Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

gazdaságpolitika Ekevas és villamosjegy .yAk-T; 1' \ :v, V'i;;frM''&\ti'■ *■■ W'hr '*i* & ;*;..i Gondolatok a szervezettségről és munkafegyelemről Irigykedve olvasom az NDK elmúlt évi gazdasági eredményeiről közzétett adatokat. Aligha hinném, hogy a miénknél lényegesen kedvezőbb mutatók okát a megalapozottabb fejlesztési stratégiában, a tudomá­nyos eredmények alkalmazásának eltökéltebb szándé­kában, az ösztönzőbb érdekeltségben, vagy a mene­dzser típusú, kockázatvállaló vezetés módszereinek magasabb szintű gyakorlásában kellene keresnünk. Ebben nálunk sincs hiány. A közelmúltban (de még 1986-ban), az egyik me­gyei ipari vállalat vezérigazgatójának logikusan felé­pített, meggyőző előadását hallgattam a cég új piac- politikájáról, szervezetfejlesztési elképzeléseiről, s a termékszerkezet várható átalakításáról. JólesQ opti­mizmus töltött el az információk hallatán. Itt kérem van stratégia, van koncepció! Ám a búcsúzás után, már egyedül haladva a gyár­kapu felé, a hazainduló dolgozók között egy furcsa alakra lettem figyelmes. Rendkívüli összpontosítás látszott a mozdulatain. Az utcára érve azonban ellazí­totta magát, s a szokatlan magatartás rögtön magya­rázatot kapott. Olyan ittas volt,' hogy csak nagy ne­hézségek árán tudott „elszambázni” a közeli busz­megállóig. Míg tehát a „vezér” a koncepciót és a stratégiát fejtegette, beosztottja (segédmunkás, vagy főmérnök egyremegy), tőle kétszáz méterre, bent a gyárban, munkaidő alatt, tökrészegre itta magát. Ta­lán nem jellemző, ám aligha véletlen, hogy ez így megtörtént. A kérdést, hogy ilyen közegben mit ér akár a legkiválóbb elképzelés, felesleges feltenni. Mindez az említett baráti ország eredményeit olvas­va jutott eszembe. Mint ahogy eszembe jutottak sze­mélyes NDK-beli tapasztalataim is, amelyek alapján — és ez magánvélemény —, azt hiszem, látok valamit a különbség okaiból. Fél évvel egy levél után 1973 őszén három műszaki főiskolás csoporttársam úgy döntött, hogy a következő nyáron négy hetet dolgoznak az egyik NDK-beli mezőgazdasági gép­gyárban. Végül én is csatlakoztam hozzájuk, s odafelé menet megkérdeztem, számítanak-e ránk. Persze, hangzott a válasz, december 6-án megírtuk, hogy júli­us 2-án ezzel a vonattal érkezünk. Bármibe mertem volna fogadni, hogy jöttünkön csak csodálkozni fog­nak. Erre mi történt? Ahogy leléptünk a vonatról, a munkaügyi osztály helyettes vezetője hatalmas Guten Tag-ot köszönt az ismerős fiúknak, társaim ugyanis korábban már dolgoztak ott. Ami ezután jött, azt míg élek, nem felejtem el. Előhúzott a zsebéből — tessék, megkapaszkodni —, négy villamosjegyet. Mivel ő ma­ga robogón jött, elmagyarázta nekünk, hogy melyik megállónál szálljunk le. A mondott helyen, egy ház első emeletén, már frissen húzott ágyneműkkel várt bennünket a két vendégszoba. Leraktuk a csomago­kat, s bementünk a gyárba. Egyik ámulatból a másik­ba estem. A munkaügyi osztályon már ott volt leendő művezetőnk, a külön a mi számunkra, előre megírt (!) munkavédelmi oktatási jegyzőkönyvvel a hóna alatt. Meghallgattuk az intelmeket, aláírtuk a papírokat, átvettük a gyári belépőt és az ebédjegyeket, majd a művezető intett, hogy kövessük. Az öltöző felé menet szerszámokat nyomott a ke­zünkbe, majd megmutatta szekrényünket és átadta a lakatokat. Ezután bemutatott bennünket az éppen műszakban levő brigád vezetőnek, aki elmagyarázta, hogy másnaptól kezdve mi lesz a dolgunk. Nyugodtan mehettünk tehát pihenni a szállásunkra. Alig léptünk le a vonatról, túl voltunk a bemutatkozáson, a mun­kavédelmi oktatáson, megkaptuk a belépőt, öltöző- szekrényeket, lakatot, szerszámokat, pontosan tud­tuk másnapi feladatainkat. Itthon ugyanez eltartott volna akár egy hétig is, ott három óra kellett rá — egy fél évvel korábban írott levél alapján. Megőrzött értékek - visszautasított sörök A műszak reggel 6-kor kezdődött. Tíz perccel ko­rábban, átöltözve megjelentünk. Már zakatoltak a gépek, s a brigádvezető ferde pillantásokat vetett ránk. Kiderült, hogy 5 óra 35 és 40 között illik ott lenni, elszívni egy cigarettát vagy váltani néhány mon­datot. 5 óra 45-kor megkezdődött a kovácsolás. Első menetben 6 óra 55-ig adtuk kézről kézre az izzó és nehéz ekevasakat. A továbbiakban 50—55 perc mun­ka, öt-tíz perc szünet jellemezte a ritmust. Meglepett a brigád hierarchikus tagozódása. Ketten nyúlhattak hozzá a gépekhez, egy-egy szerszámcserét elvégzendő. Felettük állt a mennyiségi és minőségi kérdésekben egyaránt megfellebbezhetetlen szavú brigádvezető. Ő határozta meg az egyik hosszabb szünet, a reggeliszü­net időtartamát is. A művezetőt naponta kétszer ha láttuk, ő az adminisztrációval, anyag- és szerszámelő­készítéssel, technológiai kérdésekkel foglalkozott. Délután egy és fél kettő között takarítottunk, ami alól senki sem vonta ki magát. Sűrített levegővel lefúj­tuk a padlót és a gépeket, sepregettünk, amit kellett megolajoztunk és törölgettünk. Rövidesen megérke­zett a következő műszak. Kettőkor ki-ki megmosa­kodva, átöltözve léphetett be az ebédlőbe, vagy ki a gyárkapun. Előfordult, hogy az egyik gép meghibásodott, s a javitás várható időtartama elhúzódott a munkaidő végéig. Most legalább jót pihenünk — gondoltam. Legnagyobb csodálkozásomra átmentünk a szomszéd helyiségbe, ahol a fél éve üzemen kívül helyezett gépe­ken folytattuk a munkát. Húsz percen belül mind­egyik kiválóan működött, csak a technológiából adó­dóan dolgoztunk lassabban. Az utolsó napon, nem is annyira a sörivás kedvéért, mint inkább próbaképpen, bevittünk néhány üveg Radebergert. A németek fejcsóválva utasították visz- sza, pedig a piszkos, zajos, meleg üzemben jobban ízlett, mint a védőitalként kapott sós limonádé. A stratégia és a végrehajtás viszonya Lehet, hogy a bevezetőben említett eset, s az NDK- ban szerzett tapasztalat egyedi véletlen, ám az aligha véletlen, hogy itthon (már többször) ezt láttam, ott pedig azt. A felsoroltak nem tartoznak ugyanabba a kategóri­ába mint mondjuk a piacpolitika, vagy a termékszer­kezet-váltás. Az összefüggés mégis kézenfekvő. Az utóbbi években egy-egy felkapott stratégia és koncep­ció sikerét vagy kudarcát könnyű volt előre megjósol­ni, ha a végrehajtás különböző szintjeit megszondáz­va megvizsgáltuk, hogy az ott uralkodó állapotok mennyire mozdultak el a szervezettség és munkafe­gyelem dolgában etalonnak tekinthető NDK-beli pél­da felé. Mérhetetlen károkat okoz, ha a végrehajtás során kútbaeső legjobb elképzelések kisiklásának okát rossz helyen — ti. az elképzelésekben —, keressük. (Vannak ugyan ott is hibák, de ez az írás a másik oldalról kíván szólni.) Ahhoz, hogy a gazdaságot intenzív növekedési pá­lyára állíthassuk, rendet kell teremtenünk a végrehaj­tásban is, mégpedig elkerülhetetlenül az emberi ténye­ző átalakításával az ott dolgozók közötti új — a felhozott példához hasonló —, viszonylatok kialakí­tásával. Csak így igazolódhat ugyanis pontosan vissza egyes fejlesztési stratégiák helyes, vagy helytelen vol­ta, vagyis így áll helyre a ténylegesen alkotó szellemi tevékenység presztízse is. A munkahelyek napjaink­ban tapasztalható felértékelődése ebbe az irányba hat. Bálái F. István Túl a nehezén ? A TEL első nagy rohamán, úgy tűnik, most már bizto­san túljutottunk. Hogyan „vizsgáztunk”? Sokféle módon lehet értékelni. Lehet számokkal, sta­tisztikákkal; lehet elemezve (kell is), hpgy mit csináljunk jobban, szervezettebben, felkészültebben, ha akár idén, akár jövőre vagy bármikor ismét kapunk egy ilyen telet. A közlekedési tárca első emberének volt egy fontos fél­mondata egy rádióbeszélgetésben: „Most kell beszélni róla, amíg tart a hß, mert ha elmúlik ...” Azt hiszem szándékosan nem fejezte be a mondatot, hiszen termé­szetszerű lett volna a vége; hogy nyáron bizony másként ítéljük meg, mit kell tenni a hóban, mint télen. De ismétlem: a tények értékelésére nem vállalkozha- tom, de az emberségünkére talán igen. Vizsgáztunk jól, és vizsgáztunk rosszul is. Jól vizsgázott az a Taurus-gyári munkás, aki taxival jött be Maglódról Budapestre, hogy eljusson a munkahelyére. Jól vizsgáztak azok a katonafi­úk, akik nemcsak parancsszóra takarították a havat, hanem ha látták, hogy egy idősebb néni kínlódik a buc­kák között, át is segítették. Rosszabbul vizsgáztak azok a lakosok, akik forró tea helyett a hidegben különösen veszélyes pálinkával kínálták őket, akár csak szeretetből, akár csak azért, hogy az ő házuk előtt takarítsanak elő­ször. És még rosszabbul vizsgáztak azok, akik nem bízva a felelős ígéretekben, hogy van elegendő élelmiszer, felvá­sárolták nethcsak sok kilószámra a kenyeret, mit sem törődve azzal, hogy jut-e másnak, de még lisztet, cukrot, száraz kekszet is „tartalékoltak”. Nem tudom, igaz-e, de beszélik, hogy egy család ötven kiló sót vitt haza! A kereskedők nem is próbáltak senkit sem lebeszélni. Örültek, hogy még az az áru is elfogyott, amit már selej­tezésre szántak, örültek, hogy csökken a raktárkészlet, és friss áruval tölthetik fel a pultokat. E tekintetben nem mindenki vizsgázott a legjobban, s most legfeljebb a maga kárán tanulhat. De a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy segítettünk egymáson, hogy az embereknek szívügyükké vált, ne maradjanak el a munkával. Nem egy helyen rendkívüli műszakokkal már be is hozták a kiesést vagy annak legalább egy részét. Azt mondják, aki esőre áll, az magasra nő. Azt hiszem, mi most a hóban nőttünk egy picikét. (s) BAJÁN A GANZ-BAN ígéretes első hónap Az előzmények: Az elmúlt év márciusában a Ganz Villamossági Műveknek 500 milliós hiánya szár­mazott a gazdaságtalan termelés­ből. A szanálási eljárás megtör­tént, s azóta miniszteri biztos irá­nyítja a gyárakat. A bajai gyáregy­ség 1200 munkása számára a múlt évben 517 millió forintos termelési érték előállítását írták elő. Az év derekán az volt a gyáregység gaz­dasági- és pártvezetőinek legfőbb törekvése, hogy gondoskodjanak a munkáról, a pénzről, az emberek sorsáról. Munkásgyűléseken, párt­ós más fórumokon magyarázták: lesz munka, pénz is, de a tervet teljesíteni kell. Az első konkrét lé­pés a 4,75 százalékos bérfejlesztés volt, a kommunisták meggyőző szavára a gyáregység munkáskol­lektívája vállalta a terv teljesítését, s beváltotta szavát. A termelési ér­ték az év végére 550 millió, a nyere­ség 100 millió forint lett. A folytatás: — Igen, így kezdő­dött — mondta Bohner Zoltán, az üzemi pártbizottság titkára, a me­gyei partbizottság tagja. — Öt alapszervezet 182 kommunistája, a gazdasági vezetők nem hiába agi­táltak. Ez év elejére rendeződtek a sorok, a Ganz Villamossági Mű­vek 200 milliós hosszú lejáratú hi­telt kapott, s olyan stratégiát dol­goztak ki, amely megszünteti a veszteséges termelést, és egyben szigorúan megköveteli a tervek tel­jesítését. A bajai gyáregységnek ez évi termelési terve 560 miihó, ebből 350 milliós értéket saját magunk adunk el, 210 millió forint értékű alkatrészt pedig az anyavállalat­nak szállítunk. Ez a terv 5,2 száza­lékkal több mint az elmúlt évi. Nagyon sok üzem küzd rende­léshiánnyal, az időjárás okozta ter­• Bohner Zoltán, a pártbizottság titkára meléskieséssel, és valljuk meg őszintén: a januári hónapot min­den vállalat alacsonyabbra tervezi a többinél. A Ganz Villamossági Művek bajai gyárában ebben az évben valami megváltozott. — Január 1-jén már egész évre lekötötték a gyár kapacitását. Va­lamennyi gyáregységnél, így ná­lunk is bevezették a keresettömeg­bérgazdálkodást, amely ösztönző, mert a létszám nem korlátozott. Ezért 2 százalékos keresettömeg­növelést tervezünk. A végrehajtás­hoz önálló intézkedési lehetősége­ket kaptunk. Az év első hónapjára a terv 30 millió volt, amelyből á saját értékesítés 20, a további sze­relésre leadott termék 10 milliót képviselt. A teljesítés meghaladta a 36,5 millió forintot. Ezek a tények, de hogyan sike­rült mindez? Már korábban rájöt­tek valamire, s most ez a „mód­szer” beváltotta a hozzá fűzött re­ményeket. Igaz, hogy december­ben raktárra gyártottak alkatré­szeket, és túllépték a készleteket, de ezt behozták a gyors értékesítés­sel, mert január 1-jétől már nem­csak szereltek, szállítottak is. A jelen: — Ez három dolog mi­att volt nagyon fontos — folytatta a pártbizottság titkára. —- Törés­mentes átmenetet, stabil pénzügyi helyzetet, s kedvező politikai han­gulatot teremtett. Nincs lógás, normális ütemben dolgoztunk de­cemberben és januárban is. Az év első munkanapján munkásgyűlé­sen mondtuk el a dolgozóknak, milyen feladataink vannak, s mit kell tennünk ahhoz, hogy ne vesz­teséget termeljünk. Ezek közé tar­tozik a szeszmentes munka, az idő jó kihasználása, a munkaidő alatti kilépések korlátozása, s természe­tesen a gazdálkodás javítása. Ed­dig a követelményeknek eleget tet­tünk. Ezek szerint a bajai gyáregység­ben minden megoldódott, nincs semmi gond, nehézség? — Ez természetesen nem így van! Akad jó néhány zavaró körül­mény. Például: Gyártmányaink hazai felhasználókhoz, illetve ru­belelszámolású exportra kerülnek. Berendezéseinkhez azonban tőkés importból származó anyagok is kellenek, de ehhez a szükséges de­vizát mi nem, csak az anyavállalat tudja előteremteni. Eddig csupán 11 milliós beszerzési lehetőségünk van a szükséges 32 millióval szem­ben. Nehezen viselhető el a műsza­ki szakemberhiány is. így az a fel­adatunk, hogy megtartsuk a jó dolgozókat. A tennivalók: A Ganz Villamos- sági Művek bajai gyáregységében a pártalapszervezetek — erre párt­bizottsági határozat van — min­den eszközt felhasználnak, hogy a kitűzött célokat valóra váltsák. Az alapszervezetek kiscsoportos be­szélgetésen vitatták meg az MSZMP KB. gazdaságpolitikai határozatát. Ugyanezt teszik a tö­megszervezetek is. Az első hónap munkasikerei igazán imponálóak, a neheze azonban még hátravan. A munkáskollektíva azonban ké­pes arra, hogy bizonyítsa: a folyta­tás is ilyen lesz! Gémes Gábor 0 Hey-Ho! __itt a töltősor vége. D obozos almaié a hosszúhegyi gazdaságból 0 Az automata gépsor egyik fel­ügyelője Fuszenecker István. Rajta kívül még öten dolgoznak ebben az üzemrész­ben. Automata töltőgépsort vásárolt a Hosszúhegyi Mezőgazdasági Kom­binat exportfejlesztő hitelből, új ter­mék gyártására. A múlt év novem­berének közepén kezdődött a pró­batermelés az üzemben, amelynek beruházási összegében 40 millió fo­rint értékű a deviza. Az idén került az üzletekbe új termékük, a Hey- Ho nevű almaié. Ez minőségben, béltartalmában lényegesen jobb az eddig ismert gyümölcsleveknél. Csomagolása is korszerű: hatrétegü papír és műanyag kartondobozba töltik az almalevet, pasztőrözve, tartósító szer adagolása nélkül, és egy év garanciát adnak a termékre. Az üzemben egy év alatt, egy mű­szakban 10 millió dobozt tudnak megtölteni almalével, valamint két­féle bor „dobozolását” is megkezd­ték: Kékfrankost és Rizlingszilvánit is küldenek az üzletekbe. 0 Ki veszi meg a finom almaiét? (Straszer András felvételei)-A \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents