Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-14 / 88. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 14. Kultúrák, kényszerek Sokáig folyt a vita:, áru-e a kultúra vagy sem? Érvek és ellenérvek csatároztak egymással, ám a valóság kemény tényei mára eldöntötték a kérdést. A kultúra — olykor meglehetősen szokatlan köntösben jelentkezve — igenis jó pénzért eladható, tehát: áru. Az új és új műveltségi és szórakoztató divatok esetében a közönség azonnal és érzékenyen reagál, hajlandó sorban állni, vagy megfizetni azt, ami kell neki. Hirtelen, szinte a semmiből keletkezett — a legmodernebb médiák közvetítésének segédletével <iz új, eltérő minőséget kínáló Á Iturúlis piac. Mára valóságos dzsungel alakult ki: könyvek, hanglemezek, kazetták és videofelvételek ontják az áldást, hihetetlen változatosságot, formai és tartalmi újszerűséget sugallva. A hivatásos kiadók mellett megjelentek a különböző kiadói társulások, gmk- k, az ilyen-olyan kiadói fedőszervek, melyek az éppen aktuális szenzációt (divatos szerzők) dobják be a köztudatba — hihetetlen gyorsasággal és leleményességgel. S főként: jó nyereséggel! A mai emberek többsége aligha éri (érheti) be azzal a jövedelemmel, amit a munkahelyén keres a nyolc óra alatt. Kutatja és meg is találja a mellékes jövedelmek sokféle forrását, amivel fenntarthatja megszokott életnívóját, sőt némi gyarapodást is produkálhat. így aztán már nem futja sem idejéből, sem energiájából másra, mint a szórakozásra, kikapcsolódásra, az ilyen jellegű művek (film, hanglemez, video) fogyasztására. Fura ellentmondás keletkezik ennek következtében: az egyén munkájában mind igényesebb, mind nagyobb szakmai műveltséggel van jelen, kevés szabadidejét részben szakismeretek megszerzésére, részben a teljes kikapcsolódásra, igénytelenül tölti el. S ebbe az életformába már alig férnek be a kísérletező irodalmi müvek, filmek, az avantgárd legújabb képzőművészeti fejleményei. Az új közönség már nem is tagadja ezt a fajta művészeti megnyilatkozást, egyszerűen nem vesz tudomást róla. Átnéz a kortárs művészet feje fellett, bonyolultságát, kódrendszerét nem értékeli, nem kívánja megfejteni. A szakadék tehát az elit és tömeges művészet, kultúra közt nem csökken, hanem nő. Kétségbe kell-e esnünk emiatt? Egyáltalán: valóban csak szakadék van a két szféra közt? Én úgy látom: az áthatások ma is megvannak, legföljebb rejtettebbek, nehezebben hozzáférhetőek. Gyakran megfigyelhető, hogy mind az az érték, gondolati, érzelmi képződmény, ami a magas művészetben létrejött, sajátos .fordításban" bár, de beszivárog a tömegkultúra tartalmaiba, eszköztárába. Az elkülönülés tehát nem okvetlenül terméketlen állapot, inspirativ tényezőket is tartalmaz mindkét kultúrkörben. Ami nem célravezető: valamiféle ál- kultúrdemokratizmus jegyében hamis egységet teremteni. Ösz- szemosni a mind karakteresebb különbségeket, egyiket a másik ellen fordítani. A szórakoztató tömegkultúrától számonkérni a nembeli tartalmakat, műfajaitól a stíluseszményeket, vagy fordítva: a magas művészettől a közérthetőséget, az azonnali .fogyaszthatóságot". Kényszerek hatnak hát a jelenkori kultúrában, amely még a leírtaknál is sokrétűbben tagolt. Ezek kibontakozása, a részek pólusok köré rendeződő vibrálása teremtheti meg azt a világot, amely egyszerre kaland és kihívás, szórakozás és önmegvalósítás. Ha minden szférájában a minőség elve uralkodik, akkor a vele kapcsolatot teremtő egyén csak nyerhet. Személyiségének (néha rejtett, takargatott) igényeit elégítve ki. P. L fiatalokról - fiataloknak Sokat tesznek városukért FILMJEGYZET Szörnyek évadja Képriportokból, tudósításokból, a filmnovellából közölt részletekből már a forgatás idején értesülhettek a nézők, hogy sok év után ismét összeállt a Jancsó-stáb. A kitüntetett figyelem érthető, hiszen A zsarnok szíve című, 1981 -ben készült alkotása óta most jelentkezik először Magyarországon forgatott filmmel Jancsó Miklós. Nem újdonság, hogy a Hernádi Gyula társalkotói közreműködésével készült produkciónak javarésze éles ellenérzéseket váltott ki nézői és kritikusai között egyaránt. Nem történt ez másként a Szörnyek évadja esetében sem, legalább olyan indulatokat kavart máris, mint a korábbi alkotások. A téma legfeljebb csak a hazai színek miatt kelthet némi meglepetést, hiszen nap mint nap túl sok, túl sokféle világvége-látomást, részleges és egyetemes, fikciós és valóságos katasztrófát láthatunk, hallhatunk, olvashatunk. Ilyen körülmények között már-már úgy tűnik, természetes, hogy a rendezők többsége — ki üzletből, ki valódi aggodalomtól indíttatva — meg is rendezi a maga végpusztulás- változatát. Jancsó — a művészetben hivő vállalkozók legtöbbjével is ellentétben — nem egyetlen konkrét vagy szimbolikus helyzethez rendeli a katasztrófa valamilyen fajtáját, hanem a XX. századvég minden jellegzetes problémájának sűrítményéből és a fenyegetettség érzetéből egy általános katasztrófa-erőteret teremt. S bár ez az „erőtér” nem működik éppen rosszul (ennek megteremtéséért kapott az idei játékfilmszemlén rendezői díjat), a vetítés végeztével a nézők legtöbbjében mégis inkább a zavar vagy a csalódottság kerekedik felül. A problémák válogatása és felvetése, egy történet fonalára fűzhető eseményekké szervezése — amihez alighanem Hernádinak van több köze — nem járul megfelelő mértékben hozzá, hogy a látvány: a tömérdek, gyönyörűen megformált kép és a mondanivaló szerves egészként hasson. Kérdésként is túl sok, aminek bele kellene a másfél órás filmbe férnie: az atompusztítás, a demográfiai robbanás, a környezetszennyeződés, a terrorizmus, az egymással ellentétben élő és bármelyik pillanatban egymás ellentétébe csapó ideológiák, de elsősorban a modem természettudomány filozófiai problémái, beláthatatlan lehetőségei és felelőssége, a transzcendens és az empirikus megismerés lehetőségei. A sor még hosszan folytatható lenne, mert a szereplők szinte a produkció teljes időtartamát átvitázzák, végigbeszélik, amitől a felismerésekhez, a filmélményhez nem jutunk közelebb. Pedig Jancsó ezúttal alighanem minden eddiginél jobban számít nézői aktív jelenlétére, hiszen most nem az egyéni, hanem a kollektív gondok foglalkoztatják. Bár az események sora történetnek nem nevezhető, a film megtévesztő módon úgy indul, mint egy krimi. A hotel egyik lakosztályában az idegenből hazalátogató Zollai professzor (Bálim András) szemlélődésének lehetünk tanúi, s párhuzamosan annak is, amint a televízió képernyőjén nyilatkozik. Hamarosan holtan látjuk viszont. Búcsúlevelet hagyott barátja, Bardócz professzor (Cserhalmi György) számára, aki hamarosan meg is érkezik. A nyomozást vezető rendőrtiszt (Kozák András) titokban figyeli Bardócz reakcióit. A halott biológiaprofesszor és a megrendült főorvos egyaránt osztálytársa volt. Néhány órával később egy összejövetel vendégeiként láthatjuk őket viszont. Egykori tanáruk hatvanadik születésnapjára gyűltek össze. És ettől kezdve a gondolatok és a képek lesznek a hősök. A színészek — atmoszférát teremtő játékukkal egyetemben — csak szócsőként asszisztálnak mindehhez. A tóparti tanyán és környékén minden olyan mesterséges tárgy és természeti elem jelen van, amely Jancsó víziós kompozícióinak elengedhetetlen kelléke. A puszta, a mozgáskoreográfiával megkomponált táncok, a karének, a szólóénekes (Cseh Tamás), de nyoma sincs a hajdani, természetből építkező, „sűrített” pillanatoknak. A természet a Szörnyek évadjában nem a gondviselés, hanem a magunkon kívül és a magunkban lakó „szörnyek" jelenlétének része. De nem eléggé meggyőző része, mert mindvégig csak lebegtetett szimbólumként élnek elemei, csupán sejtetve, mi is a film szerkezetében elfoglalt helyük. Károlyi Júlia Ez a KISZ-alapszervezet majdnem egyidős a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséggel — 1959-ben alakult. Azóta számos elismerésben részesült. Mindig arról voltak ismertek az alapszervezetben tevékenykedő fiatalok, hogy sokat tesznek az ifjúsági mozgalomért és a városért. A DÉMÁSZ dolgozói ők Baján. A hatvan KISZ-tag nevében a napokban vette át a KISZ KB Vörös Vándorzászlóját Virág Jánosáé, aki ez év februárjáig látta el a KISZ-titkári teendőket. A következőket mondta elmúlt évi munkájukról: — A DÉMÁSZ bajai üzemigazgatóságán és kirendeltségén dolgoznak fiataljaink, főleg villanyszerelő, üzemmérnök és adminisztrátor munkakörben. Igen aktívak, sőt türelmetlenek, ha valamilyen feladatot kapnak, szeretnék minél hamarabb megvalósítani elképzelésüket. Tavaly 1500 óra társadalmi munkát végeztek, mintegy százezer forint értékben — javarészt Bajáért. A kirendeltség, illetve az üzemigazgatóság vezetői mindenben támogatják a KISZ-alapszervezetet. A városi KISZ- bizottság által alapított Baja város ifjúsági mozgalmáért emlékplakettet tavaly például Nemes Károly üzemigazgató kapta. Úgy érzem, jó közösséget sikerült kialakítani. Az új KISZ-titkár, Maczalikné Bar- tos Mária a tervekről beszélt: — Az alapszervezet eddigi legnagyobb kitüntetése a vörös vándorzászló; ösztönzőleg hat további munkánkra. Az üzemigazgatóság most kapta meg az élüzem címet. Szeretnénk a Jövőnk a tét akcióban is bizonyítani aktivitásunkat. Tizenkét helyre állítunk ki ötletládákat, amelyekben összegyűjtjük az észrevételeket, javaslatokat, Készülnek az újabb Derűjén-slágerek Az év énekese Demjén Ferenc. A szakmai zsűri döntött így, a közönségszavazatok alapján viszont harmadik lett. Az ismert zenésztől kérdeztem: — A szakma vagy a közönség ítéletét tartja többre? — Számomra mind a kettő egyformán .fontos. Én komolyan veszem a popszakmát, ez a hivatásom, az életem. Egyfajta alázattal közelítek mindig a munkámhoz, mert tudom, hogy aki elmegy a koncertemre, vagy meghallgat a rádióban, az valamit vár tőlem. Fontosnak tartom, hogy ennyi idő után még szívesen hallgatnak, ott tudok lenni az élbolyban. — Ezek szerint elégedett? — Szó sincs róla! Egy alkotó embert mindig hajt valami, mindig jobbat, többet akar. — Jelenleg min dolgozik? — Most készül az új nagylemezem, természetesen együttesemmel a V’ Moto Rockkal közösen. Ez szeptemberben jelenik meg, majd országos turnéra megyünk. Éppen az idén tízéves a zenekar. A legfontosabbnak tartom, hogy táborunkat jelentősen növeljük. Szó van róla, hogy folytátódik a Szerelem első vérig című film története, s a szöveget valószínűleg szintén én írom hozzá. Ezenkívül több előadó lemezén és egy moziklippen is dolgozom. — Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy a műfaj válságban van hazánkban. Most is ez a véleménye? — A pop igazán sosincs a helyén nálunk. Bosszantanak például az érték nélküli felfújt sikerek és az, hogy az olcsó bazári zenét összehasonlítják az egész szakmával. Sőt még támogatják is! Régen néhány nótánkra rásütötték, hogy „kevéssé invenciózus, nem elég jelentős alkotás”. Ez volt a hivatalos válasz az engedélyezésre beadott dalokra. Csak azt nem értem, hogy a most divatozó lakodalmas zenét milyen esztétikai megfontolásból terjesztik? Remélem, segít majd a műfajon, hogy azért kezd új szellem kialakulni — gondolok itt a háttér szakmákra, a menedzselésre, a televíziózásra és a rádiózásra ... (temesi) hogy ezzel is segítsük a gazdasági munkát. Ezeket továbbítjuk a vezetőknek, és a jövő hónapban fórum keretében beszéljük meg a felvetett problémákat. Eddig főleg a munkaszervezéssel és a munkafegyelemmel kapcsolatos kérdések kerültek szóba, de az anyagellátás is gyakori téma ... A nyugdíjas dolgozók megsegítésére a szakszervezettel közösen hamarosan kommunista műszakot szervezünk. Szintén tervezzük, hogy az irodaépület pincéjében egy KISZ-klubot alakítunk ki, ez nem kis munka lesz. Emellett óvodákban, iskolákban bábműsorokat mutatunk be, részt veszünk a város történetéből rendezett vetélkedőn és a Bajális dekorációit is vállaljuk. Ugyanakkor több sportágban indulunk a Gemenc Kupán. Mozgalmas év vár ránk, de szívesen teszünk meg mindent a vállalatunkért és a városunkért. Érdemes elmenni A KISZ Központi Bizottsága és az Állami Ifjúsági és Sporthivatal a KISZ zászlóbontásának 30. évfordulója alkalmából május 1—3-án országos ifjúsági sporttalálkozót rendez Budapesten a Népstadionban. Ezen tréfás vetélkedőket, sportfilmvetítéseket, sportági bemutatókat, különféle sportrendezvényeket tartanak, és a résztvevők megtekinthetik a Dózsa—Honvéd, valamint az FTC—Vasas rangadót, majd találkozhatnak a futballistákkal. A három nap alatt népszerű zenekarok is szórakoztatják majd a fiatalokat. A sporttalálkozóra a KISZ-bizottságokon lehet jelentkezni. A nyáron (június 18—20.) Székesfehérváron rendezik meg a fiatal dalosok találkozóját. A rendezvény célja a dalmozgalom népszerűsítése. Nevezni lehet — kizárólag működési engedéllyel nem rendelkezőknek — saját szerzeményű mozgalmi, forradalmi, közéleti dalokkal, feldolgozásokkal, megzenésített versekkel, a népzenét alkotó módon felhasználó szerzeményekkel, mindennapjainkkal, gondjainkkal foglalkozó városi népzenével, illetve mai dalokkal. A nevezési határidő május 1., cím: Országos Közművelődési Központ tánc és zenei osztálya, Budapest, Corvin tér 8. A legjobbak pénzjutalmon kívül lehetőséget kapnak a Magyar Rádióban való szereplésre is. Fischer György szobrász kiállítása nyílik ma Kecskeméten a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola kamaratermében. A tárlat május 2-áig tekinthető meg. Itt az elmúlt napokban Szekeres Ferenc grafikái vonzották az érdeklődőket. KELEMEN KÁROLY: . Az alkohol rabságában / O I De én csak álltam, mint egy ( ^ / átmenti feszület, minden idegszálam remegett. A további esemény villámgyorsan pergett le. A molnárt leta- szigálták a malomba, és ott megtalálták a parasztok lisztjét, azt hiszem, öt vagy hat zsák lehetett, és feldobálták a tehergépkocsira. Én az ajtó mellett lévő padlásfeljáróból figyeltem. A nyilas tiszt üvöltő hangját hallottam, aztán egy pisztolydörrenés hasított az éjszaka csendjébe, majd felbőgött a teherautó motorja, és a nyilasok elrobogtak. Előjöttem a rejtekhelyről, és reszkető inakkal lementem a malomba. Amint beléptem, megdöbbentő látvány fogadott. Az öreg ott feküdt a garat mellett, s halántékából szivárgott a vér ... Másnap jöttek a hatósági emberek, leltárt készítettek. Nekem adtak kétszáz pengőt, és el kellett hagynom a malmot 1944. december 27-én. A front hullámzása miatt Veszprém mellett; B. faluban rekedtem, majd áprilisig ott dolgoztam egy kovácsnál, és aztán április 28-án elindultam Győrbe, mert hallottam, hogy ott megalakult a demokratikus honvédség. Gondoltam, elmegyek katonának, hátha ott több szerencsém lesz. III. A motorkerékpárt otthagytam a Veszprém megyei B. faluban. Gondoltam, hogy majd egyszer érte megyek. Gyalog vágtam neki a győri útnak. Viszontagságos körülmények között értem oda egy hét múlva. A németek még a hegyi patakok fahidjait is felrobbantották, gondolták, hogy ezzel feltartóztathatják a szovjet hadsereget. A Rábán nagyon körülményes volt az átkelés, egy csónakos volt, és bizony reggeltől estig kellett várakoznom, mikorra átjutottam a túlsó partra. Győrbe érve a romos állomás egyik — szerencsére — épen maradt várótermében töltöttem az éjszakát egy pádon. Úgy éjfél felé batyuzók, feketézők hangos csoportja vetett véget álmomnak, csupán egy szoros ülőhely maradt számomra. Reggel megettem az ennivalóm maradékát, és elindultam a romos város központja felé, hogy megkeressem a katonai parancsnokságot. Hosszas kérdezősködés után végre megtaláltam a város közepén egy félig rombadőlt épületben a körzeti parancsnokságot. A bejáratnál egy idősebb, bajuszos katona állt feltűzött szuronnyal. —■ Hová öcskös? — kérdezte barátságos hangon. — Katona akarok lenni — mondom neki. A katona elkérte az igazolványomat. — Ajjaj, öcsi! — szólt, miután visszaadta az okmányomat. — Nagyon fiatal vagy te még, nem hiszem, hogy felvesznek. — Majd megkérem a parancsnokot, hogy vegyen fel. — Hát csak menj— mondta a katona —, lehet, hogy szerencséd lesz, a második emelet ötös szoba, oda menj be. Megálltam az ötös szoba előtt, szívem hevesen dobogott. Nem mertem bekopogni, csak álltam ott, mint aki gyökeret eresztett. Egyszer csak nyílik az ajtó, s kilép rajta egy magas, barna tiszt, paroliján őrnagyi rangjelzés. — Jó napot kívánok — hebegtem. Zavarom láttán elmosolyodott. Aztán erőt vettem magamon, és mondom neki, hogy katona akarok lenni. Bementünk az őrnagy irodájába, ahol leültetett, és elkérte az irataimat. — Ön még nagyon fiatal, nincs tizenhét éves sem, szóval nehéz ügy — mondta, miközben felvette a telefonkagylót. Valami ezredest hívott fel, és azzal beszélt jó ideig, mialatt én kint várakoztam a folyosón. — Jöjjön be — szólt az őrnagy, és • visszamentem az irodába. — Hát szerencséje van, az ezredes beleegyezett, hogy korengedéllyel katona lehessen. — Adott aztán egy lepecsételt borítékot. — Ezt majd adja át Nagycenken a határvadászőrs parancsnokának. — Kezet fogott velem, aztán kisiettem az épületből, nehogy esetleg az őrnagy meggondolja magát. Az őrsön egy főtörzsőrmester volt a parancsnok. O aztán vázolta a miheztartást, és hát szóval felvilágosított a határőr kötelességeiről. Másnap megkaptam az egyenruhát, puskát, és az egyéb felszerelést. Következő nap vasárnap volt, kimenőt kaptam, ismerkedjem a faluval — mondta a főtörzsőrmester. Eléggé nagy falu volt, többségükben németajkúak, svábok lakták. A közepén volt egy kocsma, amint elhaladtam előtte, zeneszó ütötte meg a fülemet. Eh, bemegyek, határoztam el, aztán beléptem. A pult mellett egy elhízott sváb kocs- máros állt, és éppen valami viccet mesélhetett, mert felharsant a röhej. Az egyik asztalnál két határvadász ült. — Ülj ide, pajtás! — kiáltott felém az egyik —, elférünk itt az asztalnál. — Leültem az asztalhoz, ott előbb bemutatkoztam a két határvadásznak. — Persze, te most jöhettél pár napja, azért nem ismerünk — mondta az őrvezető, miközben sört rendelt. — Itt jó helyed lesz komám — mondta a másik katona, egy magas, vékony, fekete fiú. — Itt jó népek laknak, sokat segítenek nekünk. Majd egyébként te is rájössz sok mindenre, és igazat adsz nekünk. Közben nyílott az ajtó, és egy cigány lépett be rajta, hóna alatt hegedűvel. — Ide, Náci! — kiáltott feléje az őr- vezető. A zenész kezet fogott velünk, aztán leült az asztalhoz. — Ez a mi zenészünk — mondta vigyorogva az őr- vezető, miközben két üveg bort rendelt. Megittuk a sört, aztán a bor következett. — Na majd most én hozok, mondtam nekik. Belenyúltam a köpenyem zsebébe, ahol az utolsó ötven pengőm lapult. — Szó se lehet róla! — rikkantotta az örvezető. — Hogy képzeled ezt?! Mi hívtunk az asztalhoz! Te a mi vendégünk vagy. — De hát én is hozatok valamit — mondom nekik. — Ilyen nincs! Igaz, Náci? —Az biztos — bólintott a cigány, miközben elkezdte hangolni Noé-korabeli hegedűjét. Kiürültek az üvegek, de az örvezető máris hozott megint két üveggel. Hangulatunk lassan a tetőfokára hágott. Náci kezébe vette hegedűjét, s húzni kezdte a nótát ... Esik eső seje-haj, mezei virágra ... Hétfőn reggel beosztottak szolgálatba, pontosan azzal az őrvezetővel, akivel együtt mulattunk vasárnap. —No, komám—mondja nekem—hát akkor mi most egy jó darabig együttjárőrözünk, a főtörzs engem bízott meg a betanításoddal. Jólfigyelj meg mindent, és mindig úgy csináld, ahogy én mondom. Lassan, ráérősen baktattunk a főutcán. Jó negyedóra múlva kiértünk a faluból. Éppen az utolsó házhoz értünk, amikor egy embert pillantottunk meg az országúton, egy kis kocsit húzott maga után. Az örvezető szeméhez illesztette a Április, május az osztálykirándulások ideje. Ilyenkor több ezer diák kel útra, hogy bebarangolja tanári felügyelet mellett az országot. Az alábbiakban egy ilyen kirándulásról számolunk be. Az írás a megyei diákhumor- pályázatra érkezett és díjat nyert. Csvilla István kiskőrösi gimnazista írta. Osztálykirándulás Mint mindenki tudja, a diákélet legszebb napjai közé tartoznak a kirándulások, azok közül is az egynapos túrák. Sőt tovább pontosítom: a téli túrák. Ilyenkor jól elhülyülünk egymással. .. Az elején kezdem, hisz az.már maga a vég. Először is be kell fizetni egy 100— 120 forintig terjedő pénzösszeget, amelyet előző nap vasaltunk ki szüléinkből. Mindenki annyit kért, amennyit nem szégyellt. (Egyikünk sem volt szégyenlős.) A tanár közli: hozzunk csizmát, kabátot, sálat, kesztyűt és egy Videoton Color Start, hogy szórakozhassunk (meg melegedhessünk). Végre eljött a (szabad) szombati nap! Végre egyszer felkelhetek hajnali 5 órakori?) Szinte nem is igaz, hogy ez sikerült. Kicsúszkáltunk az állomásra. Mindenki örült — az egymás orráról leszedett jégcsapoknak. Felkászálódtunk a vonatra, s az elindult velünk a hőn áhított cél felé. Még szerencse, hogy mindenkinek volt helye — a másik ölében. Kellemesen telt az idő. A felsősök néha helyet cseréltek a kalauzzal, aki nehezen viselte a poggyásztartón . .. Próbáltunk helyet szorítani a tanár úrnak, de sehogyan sem ment... Ezt nehezen viselte. No meg a 29 télikabátot. A sínen átmenetileg hóakadály volt, de a hómunkások nem ismertek lehetetlent — és megitták féldecijüket. Felértünk Pestre. Szerencsére a fővárosban folyamatosan takarították az utakat, aminek meg is lett az eredménye — amikor elolvadt a hó ... Kitotóztuk a még közlekedő villamos számát: 26-os. Pech, ezt is törölték. Maradt a busz — ott ahol volt. Végül taxival vergődtünk ki a hegyekbe. Elérkeztünk túránk kiinduló pontjához. Megmásztunk néhány hegyormot, dombot, dombocskát, no meg egy pocoktúrást. Tanárunk arcán töretlen volt a mosoly — ráfagyott. A madarak is potyogtak a fáról. És akkor megtörtént a csoda: előttünk „állt" egy turistaház. Előhalásztuk az elázott térképdarabkákat és megpróbáltunk tájékozódni. Meglátogattunk egy barlangot. Nagy ovációban törtünk ki — amikor beszorultunk. Úgy bukkantunk elő a hó alól, mint tavasszal a hóvirág. Majd örömmel közölték velünk, hogy ezután már lejtőn megyünk — felfelé. Tanárunk nem ismert lehetetlent. Mi viszont közelebbről is megismerkedtünk vele . . . Lassacskán feltűntek Békásmegyer áramkimaradásos fényei. Néhányon úsztak a boldogságtól — én gyalogolni is alig bírtam. Eldöcögtünk a buszhoz, ülőhelyre természetesen nem számítottunk. De állóhely sem volt. Tanárunk eltűnt egy hóbucka alatt, mint brazil kávé a piacról és azonnal feloldódott. A fóutakra rá volt gyalulva a hó, no meg néhány Trabant. A vasútállomáson eredetileg a fél hetes vonatot értük volna el, de a fél hármast sikerült. Elindultunk. Az ablakból élőkép tárult a szemünk elé: Hófehérke és a hét hókotró. Kiderült, tévedtünk: nem élőkép, állókép volt. Jó hangulatban érkeztünk haza. távcsövet. (Folytatjuk) összeállította: Temesi László
