Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-26 / 200. szám

1 9 PETŐFI N£PE 9 1986. augusztus 26. •> KÖZMŰVELŐDÉSI KÉRDÉS: , * « Szórakoztatnak vagy velünk szorakoznaK. A VII. ötéves terv nem indult gond nél­kül. Komoly, dolgos esztendők kell, hogy kö­vetkezzenek. Ennek ellenére én mégis a szó­rakozásról, rekreációs szokásainkról írok. Miért? Mert úgy hiszem: a munka és a sza­badidő-felhasználás ügyei összetartoznak. Csak az tud igazán ereje teljében lendüle­tesen, kedvvel dolgozni, aki kikapcsolódni, pihenni is képes. Nem véletlen, hogy éppen mostanában fordult a közfigyelem e koráb­ban szinte szégyellt, a kulturális élet pere­mén kapaszkodó szolgáltatásféle felé. A mos­tanában publikált tudományos kutatási ered­mények egyértelműen bizonyítják: a szóra­koztatási lehetőségek megteremtése a terme­léssel szorosan összefüggő feladat. A szabadidő-töltés változatos formái között kétségtelenül számolhatunk ugyan a művé­szeti alkotások és produkciók élvezetével, ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a szórakozási formákat sem, amelyek könnye­dek, szabadok és magáért a szórakoztatásért születnek. Nem kell hozzá nagy tudományos apparátus, tesztek és kérdőívek tömeges al­kalmazása, míg megtudjuk, hogy az embe­rek — különösen ilyenkor, nyáron — mit várnak a szolgáltató szervezetektől, intézmé­nyektől. Közismert tétel: kellenek — in­kább így: kellenének — az igényes, ugyan­akkor nem túl drága vegyesműsorok, divat- bemutatóval egybekötött reklámműsorok, népdalestek, nótaműsorok, könnyűzenei kon­certek, kabarék, dzsesszműsorok, hajóprogra­mok, diszkók, bohócparádék, strandi, tanya­színházi, teátrumi bohózatok, amelyek kelle­mes, gondtalan, jókedvű órákat nyújtanak a kifejezetten ezeket igénylő közönségnek. „Ki mit hoz” műsorok Ezek lennének az elvárások! De hogy fest a valóság? Sajnos, kevés alkalommal sikerül maradéktalanul a közönség kedvében járni a rendező szerveknek. 'Egy nemrég nyilvá­nosságra hozott minisztériumi vizsgálat sze­rint a szórakoztató műsorok lebonyolítása ritkán gördülékeny. A gazdaságosságra való törekvés jegyében még az igényesebb pro­dukciókat is „rossz haknivá” nyomorítják a forintok tízezreit munka nélkül bezsebelő impresszáriók. Egy-egy műsort naponta több­ször is, több településen is közönség elé visz­nek, nemritkán megegyező időpontban; mű­sor közbeni színészcserékkel. Az összecsapott „ki mit hoz” műsorok bot­csinálta szerkesztői a lehető legvegyesebb programokkal ostromolják az intézmények, vendéglők, szabadtéri színpadok irányítóit. A sikert úgy is fokozni kívánják, hogy a szín­vonalat az úgynevezett „malactréfák” szint­jére szorítják. Egyik vezető színművészünk — oly közkedvelt, hogy az egész ország be­cézi — műsorát már-már teljesen mentesítet­te a szellemes fordulatoktól. Obszcén sza­vak, rossz poénok próbálják a teljes sikert kicsalni a hüledező, vagy éppen vihogó kö­zönségtől. A kabaré sértő, megalázó, elszo­morító pillanatai ezek, de mivel más — jobb — nincs: borsos áron is megveszik. Manap­ság egy-egy könnyebb műfajú előadásra het­ventől kétszáz forintig árusítanak belépőt. Ezért a pénzért pedig már igazán kaphatná­nak színvonalas előadást is a kikapcsolódás­ra vágyók. Szakmai felügyelet nélkül Kik hibáztathatok az elszomorító állapoto­kért? Nemrégen a televízió kulturális maga­zinjában kaptunk feleletet a kérdésre. Esze­rint: senkit sem érhet kritika. A Stúdió ’86 rioortere a legfölháborítóbb választ a Műve­lődési Minisztérium osztályvezetőjétől kap­ta, aki kerek-perec kijelentette: őnekik sok más egyéb, igen fontos gondjuk van, szóra­koztatásügyben mossák- kezeiket. Nem aka­rom dramatizálni a dolgot, felidézni példá­ul, hogy milyen szánalmas körülmények kö­zött töltheti szabad idejét Magyarországon a vidéki közönség. Hogy a legényegyletektől örökölt kényelmetlen faszékeken csak a kor­szerűtlen színpadra jutó kulturális ocsút „él­vezheti”. Kérdezhetném azt is, mindezt mi­ért oly nehéz meglátni a minisztériumi iro­da luxusíróasztalától? Ne feledjük: a másra mutogatás nem je­lent megoldást. Az aktatologatásból eleg! Konkrét feladatok, hathatós jogszabályok, egyértelmű irányítás szükséges. Mert joggal kérdezik a közművelődés végváraiban dol­gozók: művelődési házaink, vendéglátó he­lyeink vajon meddig lesznek még kiszolgál­tatva a hakniszervezőknek? Amíg hazánk­ban — nagyon helyesen — lektori vélemény nélkül könyv nem adható ki, addig gyenge műsorok százai járják az országot. Járhat­ják, hiszen 1975 óta nincs szakmai felügyeleti szervük a magánszíntársulatoknak. Vagyis a színvonalnak esetünkben nincs alsó határa, a tiszteletdíjaknak pedig, úgy tűnik, a felső határa ismeretlen. Nem egyenlő az igénytelenséggel Amint kell a jó munka, úgy szükséges a kellemes kikapcsolódás, a testi-lelki felüdü­lés is. Mégis az állapítható meg, a több tu­cat nyári esztrádműsor megtekintése alap­ján, hogy rendkívül szegényes a szórakoztató­rendezvény-kínálat. Hiányoznak a jó ötle­tek, az újszerű elképzelések. Maradtak a malac viccek, a gyenge színivonallal, amit a nagyközönség nem ismert, de feltételezett igényei alapján kreálnak a társulatok. A he­lyi közönségszervezők pedig ezeket a ren­dezvényeket ma is csak bevételi forrásnak, a közönségnek tett engedménynek tekintik. Ügy vélik, hogy a szórakoztatás nem szerves része, csak szükséges kísérője a közművelő­désnek. Jó lenne végre belátni, lent és fent, a minisztériumi illetékes főosztályon és a fa­lusi klubkönyvtárakban egyaránt, hogy a szó­rakoztatás fontos szolgálat; nem egyenlő az igénytelenséggel. Farkas P. József ANTALFY ISTVÁN: Tábortűznél Falu végén, erdő szélén nyári estén tábortűznél ülni de jő, pompás dolog. A nyári ég koromsötét csillag-szemét nem nyitja még, csak tüzünk lángja lobog. Szép dallamok szállnak: dalok. Zeng a tábor víg dalunktól. Így vagyunk most mi boldogok. Ugye már kivasaltátok úttörő- ingeteket, rendbehoztátoik szok­nyátokat, nadrágotokat, és tudjá­tok az iskolai tanévnyitó időpont­ját is? A legkisebbek, a leendő elsősök örömmel készülnek már közétek, fogadjátok őket szeretettel, és mindenképpen illően, hiszen szá­mukra annyi mindent eldönthet- nek az iskolában töltött első na­pok, hetek. A mozgalmi esztendő sok új, fantáziátokat is megmozgató le­hetőséggel vár benneteket. Élje­tek hát vele! Találjatok ki új — a szabadidő hasznos eltöltését je­lentő — szakköri foglalkozásokat, új módszereket olvasmányélmé- ményeitek feldolgozásához. Az utóbbinál a már megkedvelt dra­matizált játékra gondolok, de ez persze azt sem zárja ki, hogy pél­dául színjátszással próbálkozza­tok. Szeptember 29-re, a mozgalmi esztendő kezdetére is legyen friss ötletetek. (Történelmi emlékhe­lyeinkre való látogatással, közös kirándulással, gyalogtúrával te­gyétek emlékezetessé a napot.) Már most szólítjuk mindazokat, akik rendszeresen vagy alkal­manként tudósítanak bennünket a náluk zajló eseményekről: írja­nak továbbra is, hiszen munká­jukkal válik teljessé a számotok­ra készülő rovat, a Gyermekélet — Gyermekévek. A televízióból jólismert Jellys- tone park lakói, Bubu, Maci La­ci, Cindy, Smith vadőr történe­teit olvashatod el a nyári szü­netben a Móra Könyvkiadó mos* megjelent könyvéből. Milyen a tavasz a Jellystone parkban, ho­gyan ébrednek a medvék téli ál­mukból, milyen csínytevésekre készül Maci Laci? Hogyan jár­nak túl Smith úr, a vadőr eszén? Kivételesen szép színes könyvet ajánlunk figyelmetekbe: Hanna- Barbera írta, Maci, Cindy és Bu­bu a címe. (A könyv végén meg­találjátok az angol szavak, nevek helyes kiejtését is!) Az Állatkert bejáratánál a hat­éves Gábor figyeli csodálkozva, milyen gyönyörű nagy kutyát ve­zet egy bácsi. Kicsit félve megy a kutyushoz, de perceken belül már barátok. Ettől kezdve Dió­val, az óriási kutyával és gaz­dájával, Pista bácsival, az éjje­liőrrel járja Gabi az állatháza­kat. ismerkedik a lakókkal: a medvékkel, a majomóvodával, a különleges madarakkal. Megtud­ja és megtudod Te is, hogyan nevelte fel a kuvasz kutya hó­fehér csemetéje mellett a hal- vánv. sárgás, gyámoltalan leo- párdkölyiköt: hallhatsz Böbé­ről. a veszprémi csimpánzról és sok állatkerti érdekességről, ha elolvasod az Álmodik az ÁUat- kert című. Knllánvi Ágoston és PeteHi Pál filmiéből. sok szí­nes fotóval készült könyvet. Gárdonyban egy nyaraló kert­jében Viszki kutya didereg az őszi esőben. Sem élelme, sem fe­dél nincs a feje felett. Gazdái hazautaztak, kutyájukat az üdü­lőben hagyták télire. Milyen jó is volt a nyár, itt volt a Kisfiú, vele csavargóit napszámra, volt akihez tartozott, aki szerette, aki gondoskodott róla — elmélkedik a kutyus. De mi lesz vele a jö­vő nyárig, míg újra jönnek? A nyári emlékektől a Kisfiú sem tud szabadulni. Többször megszökik otthonról, hogy meg­keresse kedves állatát. Hogyan alakul Viszki sorsa? Megtudod, ha elolvasod Kántor Zsuzsa: Tudtam, hogy jössz című kisre­gényét. Kecskemét egyik legkalando­sabb sorsú fiáról, László Károly­ról írta legúiabb regényét Bogáti Péter, A mahagóni ember cím­mel. László Károly mérnök volt, majd honvédtisztként harcolt az 1848-as szabadságharcban. An­nak leverése után Bem apóval Törökországba menekült, hama­rosan Kossuth Lajos titkára lett. Követte Kossuthot törökországi száműzetésébe, maid amerikai emigrációiába. A tengeren túl önálló vállalkozó lett. jelentős vagyonra szert téve jött haza. A regény haláláig kíséri élet­pályáját. az emigrációba kény­szerült magyarok keserves ke­nyerével. viharos életével, fordu­latos sorsával megismertetve az olvasót. Rejtvényfejtöknek A felsorolt öt szó anagrammá­ját — a betűk felcserélésével al­kotott más szó — írjátok be az áb­ra vízszintes soraiba, úgy, hogy a körökkel megjelölt függőleges oszlopba kerülő betűk felülről le­felé olvasva egy magyar költő ve­zetéknevét adják eredményül. Megfejtésként a költő teljes ne­vét és bármelyik költeményének a címét kérjük beküldeni, leve­lezőlapon, szerkesztőségünk cí­mére — Petőfi Népe szerkesztő­sége 6001 Kecskemét, Pf.: 76 — szeptember 5-ig. A helyes megfej­tést beküldők között tíz darab könyvet sorsolunk ki. Az öt szó: KOTOR, DALOL, DRAMA, LAM- PA, ROKKA. Összeállította: Selmeci Katalin hazai tájakon Galga menti falumúzeumok „Üdvözöllek messze bércek­ről/ Szent helyek,/ Hol a Galga lassú andalgással/ Hempelyeg.” — Petőfi Sándor sorai csengenek fülünkben, amikor a Galga men­tére gondolunk. Hazánkban a legtöbb helyen az utolsó pillanatban eszméltek: le­bontották a régi házakat, s nem maradt mutatóba sem. Itt, a Gal­ga mentén az utolsó pillanatokban még sikerült egész utcasorokat megmenteni, s a népi építészet legjellegzetesebbjeit falumúzeu­mokká avatták. így például Dány- ban a múlt század végén épült nádtetős, vertfalú zsellérházban a paraszti életforma tárgyait gyűjtötték össze. Egyedülálló a házak ormára egykoron kitűzött keresztekből álló gyűjtemény. Galgamácsán megtekinhetjük Dudásné Valkó Juli hagyatékát. Itt egy jómódú parasztgazda há­zát rendezték be tizenöt eszten­dővel ezelőtt. A berendezést a fa­luból hordták össze, ugyanis az utolsó pillanatban dőlt el a ház sorsa. Mire védetté nyilvánítot­ták, minden régi — kacatnak vélt — holmit kitakarítottak belőle. Szerencsére volt itt-ott még szö­vőszék, megmaradt a régi kemen­ce is. Valamikor azt gondolták, hogy itt tanulhatja majd a jövő generáció az ősi mesterségek for­télyait. A nyitott múzeum elkép­zelés, álom maradt csupán. Akár egyéni utat választunk, akár csoporthoz csatlakozunk, utolsó állomásul választhatjuk Zsámbokot. S ha egy kis szeren­csénk van, a tájházban megte­kinthetjük a lakodalmast. A fa­lu központjában épült házban fo­gadják a vendégeket. A vertfalú épület jómódú parasztgazda haj­lékát tükrözi. Bár a tárgyak több háztartásból kerültek a múzeum­ba, mégis jellemzően mutatják be a huszadik század első felében élt módosabb gazdák életvitelét. Lapu Istvánná, a ház őrzője szí­vesen magyarázza el az eszközök használatát. Igazi látványosság tárul a látogató szeme elé, ami­kor kihúzza a sublót fiókját. A főkötők, a kendők színe és hím­zése sok mindent elárul viselőjé­ről. Sajnos az egykori ruhákat vagy eldobták az ötvenes, hatva­nas években, vagy odaadták a gyűjtőknek. Az asszonyok annak örülnek csupán, hogy legalább az ünnepi viseletűket eltették a szekrény mélyére emlékül. Eze­ket vették elő, és öltik magukra a lakodalmasra. E. K. 9 A zsátnbokl tájházban. Tardi Gábor: /lakótársak. (16.) —Miért nem értjük meg egy­mást? Két tökös mesterember... — Leesett a tantuszl — bólo­gatott a kőműves. — Nincsen szükség a munkájára. Erről van itten nagyba szó ... — Azért, mert megelőzött, maga rettenetes... — Laskai ész­bekapott, beszívta az alsó ajkát, majd felszisszent. — De én nem haragszom, csöppet sem. — Ma­gasba emelte a pálinkásüveget. — Láthatja... Fehér zászlóval jöt­tem. — Na és mit akar? — villan­tott az áttetsző folyadékra a kő­műves, s megfordult a fejében, hogy talán mégiscsak enyhítene néhány slukk a szörnyű másna­posságán. — Tárgyalni — mondta Laskai. Felkapott a hokedliről egy zaccos kávéspoharat, teletöltötte, és a kőműves kezébe nyomta. — Tárgyalni, azt lehet — ka­rakolt néhányat a kőműves a pálinka után, melytől csakugyan jobban érezte magát. Hátradőlt az ágyon, keresztbevetette a lá­bát, úgy nézte a topogó vendéget. — Gondoltam volt... — kezd­te óvatosan Laskai —, minden­képpen össze kéne fogni. — összefogni, azt lehet — je­gyezte meg szűkszavúan a kőmű­ves. Laskai egyre inkább felvidult, óvatosan az ajkához közelítette a palackot, megbuggyantotta. — összefogunk, aztán két hó­nap alatt fölhúzzuk azt a viskótl — mondta hévvel. — Két príma szakember. Két jó kolléga ... — Ez idáig rendben volna — akasztotta meg a kőműves. — Csak a maga órabérét kéne még tisztázni. Laskai előbb elfehéredett. majd vörös lett. mint száján a vérvirág. — Mi az, hogy órabér?! — fa­kadt ki. — Eny fertályóra intenzív mun­katevékenység ellenértéke — vá­laszolta rendíthetetlen nyugalom­mal a kőműves; magát is meg­lepte a pontos meghatározás, de ezt gondosan leplezte. — Nem addig van az! — ágált Laskai. — Ügy egyeztünk, hogy összefogunk... — Ügy ám! De a munkát én vállaltam fel, és én vezénylem ... Egy jó segédmunkás viszont elkel a kezem alatt. •— Segéd... munkás? — Laskai elnémult, csak a sebhelyes szája széle remegett. — Most mér’ van kétségbeesve? — förmedt rá a kőműves. — Tegnap még azért szopta le ma­gát, mert nem volt munkája, ma mea ölébe esik a szerencse, al­kalmazom magát. Kenyeret adok a szájába ... — tette hozzá somo­lyogva. — Szóval kibabrál velem ... — Ha úgy veszi, nyitva az ajtó... Szótlanul méregették egymást, a kőműves egykedvű malacpislo­gással. a másik pedia lapos, el­lensége* nézéssel. Majd Laskai méa kissé remegő kézzel ismét telelöttvintette a kőműves csészé­jét, s lassan leült mellé az ágyra. 15. A következő napokban a kőmű­ves tíz láda sörért elintézte, hogy a helyi termelőszövetkezet trak­torára ideiglenesen felszereljék a hóekét, mellyel az egyik vezető széles csapást vágott a nádasban, hogy a későbbiek folyamán a te­herautók betolathassanak a telek­re az épitőanvaanál. továbbá ki­bérelte a gépállomás eayetlen markolóját, az alap kiharapásá­hoz. Ezután, az est leple alatt, a nádas közé óvakodott eav beton­keverő autó. s feláron telenyomta a aödröt kész kötőanyaggal. Kez­dődhetett a kétkezi munka. Ilyen előzmények után bakta­tott a kőműves egy délelőtt az immár „beindult” építkezés felé, ahol a következő látvány fogadta: Edit asszony fölfordított vödrön ült, s kalapáccsal tisztogatta a maltertól a használt téglákat, mi­alatt Laskai a sátor árnyékos ol­dalán pusztított egy üveg sört, a napon Bakos Áron hevert lehunyt szemmel egy campingágyon, mel­lette víz, amelyből időnként ma­gára loccsintott egy keveset, a lábainál pedig Emese kuporgott, és divatlapot nézegetett. A kőműves megtorpant, az asz- szony kalapácsának koppanásaira meg-megrebbent a szeme. Aztán erőt merített, s Laskaira förmedt; — Mit művel, maga disznó?! Órabérben lopja a napot... — A munkálkodó asszonyra pillan­tott. elcsuklott a hangja. — Amíg a tulajdonos javában serényke­dik... — Ebédszünetet tartok — hají­totta háta mögé az üres sörösüve­get Laskai. — Ez ellen csak nincs kifogása?! A kőműve* tehetetlen dühvei bámulta alkalmazottját; Laskai újabb sört bontott s mielőtt meahúzta volna, a többiek felé emelte. — Harminc perc ebédidő ... Annyi csak jár nekem. — Akkor zabáljon, ne vedel­jen! Táskái a fűben heverő szalon- nobőrre, a bicskával váaott ke­nyérhéjra mutatott; érthető oknál fonna csak a puha részeket volt kénes a skálába tenni. — Köszönöm, már túl vagyok raita. Ivott néhány kortyot, aztán böffentett. A kőműves az asszonyra pis- lantntt. de önnek szeme sem reb­bent. egykedvűen kopogtatta a ténláknt. Helyette Bakos Áron jegyezte mea: — Mit mondjak. Dénes úr, szalonképesebb munkaerőt is vá­laszthatott volna... — A szalonképesség az relatív — vetette oda Laskai. TJira ivott, újra hötfentett. — Sznrmad*an... — Hallhatja! — háborgott Ba­kó* Áron. — Enész délelőtt ezt csinálja. S krákog, meg köp­köd ... — Akt dolgozik, az köpköd, szarmadzag — állította Laskai. — Ebben nem vagyok bizonyos. Krokodilképű.,. Laskai komótosan felemelt egy terméskövet, és megindult a fia­talember felé. A kőműves eléállt, mellbetaszította, mire a másik |j nekitántorodott a sátor oldalá­nak, ott ringott egy ideig, kezé­ben a terméskővel. — Köszönöm, Dénes úr — mondta a fiatalember. — Igazán lekötelezett. Alkalomadtán majd meghálálom. — Kussba legyen ám maga isi — rivalt rá a kőműves. — Lees­ne a karikagyűrű az ujjúról, ha segélne a jövendő anyósán?! A fiatalember erre csupán any- nyit válaszolt, hogy ez idáig nem állt módjában karikagyűrűt vá­sárolni. — Akkor is megfoghat, és odébbtehet valamit! A fiatalember most szolgálat- készen kinyitotta a szemét, s ud­variasan tudakolta: mit fogjon meg, és hová tegye, hogy azután nyugodtan napozhasson tovább. Az asszony a védelmére kelt: — Ne bántsa, mester. Nemso­kára dolgozni fog, és sok pénzt hoz a házhoz. A kőműves nyelt egy nagyot. — Tudom: mentőcsónakos lesz a strandfürdőben ... Havi kéteze­rért. Tavasz óta fújja ezt a nótát. — Nagyon téved, most másról van szó — mondta álmatagon Bakos Áron. — Zöldséget fogok árulni a parton. Képzelje csak el: én kezelem a mérleget, a pénzt... — Szóval máris csaláson jár az esze! Becsapni a népeket... Az asszony ismét közbeszólt: — Nem csal, mert anélkül is szépen fog keresni. Megígérte, hogy hozzájárul az építkezéshez, anélkül nem is tudnánk elég pénzt előteremteni magának. A kőműves már nem nyelt — nyeldekelt. Méghoov neki a nap­lopó munkakedvétől függjön a bérel Már nyitotta volna a szá­ját. hoov egyszer s mindenkorra kimondja a véleményét, amikor megakadt a szeme az asszony navénette nyakán: egy izomszál feszült-lazult. ahogy dolaozott. Nézte egy darabig, azután ki­mondta. — Elválik ... Laskai eközben legörgette mell­kasáról a terméskövet, kiszabadí­totta magát a sátorlapból, s foly­tatta volna útját a fiatalember felé. immár üres kézzel, de annál elszántabban. (Folytatjuk.) Rajtra készen! Megtudod, ha elolvasod...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents