Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-11 / 214. szám
4 0 PETŐFI NÉPE © 1986. szeptember 11. EGY KÖLTÖZÉS VISZONTAGSÁGAI | Van számukra hely? Egy költözés önmagában véve nem nagy ügy. Am, ha bonyodalma- Itat okoz, sokan odafigyelnek a történtekre. Mint Kecskeméten. Régóta ismert tény, hogy a Zója utcai Országos Pedagógus Gyermekotthon a Dutép munkásszállójába hurcolkodik. A megszokott környezetet új, még azt is mondhatnánk: idegen hely váltotta fel. Ez persze, csak az utóbbi hetekben derült ki. Az is, hogy az otthon növendékeinek kettő helyett hat iskolába kell járniuk. A korábbi megállapodások hirtelen érvényüket vesztették, már csak azért is, mert csak szóban hangzottak el. A tanév kezdése tehát máris nyomozásra késztette az illetékeseket. Legfőképpen a bonyolult helyzet megoldását kellett sürgetniük, hiszen arról még nem hallott senki, hogy a gyerekek ne járjanak iskolába... Sajátos arculat A szálaik sokfelé ágaznak. Kezdhetnénk azzal, hogy -tetőzik a demográfiai hullám, olyan sok -az általános iskolás gyerek, hogy kényszer-tantermekben kell tanulniuk: Kecskeméten tizennégyezer nebuló koptatja jelenleg a padokat. Folytathatnánk azzal, hogy figyelemre méltó középiskolás programot dolgoztak 'ki a megyeszékhelyen-. Elkészült (?) a széchenyivárosi egészség- •tigyi szakiskola, bővítették a Bányai Júlia Gimnáziumot, lerakták a lakótelep szélén a majdani gimnázium alapjait. Megfogalmazódott az ötlet, hogy sajátos -arculatot kapjon a város- középiskolai képzése, mégpedig a mezőgazdasági jelleget kívánják erősíteni. A Zója utcában, az Országos Pedagógus Gyermekotthon épületében a felújítások után 1988—89-ben kezdődhet majd az új középiskolában a tanítás. Ezért költözött el tehát a gyermekotthon. A továbbiakról Lengyel László tanulmányi felügyelő beszél: — Eddig az intézményhez legközelebb eső iskolába, a Zója utcaiba jártak az OPGY gyermekei. Ezt a szempontot vettük figyelembe most is, amikor a Dutép-munikásszálló lett az új helyük. A Hunyadi János és a Tóth László iskola kerülhetett szóba. Még márciusban tárgyaltunk erről az igazgatókkal, a létszámokat is elosztottuk. Szükségmegoldásként a Mátyás király körúti és a Jókai iskola ugyani csak felvetődött, ahová járhatnának a gyermekotthon lakói. Ez utóbbi két intézménynek a vezetőivel azonban nem egyeztettük az elképzeléseinket. A teljes létszám — a tanulmányi eredmények végleges ismeretében — még bizonytalan volt, hiszen ez a nyár elején történt. Augusztus végén derült ki, hogy a két általános iskola ebben az osztályösszetételben nem tudja fogadni a gyerekeket. Bizony, felgyorsultak az események. Arra is gondoltunk, hogy ne kelljen a gyerekeknek öt-hat iskolába utazgatniuk, a volt anyaintézménybe, a Zója utcaiba irányítjuk őket. Erre azért nem volt mód, mert a széchenyivárosi újabb beköltözések miatt ott annyira megnövekedett a tanulók száma, hogy az otthonosokat már nem tudták visszafogadni. Maradt tehát a legrosszabb megoldás: több iskolában kerestek helyet a gyerekeknek. Szám szerint: hatban. Később aztán szinte óránként változott a felállás, módosultak a névsorok, az iskolák, egyéb ötletek is felvetődtek, például az, hogy a megye két nevelőotthonába — a bácsalmásiba és a dunapatajiiba — viszik a nagyobbakat. Ez utóbbi nem lett volna szerencsés megoldás, legutóbbi információink szerint nem is élnék ezzel a lehetőséggel. A Dutép-szállón az igazgatónő összecsapja a kezét, amikor nyilatkozatot kérünk tőle. Már csak ez újságíró hiányzott... Emlékezetes örökség Az Országos Pedagógus Gyermekotthon igazgatója nyugállományba vonult. Utódját augusztus elsején nevezték ki, Pancza Eszter személyében. Addig tulajdonképpen nem Intézkedhetett a költözés ügyében. Később, elseje után pedig egyre több álmatlan éjszakájába került a húr- colkodás. — Annak ellenére, hogy a költözés megszervezése nemcsak a mi feladatunk volt, de teljes mértékig magunkénak éreztük — mondja az új Igazgatónő, miután mégiscsak megegyezünk abban, hogy hangot ad véleményének. — Augusztus 21-én indult az akció, vagyis a pakolás. Négy rakodómunkást kaptunk két napra. A fuvarozgatás viszont egy hétig tartott, s nézzen körül, még most is van mit rendezgetni. Kollégáim. munkatársaim segítsége nélkül nem jutottunk volna eredményre, mindenki kivette a részét a hurcolkodásfoól. Még a gyerekek is. Vitathatatlan, hogy nehéz helyzetben voltunk, megméretett a közösség. Jól vlzsgá-, ásott, bátran állíthatom. Száz- nyolcvan gyermek helyezkedett el, köztük óvodások, általános' iskolások és szakmunkásképzősök. A másodikosok és az ötödikesek egy része a Hunyadi János Általános Iskolában, másik része a Mátyás király körúti iskolában tanul. Az elsősök, a harmadikosok és a negyedikesek pedig a Czollner téri intézménybe járnak, két hatodikos gyereket is ott fogadtak. A többiek szétszórtan tanulnak a Jókaiban, a Molnár Erik iskolában és a Zójában. Ez egyáltalán nem rózsás- helyzet, azt Is mondhatnám: tragikus. A nevelőknek sok mindenre kell összpontosítaniuk, hiszen mindenhol mások a követelmények, a programok, s a kapcsolatot is kell tartani az iskolákkal. A gyerekek részéről som örvendetes ez a megoldás. — Nem kapott szép örökséget ... — Tizenhét éve dolgozom a gyermekotthonban. Most vesztesek lettünk, ha azt veszem. A feladatot viszont meg kellett oldani, nem szaladhattam el a teher elől. A gyerekek és a kollégáim miatt vállaltam a nehézségeket. Jöjjön el akkor is, amikor már elhelyezkedtünk az épületben ... Körülnézek az új helyen. Minden remény megvan arra, hogy írunk még az otthonosok hétköznapjairól. Nem ilyen bonyolult ügy kapcsán ... Jó példa? — A nyáron hallottam egy rádióműsorban, hogy jó példaként emlegették a kecskeméti középiskolai változásokat — kezdi mondandóját Szécsényi László, a Tóth László Általános Iskola Igazgatója. — Most mégis másképp alakult a dolog. A tavasz- szal osztálytanterem-alaprajzo- kat, létszámokat kértek a városi tanács művelődési osztályától. Ezeket figyelembe véve terveztek, így jött szóba a mi iskolánk is. Természetesen segítettünk, nem zárkóztunk el a gyermekotthonosok behatásától. Az alsósokat szeptember elsején fogadtuk is. Délben azonban felsősökkel is felkerestek bennünket, csak három hatodikos diákot tudtunk leültetni. Nem vállalkozhattunk arra, hogy a többiek is ide kerüljenek, mert akkor váltakozó tanítás lépett volna életbe. Hogy mi lesz később? A jövő esztendőket folyamatban kell nézni, nem biztos, hogy egyhamar tudjuk vállalni, hogy minden otthonos gyerek hozzánk járjon. Góg Tibor, a megyei tanács művelődési osztályának főelőadója. Hozzá tartoznak a megyei tanács felügyelete alatt tevékenykedő nevelőotthonok ügyei. — Szervezési és pedagógiai szempontból helytelennek tartom a mostani esetet — mondja. — A hiba az előkészítés során csúszhatott be. Minderről szeptember elsején szereztünk tudomást, az igazgatónő értesített, hogy baj van. Mit lehetett tenni? A megoldást a városi művelődési osztálynak kell megtalálnia. Megtörtént. Felejtsük el? A kérdéssel Császár Cirillhez, a városi tanács művelődési osztályának vezetőjéhez fordultunk: — Az előzetes felmérések alapján nem gondoltuk, hogy ekkora problémát okoz az átköltözés. Szerencsére az utolsó pillanatokban is jó partnerekre találtunk, segítettek az általános iskolák igazgatói, helyet adtak a gyerekeknek. A pedagógusok is áldozatot hoztak, hiszen a gyermekotthonos tanulók álltai zsúfoltabbá vált osztályokban oktatnak a jövőben. Elismerés illeti az OPGY igazgatónőjének és nevelőinek munkáját, akik valóban nem mindennapi körülmények között kezdték a tanévet. A jelenlegi helyzetet is csak szükségmegoldásnak tekintjük, azzal együtt, hogy négyre csökkent azoknak az iskoláknak a száma, ahol nevelőotthonos gyerekeket helyeztünk el. Tervünk, hogy két év múlva már két iskoláiban kapnak helyet a diákok. Kikerülhettük volna az eseményeket, ha már a tanév befejezésétől kezdve folyamatos kapcsolatban van az Országos Pedagógus Gyermekotthon és a városi tanács művelődési osztálya. Végül is csak néhányan hiányoztak a padokból — egy napig. i # 'I Néhányan? Egy napig? Nem jutott számukra hely, valakinek, valakiknek a mulasztásából. Mindenki tudta, hogy az intézménynek el kell költöznie. Azt is, hogy jön a nyár. Azt is, hogy igazgatóváltás lesz. Arról ugyancsak^ lehettek elképzelések. hogy mivel jár egy költözködés, főképp, ha oktatási intézményről van szó. Mulasztott a hivatal, belátják. Csendesebb napok következnek. A Zója utcai gyermekotthon felújításra váró tantermeiben ugyan tanítás van. ahol kényszerhelyzetben levő széchenyivárosi iskolák kértek „menedéket”. Akkor pedig miért kellett sürgősen „kilakoltatni” az OPGY-t? Hogy az oktató-nevelő munkában milyen zavarokat okoznak az ilyen és ehhez hasonló esetek, hosszasan lehetne ecsetelni. Vagy egyszerűen felejtsük el ezt a szeptember eleji kálváriát... ? Borzák Tibor SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ KÁLMÁN Az alföldi népélet nagy tudósa Kecskemét városépítő, szülővárosát a kor fejlődésirányába előrelendítő polgármesterének, Kada Eleknek, ízes elbeszélések jótollú szerzőjének régészeti, néprajzi kutatásokra is jutott ideje. Személyes érdeklődéséből is következően az 1897-ben alapított városi közgyűjtemény gyarapítása, fejlesztése szívügyei közé tartozott. Ügybuzgó embert keresett az inkább könyvtári érdeklődésű Szilády Károly mellé a múzeumi gyűjtemény önállósítására. Megörvendett (gondolható), amikor megtekintett egy ügyesen rendezett kiskunfélegyházi kiállítást, s különösképpen, amikor megtudta, hogy a leleményesen, hozzáértően tálalt tárgyak közül néhány egy fiatal jogász, a kiállítás mindenese révén került a közönség elé. Ismerte az akkor 25 éves ifjút, feltehetően tudott arról, hogy már 1908-ban tagja lett a Néprajzi Társaságnak. Ki tudja, hogy eleve azzal a szándékkal látogatott-e Kada a szomszédos városba, hogy a levéltárból kiváló közgyűjteményhez hívja a fiatalembert, vagy ott, a látottaktól fellelkesülve határozta el: meghívja Kecskemétre? Bölcs, előrelátó választás volt. A polgármesternek köszönhető az a városunkban ritka öröm, hogy egy csírázó, nagyrahivatott intézmény megtalálta a lehető legalkalmasabb vezetőjét. Bizalmat kapott és ő ezt fáradhatatlan kutató-, szervező- munkával hálálta meg. Vidéki városokban, s különösen a Kecskeméthez hasonló puritán szellemű településeken csak művelt vezetők jóindulata, okos pártfogása teremthette meg a tudományos, művészeti szervezetek tekintélyét. „Győzte erővel és hittel” Kálmán bácsitól — hiszen hetedik évtizedében járt, amikor megismertem — tudom, hogy beiktatását követően Kada behívta a főbb városi urakat és ekként mutatta be ifjú munkatársát: „Ha kér valamit, vegyék úgy, mintha én kértem volna”. No, persze a polgármester barátsága, jóindulata sem mentette meg a közhivatalokra — a múzeum is ennek számított — is érvényes, bürokratikus, időrabló kimutatások, fillérező elszámolások, jelentések körmölésétől, „Győzte erővel és hittel” — mint Kőhegyi Mihály írta róla a Cu- mania 1974-ben kiadott kötetében — a népművelő tudósra háruló sokféle kötelezettséget. Egyik órában akadémikusokkal tárgyalt, a másikban a társadalombiztosító levelén pironkodott, mert egy százalékkal kevesebbet vont le az előírtnál valakinek csekély béréből. Szabó Kálmán egyéni érdekeinél is fontosabbnak vélte, még 150 koronás havidíjjal fizetett kisegítő munkaerőként is, a múzeum fölvirágoztatását. Támogatásért kilincselt, ügyeskedett, ahol csak lehetett. Maga is szorgosan gyűjtött, ásatott. Mi tagadás, még az általa mélyen tisztelt polgármesterrel is összetűzött, amikor veszélyeztetve látta a szép tervek megvalósulását. Ebéd utáni szunyókálásából verte föl Kadát a Művésztelep újabb támogatásáról értesülve. „Vedd tudomásul — intette le az öreg —, múzeum előbb-utóbb lesz Kecskeméten, mert ezt kikövetelik a sürgető igények, de művésztelepet vagy én csinálok most, vagy soha senki”. A földrengés, Kada betegsége és halála, majd a világháborút követő elszegényedés miatt mégsem épült meg a Rákóczi útra tervezett közművelődési palota. Az 1912-ben múzeumőrré kinevezett dr. Szabó Kálmán szívósságának is köszönhető, hogy a volt városi vigadó kibővítésével 1924-ben végre önálló épületbe költözhetett a városi múzeum, amelyet a második világháború előtt az egyik legrendezettebb, leggazdagabb vidéki közgyűjteménynek minősítettek hozzáértők. Szervező, a múzeum jó hírét megalapozó és azt szüntelenül növelő tevékenysége is fönntartotta volna az 1963 novemberében elhunyt néprajztudós nevét. Maradandó művek Érdemei számosabbak, fölsorolásuk meghaladja a ma — és nem szeptember 1-én, mint ezt több lexikon, életrajz tévesen közli — száz éve született néprajztudósra emlékező cikk kereteit. Hazájának, népének a tatártól, töröktől pusztított alföldi nép kutatásával szolgált a legtöbbet. A hivatalos történelem azokban az évtizedekben elhanyagolta a kétkeziek mindennapjainak feltárását, ahogyan mondani szokták, a nemzetfenntartó elem múltjának, hajdani életének megismerését. Dr. Papp Lászlóval, munkatársával együtt sok alföldi falu maradványait lelte_ meg, ásatta ki. Az alföldi nép művelődéstörténeti emlékei című könyve becses hozzájárulás nemzettudatunkhoz, mint tudományos teljesítmény is elsőrangú. Kezesként válaszolt e táj kérdéseire, így sóikkal többet tudunk a Kiskunságról, mint előtte. Legszívesebben a néprajzzal foglalkozott. Erdei Ferenc írta róla a Kiskunság 1964-es számában olvasható nekrológjában: „Vallott mestersége és hivatásbeli foglalkozása szerint etnográfus volt, a néprajz művelője. Néhány maradandó műve hirdetni fogja ebbéli érdemeit. Középkori Kecskemét-környéki ásatásai, és azoknak régészeti-néprajzi feldolgozásai, a kecskeméti tanyák fejlődéstörténetének feltárása, továbbá a régi malmokra vonatkozó kutatásai becsületet és nevet szereztek neki a néprajzi tudományban. S jóhírét csak öregbítette, hogy még sok egyéb néprajzi téma tisztázásához és dokumentálásához járult hozzá, azon felül, hogy több más területen polihiisztonkodott”. E több más területhez tartozott egyebek között a kecskeméti szőlő- és gyümölcstermelés fejlődésének kutatása, az állattenyésztéssel kapcsolatos szokások, munkamódszerek, hiedelmek, szólások összegyűjtése. Igazi kecskemétivé vált örvendetesen hosszú élete folyamán. Még nyugdíjasként is kis fekete táskával járkált a városban, abba süllyesztette a házak alapozásánál, vízvezetékásásnál talált régi téglákat, a zsibpiacoi* fillérekért vásárolt tárgyakat. A Kiskunság hírnevét növelte Jellegzetes, megismételhetetlen képviselője volt a régi kecskeméti értelmiségnek, a város közéletébe szervesen beilleszkedő, minden jó ügynél bábáskodó hajdani múzeumigazgató. Ha megtisztelték a Katona József Társaság elnöki tisztével, akkor is a múzeumügyet szolgálta, ennek előmozdítására használta fel a két világháború között kapott elismeréseiket, a Kiskunság jóhírét növelte a Néprajzi Társasár alelnökeként is. Méltán jutái mázták élete utolsó évtizedében Szocialista Kultúráért érdeméremmel. Erdei Ferenc idézte egyik régi, Rákóczi úti sétájukat. így szólt hozzá Szabó Kálmán: „Látod, minden megváltozik. De azért van valami, ami nem változik, abból is, ami általános és abból is, ami különösen kecskeméti. És együtt ez az egész fejlődés.” A politikus-közgazdász ezt fűzte e szép vallomáshoz. „Szavai zöngéjéből azt őriztem meg, hogy az elmúló régi miatt való bánata nem volt nagyobb, mint az új fölött érzett öröme.” Életművével bizonyította, hogy kitűnően ismerte, pontosan jellemezte az ifjú dr. Szabó Kálmánt főnöke, amikor ekként ajánlotta a múzeumőri állásra: „ífem rászánta magát múzeumi teendőkre, hanem rátermett; nem kötelességteljesítésből dolgozik, hanem azzal az örömmel, amelyet csak a gyerekkortól fejlődő érzék talál az ilyen munkához.” A Katona József Múzeum tudományos emléküléssel, Szabó Kálmán több dolgozatának, tanulmányának kiadásával, emlékérem készítésével tiszteleg a nagy tudós emlékének. Heltai Nándor Tardi Gábor: /lakótársak (29.) — Hová tart, mister? — szólította meg Tony. A kőműves, nem érzett iránta gyűlöletet, még ellenszenvet sem.. Folytatta útját. Tony kiugrott a kocsiból, x felpattintotta a csomagtartót. — My God, ne siessen annyira, elviszem. — De én a vasútra megyek, onnan meg a fővárosba. — Szerencséje van, mert nekem is éppen arra visz az utam. — Mit keres maga a fővárosban? — hunyorított bizalmatlanul a kőműves. — Átteszem a székhelyemet, mister — válaszolta Tony. — Beköltözöm egy kényelmes szállodába, és csinálok magamnak még néhány szép napot, mielőtt visz- szamegyek. A kőműves habozott: beszálljon ennek a nemzetközi kalandornak az autójába, aki ráadásul se szó, se beszéd, betelepedett abba a házba, amit ő kizárólaa az asz- szonynak húzott föl. az asszonynak, akit megkedvelt, akit már- már megszeretett, és akivel ez az alak minden bizonnyal megint- csak összefeküdt... Viszont, ha elküldi, kizárólag magának tesz keresztbe, cipelheti a dögnehéz holmiját az állomásig, aztán vonatra fel. vonatról le. Tehát inkább szolgálatába állítja: ez a nemes bosszú! Tony készségesen bepakolta a holmikat a csomagtartóba, majd beültek a kocsiba. A kőműves hátradőlt az első ülésen; élvezte, ahogy a kárpit puhán süpped alatta. A motor csendesen duruzsolt, a sebességet szinte alig érzékelte. — Aztán megdolgozott maga ezért a járgányért? — kérdezte. — Nem az enyém — közölte Tony. — Bériem. A kőműves elégedetten vette tudomásul: nem mind arany tehát, ami fénylik... Magabiztosabban folytatta a kérdezősködést. — Hát a lányát mikor viszi Amerikába? Tony hallgatott egy darabig. — Változott a helyzet... — mondta szűkszavúan. — Mennyiben? — A kőműves élvezte a másik zavarát. — Gondoltam, mindannyian utazunk. De másképp alakultak a dolgok. — Az anyjával együtt... Az asszonyka meg bizonyára nem volt hajlandó... Tony röpke pillantást vetett a másik férfira. — Edit kedveli magát. — Én már leszámoltam az egésszel — mondta a kőműves. — Akkor maga bolond — közölte tömören Tony. Rákanyarodtak az országúira. Távolban, az út jobb oldalán feltűnt egy álak; vállán utazótáska, orrán napszemüveg. — Aron-boy, a tegnapi vőlegény — jegyezte meg Tony, és rálépett a gázra. — Haszontalan némber. — Álljon meg! — mordult rá a kőműves. Tony fékezett, s az út szélére kormányzott. A kőműves hátranyúlt. kilökte az ajtót. — Merre tart, maga csavargó? — Olyan mindegy ... Bakos Áron még helyet sem foglalt a hátsó ülésen, a kőműves már tudta, hogy távozásával nem zárt le semmit. Szemét a másik menekülőre emelte, tekintete hosszasan elidőzött rajta; olyan volt, mint amikor először látta — divatos ruhadarabok, hosszú '■ szálú cigaretta, villogó napszemüveg —, az összhatás mégis mást sugallt, s ahogy időnként ajkához közelítette a szivarkát, megremegett a keze. A fiatalember lassan levette a. napszemüvegét. — Vége — Innen költöztek. Az új gyermekotthon udvara. Lesz itt meg rend is.
