Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-23 / 95. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 23. • Miss Arizona, Hanna Schygulla a kamera előtt. <é A már megöre­gedett Rozsnyai- ként Marcello Mastroianni. BUDAPESTI TALÁLKOZÁS A Miss Arizona világsztárjai KÉPERNYŐ A tévé és a műemlékvédelem Valamikor, nem is olyan régen — hiszen néhány évtized még nem a feledhető múlt — a Nagymező utca 20. szám alatt állt az európai hírnevet szerzett mulató, az Arizo­na. A 30-as évek elején vásárolta meg May Lajos fényképész házát a jól jövedelmező külföldi útjáról hazatérő énekes-táncos Rozsnyai házaspár. Az asszonyt, Micikét, minden műsorok primadonnáját nevezte el férje Miss Arizonának. Ebben a mulatóban találkozott a pesti felső tízezer, törzsvendégek voltak a Horthy gyerekek és a 99 személyes nézőteret a német meg­szállás után gyakran látogatták magasrangú német tisztek. Szólt a zene. Miss Arizona énekelt, a tánc­kar csinos lányai lábukat dobál­ták. Ide nem hallatszott le a sikoly! A mulató tündérpalotája felett a Gestapo kínzókamráját rendezte be. Miss Arizona előtt ez nem volt titok, de eltűrte, hogy megmentse férjét a deportálástól. Sem a férjét, sem a mulatót nem sikerült, meg­mentenie. Miss Arizona történeté­ből öt esztendeje színpadi játék született, Fedor Agnes, Szilágyi György és Rátonyi Róbert közös munkájában. Még mielőtt a dara­bot bemutatta volna a Thália Stú­dió, Sándor Pál filmrendező is fog­lalkozni kezdett az ötlettel, hogy filmre vigye az Arizona mulató nem mindennapi történetét. Mint a rendező elmondta, négy eszten­deje dédelgeti álmát, e történet filmrevitelét. — Most akadt két olyan olasz producer, akik megteremtették a lehetőségét a filmnek. A történet 1920-ban kezdődik, és 24 éven át követjük a hősök életét. A pro­dukció két részes lesz. A film forgatását március végén kezdték meg Budapesten, mégpe­dig két világsztárral a főszerepek­ben. Miss Arizonát az NSZK-beli Hanna Schygulla, férjét, Rozsnyait az olasz Marcello Mastroianni ala­kítja. Az olasz világsztár az első forgatási napon reggeltől estig több mint 20 évet öregedett. Az első felvételeknél 45—50, az esti forgatáson már 72 éves „volt”. — Annyi, mint a valóságban — neveti el magát Marcello Mast­roianni. — Ne öregítse magát! — Öregítenek eleget a filmesek. 1982-ben 57 esztendősen Ettore Scola rendező a női szívek örök bajnokát, Giacomo Casanovát ját­szatta el velem. Csakhogy ez a Ca­sanova A varennes-i éjszaka című filmben már 70 éves volt. Fellini ugyancsak megöregitett a Ginger és Fred-ben, és ugyancsak öregem­bert kellett játszanom a görög Theo Angelopuolos A méhész ci- mű alkotásában is. Bevallja, nem ismeri a magyar filmeket, és Sándor Pállal is most találkozott első ízben. — A történetben fantáziát lát­tam. Az hiszem, olyan filmet tu­dunk csinálni, amely érdekli a né­zőket. Én sok rendezőnél vállaltam már úgy munkát, hogy a művészt előtte nem ismertem. Az ösztöne­im határozzák meg, hogy igent mondok vagy nemet. Ha szimpati­kus a rendező nézése, igen a vála­szom. Számomra a film olyan, mint a szerelem. Egy sokat ígérő kaland. A magamfajta színésznek az a feladata, hogy érdekes filme­ket forgasson, olyanokat, amelyek érdeklik a nézőt. — Milyen színésznek tartja ma­gát? — Szerencsésnek. Műkedvelő voltam, amikor Visconti társulatá­nak egyik tagja felfedezett. Eleinte kisebb szerepeket kaptam, majd Gassman távozása után vezető szí­nész lettem. De nem vágyom szín­padra. Filmszínésznek születtem. Ha újból születnék, ugyanúgy sze­retnél élni, és mindent ugyanúgy csinálni, mind eddig tettem. Az én számomra a film nemcsak munka, szórakozás is. Ha nem szerepelek, unatkozom! A szót partnernőjének, Hanna Schygullának adja át. Mint meg­tudtuk, egymással franciául társa­lognak. De ha kell, angolul is meg­értik egymást. A szőkehajú színésznő, Rainer Werner Fassbinder filmjeinek sztárja elmondja, hogy miután el­vállalta Miss Arizona szerepét, vé­gignézte Sándor Pál rendező több filmjét. És Mastroiannival megte­kintettek egy dokumentumfilmet az Arizona mulatóról és Budapest akkori életéről. — Amikor Lili Marlent forgat­tuk, nagyon sok filmet kellett vé­gignéznem. Dokumentumokat a háború borzalmairól. Ezt még egy­szer nem vállalom. Felkavart. De tudom, hogy minél több olyan fil­met kell csinálni, amely felidézi ezeket a fájdalmas emlékeket. Szü­léink helyett nekünk kell megcsi­nálnunk. Miss Arizona élete külö­nös szerelmi történet. Az a holdkó- rosság, amelyben az ember azt képzeli, hogy a történelmen át tud támolyogni. Ez nem sikerülhet. Halálra ítélt vágy. Igaz, Pesten tör­tént, de lehetett volna bárhol a vi­lágban. Ezért kelthet majd érdek­lődést mindenütt. A film forgatócsoportja most út­ra kelt. Több héten át Olaszország­ban dolgoznak, majd másfél hóna­pig ismét Magyarországon. S. E. Jobban ügyel a vidékiesség elke­rülésére a szegedi tévé, pontosab­ban a Magyar Televízió szegedi főosztálya, amióta az egész ország­ban nézhető, látható a Dél-Alföldi Magazin. A provincializmus ve­szélyének elkerülésére, az össznépi érdeklődés fölkeltésére általában országos érdekű téma köré csopor­tosítanak egy-egy összeállítást. A korábbinál jóval több fővárosi szakértőt, főhatóságot szólaltat­nak meg. Mintha a hivatal pecsét­jével is szeretnék hitelesíteni mon­dandójukat. A vakondtúrás persze így is ösz- szetéveszthető a Gellért-heggyel, a cérnaszál a hajókötéllel. Minden a nézőponttól függ: mit honnan és hogyan nézünk. Közvetlen környezetébe szűkült ember számára a kiskunsági Strá- zsahegy is kápráztató magasság­nak tűnhet. A tájákozatlanok, a megszokottal gyeplőzött figyelmű- ek könnyedén elkerülhetnek má­soknak messziről föltűnő érték­csúcsokat. Legutóbb a műemlékvédelemre hívták föl a figyelmet. Időszerű teendőkről szóltak. A napsugaras házakról készitett riport a népi építészet még tudato­sabb megbecsülését hirdeti, a „hu­szonnegyedik órában vagyunk” tudatosításával sürgeti az értékek mentését, a napjainkban is alkal­mazható tanulságok érvényesíté­sét. (Idekívánkozik: Bács-Kiskun területén is számos napsugaras ház található.) A zsinagógákról készített ripor­tok jó példaként említik megyén­ket. Pontosabb véleményt alkothat­tak volna azonban a nézők, ha pontosabb a tájékoztatás. Az elha­gyott zsidó templomok hasznosí­tására először Kalocsa adott pél­dát a hatvanas években. A kecske­méti zsinagóga felújítása, átalakí­tása az interjúban jelzettnél ké­sőbb, az elmúlt évtized elején kez­dődött meg. Noha — feltehetően időhiány miatt — kevés szó esett a zsinagóga-felújítások tapasztalata­iról, bizonyosra vehető, hogy a si­keres kezdeményezések bemutatá­sa előrelendíti a Csongrád megyé­ben és másutt el-elakadó hasznosí­tásokat. A szegediek műemlék-összeállí­tása némely esetlegességektől elte­kintve jól szolgálta a műemlékvé­delem ügyét. Olyan céltudatos, a tennivalókat keményebben megfo­galmazó, véleményét sohasem tit­koló riporter-egyéniség, mint Rá­day Mihály erőteljesebben ütköz­tette volna a tennivalókat és a va­lóságot, tévészerűbb műsorrá gyúrta volna a dél-alföldi műemlé­ki körképet, mint amit április 14- én láttunk, de hol van még egy ilyen népszerű városvédő? Friss, jó műsor volt a szomba­ton este bemutatott összeállítása is. Hatásának titka külön elemzést érdemelne, de az biztos, hogy min­denekelőtt lényegretörő tömörsé­gének és nézői megbecsülésének köszönheti sikerét. Feltételezi a tisztelt hallgatókról, hogy képes a jó és a rossz, az ésszerű és a bugyu­ta megkülönböztetésére. Elvont, tudományoskodó magyarázkodás helyett mindenkivel elhiteti, hogy jót akar neki, vagyis közérdek a műemlékvédelem. Csak buta em­ber szegényíti magát, mi pedig mindig előrelátásunkkal dicsek­szünk; ez az alapállása. Tisztában van azzal is, hogy sok jószándék bukott meg a kivitelezésen. Ezért ha lehet, a megoldás módjáról is tájékoztatja a tisztelt illetékeseket. Hol tartana ma a magyar mű­emlékvédelem a televízió, Ráday nélkül. * * * Filmtörténeti csemegével ked­veskedett húsvéthétfőn a televízió. Fő műsoridőben vetítették a stílu­sát tekintve operettesített, 1941- ben készített A beszélő köntöst. Másodszor láttam az első, részben színes magyar filmet, élveztem a nagyszerű színészeket. A televízió képernyőjén másfél­órás szórakoztatásra támadt föl Csortos Gyula, Jávor Pál, Kiss Fe­renc, Biha/i József, Bilicsi Tivadar, Lehotay Árpád és az előző nemze­dék számos „földönjáró csillaga”. A két világháború közötti magyar filmek modorában — kétségtele­nül a legjobbak szakmai színvona­lán — előadott történet olyan messze járt a valóságtól, mint a szépséges Cinna, a féltucatnyi elöl­járó öltözéke a kecskeméti viselet­től. Mondják: németellenes tiltako­zásnak is szánták alkotói Mik­száth remekének megfilmesített változatát. Elképzelhető, de olyan ügyesen leplezték üzenetüket, mint az eredeti kaftán készítője a beszé­lő köntös titkos jelét: csak a beava­tottak érzékelték. Heltai Nándor KÖNYVESPOLC A nyugati magyar irodalom 1945 után KELEMEN KÁROLy.­Az alkohol rabságában A nyugati diaszpórában élő magyar­ság írói az utóbbi évtizedben kezdtek irodalmi tudatunk részévé válni. A fo­lyóiratközlések mellett a kritikai bemu­tatásnak is nagy szerepe volt. Úttörő munkát végzett ebben Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László. Ők írták az 1945 utáni irodalmunkat be­mutató kézikönyvbe néhány éve azt a fejezetet, amely először vállalkozott ar­ra, hogy áttekintse ezt a szinte áttekint­hetetlennek látszó területet. Természe­tes hát, hogy ők lettek a szerzői a Gon­dolat kiadásában most megjelent önál­ló kötetnek is, amely folytatása és kitel­jesítése a korábbi kéziratnak. Ma már természetes fogalomként használjuk a nyugati magyar irodalom kifejezést, pedig viszonylag friss, és el­vileg joggal kifogásolható ez a szókap­csolat. A határainkon túli magyar iro­dalomnak azt a részét jelöli, amely tő­lünk nyugatra levő országokban léte­zik. Beleértődik tehát a velünk szom­szédos Ausztria magyar nyelvű irodal­ma is. Ennek az irodalomnak az alkotói el­térő időben, eltérő életkorban, eltérő módon kerültek nyugatra, s egyetlen közös jellemzőjük csak az, hogy mind­annyian idegen nyelvi közegben alkot­nak mint magyar írók. Sokféleképpen becsülik meg a számukat, e könyv több mint kétszázat tárgyal. Hatalmas szám jz, fi' ha meggondoljuk, hogy a Ma­gyar szövetségének összesen mint­egy I tagja van. Nagy szellemi erőt jeii kétszáz író még akkor is, ha lehcisc, 'ermészetesen lényegesen eltérő, s a kézikönyv — talán túlzott jóindulattal — még azokat is számba- veszi, akik nyilván az amatőrség hatá­rán mozognak csak. A magyar társa­dalom felnőttségének és a magyar iro­dalomtudomány felkészültségének bi­zonyítéka, hogy ez a leltározó és érté­kelő számbavétel megtörténhetett. A kézikönyv ugyanis nemcsak leltá­roz, hanem értékel is. Minősítő megfo­galmazásaival is, s a tárgyalás terjedel­mével is. Kiemelt terjedelemben tizen­négy írót tárgyalnak: Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Faludy Györgyöt, Határ Győ­zőt, Tűz Tamást, Domahidy Andrást, Hanák Tibort, Bakucz Józsefet és Hor­váth Elemért. E névsor első öt tagja már az 1945 előtti hazai irodalomban, a többiek viszont kifejezetten az utóbbi évtizedekben váltak ismertté. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyugati magyar írok ugyanúgy kettős kötöttsé- gűek, ugyanúgy híd-szerepet vállalnak két vagy több kultúra között, mint a , szomszédos országok magyar írói. Csak jóval nehezebb helyzetben van­nak, miután még kisebbségi-nemzetisé­gi anyanyelvi közegük sincs. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokkal inkább rá vannak utalva a hazai olvasóközönség­re is. Kölcsönös érdek tehát, hogy a jelentősebb szerzők munkái, válogatott kötetei nálunk is folyamatosan megje­lenjenek. Van már erre jó példa, de egyelőre feltűnően kevés. A kézikönyv nemcsak az írókat mu­tatja be, hanem nyugati magyar iroda­lom intézményeit is. Itt sem töreked­hettek a teljességre, de alighanem min­den említésre érdemeset számbavettek. A kötetet válogatott bibliográfia zárja le. Ennek tételei főként nyugati lapok­ban jelentek meg, tehát nehezen hozzá­férhetők. Egy akadémiai kézikönyvet inkább csak a szakemberek, az egyetemi hall­gatók vásárolnak meg. Ez az akadé­miai színvonalú, de népszerű, szépen előállított, jól használható kiadás vi­szont mindenkihez szól, s így nagymér­tékben növeli az olvasó érdeklődését a nyugati magyar irodalom művei iránt. (Gondolat Könyvkiadó) V. G. /IT 1 Jaj, bocsánat, nem ( 1 0 . J akartam — szólalt meg egy magas, könyökvédős ember, mi­közben becsukta az ajtót. —- Már rég tervbe vettük, hogy átalakíttatjuk az ajtókat, hogy befelé ne nyíljanak, de még eddig nem került rá sor. — Aztán karonfogott, és egy szobába vezetett. Leültetett egy székre, hátrahajtotta a fejemet, és pár perc múlva elállt a vér­zés. — Hát én hoztam a halakat ide Sió­fokról — mondom a könyvelőnek, aki közben bemutatkozott nekem. — Igen? No végre! Már azt hittük, nem is hozzák meg az idén. Bementünk az igazgató szobájába, aki éppen egy levelet diktált csinos tit­kárnőjének. — Igazgató elvtárs, meghozta ez a sofőr a tenyészhalat. — Igen? — fordult felém az igazga­tó. Abbahagyta a diktálást és kezet fo­gott velem. — Nagyszerű! Jenő, míg én befeje­zem a levél diktálását, kínálja meg a sofőrt abból a reprezentációs italból. — A könyvelő szorgalmasan töltögetett. Mire az igazgató végzett a diktálással, mi is „belénk diktáltunk" jó pár deci konyakot. Aztán az igazgató telefonált a halászmesternek, hogy készítsen elő mindent, mert én viszem a halakat. A csinos titkárnő beült mellém az autó­ba, ő volt a halász lánya, és elindultunk. Egy jó félóra múlva odaértünk a ha­lastóhoz. A halász már várt bennünket. — No megjött kolléga? — kérdezte, miután kiszálltam az autóból. —: Akkor jöjjön be, ráérünk a halakkal, ma van a nevem napja — mondta, és beléptünk a házába. Ott bent terített asztal volt, két- fiatal és három idősebb ember ült mellet­te. Kezet fogtam velük, aztán leültem én is. Hozzáláttunk a finom halászléhez. Bőven megöntöztük az ételt. Vacsora után a két fiatalember fogta a zeneszer­számot, az egyik harmonikát, a másik hegedűt, és húzták egyik nótát a másik után. Rövid idő múlva a hangulat tető­pontra hágott. A tízliteres demijonból vészesen fogyni kezdett a bor. Amikor elfogyott, a halász pálinkát töltött a po­harakba . .. Úgy négy óra lehetett, amikor kimen­tünk az autóhoz. A halász hozott két pár hosszú szárú gumicsizmát és felhúztuk. Aztán betolattam egy épületbe, ahol az egyik oldalon betonmedence volt, félig megöltve vízzel. Nagy nehezen felka­paszkodtam az autón levő tartály szélére és beléptem, de azonnal hanyatt is es­tem. A halász is követte példámat, csu­pán azzal a különbséggel, hogy ő nem hanyatt, hanem hasra esett. — Itt valami nem stimmel — kiáltott fel a halász, miután feltápászkodtunk. — Egy csepp víz sincs a tartályban. Fe­lemelt egy nagy halat, nézegette, tapo­gatta; ez bizony megdöglött. Ledobta és felvett egy másikat. Aha, ez is kampec! A hátamon végigfutott a hideg, úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Kezdtem kijózanodni. Eszembe jutott hirtelen, hogy amikor tolattam ki a vendéglő udvaráról, az au­tó valaminek nekiütközött. Lekászálód­tam, aztán a tartály végét vettem sze­mügyre. A leeresztő csap le volt törve és a víz kifolyt a tartályból.. . Nem vették át a halat. Reggel öt óra­kor elindultam vissza Siófokra. A dög­lött halakat leadtam a szárítóba, ahol hallisztet őrölnek majd belőlük. Leszá­moltak háromezer forintot a kárból. így aztán „csupán" tízezer forint terhelte a lelkiismeretemet. . . V. Elkerültem egy másik közlekedési vállalathoz. A nyárból lassan ősz lett. Követ hordtam az útépítéshez. Harminc teherautó volt a brigádban. Semmi sem terhelte itt még a számlámat, mert a munka, egy-két .fekete fuvart" kivéve, rendesen ment. De úgy december elején itt is utolért a végzet. Vasárnap reggel volt éppen, úgy hat óra körül lehetett. Én voltam a telepőr; minden héten má­sik gépkocsivezetőnek kellett ott marad­ni vigyázni a járművekre és az üzema­nyagra. Egyszer csak megállt egy piros Moszkvics és egy bőrkabátos fiatalem­ber szállt ki belőle. — Jó reggelt! — köszöni, miközben mellém ért, és kezet fogott velem. — Nem tudna kisegíteni tíz liter benzinnel? — kérdezte —, elfelejtettem tankolni Pécsen — tette hozzá basszus-hangon. Nekem diesel-üzemű autóm van, gon­doltam magamban, de van a benzinesek­ben, majd veszek ki'azokból. — Dehogynem! — szólaltam meg kis idő múlva. — Azonnal, csak hozok egy edényt és egy gumitömlőt. Aztán az egyik „GMC"-bői „kifej­tem" vagy három marmon kannával, ami körülbelül hatvan liter lehetett. — Mivel tartozom?— kérdezte a fia­talember, miután megtankoltam az au­tóját. — Magára bízom — mondom én. Elővette pénztárcáját, és két százast nyomott a markomba. — Elég lesz? — Ugyan! Hát persze —feleltem ne­ki. — Köszönöm — mondta a fiatalem­ber, beült a kocsiba, és elrobogott. .. Visszamentem a bódéba, megregge­liztem, utána bezártam az ajtót és beül­tem öreg, billenős Csepelembe. Sz. város öt kilométerre volt a teleptől, s jó öt perc múlva megálltam a Zrínyi vendéglő előtt. Hideg fagyos decemberi nap volt. Szinte futva tettem meg az utat be az ivóig. Letelepedtem egy asztalhoz, és rá­gyújtottam. Jött a pincér. Rendeltem egy deci pálinkát. Aztán még egyet. Azt hiszem, a harmadik decit ihattam, ami­kor nyílt az ajtó, és öt-hat ember lépett be rajta. Mindegyiknek trombita volt a hóna alatt, egy kivételével, akinek a nyakában egy nagy helikon függött. Le­ültek és Ők is pálinkát rendeltek. Egy­szer csak feláll egy kis emberke és oda­jön az asztalomhoz. — Jónapot, sofőr úr! — köszönt, majd leült a velem szemben levő székre. — Jó napot — mondom én. — Mondja, makáé a teherautó ott kint? — Igen, az enyém. Miért? — Tuttya, lakotalomba mentünk fol­ttá, de lemarattunk fonat. Ha maka el- finne mink, ókkor mi nu k fizetni. — De hát nincs pau a. autón, meg hiányzik a hátsó homlokfal is — mon­dom az atyafinak. — Nem paj! Sokorom itt fan tanár a kimnázium, ott lesz pad is. — Akkor rendben van, elviszem ma­gukat. — Mi mekfizetjük, atunk háromszáz forint. Elék lesz magának? — Elég, hát. — Na jó, akkor mehetünk kimnázi­um a patokért. Beültünk az öreggel az autóba és el­mentünk a pár utcával arrább levő gim­náziumhoz. Feltettünk két dupla iskolai padot és mivel a hátsó oldalfal nem volt fent az autón, egy lécet szegeltem oda, hogy a padok le ne csússzanak. Még aztán egy szál drótot is kifeszítettem a „bizton­ság" kedvéért. Miután ezzel megvoltunk, visszamen­tünk az öreg svábbal a Zrínyi vendéglő elé. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents