé tartottam. A pincér meghökkent — gondolom azt hitte, hogy én csak úgy „bedobtam" az ötezer forintos ajánlatot az asztalért. Nos, aztán az lett a nóta vége, hogy lett egy asztal, három székkel, és egy váza szép őszirózsa is került elő valahonnan. Rendeltem egy üveg szürkebarátot. Közben szólt az andalító zene a táncparkett túlsó sarkából, teljesen benépesedett a terem. Sokan álldogáltak asztalhiány miatt. Én „császár" voltam, két üres szék is volt az asztalom mellett. Már éppen a harmadik üveg szürkebarát volt az asztalomon, amikor egy csinos szőke nő megállt az asztalomnál és azt kérdezte, hogy szabad-e az egyik szék. Hogyne, csókolom, tessék leülni. A hölgy leült, és beszélgetni kezdtünk. (Folytatjuk)
