Petőfi Népe, 1987. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-19 / 66. szám

1987. március 19. • PETŐFI NÉPE • 5

l“e, i Az vegyen új teherkocsit, aki megtanulta a fuvarszervezést!

Hazánkban a tehergépkocsik átlagos életkora 1973- ban nem érte el a 3 és fél évet, ám 1986-ban már több mint 7 esztendő volt, tehát tizenhárom év alatt több mint duplájára emelkedett. A Bács-Kiskunban, a tömegközlekedésben foglalkoztatott autóbuszoknak tavaly 44 százaléka volt „nullára írt” vagyis olyan, amelyik elvileg már megszolgálta a ráfordított pénzt. A elöregedéssel nyilván valamilyen módon arányos a műszaki állapot romlása is. A még jól az emlékezetünkben élő nehéz téli napokra is gondolva felmerül, hogy ezek a járművek egyáltalán képesek-e — s ha igen, meddig —, ellátni a rájuk szabott áru- és személyszállítási feladatokat? Ennek igyekeztünk utánajárni, ám vizsgálódásaink közben rá kellett jönnünk, hogy az élet a kérdést ennyire közvetlen módon nem teszi fel, s hogy nem hagyhatók figyelmen kívül a különféle szervezési, urbanisztikai, s egyéb szempontok sem.

Műszaki színvonal és állapot

f

Hogyan jellemezhető a teherszállító gépjárművek műszaki színvonala Bács- Kiskunban? Erre a választ egyrészt a már említett életkor adja meg, másrészt az a közismert tény, hogy ezek a teherkocsik a szocialista országokban készített típusokból állnak, s a választék alig bővebb a Barkas, IFA, Skoda, Zil felsorolásnál. A fejlett ipari országokból származó, igazán korszerű gyártmányok száma igen csekély.

Nehezebben körülírható fogalom a műszaki állapot. A hazai gépjárművezetőknek és autószerelőknek nagy gyakorlatuk van a szóbanforgó típusok üzemeltetésében és javításában, bár tevékenységüket komoly alkatrész-ellátási gondok akadályozzák. Ha számokkal próbáljuk a műszaki állapotot jellemezni, két lehetőségünk van:

Pignitzky Jenő, a megyei tanács közlekedési osztályának csoportvezetője megbízható információkkal rendelkezik a műszaki vizsgák eredményeire vonatkozóan, bár a „zárt technológiában”, tehát az ugyanott felkészített és vizsgált járművekről nincsenek adatai. Eszerint Bács-Kiskunban 1981-ben a tehergépkocsik 3,9, 1985-ben pedig már 7,2 százaléka bukott meg a műszaki vizsgán. Az arány nem magas, de

aggasztó, hogy négy év alatt csaknem duplájára nőtt a meg nem felelt járművek száma. Kedvezőbb a kép, ha a baleseti statisztikát vizsgáljuk.

Szintén az említett osztály munkatársa Nagy László, aki elmondta, hogy megyénk útjain esztendőnként körülbelül 1200 személyi sérüléssel járó baleset van, azonban ezeknek kevesebb mint egy százaléka — évente 10—12 eset —, következik be a haszongépjárművek műszaki hibájából.

Tehát az öreg gépkocsik is biztonságosan üzemeltethetők, csak kérdés, hogy mennyibe kerül a felkészítésük. A drága üzemeltetés egyébként is gond, elég csak a magas fogyasztásra gondolni. Százdi Balázstól, az említett osztály munkatársától tudhatjuk, hogy 1986- ig a megyében húsz üzemeltető — főleg téeszek —.jutott pályázat útján 25 millió forinthoz a fogyasztást beszabályozó műszerekre, bemérőpadokra.

Piaci verseny?

A megyei szállítási bizottság titkára Horák Béla. Szerinte a felmerülő fuvarozási feladatok a meglévő gépkocsiállománnyal középtávon is biztonsággal megoldhatók, annál is inkább, mivel a szállítási kapacitást tekintve kínálati piac van. A megyében csaknem hétezer tehergépkocsi működik, amelyből 600

körül van a magántulajdonúak száma. Ez utóbbi több, mint amennyivel a Kunság Volán rendelkezik. Számos termelőszövetkezet és célfuvarozó állami vállalat vesz fel szállítási megrendelést, s a cégeknek saját feladataik ellátására is jelentős tehergépkocsi-parkjuk van (pl. Dutép). A Bács-Kiskun megyei tehergépkocsik évente körülbelül 550 millió árutonna-kilométer szállítást végeznek.

Kapacitás tehát van bőven elegendő, de a verseny feltételei nem azonosak, s a túlkínálat ellenére előfordul, hogy bizonyos fuvarozási feladatok elvégezet- lenül maradnak, vagy (felsőbb szervek unszolására), mégiscsak elvégzi őket a Volán. Ilyen például a kritikus időjárási viszonyok közötti szállítás.

Magas költségek

. .. amelyekért a legegyszerűbb a gépjárművek műszaki állapotát felelőssé tenni. Pedig a feleslegesen kipufogta- tott üzemanyag legnagyobb része az üresfutások során kerül a levegőbe. Egy teherszállító kisiparos biztosan nem jön haza visszfuvar nélkül a Dunántúlról, hanem — mert megteheti (?) —, saját kockázatára vásárol ott valamilyen Bács-Kiskunban eladható árut, főként építőanyagot. A szállítási tevékenység és a kereskedelem összekapcsolását tehát érdemes lenne minden szektorban rugalmasabbá tenni, s így nőne a kapacitás kihasználása is. Ugyanezt segítheti elő a hírközlés fejlesztése. Alkatrészhiány esetén ma még könnyebb bejárni a fél országot, s 600 kilométer után üresen hazatérni, mint végigtelefonálni a lehetséges beszerzési helyeket.

Hogy az ismertetett műszaki állapotot is magában foglaló hazai szállítási viszonyokban mekkora tartalékok vannak, azt jól szemlélteti az alábbi összehasonlítás: Európában „elsők között” vagyunk az 1000 dollár nemzeti termékre jutó árutonna-kilométer — tehát nem üres futás (!) —, nagyságában, „megelőzve” Portugáliát is. Mert azt is szállítjuk, amit felesleges fuvarozni.

Kár lenne persze mindebből azt a következtetést levonni, hogy nincs szükség új tehergépkocsikra, hisz elég csak a környezetszennyezésre gondolni. Az idézett szakembereknek viszont megegyezik a véleményük abban, hogy a műszaki korszerűsítéssel együtt kell, hogy járjon a hatékonyabb munka- és fuvarszervezés, a megbízhatóbb alkatrészellátás, az utak, s a hírközlés javítása. Csak így csökkenhet az egységnyi nemzeti termékre jutó szállítási költség!

Bálái F. István

(Folytatjuk)

„En alkottam őket”

Ha azt a szót halljuk, hogy köszörűs, a legtöbben a vándorköszörűsre gondolunk, s nem az ipari üzem szakmunkására, aki bonyolult gépen nagypontosságú alkatrészeket munkál meg. Szabó Lászlóné Kovács Rozália nemrég kapta meg a 15 éves törzsgárdajelvényt: 1971 óta dolgozik mint csúcsköszörűs Baján, a Kismotor- és Gépgyárban.

a juhokat

„Manikűrözik”

A toki

Egyetértés Mgtsz

juhászatában

1200 növcndckjuhot nevelnek.

Tavasszal

az. úgynevezett

sántaság

ellen kormozik

az

állatállományt,

azaz

a betöredezett szaruréteget távolítják el az állat lábairól, s így biztosítják a juhok egészséges fejlődését.

(MTI-fotó: Kerekes Tamás

Rubik-kocka és varrótű

Újjászületnek a szovjet szövetkezetek

A közeli jövőben a szovjet városok utcáin számtalan új cégtábla tarkállik. Kis kávézók, háztartásigép-szervizek, szabóságok és az úgynevezett „ezer apró cikkek” közé tartozó termékeket előállító vállalatok cégtáblái. Ezek azonban nem állami, hanem szövetkezeti vállalatok lesznek. A Szovjetunióban nemrégiben hoztak kormányrendeleteket ilyenfajta szövetkezetek hálózatának létrehozásáról, a jelenleg jpű- ködő állami rendszer kiegészítésére.

Szerény bázis, szerény feladatok

A gazdaságban valamikor már léteztek ilyen kisárutermelőket egyesítő szövetkezetek és tisztességgel betöltötték hivatásukat: ruhát és cipőt varrtak, hanglemezeket készítettek, étkeztetéssel, javítással foglalkoztak. Nem voltak ugyan nagyon lendületesek, nem rendelkeztek komoly műszaki bázissal, de őszintén szólva feladataik is szerények voltak. Az is igaz, hogy munkatermelékenységük alacsony, termékeik ára pedig magasabb volt, mint a tömegesen termelő állami vállalatoknál. Egyszóval törvényszerűnek tűnt, hogy a szövetkezeteket fokozatosan kezdték másodrangúnak, távlattalannak tekinteni, különösen abban az időszakban, amikor a szovjet gazdaságban egymás után jöttek létre az ipari óriásvállalatok. Mindez ahhoz a szilárddá vált meggyőződéshez vezetett, hogy a szövetkezeti vállalatokra nem nagyon van szükség és sikerrel helyettesítheti őket az állami hálózat. így is történt az 50-es, 60-as években. A szövetkezeteket kezdték bezárni. Mivel pedig mindez a direktív gazdaságirányítási módszerek uralkodása idején ment végbe, a szövetkezetek felszámolását adminisztratív intézkedésekkel gyorsították meg.

A fürdővíz és a gyerek

*

Fokozatosan kiderült azonban, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. A szövetkezeteknek előnyei is voltak, amelyeket a nagyipar minden lehetősége ellenére sem tudott pótolni, már csak természete miatt sem. A kisszériás termékek kibocsátásához szükséges rugalmasság, az egyedi, szabványtól eltérő szolgáltatások elvégzéséhez kellő operativitás és a változékony divat követése — mindez sehogy sem sikerült a nagyiparnak.

A tömeges termelés, vagy a legújabb technológiák bevezetése terén az adu az állami nagyvállalatoknál van. De vegyünk egy korszerű példát:— az ismert Rubik-kockát. Mire országunkban megkezdték gyártását, ki is ment a divatból. Vagy például a boltokból eltűntek a varrótűk. A vásárlók felhábo- rodya kérdezgették: hogyan lehetséges, hogy az űreszközök előállítására képes ipar nem boldogul ezekkel a kis tűkkel? Persze, hogy tud tűket is gyártani, de az elkallódott a hosszú távú tervezés közben, és nem is előnyös a nagyvállalat számára, ha a kereslet csak kis tételű. Kikényszerítették ugyan a tűk gyártását, de a kérlelhetetlen gazdasági logika miatt a nagyvállalat, ha csak tehette, kitért a gyártás elől.

Divatjamúlt cipő az absztrakt Ivanovnak?

Amíg a szovjet gazdaságban a direktív módszerek uralkodtak a tisztán gazdasági módszerek fölött, a szövetkezetek mintha a rendszer keretein kívül maradtak volna. Ráadásul, a rendszer keretei között a szövetkezetek amúgyis életképtelenek lettek volna, mert tevékenységük adminisztratív tilalmakba fulladt volna. Csupán az ország gazdaságát egészében érintő jelenlegi komoly átalakítás szélesíti ki igazán a rugalmasság és a vállalkozószellem érvényesülési körét, amit a szövetkezetek nem nélkülözhetnek. Mindez persze nemcsak a termelők, hanem a fogyasztó érdekében is történik, amelyről elmondhatjuk, hogy a direktiv rendszer általánosító, egyenlősítő szemlélete miatt mellőzve volt. Túl gyorsan kínáltak több pár divatjamúlt cipőt az absztrakt Ivanovnak, ahelyett az egy helyett, amelyet a szövetkezet tudott volna ajánlani a szemközt lakó megrendelőnek. Erre az egyre azonban szüksége is van és kész többet fizetni érte.

Vajon a szövetkezetek nemcsak az állami vállalatok kiegészítőivé, hanem versenytársaivá is válnak? Talán igen. De ki mondta, hogy a versenyszellem kárt okoz a szocialista gazdaságnak?

, " Leonyid Korenyev

Pályázati felhívás

i

Sikeresen takarékoskodtunk ’87

A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége és a Magyar Kereskedelmi Kamara az idén is megrendezi Sikeresen takarékoskodtunk ’87 címmel országos pályázatát.

E pályázat célja a VIE ötéves népgazdasági terv három ráfordításcsökkentő programjának megvalósításában („Gazdaságos anyagfelhasználásra irányuló technológiai korszerűsítés”, „Energiagazdálkodás” valamint „Melléktermék- és hulladékhasznosítás”) részt vevők anyagi és erkölcsi ösztönzése. A pályázaton csak részletesen kidolgozott, a beküldő gazdasági egységnél mérlegbeszámolóban dokumentált, konkrétan elért megtakarításokat (méghozzá külön-külön) feltüntető, műszakilag ellenőrzött eredményeket tartalmazó pályaművek vehetnek részt, amelyek ez év január 1 -je után valósultak meg.

Beküldési határidejük 1988. március 31-e, az ünnepélyes eredményhirdetésre előreláthatólag ugyanez év május 31-éig kerül sor.

A pályaműveket a jelentkezők kizárólag postán, két egyező példányban kell, hogy beküldjék a következő címre: MTESZ Szakértői Iroda „Sikeresen takarékoskodtunk ’87” Postacím: 1371 Budapest, Pf. 433.

A részleteket is tartalmazó felhívás a MTESZ Szakértői Irodáján (Budapest II., Fő u. 68. IV. em. 407.) valamint a testület területi megyei szervezeteinél, továbbá a Magyar Kereskedelmi Kamaránál vehető át.

— Miért választotta ezt a nem nőiesnek tekintett szakmát?

— Amikor Garán az általános iskolát kis híján jeles bizonyítvánnyal elvégeztem, tovább akartam tanulni. Három hónapig jártam középiskolába, de úgy gondoltam, hogy szakmunkásként többet kereshetek, mint egy közgazda- sági érettségivel. Nagybátyámtól — aki a Kismotorban dolgozott — sokat hallottam a gyárról. Egyszer be is vitt magával, és mindent megmutatott, elmagyarázott. S mivel hajlandóságot mutattam, hogy ide jöjjek dolgozni, rábeszéltek, hogy köszörűs legyek. Abból úgyis mindig hiány van — mondták.

— Nem bánta meg a választását?

— Először idegenkedtem ettől a munkától, de később megszerettem.

— Felveszi a versenyt a férfi szakmunkásokkal?

— Úgy érzem, hogy állom a versenyt. Nekik talán több a műszaki érzékük, de mi nők, türelmesebbek vagyunk. Ez pedig igen fontos ebben a szakmában. Erővel is bírom, pedig sokat túlórázom, és a gmk-ban is részt veszek. Átlagban napi 10—12 órát dolgozom.

— Akkor a pénz is megvan, amire vágyott!

— Megvan, de kell is: elviszi az építkezés. Nemsokára kész a ház, aztán majd kicsit könnyebb lesz.

— Marad egyáltalán szabadideje?

— Ha nem is sok, de marad. Jut idő olvasásra: leginkább a történelmet szeretem, főként az újkor érdekel.

— És nem hiányzik az iskola? Hiszen jó tanuló volt.

— Dehogynem. El is kezdtem a technikumot néhány éve levelezőn, de az építkezés miatt félbemaradt. Hiányzik a tanulásra ösztönző légkör, a közösség. Mégsem adtam fel a szándékot, hogy leérettségizem.

— Térjünk vissza a munkához! Mik a tervei?

— Minél jobban ki akarom ismerni a gépet, az erényeit, a hibáit, és ezáltal pontosabben dolgozni.

— Mi a legszebb a szakmában?

— Gyönyörködöm a fényesen csillogó alkatrészekben, s tudom, hogy én alkottam őket.

Agócs Gy. Imre

Kilenckor csipog a kvarcóra

Tfigy lélek vívódásának voltam I / tanúja a közelmúltban. Kis külvárosi élelmiszerüzletben álltam sorban a pénztár előtt. Kosaramban a mindennapi reggelim: tej és zsemle. Voltak előttem bőven. Sebaj, ilyenkor az ember legalább kicsit megpihenhet, kikapcsolódhat a napi gondokból: (Gyanítottam, hogy éppen ilyen emberbaráti megfontolásból spórolnak az üzletekben a pénztárakkal.)

A lélek negyven év körüli férfi. Ő is a kassza felé közelített. Miközben a pénztáros szaporán számolt, megkérdezte tőle: Hány óra van?-- Kilenc lesz öt perc múlva —* válaszolta. A férfi kiállt a sorból és akkor láttam, hogy egy borosüveg van nála. (Igen, a RENDELET, ötlött fel bennem. Kilenc óráig nem lehet alkoholt venni. Helyes! Szabály az szabály! De kilenc óráig még

öt perc van, a kedves vevő ezalatt hátha leszokik az italról. ..)

A negyvenes férfi azonban — úgy látszott— a szlvósabb fajtából való. Kivárja ő azt a pár percet, szándékától nem tántorítható el olyan könnyen. Elvégre tántorogni ráér később is.

Öt perc. Mit lehet csinálni ennyi idő alatt? Például venni még egy üveg bort. Mint ahogy tette azt az ismeretlen ismerősöm.

De tényleg, mit lehet csinálni ennyi idő alatt egy üzletben? Például nézegetni az árukészletet, a sorbanállókat, az újonnan jövőket. Vagy a pénztárost, aki viszont sűrűn pillantott az órájára.

— Már csak három perc — szólalt meg. A férfi egyre nyugtalanabb lett, ide-oda járkált a pult előtt. Most már mindenki őt figyelte, főszereplővé vált.

(Be kell vallani, tehetségesnek tűnt, igaz, jócskán túl lehetett már az első premieren . . .)

— Kettő — mondta a pénztáros, csak így kurtán. A férfi ettől se lett nyugodtabb, a szeme vibrált, a keze remegett. És még rá se gyújthatott. (El tudom képzelni, mit gondol magában a rendelet megalkotójáról vagy annak szűkebb rokonságáról. Hogy gyűlölhette a világot!) A pénztárosnőre többször is kérlelően ránézett, de az nem hederített rá.

Mikor lesz már kilenc óra?,Miért nem nézi meg az óráját a kisasszony? Hogy lehet ilyen közömbös?

— Egy — mutatta a hölgy. Már meg se szólalt. A férfi észrevette a jelzést, de akkor már nem bírt magával. Abbahagyta a sétafikálást, a pénztárnál toporgott. Az alkalmazott nem pillantott fel. A bor leendő tulajdonosa hirtelen odahajolt:

— Nem blokkolná le?

— Nem! Még nincs kilenc óra! — csattant fel a pénztárosnő.

A férfi megszeppent, elvörösödött. A lélek vívódott előttem. Lassan telt az idő. Aztán egyszer csak felcsipogott a hölgy kvarcórája. Kilenc óra! Már éppen elmerültem a Kis éji zene Seiko-változatában, amikor hirtelen hatalmas ütést éreztem a gyomromban. A férfi könyöke volt. Azé, akit már kezdtem sajnálni. Félrelökött, befellegzett a műélvezetemnek. Elém állt, hogy kifizesse a két üveg bor árát. Ezután (diadal) ittasan elvi- harzott.

Az üzlettől nem messze láttam, ahogy egy fának dőlve döntötte magába az olcsó nedűt.

Tcmesi László