Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-18 / 220. szám
4 9 PETŐFI NÉPE O 1986. szeptember 18. „MÉGIS, MIT TEHETNÉNK” Munkahelyi közművelődés Kiskőrösön Sok minden eszükbe jut az embereknek, ha Kiskoros nevét hallják. Vannak, akik Petőfire gondolnak, mások híres szőlő- termesztésére, némelyek szlovák néphagyományaira, de aligha idézi fel a másutt élőben a fiatal város neve az ottani ipari üzemeket. Gyáregységként működik a Mezőgép, a telefongyár. A pince- gazdaság központja is másutt, Kecskeméten van. Az ipari szövetkezet aligha sorolható megyénk legfontosabb gazdasági szervezetei közé. Aki csaik kicsit is ismeri Kiskőrös történetét, tudja, hogy a lakosság túlnyomó többsége a legutóbbi évtizedekig a mezei gazdaságtól remélte megélhetését. Természetes, hogy az üzemi, gyári munkával felnőttként ismerkedők túlnyomó többsége szabad idejében kertészkedik. A kiskőrösi munkahelyeken kialakított közművelődésről tanácskozó szakszervezeti tisztségviselők, különböző képzettségű szakemberek — az SZMT kulturális munkabizottságának tagjai — örömmel tapasztalták, hogy viszonylag kevés Szó esett a szabadidő kulturális, önművelődési hasznosítását gátló körülményekről, annál több a „mégis, mit tehetnénk” célzatú javaslatokról. Kár lenne ugyanis tagadni, hogy mind kevesebben vesznek részt a szervezett felnőttoktatásban és a könyvtárak könyveit sem olvasták rongyossá. Noha — mint itt is megfogalmazódott — tartós és maradandó, az eddiginél szélesebb körű kulturális felemelkedés csak akkor várható, ha mindenki előtt egyértelműbbé válnak a nagyobb tudás, a kiművelt gondolkodási képesség egyéni és társadalmi előnyei, van mód a közművelődés hatékonyságának a javítására. Jó példaként említették a Kiskőrösi Állámi Gazdaságot, ahol az általános igazgatóhelyettes a művelődési bizottság elnöke. Megfontoltan hasznosítják a köz- művelődésre fordított pénzt és a művelődési terv nemcsak ilyenolyan rendezvények felsorolásából áll. Abban a meggyőződésben dolgoznak, hogy a műveltebb ember jobbat és többet termel. Általában kedvező vélemények hangzottak el a kulturális bizottság kiskőrösi tanácskozásán a tanácsi kulturális intézmények, a szakmaközi bizottság és az üzemi művelődési bizottságok felelősei között kialakult kapcsolatokról. Együttműködnek például a szlovák nemzetiségi nap megrendezésében, a Petőfi- kultusz ápolásában. A kulturális költségek eredményesebb fel- használását segíti az a gyakorlat, hogy a megismert program- ajánlatokból választanak a munkahelyek. Az ipari szövetkezet, az áfész, a Kossuth Szakszövetkezet és az állami gazdaság pénzzel támogatja a művelődési központ amatőr művelődési csoportjait, ennek ellenében az intézmény előadókkal, technikai eszközökkel segíti a munkahelyek rendezvényeit. A még céltudatosabb összefogás szükségességét hangoztatta a tanácskozáson részt vevő Hegedűs István SZMT-titkár, aki megköszönte az üzemi közönség- szervezők, kulturális felelősök és a tanácsi népművelők munkáját. Janik Józséf, az állami gazdaság igazgatója örömmel vállalta: adandó alkalommal tájékoztatja a kiskőrösi üzemek, gazdaságok vezetőit közművelődési tapasztalataikról. H. N. FILMJEGYZET Hóbortos népség A mozik műsorán időről időre fellelhető Sivatagi show című — magyar hangján sajátos humorral megszólaló — természetfilm valószínűleg több korosztály kedvence. Egyike azoknak a „családi filmeknek” becézett produkcióknak, melyek csak a legritkább esetben váltják be ígéretüket, előbb-utóbb elérkeznek azok a percek, amikor vagy a szülő, vagy a gyermek elkezd feszengeni. Hogy Jaime Uys, a botswanai filmrendező nem elsősorban a műfajnak, hanem az előadásmódjának is köszönheti rendkívüli népszerűségét, arról nálunk tavaly bemutatott, Az istenek a fejükre estek című produkciójának sikere is meggyőzhet. A Hóbortos népségben közismert és kitalált tréfák, még inkább beugratások folyamatának és eredményének lelki mechanizmusát teszi közszemlére. A kárára elkövetett viccekkel meglepett „utca embere” rejtett kamera előtt csetlik-ibotlik, időnként „tajtékzik” (részint indokolt dühében). A kamera pedig meglehetősen kíméletlen. A több száz „szereplő” Uys nem mindig ártatlan humorának áldozata. Bár állítólag forgatás közben a diszkréció volt a jelszó, valószínűleg sokkal inkább jellemzőbb lehetett volna az álcázás. A rendkívül hosszú, egy egész évig húzódó forgatás folyamán ugyanis a legfantasztikusabb pózokban, napokon át „vadásztak” áldozatokra (például postaládákban váratlanul megszólaló) mikrofonokkal és szemtelenül szenvtelen kamerákkal. A meglehetősen szabálytalan forgatás menete a következő volt: „a társrendező, Kobus Kruger (a csapdába ejtés első pillanatában) megadta a jelt, és beindult a kamera. Ettől a pillanattól kezdve a rendező nem tudja többé irányítani a szituációt. A felvételt nem lehet elpróbálni, nem lehet újrajátszani, a gyanútlan szereplő reakciója kiszámíthatatlan. Hogy a különböző jelenetekből érdekes anyag álljon össze, sokszor városról városra, faluról falura kellett vándorolni. Buster Reynolds, a forgatócsoport egyik tagja volt a bajkeverő, ő csalogatta be pácienseit a szituációkba, .Kobus Kruger pedig a hivatásos békebíró szerepét vállalta magára. Minden vonzerejét be kellett dobnia, hogy a sokszor dühöngő, vagy ellenkezőleg: a szégyenlős, zavarba esett emberek arcára újra mosolyt fakasszon, persze Uys ezeket.a reakciókat is azonnyom- ban filmre vette.” A szociálpszichológiából és filmkomédiákból ismerős trükkök „élő” közegbe történő érzéstelenítés nélküli átültetése vitatható mértékben képezi a felnőtt nézők körében a humor forrását. A bizonytalan százalékban mesterséges és bizonytalan százalékban természetes úton előállított fikciók között előfordulnak a legkülönféléhbek, mint például annak a hölgynek az esete, akit kértek, hogy tartson egy kalapot a falnak támasztva. A hölgy a leggyanútlanabbul engedelmeskedett, ám egy idő után egyre türelmetlenebbül tartotta a kalapot... Egy másik eset, melyben egy utcai telefon elkezd csörögni; van, aki felveszi, sszámára ezzel már kezdetét is vette a bonyodalom. Valószínűleg kiskorúaknak szánt jelenet a tortagyári futószalag rendetlenkedése és a „könnyed” autóemelés is, vagy a filmelőhívás igen sajátos, „előhúzásos” módon. Bár a jelenetek nevetségessé (?) tett szereplői valamennyien írásos beleegyezésüket adták a film széles körű vetítéséhez (ha hihetünk a témával foglalkozó nemzeti propagandának), mégsem okoz kellemes közérzetet a fehér és fekete bőrű „megtréfáltak” látványa. Még azoké sem, akik esetleg kénytelen-kelletlen, a helyzet feloldásaképpen nevetni képesek önmagukon. Károlyi Júlia LAPOZGATÓ Új képző- művészeti könyvek Az elmúlt hetekben-hó- napokban több új — megszokottan szép, míves kiállítású — képzőművészeti kötet jelent meg. A Puskin múzeum remekműveit 95 sziímes reprodukció idézi elénk. Az 1912-ben alapított moszkvai múzeumot évente több, mint félmillióan keresik föl. A kiállított művek bemutatják a nyugat-európai festészetet, a grafikát és a szobrászatot a XV. századtól a közelmúltig. Az album műtárgyfotóit rövid tájékoztató szöveg egészíti ki, így a könyv útitársunk is lehet, ha Moszkvába készülünk. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításainak is megjelent a katalógusa, A 20. századi magyar festészet és szobrászat címmel. Harmincöt művészettörténész évékig tartó munkával állította össze a nélkülözhetetlen kötetet: a legismertebb alkotások mellett az évtizedek óta raktárban porosodó műveket is az őket megillető helyre állították. Alfabetikus sorrendben 162 művész életrajzát, 554 mű adatait és elemzését közli a könyv (minden műről külön fotóval, a legkiemelkedőbbekről külön 80 színes reprodukcióval). Végvári Lajos a „Nagy magyar mesterek” című sorozatban (melyben eddig például Lotz Károlyról, Székely Bertalanról, Barabás Miklósról jelent meg monográfia) Szinyei Merse Pál munkásságát mutatja be. Szinyeiről talán mindenki tudja, hogy főműve, a Majális — azt azonban kevesebben, hogy e munkája nemzetközileg soha nem kapta meg az őt megillető elismerést. Végvári Lajos * személyében értő kutató, a 19. századi festészet kiváló ismerője foglalja össze mindazt, amit Szinyeiről és munkásságáról tudnunk érdemes. 32 oldalnyi színes képanyag (közöttük eddig soha nem publikált művek) mellett idegen nyelvű, sőt, eszperantó melléklet is segíti a Szinyei-életmű nemzetközi elismerését. Űj kötete ^jelent meg a ma élő művészeket bemutató sorozatnak is: ezúttal Hézső Ferencet ismerhetjük meg Kristó Nagy István írásából. Hézső Pogány Frigyes tanítványaként végzett a Képzőművészeti Főiskolán, ám tanára volt Barcsay is; 1902-ben került vissza — frissen diplomázva — Hódmezővásárhelyre, ahol azonban csak évekkel később kapott rajztanári állást... 16 színes, 25 fekete-fehér reprodukció ad képet munkásságáról, amely nem követi a hagyományos vásárhelyi közízlést. (Képző- művészeti Kiadó, 1986.) B. J. SIMÁNDY JÓZSEF KÖSZÖNTÉSE A hetvenesztendős nagyúr Neve, alakja, egyénisége szinte maradéktalanul összeforrott Bánk bánéval. Simándy József, a szeptember 18-án hetvenedik életévét betöltő énekművész, minden idők egyik legautentikusabb szerepformálóinak bizonyult az ope- raszínpadon. Kevés olyan magyar operaénekest ismer a világ, aki Manrico, Lohengrin, Ra- dames, Don Jósé, Stolzingi Walter, sőt a Bohémélet Rodolfjának jelmezében egyaránt hiteles és mégis összetéveszthetetlenül si- mándys lett volna, Az egyéniség mindenen áttörő ereje ragyogott minden szerepében, s természetesen Bánk bán, a magyarországi nagyúr alakjában is. „Anyám mindig dalolt. Amikor örült, amikor bánata volt. Dalolt sírva, dalolt nevetve. Tő-, le örököltem a szép hangot, muzikalitást, talán még a színpadi készséget is.” Simándy írta ezeket a sorokat Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvében, felidézve szűkebb szülőhelye, a kistarcsai gyermekévek, s a szülői ház világát. Az ösztönös tehetség jellegzetes útja Simándy József művészpályája. Rövid ideig tartó iskolásévek után a Szürketaxi vállalatnál tanult autószerelést, ott is dolgozott 23 éves korig. Akkor már sokanv felfigyeltek szép hangjára, muzikalitására. Nem sokkal később az egykori Városi Színház szerződtette „kardalos segédszínésznek”. A negyvenes évek elején már az Operaház kórusában énekelt, a Zene- akadémián pedig dr. Székelyhidy Ferencnél tanult. Mint említett könyvéből azonban kiderül, legszívesebben Possert Emíliára emlékszik tanárai közül. A legfontosabbat valóban tőle tanulta: „ha az ember ilyen hanggal született, ilyen adottságokkal rendelkezik, az kötelez!” Simándy Józsefet 1945-ben a Szegedi Nemzeti Színház, majd két esztendővel később a Magyar Állami Operaház szerződtette tagjai sorába. Ettől kezdve állandó megszemélyesítője a nagy tenorszerepeknek. Hallatlan kulturáltsággal, fölényes technikai tudással, minden zsonglőrködés- től mentes tudatossággal alakította az operairodalom egyéniségeit. Sokoldalúsága páratlan. Alig akadt olyan szerep, amelyet ne tudott volna elfogadtatni. Amikor például Verdi Otellóját hirdették a budapesti plakátok Simándyval a főszerepben, a hatvanas években, akadtak kétkedők: vajon valóban neki való szerep-e a velencei móré? De a bemutató estéjén már nem akadt senki, aki ne egyértelmű elismeréssel adózott volna Otelló-alakításáért. Ez a szerepe végül is pályája egyik legfontosabb állomásának bizonyult, ezzel búcsúzott 1980 májusában az operaszínpadtól, amelyen négy évtizedet töltött. A Kossuth-díjjal, az érdemes és kiváló művészi címmel kitüntetett, határainkon kívül is jól ismert művész azóta ideje nagy részét tanítással tölti. Az Operaház rekonstrukciós munkálatai után azonban, az épület századik születésnapján, a díszelőadáson ismét hallhattuk Simándy Józsefet felejthetetlen szerepében, Bánk bán jelmezében, az opera egy jelenetében: a „Hazám, hazám, te mindenem ...” ária fénye, ragyogása talán megkopott valamelyest az évtizedek során, de a hazáját féltőn szerető nagyúr, Bánk— Simándy alakja egyénisége ma is lefegyverző méltósággal él a magyar operaszínpadon. Szomory György LENINGRÁDI LÁMPÁK Restaurálás után ismét helyükön állnak a Puskin-korabeli (1799—1837) utcai lámpák. Ezek közül négy az irodalmi kávéház homlokzatát díszítette, a Nyevsz- kij sugárúton, ahová gyakran betért a költő is. A Nyevszkij proszpekten kezdődött meg az orosz városok köz- világítása. Erre még I. Péter adott ki parancsot 1723-ban. E tekintetben a Néva-parti város fél évszázaddal megelőzte Londont és Amszterdamot. A gránitoszlopokon csipkés kovácsoltvas állványokon levő világítótestek díszítik a hidakat, tereket, a színházi bejárókat és megőrzik az elmúlt idők világát. A hat hétig tartó fehér éjszakák idején 150 leningrádi lámpát vizsgáltak meg és javítottak kiBÁN ZSUZSA: Biciklicsengő Hat ágy volt egy szobában, emeletesek, öt délelőtt vitték el otthonról, váratlanul, pedig Anyjának azt mondták, előbb értesítést kap, mikor kell mennie. A rendőrök azt mondták, itt a papír, hozták magukkal. S ők éppen akkor érkeztek haza a kórházból, ahová magával vitte Anyja. A vele történt legutóbbi dolgok miatt ideggyógyászati kezelésre szo~ rult. Akkor is injekcióra kellett mennie. Esett az eső reggel óta, s nekik, kettőjüknek csak egy rozoga, levélmintás ernyőjük volt, olyan, amilyet össze lehet csukni egészen kicsire. — Nem tudok bánni én már ezzel az ernyővel, fiam, majd te kezeled, jó? — mondta neki Anyja indulás előtt, és ő küzdött azzal a rossz szerkezettel, mielőtt kiléptek volna a házból, aztán külön attrakció volt buszra szállás előtt összecsukni megint. Lelkiis- meret-furdalást érzett, amiért miatta kell injekcióra járni Anyjának, azért igyekezett mindenben a kedvébe járni. örült, hogy ülőhelyet talált magának, ezalatt ő hátul kapaszkodott, hóna alatt a ki- vénhedt ernyővel. Egy ajtó melletti alsó ágyat mutattak: az az övé. Nyelt egyet, mert újabb csalódás volt. Ha már ilyen helyen kell aludnia öt idegen fiúval, legalább egy felső ágyat kapott volna. A kórházban Anyja előbb neki vett szendvicset, meg süteményt, hátha sokáig kell várniuk, és ha megéhezik, legyen mit ennie, ö azt mondta, nem éhes. Akkor bementek abba a váróterembe, ahonnan beszólították a betegeket, leültek egymás mellé két síkos műanyag székre, és nézték a többieket, ő azt hitte, mindenki injekcióra vár, de Anlyja suttogva megmagyarázta, hogy vannak, akikkel csak beszélgetnek, mások meg, akik pizsamában és fürdőköpenyben mászkálnak cél nélkül erre-arra, itt fs alusznak. Ők nem mehetnek haza. — Fájni fog? — kérdezte ő. — Mi? — Az injekció. — Hát, Gyurika — mosolyodon el Anyja szomorkásán —, tízéves múltál, és még mindig ilyen gyáva vagy? Azt a kis szúrást mindenkinek ki kell bírni. — Es sokáig leszel bent? — Dehogy, az csak egy perc! És tényleg, nem tartott sokáig. — Most megnézzük, mikor megy hazafelé busz — mondta kifelé menet Anyja —, múltkor gyalog hazamentem innen, de nincsen járda sok helyen, és tudod, milyen rossz, amikor azok a nagy autók elsüvítenek az ember mellett. Majdnem elvitt a szelük. — A kamionok. — Igen, azok a legrosszabbak. meg a teherautók. Kisilabizálták, hogy csak húsz perc múlva indul busz. — Legalább jó idő volna — borzongott meg Anyja —, akkor elsétálgatnánk és nézelődnénk. Megnézték, mi van a zacskóban, amit a büfében vettek reggel, s úgy döntöttek, a kenőmájas szendvicset Anyja, a két süteményt Gyurika eszi meg. A hűvös, esőpermetes délelőttben behúzott nyakkal járkáltak, nézték a nedves, didergő bokrokat, és ő arra gondolt, jó lenne valami vidámat mesélni, hogy jókedvűk legyen, de nem jutott eszébe semmi. Anyja kezében kitü- remkedett a kenőmájas a. zsemle közül, és amúgy mulatságos lett volna, mint egy vicces filmben, ahogyan megpróbálta az ujjúval, szájával helyreigazítani, de most nem lett volna ereje mulatni rajta. Lehet, hogy az az injekció is fáj neki, csak nem akarja mondani. S akkor jött egy fehér Lada, éppen szemben velük. Anyja mindjárt felderült, és úgy integetett a szétmállott szendvicsével, mint valami forgalmista az állomáson. A Lada megállt3 és felvette őket. Ismerős ült benne. — Milyen szerencse — mondja Anyja a városban, ahol kiszálltak —, még sokáig kellett volna a buszra várnunk. — Akkor tüntette el az utolsó falat szendvicset a szájában, és mintha egy kicsit derűsebb lett volna a tekintete. Hazafelé még vettek a játékboltban egy olyan rajzolótáblát. amin egy húzással el lehetett törölni minden vonulat, és újra kezdeni — Úgyis rossz idő van — mondja Anyja —, míg én főzök, meg kitakarítok, te raj- zolgatsz majd. És tényleg, minden olyan nyugalmas és szép volt. Azt gondolták, később bekapcsolják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnek. És akkor jöttek a rendőrök. ö éppen az új rajzolótáblát próbálta ki, gondolta, rajzol valami humoros képet Anyjának, az meg örül neki, amikor a kutya ugatni kezdett, és jöttek a rendőrök. — Most azonnal elviszik? — hallotta Anyja hangját a konyhából —, de hiszen arról volt szó, először értesítenek róla, mikor kell mennie. Neki összeszorult a szíve, és letette a rajzolótáblát maga mellé a heverőre. Csak összefüggéstelenül hallotta Anyja sírás hangját, ahogyan tiltakozott. Aztán mégis aláírta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbesíthettek volna, és egyik rendőr azt mondta, vegye fel a kábáját. Már hogy ő. Anyja akkor odasietett hozzá, ő lehajtott fejjel kapcsolgatta be a farmerdzsekije patent jeit. — Szervusz, kisfiam — mondta Anyja sírva —, holnap meglátogatlak, és ne csinálj többet semmi rosszat, mert látod, milyen nagy zűr lesz belőle ... Erezte az arcán Anyja köny- nyeit, és kiment a házból a rendőrökkel. Azóta olyan, mint egy tárgy. Beültették az autóba, elvitték, átadták, ott felvették. Fürdőit, pizsamát és fürdőköpenyt kapott, ebédelt. Ismeretlen gyerekek nézték, de nem szóltak hozzá. Délután valami csoportos játék folyt egy teremben,, de ő kívülmaradt. Egy fiú szánt- szándékkal erősen rálépett a. lábára, de ő csak ült lehajtott fejjel, fel sem szisszent. Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anyja nem tudott vigyázni rá. Dolgozott. Nem tudta egész nap ellenőrizni, mit csinál. Este sokáig sírt a paplan alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta, mindez azért van, hogy megtanítsák: nem szabad biciklit lopni. Anyja azt mondta, nincs pénze rá, de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá. Nem szabad biciklit lopni. És semmit, soha! Almában elernyedt a teste, álmában otthon volt megint, a szobájában, saját ágyában. •És egyszercsak mintha biciklicsengőt hallott volna szólni. Többször is, mintha hívná. S akkor azt gondolta, már elmúlt ez az éVj ő jól tanult, és Anyja megvette neki a biciklit. Felnevetett, hangosan. Hajnalodon már. Valaki felneszeit a nevetésre, és nyugtalanul megfordult az ágyában.
