Petőfi Népe, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-09 / 7. szám

t 1987. Január 9. # PETŐFI NÉPE • 3 HÚSZEZER VOLTOS ELETVESZELY Ki vágja ki a fát? E Fülemilepör ? „tlyen ügyről. Madárfüttyről, ■Mit sem tud a corpus juris” (Arany János) A madárfütty helyébe persze villamos ívet kell behelyettesíteni, s hogy egyáltalán humorosan mer­jük közelíteni a dolgot, az az eset — egyelőre —, szerencsés kimenetelének köszönhető. Gerencsér La­jos fordult segítségért szerkesztőségünkhöz. Édes­apjának, Gerencsér Imrének soltszentimrei háza -előtt január 5-én délelőtt leszakadt a 20 kilovoltos távvezeték, nem ikis félelmet keltve a család tag • jaiban. A történet előzményei régi időkre nyúlnak •vissza, s talán szolgálnak az ügyön túlmutató ta­nulságokkal is. „Bölcsen eltűrt, le nem vága” Gerencsér Imre még 1963-ban egy fűzfát ültetett az udvarra. A fa nagyra nőtt, ágai a telekhatáron kívülre is kinyúltak, amit a tulajdonos „Bölcsen el­tűrt, le nem vága” — mint Arany János versében Péter gazda —, hiszen a fűz a község lakóinak gyö­nyörűségére terebélyesedett. 1982—83 táján került szóba a távvezeték létesítése, s a helyszíni szemle alkalmával Gerencsér Imre kérte a tervezőt, hogy « fa lehetőleg maradjon meg. A mérnök ezt lehet­ségesnek tartotta, mondván, hogy majd távolabb teszik az oszlopot, s a vezetéket megfelelő magas­ságban helyezik el, ám a fát le kell gallyazni. A kivitelezéskor az áramszolgáltató szerelői ki akarták vágni a fát, de ezt a tulajdonos — érthe­tően —, nem engedte, a fűz eszmei értékére is hi­vatkozva. Hivatalos tárgyalás az ügyben nem volt. ■Gerencsér Imre szerint a vezeték végül nem az ere­detileg megállapított magasságba és távolságba ke­rült, s azóta is vissza-vissza térő gondok forrása. Az áramszolgáltató emberei — ha már sorozatosak az átütések —, ki-kilátogatnak a fát legallyazni, de közben megsérült az egyik kerítéseíem, s megrom­lott a viszony a tulajdonos és a szerelők között. Az említett napon a keletkezett villamos ív a vezeté­ket szétolvasztotta, s kis híján tragédia történt. Biztonsági távolság — közterület Hatvani Ferencnek, a Démász fülöpszállási kiren­deltségének vezetője szerint a fát mindenképpen ki kell vágni. Ez elől már a gazda sem zárkózik el. A kérdés csak az, hogy kinek, s hogy jár-e a fáért kártérítés. A fa nagy, nehezen megközelíthető, ágai összevissza nőttek, kidöntése nem lesz egyszerű. Ezt a háromezer forintos nyugdíjból Gerencsér Imre vállalni nem tudja, egyébként is, mint mondja, a távvezeték közérdeket szolgál. Hatvani Ferenc azt állítja, hogy a kirendeltség vétlen, a fa kivágása a községi tanács dolga. Bordás József titkár szerint erre a tanácsnak embere és pénze nincs, egyébként minden segítséget megadnak. Fogas kérdés. A fel­vételről is látszik, hogy a fa ágai kinyúlnak a köz­területre. Ám az is kétségtelen, hogy ha az oszlop a telekhatáron kívül van is, a kereszttartó (de a biztonsági övezetet is magába foglaló nyomvonal­sáv mindenképpen) érinti az ingatlant. Ki hallgat­tassa el a madarat, vagyis az életveszélyt okozó villamos ívet? „Két prókátor, Minden könyvét összehányja.. Igyekeztünk minden érdekelttel szót váltani, s ki­derült, hogy a megoldás a vezetékjogról szóló mi­niszteri rendeletben van (vagy nincs). Az Energia­felügyelet illetékes szegedi szakelőadója a?t mpnd­ta, hogy neki hivatalosan tilos nyilatkoznia. Ma­gánvéleményét azonban, hogy bár a részleteket nem ismeri, szerinte Gerencsér Imre a vezetékjog alapján köteles tűrni, ha a nyomvonalsáv érinti a telket, sőt akár az udvarban is fel lehetett volna állítani az oszlopot. Kérdés persze, hogy a létesítés előtt az Energiafelügyelet által határozatba foglalt vezetékjog kiterjed-e az Ingatlanra? A tervező el­járása alapján aligha. (Hatvani Ferenc szerint a tervrajzon nincs is rajta a fűzfa.) Pedig könnyű lett volna a dolog, mert a vezetékjog alapján Gerencsér Imrét fel lehetett volna szólítani a fa kivágására, vagy ha ezt nem hajtja végre, kivághatta volna a fát a Démász maga. Fischer Jánosnak, a nagykő­rösi üzemigazgatóság osztályvezetőjének a kivágás terheit illető álláspontja a Démász és a községi ta­nács között ingadozik. Eddig a történet. A tanulságokat ki-ki szűrje le maga. Egy biztos: életveszély van, amit haladékta­lanul meg kell szüntetni! Szeretnénk a megoldás­ról mielőbb hírt adni. Gerencsér Imre, s a hozzá hasonló faültetők megnyugtatására pedig az aláb­biakat közöljük: Az idézett rendelet 18. paragrafusa szerint a „ ... vezetékjog alapján a létesítéssel, üzembentar- tással okozott zöldkárokért, — beleértve a 12., 13. §-okban meghatározott tevékenységek (például fa­kivágás) során keletkezett károkat —, valamint az ingatlanban okozott egyéb károkért, az ingatlan ér­tékcsökkenéséből keletkező károkért, a kisajátítási kártalanítás szabályainak alkalmazásával, pénzbe- ni kártérítést kell fizetni. (Egy esetünkhöz hason­ló környezetben lévő, 20 és 30 éves kor közötti, egészséges fűzfa eszmei értéke a Radó-fóle számí­tási eljárás eredménye szerint körülbelül 3500 fo­rint.) Bálái F. István DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSOK, TELEPÜLÉSHÁLÓZAT, OKTATÁS Statisztika a társadalmi folyamatokról Társadalmi folyamatok cím­mel megjelent a KSH kiadványa, amely a VI. ötéves tervidőszak gazdasági és demográfiai válto­zásainak legjellemzőbb adatait tartalmazza. A statisztika szerint 1981. ja­nuár elsején 10 millió 713 ezer, 1985. december 31-én pedig 10 millió 640 ezer takosa volt az országnak. A tervidőszak végén a férfiak 50 ezerrel, a nők 23 ezer­rel voltak kevesebben mint öt évvel korábban. Tovább tartott az öregedési folyamat: a 14 éves és annál fiatalabb gyermekek száma 5 év alatt 3,3 százalékkal, a munkavállalási korú felnőtte^ ké 1,1 százalékkal csökkent, mi­közben a nyugdíjas korú lakos­ság 3,3 százalékkal gyarapodott. A munkaerő-tartalékok kime­rültek, a munkavállalók száma évente átlagosan 24 ezerrel csök­kent. Az aktív keresőknek több mint 30 százaléka változatlanul az iparban tevékenykedik, bár létszámuk 5 év alatt 6,7 száza­lékkal mérséklődött. A kereske­delemben 1985 végén 4,1 száza­lékkal többen dolgoztak, mint 5 évvel korábban. A tervidőszak­ban a szellemi foglalkozásúak aránya 27,5 százalékról 29,6 szá­zalékra növekedett. Az 1984. évi mikrocenzus (kis népszámlálás) adatai szerint — élve a mind kedvezőbb lehetőségekkel — mintegy 400 ezer nyugdíjas foly­tatott kereső tevékenységet is. öt esztendő alatt a főváros és a vidéki városok népessége nőtt, a községeké csökkent. Az ország településhálózatát 1981-ben 3122 település alkotta, 1986. január elsején 3058, 9 új község alakult és 73 szűnt meg. 29 községet emelt városi rangra az Elnöki Tanács, igy számuk Budapesttel együtt összesen 125. A népesedéspolitikai adatok szerint 1981 és 1985 között az előző 5 évhez képest a házasság- kötések száma csökkent, a válá­soké nőtt, kevesebb gyermek szü­letett és magasabb volt a halá­lozások száma. A kedvezőtlen demográfiai jelenségeknek rész­ben az az oka, hogy változott a házasságról vallott felfogás, át­alakultak a család nagyságáról korábban megszokott elképzelé­sek. A népesség, egészségügyi ellá­tásáról a statisztika megállapítja, hogy a 10 eze'r lakosra jutó or­vosszámban a világon a harma­dik helyre zárkóztunk fel. A szakorvosi ellátás is többnyire kielégítő, szemész, radiológus, or­topéd- és reumaszakember azon­ban nincs elegendő, öt év alatt a gyógyintézetek 843,5 millió fo­rintot fordítottak gép- és műszer­beruházásokra. A kórházak kor­szerű gépekkel, illetve műsze­rekkel való ellátottsága anyagi lehetőségek híján a kívántnál lassúbb ütemű. Az oktatási rendszer fejlődésé­nek eredményeként a lakosság iskolai végzettsége, szakmai kép­zettsége az 1980-as évek első fe­lében tovább emelkedett. Jelen­leg azoknak a száma, akik 15 évesnél idősebbek és 8 osztálynál kevesebbet végeztek, mintegy 2,3 millió, háromnegyedük 55 éven felüli, s többségük falvak­ban élő nő. Az aktív keresők is­kolázottsági, szakképzettségi •szintje kedvezőbb, mint az egész népességé: száz dolgozó közül tíz diplomás, 24 középiskolát, 21 szakmunkásképzőt végzett. A VI. ötéves terv időszakában a tervezett 370—390 ezer lakás­ból 369,7 ezer épült fel, ám a magánépítés aránya az előirány­zottnál jóval magasabb volt. 1985- ben azonban már csökkent a ma­gánlakás-építés is, ami az ebben a lakáslétesítési formában rejlő tartalékok fokozatos kimerülését jelzi. Az újonnan épített lakások alapterülete .az állami lakások­nál nem változott az öt év alatt — átlagosan 55 négyzetméter —, a magánlakásoké viszont tíz négy­zetméterrel növekedett, 70-ről 80 négyzetméterre. A lakásigénylők száma 1981 elején ,438 ezer volt, 1984 végén pedig 155 795. A visz- szalépett lakásigénylők 45 szá­zaléka magánépítéssel próbálko­zik. Jelentős azonban azoknak a száma is, akik semmilyen formá­ban nem tudják megfizetni a la­káshoz jutás költségeit, bár a fiatal házasok és a nagycsaládo­sok lakáshoz jutását az utóbbi években több szociálpolitikai ked­vezmény és kedvező hitelfeltétel javította. Egészségvédő program Az egészségügyben dolgozó fia­talok tevékenyebben kívánnak részt venni az egészségkárosító szokások feltárásában, hatásaik széles körű tudatosításában — ha­tározták el legutóbbi tanácsko­zásukon a szakmában dolgozó fia­talok KISZ-szervezeteinek veze­tői. Konferenciájukon te megal a­pították, hogy a munkakör;-', ko­rú lakosság - egészségi apotá- nak romlását céltr . ,, >s prog­rammal és az égé- .- egügyi dolgo­zók személyes : -./.vételével lehet megállítani, e-.ei.leg visszafordí­tani. Ezért a KISZ Központi Bi­zottsága értelmiségi fiatalok ta­nácsa felhívást bocsátott ki, •••aielynek célja, hogy az egészség­ügyben dolgozó ifjúkommunis­ták társadalmi programok ki­dolgozásával segítsenek felkel­teni az emberek érdekeltségét sa­ját egészségük megőrzésében. A pályázatokat 1987. március 3l-éig lehet beküldeni a KISZ KB ér­telmiségi fiatalok tanácsa címé­re (1388 Budapest, Kt)n Béla rak­part 37—38.). Hasznos és nyereséges • Tizenöt évvel ezelőtt a többlábon állás módszerét választva hozta létre a poroltó készüléket felújító, karbantartó üzemét a Kunfehérlói Előre Tsz. Azóta bebizonyosodott: jól tették, hogy e tevékenység mel­lett döntöttek, mert e munkájuk iránt megbízhatóan növekszik a ke­reslet. Ha a közel ötmillió forintos bevétel nem is nagy a szövetkezeti összesenhez képest, de legalább biztosan lehet rá számítani. Miként a nyereségére, ami imtmár elérte a másfél millió forintot. Jelenleg 150 Bács-Kiskun megyei üzem, vállalat tartozik megrendelőik közé. Fel­vételünkön: Ambrus József, Horváth János és Murányi Ferencné a felújított készülékeket szerelik össze. Befejeződött a cukorgyártás A cukorgyárakban befejeződött a répa feldolgozása. Az új ter­mésből raktárakba került a la­kosság és az élelmiszer-ipari üze­mek ellátásához újabb egy esz­tendőre elegendő cukor. A Cukoripari Szolgáltató Kö­zös Vállalatnál elmondták: az or­szág tizenegy gyárában a felvá­sárolt 3 millió 577 ezer tonna ré­pából az elmúlt idény alatt 454 ezer tonna cukrot állítottak elő. Ez még kiegészült azzal a 30—32 ezer tonnával, amely — magyar alapanyagból, szerződés alapján —- jugoszláv cukorgyárakban készült. A tavalyi aszályos időjárás a vártnál végül is kisebb kiesést okozott a cukorrépa-termesztés­ben; bár a növény átlagtermése nem lett magas, a gyökér cukor- tartalma mégis fölötte volt az el­múlt tíz év átlagának. Ezzel pá­rosult, hogy a feldolgozó üzemek az eddigi legnagyobb cukorkiho- zatalt érték el, vagyis: ebben az idényben egy tonna répából csak­nem 130 kilogramm kristálycuk­rot nyertek. A cukorgyártás befejeztével elkezdődött a gyárak karbantar­tása és felújítása. A gyártási melléktermékek téli szállítása folyamatos. A mintegy 190 ezer tonna melasz 90 százalékát a szeszipar már átvette, a többin a répatermesztő gazdaságok já­randóságként osztoznak. PÁLYÁZATOK, ORSZÁGFÉNYKÉPEZÉS A honismereti mozgalom tervei Több, a múlt évben megkez­dett akció idei folytatásáról is döntött a Hazafias Népfront or­szágos honismereti bizottsága. A települések arculatát kívánták megörökíteni 1986-ban is az „or- szágfényképezők”, s a honisme­reti klubok, szakkörök 1987-ben fejezik be ezt a munkát. Ebben a két évben az épületek külső homlokzatáról gyűjtenek képe­ket, 1988-tól viszont a városok, falvak lakásbelsőiről állítanak össze anyagokat. Szinten 1986­ban indult és 1987-ben zárul az oktatástörténeti pályázat. Isko­lák, magángyűjtők adják össze az oktatás írásos és tárgyi em­lékeit. Az országban működő mintegy 1000 szakkör, klub képviseleté­ben az országos bizottság már megkezdte a felkészülést az XV. •honismereti akadémiára. Idén nyáron Sárospatak ad otthont a rendezvénynek, s elsősorban a mű­velődéstörténet kérdéseiről, a népi szociográfiáról tanácskoz­nak majd a hivatásos és amatőr helytörténészek. A tanár- és ta­nítóképző főiskolák hallgatóit a honismereti, helytörténeti szak­körök, klubok vezetéséhez készí­tik fel. Az általános és középis­kolás, a szakmunkásképzőbe já­ró, valamint a főiskolás és egye­temista diákoknak szintén szer­veznek nyári táborokat. Múlt év­ben például csaknem 3000 diák ismerkedhetett meg a táborok­ban a honismereti kérdésekkel. Már az 1986-os honismereti akadémián is elhangzott, hogy a szakkörök, klubok, bizottságok ne csak a múlttal, hanem a jelennel, a mai életmóddal, a jelen szoká­saival is foglalkozzanak. E célt szolgálta a múlt évben is az „üzemünk-brigádunk egy éve” pályázat, melyre csaknem 150 pá­lyamunka érkezett. Idén ismét várják az üzemek, közösségek életét, szokásait feldolgozó írá­sokat. Döncikét megsirattuk — Holnap disznóölés! — mondta édesapám az egyik té­li reggelen, s ezzel a kijelen­tésével nagy izgalomba ho­zott bennünket. — Éljen, éljen! — ugrándoz­tunk a kishúgommal együtt, aki ugyan még nem nagyon emlékezett rá, hogy milyen is az a disznótor, de azért tud­ta, valami jó dolog lehet, ha olyan nagy, készülődés előzi meg. Anyánk már hetek óta járta a boltokat, hogy megve­gye a hozzávalót: borsot, pap­rikát, szép fényezett rizst, kö­lest, hurkapálcát, de még szá­rított disznóbelet is, hogy ele­gendő készüljön a finomsá­gokból, hiszen úgy szokás, kap­jon minden közeli rokon, is­merős — viszonozzák is majd! — kóstolót belőle. Azután elő kellett készíteni az edényeket, fazekakat, teknőt, kölcsön­kérni a katlant és a nagy bog­rácsot, a zsírsütés kellékeit, apám szalmát is kért valame­lyik gazdától egy talicskával eltolható, nagy kupaccal, hogy elég legyen a pörzsöléshez. — Laci bácsi holnap ér rá! — tette még hozzá előbbi kije­lentéséhez magyarázatul. La­ci bácsi — apám idősebbik testvére — volt ugyanis min­den esztendőben, amikor meg­hízott a pocánk, a böllér. Vagy­, is az a segítségünkre siető szakember, aki mindenhez ért a disznóölésnél, és büszke is a tudományára. Ilyenkor, télen, nagyon be kellett osztania az idejét, mert sokfelé hívták, ez volt tavaszodásig a legjobban mérhető — kosárnyi illatos falattal is megtetézett — ke­resete, és talán egyetlen elfog­laltsága. Természetesen nem egyedüliként ebben a mester­ségében. A környéken hol itt, hol ott hangzott fel hajnalonta a sivítás, annak jeléül, hogy megkezdődtek a disznóvágá­sok. Tudtuk, hogy másnap ná­lunk is ez !«sz a kora reggeli ébresztő. De nem is volt szükség éb­resztésre. Talán hat óra lehe­tett, amikor már mi, gyerme­kek is talpon voltunk, fel is öltöztünk, és ott toporogtunk izgatott örömmel a felnőttek körül. Laci bácsi egy vállra akasztható nagy háncssza­tyorral érkezett hozzánk, an­nak a mélyéből húzgálta elő a legkülönbözőbb eszközöket, szerszámokat, a húsdarálótól kezdve a fenővasig, és — lát­ni is ijesztő volt —, vagy öt­féle méretű kést külön bőr­tokban elhelyezve. Egyet ki­választott ezek közül, gondo­san megvizsgálta az élét, majd — mint valami fegyvertartó­ba — a csizmaszárába szúrta, és elindult a disznóól felé, apám pedig, ettől kezdve mind­végig hűséges segédjeként, utána. Anyám ebben a pillanatban hátat fordított az egésznek, és behúzódott a konyhába. Az üvegablakon át láttuk, hogy a szemét törölgeti, sajnálta, megsiratta szegény pocánkat. Pedig milyen régóta készül­tünk már erre a jeles ese­ményre, a vele járó sok öröm­re, a finom falatok élvezeté­re. Azt hiszem, hogy mi is el- pityeredtünk volna, hiszen mi neveztük el Döncikének a gömbölyödő malacot, mi va- kargattuk a hasát, amikor szürcsölte a moslékot a vályú­ból. egyszóval nekünk, gyer­mekeknek is a kedvencünk volt különösen kisebb korá­ban, de nem értünk rá elszon­tyolodni, sajnálkozni rajta, mert gyorsan zajlottak az ese­mények. A szomorú véget ért Döncike — mint annyi sok­ezer társa télidőben — rövi­desen ott feküdt egy külön e célra összeeszkábált deszkán az udvar közepén, ég felé me­redő lábakkal. Apám máris kiadta a jelszót, hogy rakjuk körül szalmával, és mi ezt a parancsot buzgó örömmel tel­jesítettük. Nemsokára sárgá­sán lobogó lánggal égett a szal­ma, s a kövér állat olyan lett lassan, mint valami fekete ké­ményseprő. Egyszóval csupa ko­rom lett a bőre, amit aztán a böllér szépen lekapargatott egy hosszú egyenes és egy görbe — hajlatokat is elérő — kés­sel. Végül is egy máris gusz­tusos, feszes bőrű, rószaszín testű jószág kellette ott ma­gát, felajánlkozva a további műveleteknek, melyek elke­rülhetetlenül és sorszerűen követték egymást, $ melyek során a mi Döncikénk telje­sen átlényegült különféle szalonnává, füstölésre váró sonkává, sütni-, főzni- és töl­teléknek való húsokká, kocso­nyába kerülő finom falatok­ká. v Nem kívánom elmesélni a disznóvágás minden részletét, hiszen ismerősek ezek néme­lyik városi ember előtt is, csak meg egy aprócska epizódot or­ról, hogy mit vártunk mi gyer­mekek leginkább ilyenkor. Bizony mosolyogni való ma már, tudom, de így igaz: a disznóhólyagot. A hólyagot, amit nádszállal kellett fel­fújni, s olyan lett, mint egy igazi luftballon, vagyis ahogy az unokáink hívják manap­ság: egy „lufi". Valamikor az én nagyapám még ebből ké­szítette — amikor a padláson lassan jól kiszáradt — a nagy becsben tartott dohányzacs­kóját, a pipázás egyik fontos kellékét. Nálunk, mivel apám inkább cigarettát sodort, ami­hez a dózni nevű, zsebben hordható dohánytartót hasz­nálta, már nem volt szüksé­ge senkinek a disznóhólyag­ra. így hát a gyermekek kap­ták meg minden alkalommal, hadd szórakozzanak vele. Per­sze, a játszadozó lábatlanko­dás mellett azért segítettünk is a ház körüli munkában egy keveset. Vigyáztunk, hogy a katlan alatt ki ne aludjon a tűz, vagy a boltba futottunk el, ha mégis kiderült váratla­nul, hogy elfogyott valami fű­szerféle. Közben teljesen el­feledkeztünk a hólyagról, amit egy hosszú cérnaszálon lógat­va odaakasztottunk az egyik ajtókilincsre. Hanem egyszer csak mit vettünk észre? A fel­fújt disznóhólyagot a kis tar­ka macska ütögette, pofozgat­ta ügyesen a két első lábával, mire elkaptuk előle, már a körmeit is beleeresztette, bi­zony végleg kiment a levegő belőle. / A hólyagot az aprónépek csaknem megsiratták, anyánk pedig olyan jót nevetett a fan­csali ábrázatunkon, hogy Dön­cike szomorú sorsáról, ami pe­dig korábban annyira elszo­morította, teljesen megfeled­kezett. Nem is csoda, mert ad­digra már a konyhai tűzhelyen vígan főtt, illatozott a finom orjaleves, a sütőből pedig áradt kifelé a sült hurka és kolbász fenséges illata. Ami azért mégis csak fontosabb do­log volt a mi kis. gyermeki bá­natunknál. F. Tóth Pál

Next

/
Thumbnails
Contents