Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-02 / 27. szám

1981. február 2. • PETŐFI NÉPE • 3 * JÓ SZÍVVEL ÉS TELI CSOMAGTARTÓVAL A TANYÁKRA Angyalok a pusztán Szociális gondozócsoport Szabadszálláson A magyar tanyavllág története a izAryánytelepeken lakók és a közigazga­tás közötti küzdelmeik históriája. Szerencsére mára elcsöndesült a több év- , százados harc. A társadalom egyértelműen igent mondott a tanyákra. Egyre ritkábban hallani olyan véleményt, hogy a tanyakérdés egyedüli megoldása a tanyák megszüntetése. (Nemcsak az emlékezetes ES-vlta óta tudjuk: a ta­nya életrevaló.) Bács-Klskun megye országosan is példát adó igyekezettel segíti a pusztá­kon települt parasztgazdaságok életét. Az újfajta gondoskodás magasabb szín­vonalon, a megváltozott technikai-gazdasági feltételek között újraleészti, meg­erősíti szórványainkat. Nemcsak a tehetős gazdaságok kapnak zöldutat a fej­lődéshez. A társadalmi gondoskodás a gyengékre is figyel. A községek meg­szervezik a külterületi szociális gondozóhálózatot, és egyre-másra vásárolnak Niva terepjárókat, hogy el is juthassanak a tanyán élő egyedülálló, beteg emberekhez. Megyénk egyik legnagyobb tanyás falujában. Szabadszálláson még e mos­tani, kemény tél sem akadályozza a „tanyaszolgálat” munkáját... Minden második nap — Itt sosem a sok tanya okoz­ta a gondot — mondja a község­háza tárgyalójában dr. Bak Ist­ván tanácselnök, országgyűlési képviselő —, inkább az a téves nézet, hogy a szórvány paraszt- gazdaságok a fejlődés kerékkö­tői. A tanyavilág felszámolására tett többszöri kísérlet egyedül az­zal a — kétes — „eredménnyel” járt, hogy a korábban épített pusztai iskolák — még mindig vagy tíz áll közülük — és a pe­dagógusi szolgálati lakások üre­sek lettek. A községben pedig nem tudtuk a gyerekeket isko­lapadba ültetni. A könyvtártól a tűzoltószertárig mindenütt tan­termeket kellett berendezni. Is­kolára volt szükségünk, emiatt nem tudtunk időben hozzákezde­ni más fontos kommunális beru­házásokhoz. A tanyák ma már szerencsére nem okoznak nehéz­séget. — Hogyan tudják segíteni a külterületeken élő idős, beteg, magányos embereket? — kérde­zem a társaságunkban ülő Gyöm­bér Miklósné szociális előadótól. — Községünkben ezerötszáz időskorú ember él. Kétszázhú- szan maradtak kint a tanyán. A kisgazdaságok olyan életképe­sek, hogy házi szociális gondo­zást csak tizenhárom tanyai em­ber igényel. — Meg is kapják a támogatást? — Igen. Régebben a hétvégi orvosi ügyelet kocsijával jár­tunk, de most, hogy saját autót kaptunk, végre a szükségletek szerint szervezhetjük a szolgálat munkáját. Minden második nap megy a pusztákba a járat. Van­nak, akik személyesen jönnek be, kérve, hogy rendszeresen láto­gassuk meg őket, másokat hozzá­tartozójuk, a szomszéd, esetleg a mezőőr, vagy a postás ajánl fi­gyelmünkbe ... „Mit hoztál kedves Erzsikéin?” Négyen ülünk a Nivában. A szociális ügyek felelőse, Bartal Mihályné szociális gondozó, Hoff- meiszter Imre gépkocsivezető és én. A csomagtartó tömve. A do­bozokból, szatyrokból egy-egy szőke kenyér kandikál ki. Min­den készen áll az indulásra. De vajon elérjük-e a feketepusztai tanyákat Üjsolt határában, a Kí­gyós-parton? Óránként változ­nak az útviszonyok és a Niva •sem bír mindent. A nagy hófú­vások idején honvédségi jármű­vek és a szövetkezet lánctalpasai nyitottak utat. özvegy Kovács Dávidné tanyája van legtávo­labb a községtől, oda igyekszünk először. Bartal Mihályné szakképzett ápolónő. A solti egészségügyi otthonban dolgozott. Szabad- szállásra jött férjhez. Szerencsé­re nem kellett elhagynia hivatá­sát, itt a tanácsnál is beteggon­dozóként alkalmazzák, ö az egyes — á nyugati — körzet gazdasz- szonya, akinek most éppen hat „családja” van. Bevásárol szá­mukra, rendszeresen tájékoztat­ja a körzeti orvost a betegei ál­lapotáról (volt úgy, hogy az ér­kezés után azonnal vissza kellett küldeni a gépkocsit az orvosért, mert sürgős segítség kellett). Pó­tolja a hiányzó gyógyszereket, és egyes családoknál a takarítás és a mosás is az ő reszortja. — Legfőbb segítőm — mondja >— a gépkocsivezető, ö a szolgá­lat harmadik „nővérkéje”. Jó­szándékú, segítőkész fiatalem­ber. Nem csak a közlekedési sza­bályokat ismeri, szíve is van. Mivel egy környékbeli tanyán nevelkedett, ismeri a legrejtet­tebb dűlőutakat is. Azt isköny- nyen észreveszi, mit kell csinál­ni a tanya körül. Míg a gondozó­nő bent rendezkedik, ő kint ta­lál munkát: szenet visz be, ösz- szevágja a napi tüzelőt. Félórás utazás után érkezünk meg úticélunkhoz. Köszöngetünk, de csak négy fekete kutya ugat körülöttünk. Kopogtatásunkat végre meghallja özvegy Kovács Dávidné, és ajtót nyit. Nagybe­teg fiával él itt a tanyán — a konyha fűtetlen, a szobában azonban a kipirult lemezű* öreg kályha marasztaló meleget áraszt. — Itt vannak hát a puszták angyalkái! — lelkendezik az idős asszony. — Ha Erzsiké és Mari­ka nem volna, nem érne az éle­tünk semmit. De milyen jó is, hogy jönnek ... Mit hoztál ked­ves Erzsikém? — Kenyér, tej, sajt, borotva­hab az ABC-ből, egy kis kóstoló otthonról. A malactápot már az istállóba vitte Imre — leltározza a csomagot Erzsiké, vagyis Bar­tal Mihályné. Aztán, amikor lát­ja, hogy az órámra nézek, foly­tatja: — Van, amikor egész délelőtt maradok, hiszen úgy vagyok itt, mint egy családtag. Nem rohan­hatok ... Most azonban rövid melegedés után indulnunk kell. Kovács né­ni kér: nézzem meg a gazdasá­got. Nem tanya az, ahol egy'-két malac, vagy más aprójószág nem él meg. Itt is van vagy tíz so­vány süldő. Nem csak kenyérrel él az ember! Míg a következő tanyáig elju­tunk, megtudom: sokféle szolgál­tatást fölvállal a szociális cso­port. ók viszik például a tanyai postát is. A hozzátartozó — mint Kovács néninek a dunaújvárosi papírgyár munkásszállóján lakó fia is — a nővérkéknek írja meg, mikor érkezik, mikor kap sza­badnapot. Van, amikor a járat­tal a katolikus, vagy a reformá­tus lelkész is látogatóba indul. A legtöbben persze a bevásárlást és a látogatást, a jó szót igénylik. A Gönye- és a Pálóczi-tanyára most könyvet is viszünk: Jókait, Gárdonyit, Moldovát... Mivel a hó miatt járhatatla­nok a belterületi utcák, kocsink viszi ki a községi gondozottak ebédjét is. Dolgunk végeztével sietünk vissza a faluba. Délután már Bíró Ferencné a kocsi parancsnoka. Keletre, a kettes körzetbe, Balázspuszta fe­lé indulunk. Néhány ebédet még leadunk Szabadszálláson,’ aztán irány a pusztaság. Az alsószöllők-pusztai Zakar Károly már a kapuban vár ránk. • Kétnaponta jönnek a szociálii csoport munkatársai, de a búcsú­zás mindig nehéz... Bartal Mi­hályné gondozónő özvegy Kovács Dávidnéval; mögöttük Hoffmelsz- tér Imre gépkocsivezető. A műanyag kosárba tiszta ingek, fehérneműk kerülnek. A szatyor­ba friss cipó. — Nyugdíjazásomig a vasútnál dolgoztam és a 47-es őrházban laktunk. Megnősültem, vettünk egy tanyát. De miután meghalt a párom, túladtam a házon, ne bántsanak az emlékek. Azóta élek itt — magyarázza életét, körülményeit a gazda. — Egye­dül maradtam, beteg is vagyok, és ha a gondozók nem lennének, senki sem nyitná rám az ajtót... Tudja, mi az? Nem érne az éle­tem semmit. így megkapok min­dent, és még társalkodóm is akad. Jönnek a hírek: mi történt a faluban, ki halt meg az ismerő­sök közül, meg a napi pletyka ... Nem csak kenyérrel él az em­ber ... A szociális csoport munkatár­sainak — mint megtudtam — háromezer forint a havi fizeté­sük. Még fele sincs a magyar átlagbérnek. Nem a pénz köti ide őket, hanem a hivatás, az elesettek, betegek, öregek gondo­zása. Nem könnyű, amit vállal­tak. Amikor Balázs-, Büge-, Csin- tova-puszták idős lakóinak meg­látogatása után — már sötétedés után — elbúcsúzok vendéglátó­imtól, láthatóan fáradtan indul­nak hazafelé... Jól számító gazdák is Sokáig és sokan gondolták úgy az ország vezető testületéiben: ha gond van a városokkal és a fal­vakkal, legalább a tanyák ne hátráltassák a fejlődést. Múlja­nak ki, tűnjenek el. Akik így vé­lekedtek, nem látták, hogy a szórványtelepüléseken' ragasz­kodnak az apák, az anyák, a nagy- és ükszülők „életművé­hez” a jobbára idős lakók. Vagy­is : hogy a tanyán is emberek él­nek. Így erkölcsi kötelességünk, hogy emberhez méltó életkörül­ményeket teremtsünk nekik. Ha pedig azt is nézzük, hogy milyen zsúfoltak a drágán fönntartott szociális otthonok és a kórházak, kiderül: nem pusztán humanis­ták, hanem jól számító gazdák is. akik követik a szabadszállási példát... Farkas P. József • Erre tessék... Csak óvatosan! — mondja Zakar Károly, aki alig várta már a beszélgetőtársakat. 1. Tíz dollárral a zsebemben Hosszú ideiig szabadkoztam, amikor e Mundiál-napló meg­írására ösatökéltek; sok mindent le kellett győznöm, elsősorban is önmagamat. Biztattak, hogy bár ez az egész már lerágott csont, maradt azért benne némi velő. Az kezdje el írásom olvasását, aki nem vár tőlem labdarúgó- válogatottunk Mundiál-bukásá- val kapcsolatban szenzációs le­leplezést, aki nem áltatja magát azzal, hogy talán ezúttal fölfedik előtte a bukás Nagy Titkát, hogy most végre elébe teszik a 0:6 Fe­kete Dobozát. Azt én sem isme­rem, de meggyőződésem, hogy nincs is ilyen, se Fekete Doboz, se mindent megmagyarázó egyet­len ok. Hiszek viszont sok olyan látszólag apró momentumban, melynek jelentőségét egy-egy termékeny pillanat megsokszo­rozhatja, és Mexikóban vélemé­nyem szerint ezekből a szeren­csétlen, fájdalmas pillanatokból volt sok. 1 Csak arra vállalkozom, hogy mint a labdarúgó-világbajnoksá­gon részt vett magyar sportújság- írók tolmácsa, és mint tíz hónapig kint élt ösztöndíjas, Mundiállal kapcsolatos emlékeimet, gondo­lataimat sorbaszedjem és papír­ra vessem, a szárnyra kapott mendemondákkal saját tapasz­talataimat szembesítsem. 1983 elején, mint kezdő szocio­lógus, a Szegedi Orvostudományi Egyetem tanáraként megpályáz­tam a Művelődési Minisztérium kutatási ösztöndíját Mexikóba. Munkám már Kecskeméthez kö­tött, amikor végre 1985 novem­berében kezembe kaptam a re­pülőjegyet és a tíz hónapos ösz­töndíjról szóló papírjaimat. Ku­tatómunkámat a nagy múltú Mexikói Állami Autonóm Egye­temen végeztem, ahol elsősor­ban politológiával, politikai szo­ciológiával foglalkoztam, de sze­mináriumot is tartottam Kelet- Európáról és Magyarországról. Szocialista országból, 10 dol­lárral a zsebemben érkeztem Mexikóba, a harmadik világbeli országba, ahol anyági helyzetem alapján a későbbiekben is in­kább „negyedik világból” érke­zett ösztöndíjasnak érezhettem magamat. Ismerősök segítségé­vel sikerült szereznem egy üres albérletet, ahol az egyetlen be­rendezési tárgy a telefon volt. A magyar követségtől kaptam köl­csön egy asztalt, két széket és egy srívacsmatracot, amely ágyul szolgált. Csekélyke ösztöndíjam 50 százalékát elvitte a szállás és a rezsi, 20 százalékát pedig a közlekedés. (Ne felejtsük el. hogy a 18 milliósra becsült Mexikóvá­ros egy Csongrád megyényi te­rületen fekszik.) A fönnmaradó összegből éltem, ettem és néha egy-két könyvet is vettem, vagy fénymásoltam. Érthető tehát, ha egyetlen ebéd- vagy vacsora- meghívást sem utasítottam visz- sza. Szerencsére áldatlan hely­zetemmel tisztában voltak ottani nagykövetségünkön is. Meghívá­saiknak különösen örültem, mert ott magyaros ízek gőzölögtek, magyaros illatok párologtak. • Ilyenkor szabad bejárásom volt a követség konyhájába, ahol a maradék mindig rám várt. Persze gyakran voltam előkóstoló, s ekkor volt igazán királyi dolgom. Kül­képviseletünk dolgozóival mind­végig közvetlen kapcsolatban áll­tam, s ez számomra biztos pon­tot jelentett a világvárosi bizony­talanságban. Többször megkér­tek, hogy Magyarországról jött látogatóknak tolmácsoljak, a fő­város nevezetességeit mutassam, kiránduljak velük a közeli -több ezer éves, rejtélyes teotihau- cani piramisokhoz. A magyar labdarúgó-válogatot­tal először 1985 decemberében találkoztam. Háromhetes, amo­lyan tapasztalatszerző téli túrá­ra érkeztek Mexikóba, hogy egy Mini-Mundiál keretében meg­mérkőzzenek Algéria, Dél-Korea és Mexikó válogatottjával. Mexi­kói követségünk két dolgozójával, Hermann Jánossal és Pánczéí Andrással együtt indultunk út­nak, hogy a magyar—koreai mér­kőzésit a helyszínen izguljuk vé­gig. Csaikimem öt óráig tartott az út nagy fehér Le Báron kocsink­kal Guanajuato állam Irapuato városáig, keresztül a végelátha­tatlan, a forróságtól szinte izzó, vörösessárga kősivatagon. A 40 fokos száraz meleg kétszer is megállásra kényszerített ben­nünket, hogy a csomagtartó hű­tőládája bekészített sörrel leöb­lítsük kiszáradt torkunkat. ..Hogy tudnak itt focizni majd a fiúk?” i— kérdeztük egymástól, miköz­ben kocsinkkal bekanyarodtunk az irapuatoi stadion autóparko­lójába. Akkor még nem is gon­dolhattam arra. hogy ez az első utam. amit aztán fél év múlva a Mundiál idején több is követ, méghozzá nem is akármilyenek... Simon János (Folytatjuk) — - ■ ---­N AGYVÁROSOK ÉS KISTELEPÜLÉSEK Közeledjék az élelmiszer-kínálat Az élelmiszer-kereskedelem eb­ben az évben folyó áron 7,5 szá­zalékkal nagyobb forgalomra számít, mint az elmúlt esztendő­ben. A kereskedelem alapvető célkitűzése — mint a Belkeres­kedelmi Minisztériumban el­mondották —, hogy a választék igazodjék a mindinkább diffe­renciálódó kereslethez; olcsóbb és drágább, valamint különleges élelmiszereket egyaránt árusít­sanak. Az élelmiszeripar és -ke­reskedelem munkájának össze­hangolásával azt is széretnék el­érni, hogy a nagyvárosok és a kistelepülések élelmiszer-kínála­ta közeledjék egymáshoz. A tár­caközi és a vállalatok közötti ed­digi tárgyalások, megállapodá­sok alapján mindehhez rendel­kezésre áll a megfelelő árualap. Hús és húskészítmény a ko­rábbi évekéhez hasonlóan ele­gendő lesz, s várható, hogy az üzletekbe kerülő termékek mi­nősége is javul. Az év második felében a tejipar az eddiginél lé­nyegesen több féltartós — egy hétig eltartható — tejet szállít a kereskedelemnek. Mind több olyan kenyeret igyekszik beszerezni a kereske­delem, amely 72 óránál tovább is eltartható. A Belkereskedelmi Minisztérium arra is törekszik, hogy megismertesse a vásárlók­kal.azokat a módszereket, ame­lyekkel a kenyér hosszabb ideig tárolható a háztartásokban. Ilyen például a tárolás a hűtőszek­rények mélyhűtő rekeszében. A gabonaipar folyamatosan bővíti kenyérpótló termékeinek vá­lasztékát, különféle pelyheket, granulátumokat állít elő. A ke­reskedelem ezek megismerteté­sében, elterjesztésében is aktív részt vállal. Lisztből, cukorból, zsiradék­ból elegendő mennyiség áll a vásárlók rendelkezésére. Ezekből a tapasztalatok szerint az igé­nyek évről évre valamelyest csökkennek, de még mindig túl sok tésztát és rizst eszünk, pedig a burgonya sokkal egészségesebb. Ebből tavaly fejenként 58 kilo­grammot fogyasztottunk, holott 70—75 kilogramm lenne az opti­mális. A hús és húskészítmények választéka továbbra is kielégítő, s a boltokban kapható áruk 60 százaléka úgynevezett olcsó ter­mék, azaz kilogrammonként 76 forintnál kevesebbe kerül. A ke­reskedelem arra törekszik, hogy tovább növelje a táplálkozástani szempontból fontos baromfiter­mékek forgalmát. A konzervek többségéből van elegendő, bár az elmúlt évi aszá­lyos időjárás miatt kisebb volt a termés például zöldbabból, pa­rajból, sóskából, meggyből^ és sárgabarackból, s így ezekből a tartósított áruk mennyisége is csekélyebb a korábbiaknál. Diabetikus készítményekből a tavalyihoz hasonló mennyiség kerül forgalomba, ám bővül azoknak a termékeknek köre, amelyekből a kímélő diétás éte­lek otthon is elkészíthetők. Az ezzel kapcsolatos felvilágosító munkában a kereskedelem is részt vállal. Az eddigi tárgyalások alapján várható, hogy kávéból a koráb­ban megszokott választék a jö­vőben folyamatosan az üzletek­ben lesz. Az év közepétől a Compack ismét forgalomba hoz­za a közkedvelt Nescafét, de vál­tozatlanul kaphatók lesznek az olcsóbb oldódó kávéporok, s bő­vül a különféle keverékek köre is. Továbbra is bőséges a teavá­laszték, ám abhoz, hogy a kávé­ivók áttérjenek erre az italra, az eddiginél erőteljesebb felvilágo­sító munkára lenne szükség. Közügy lett a munkaügy Döntőbizottsági elnökök tanácskozása Az elmúlt négy-öt hónapban munkajogi szabályok sorozata jelent meg. A közelmúltban a Legfelsőbb Bíróság iránymuta­tást adott a munkaidőalap jobb kihasználásának, a fegyelmezett munkavégzésnek a bírói megíté­léséről. Ezek a tények és a jelen­legi nehéz gazdasági helyzet egyaránt az érdeklődés közép­pontjába helyezték a munka­üggyel összefüggő kérdéseket. Ha a dolgozót a munkahelyén sérelem éri, első dolga a mun­kaügyi döntőbizottság felkere­sése, amely egyben a bírói jog­orvoslati út első lépcsőfokát is jelenti. Ezért nem mindegy, hogy milyen felkészültségű döntőbi­zottsági elnökök, tagok határoz­nak a munkaviszonnyal össze­függő fontos kérdésekben. Az új szabályok pontos jelen­téstartalmának tisztázására, s az esetleges félreértések elkerü­lésére január 27-ére Bajára, 29- ére pedig Kecskemétre hívták össze a térségekben működő va­lamennyi döntőbizottság elnö­két a Bács-Kiskun Megyei Mun­kajogi Bizottság munkatársai. A tanácskozáson megjelent és fel­szólalt dr. Zsiga László, a SZOT elnökségi és jogi osztályának ve­zetője, dr. Négyessy Lászlómé•, a kecskeméti munkaügyi bíróság elnöke és dr. Tápai Piroska, a megyei főügyészség ügyésze. VÁLASZ CIKKÜNKRE Nem lesz átjáróház a kecskeméti vasútállomás Január 3-án A tanácstag ja­vaslata■ felüljáró címmel cik­ket közöltünk arról, hogy a kecskeméti vasútállomás vá­gánymezőjén átjárnak a kö­zelben lakók. Többek közt két kisgyerek is itt próbált egy­szer átjutni, az iskolából ha­zafelé menet. Megírtuk, hogy már halálos áldozatot is kö­vetelt a tiltott helyen való közlekedés. Riportunkkal egyrészt a balesetveszélyre hívtuk fel a figyelmet, más­részt pedig kerestük azokat a megoldásokat, amelyekkel a lakosság gyalogos közlekedé­se gyorsabbá és biztonságo­sabbá válhatna. Jelzésünkre Sajtos Péter igazgatóhelyettes válaszolt a MÁV Szegedi Igazgatóságá­tól: „A cikk nyomán a Hunya­diváros felőli kerítés vaska­puit kecskeméti építésveze­tőségünk kijavította és zárha­tóvá tette. Az elavult vagy megrongálódott kerítéseket is megjavíttattuk. A jelenleg még nyitott és csak fasorral hatá­rolt szakaszon új kerítést épí­tünk, a meglévőhöz csatlakoz­va 2 méter 40 centiméter ma­gasságban, vasbeton elemek­ből. A gyalogos-aluljáró kor­látját hosszabbítva megaka­dályozzuk, hogy a vasúti pá­lyát a járókelők megközelít­hessék. Több, átjárást tiltó táblát is elhelyezünk. A tanácstag javasolta gya­logos-felüljáró építésének nincs akadálya. Azt az állo­más felvételi épülete és a Vaj- dahunyad utca között meg le­hetne építeni mintegy 15 mil­lió forintért. Sajnos azonban erre nincs anyagi fedezetünk. Ha a városi tanács az építési költséget vállalná, igazgató­ságunk is támogatná a felül­járó-építést. Mindenesetre jó lenne a ba­romfi-feldolgozó felőli alul­járót is rendbe hozni, ami nem a MÁV, hanem a helyi tanács feladata. Észrevéte­lünket alátámasztják a lap január 12-ei számában meg­jelent olvasói levelek is. Ezek ugyancsak az aluljáró rendbe­tételét sürgetik. A vágányokon való átjárás és így a balesetek megelőzé­séért továbbra is szükséges a rendőri ellenőrzés. Vélemé­nyünk szerint a cikkben jel­zett problémákat csak a MÁV, a tanács és a rendőrség in­tézkedései és összefogása ré­vén lehet megoldani”. Köszönjük a vasútigazgató- ság helyettes vezetőjének — a balesetveszély csökkentésé­ről is beszámoló — levelét. Legközelebb szívesen adnánk hírt arról is, hogy a MÁV és a helyi tanács miként, milyen anyagi erőforrásból tudná tá­mogatni a felüljáró-építést. K—1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents