Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

MŰVELŐDÉS • ÍRÓI 'T? iszavar- A konyán született, 1951- ben. Földrajz— rajz szakon szerzett tanári diplomát a sze­gedi Juhász Gyula Tanár­képző Főisko­lán, s azóta pe­dagógusként dolgozik. Az első önálló ki. állítása négy esztendővel* ez­előtt volt. a kecskeméti Er­dei Ferenc Mű­velődési Köz­pontban. A Ma­gyar Népköz- társaság Művé­szeti Alapja 1989-ban vette fel tagjai közé. Hét éve él és dl kot Tisza­kéeskén. Tavaly a Bács-Kiskun Megyei Tanács művészeti ösztöndíjasa volt. „Gy.alai Béla nevéhez nem fűződnek látványos sikerek — írja róla a pályatárs, Csáky Lajos grafikusművész. — Mégis Bács-Kiskun mű­vészeti életének egyik legeredetibb festő egyénisége... Nem tartozik az olcsó sikereket mindenáron kergetők, sem a megemésztetlen irány­zatok szolgai utánzói közé ... Festői gondolatai a XX. századi városi ember (egsijátabb feszültségeit, életérzéseit fogalmazzák meg... Min­dig szituációt fest. S ebben a látszólagos narratív előadásmódban bont­ja ki az emberi érzelmek tragikus mélységeit...” P MÜVÉSZPORTRÉ Gyalai Béla „Azzal foglalkozom, amit szeretek” — Tiszavárkony. ahol felnőttem, egy kicsiny falu Kecskétől alig húsz kilométerre. Sokat rajzol­tam, festettem mióta az eszemet tudom, de nagyon sokáig egyedül, magamnak. Később Szolnokon, a középiskolában, beiratkoztam egy rajz-szakkörbe. Ha visszagondolok, valójában nem voltak képzelet- gazdag gyermekrajzaim, viszont rengeteg tanulmányrajzol, 'készí­tettem, s közben kétségtelenül so­kat csiszolódott a látásmódom a kézügyességem. Első nekifutásra felvettek a főiskolára, ahol Fischer Ernő és Dér István lett a taná­rom. Kitűnő, alkotásra inspiráló légkör jellemezte a Szegeden töl­tött négy esztendőt. 1974-ben kap. tarn meg a diplomámat, s egy ideig Szajolban, majd Szolnokon tani- ’ * ottam. Végül visszamentem a szülőfalumba, mely optimális nyugalmat ígért az alkotáshoz. — 1979-ben költöztem Tiszakécs- kére, ahol a helyi művelődési központban megbíztak a képző- művészeti szakkör vezetésével, s már abban az esztendőben meg­hívtak a Tisza-parti nyári alko­tótáborba. Sokat köszönhetek en. nek a városnak. Az úgynevezett bőgi iskolában, ahol tanítpk. négy kisebb-nagyobb terem áll még rendelkezésünkre. Itt tartom a rajzőrákat, a szakköri foglalko­zásokat, s itt van a műtermem is Azért mondtam, hogv még. mért a tervek szerint más célokat szol­gálnak maid ezek a helyiségek a közeljövőben, s mi tagadás, je­lenleg eléggé kétséges, hogy hol lesz. vagy lesz-e egyáltalán mű­termem .. . Ha lehetném, építtet­nék inagamnak, csakhogy három gyermek ’>s ötezer forintos peda­gógusfizetés mellett ez illúzió­nak látszik — Miért nem adok el több ké­pemet? Ez bonyolultabb, mint hinnéd. Először is, igen lassan, kínlódva dolgozom, olykor hete_ kig, hónapokig foglalkozom egy- egy alkotással. S még akkor is előfordul, hogy úgy érzem, nem tökéletes; nem sikerült pontosan megfogalmazni azt, amit akar­tam. Ebből ered, hogy nem me­rek és nem is akarok olyan anyag­gal közönség elé lépni, amit nem érzek teljesen a magaménak. Ez a magyarázata, hogy igen kevés — ha jól számolom mindössze hét — önálló kiállításom volt ed­dig, s így elég kevesen ismerik a képeimet, ami jócskán lecsök­kenti eladásuk esélyeit. Persze tudvalevő, hogy szinte minden árunak megfelelő piac kell, amit meg lehet találni Csakhogy, ha én a képeim eladására fordíta­nám az időm, energiám jó ré­szét, ha harcos hévvel mene­dzselni kezdeném önmagam, ak­kor az már valójában nem én lennék ... Vagyis úgymond ki kellene bújnom a bőrömből, ami törvényszerűen érződne az alko. tásaimon is. Igen, ez egy ördögi körnek látszik... Az azonban kétségtelen, hogy csak a saját in­díttatásaihoz, saját meggyőződé­seihez, életérzéseihez, elképze­léseihez hűen, önmagát adva tud valóban értékeset alkotni az em­ber. nem pedig az adott divatot, elvárásokat, piaci igényeket szol­gálva. Ehhez pedig megfelelő tartás kell. No és barátok, akik segítenek — a biztatásra, illetve az őszinte szóra gondolok —, ha mélyponton vergődik a magam­fajta ecsetforgató. Erre jó lehe­tőséget kínál egy-egy alkotótábor, de sokszor elég egy-egy véletlen találkozás is . .. — Igaz, egy kicsit valóban kü­lönc, magamnak való teremt­mény vagyok. Ez abból adódik:, hogy az alkotáshoz számomra lét- fontosságú a csönd, a magány. Ettől függetlenül fontosnak tar­tom a szellemi közösségeket, kü­lönösen, ha a feltöltődés és az őszinte véleménynyilvánítás le­hetőségeit kínálják. Hiszen a per­manens önkritika mellett min­den alkotónak szüksége van az objektivitásra: a hozzáértők vé­leményére, tanácsára. Az már más kérdés, hogy a jószemű tár­saknak, akiktől őszinte kritikát vár az ember, miért sanda oly­kor a tekintetük ... — Nagyon szeretek tanítani. Talán azért is, mert az iskolai közösség oldja — vagy ha úgy tetszik: ellensúlyozza — az alko­táshoz keresett magányt. Sze­rencsés helyzetben vagyok, hi­szen ez egy kicsiny iskola, egy- egy osztályban 12—15 diákunk van, vagyis emberközeli bb a légkör, mint egy mamutintéz­ményben, több időt szentelhet a tanár külön-külön minden tanít­ványára. Én igyekszem a rajzot úgy tanítani, hogy közben pár­huzamokat keresek más tantár­gyakkal (a történelemmel, iroda­lommal, énekkel), mert szerin­tem így sokkal érdekesebbé, iz­galmasabbá és hasznosabbá vál­hatnak az órák, mintha mereven egyetlen dologba kapaszkodnék. A gyerekek csordultig vannak öt­letekkel, csak hagyni kell, hogy élmondják azokat, és nem sűrű kérdések sövényei közé szorítani őket. Nekem meggyőződésem, hogy valamilyen téren mindenki tehetséges, de erről csak akkor győződhetünk meg, ha lehetősé­get teremtünk a kibontakozás­ra ... — Optimista vagyok-e? Végül is azzal foglalkozom, ami izgat, amit szeretek. S aki valamilyen művészi pályára adta a fejét, an­nak számolnia kell azzal, hogy az ilyenfajta szerelemnek is ve­lejárója a gyötrődés, a magány, s a kudarcok lehetősége épp úgy, mint a sikereké ... Koloh Elek HAJÓST MÁR NEMCSAK A HAJÓSIAK ISMERIK Mire jó a szociográfiai tábor? Akik csak hallottak Hajósról, erről a Bács-Kiskun megyei telepü­lésről, talán annyit tudnak róla, hogy az ország egyik leggazdagabb községe. Akik ismerik, azt is tudják, hogy nemzetiségi település. Sok né­met család több száz évvel ezelőtt itt talált megélhetést, boldogulást. Üj hazát teremtő, meggyökereztető szándékkal érkeztek, és megépí­tették a 25—30 méter hosszú, gazdasági épületekkel, istállókkal meg­toldott oszloptornácos hatalmas sváb házakat, amelyek jellegzetessé formálták Hajós arculatát. Mára ezekből az épületekből alig-alig maradt. Sorra eltűntek. Átadják helyüket sváb-karakterükről sem hírt, sem üzenetet nem hordozó, új, legfeljebb méretükben rájuk em­lékeztető lakóházaknak. Akik jól ismerik Hajóst, azok a hajósiak. Ezeket a bevezető mondatokat T. Kiss Tamás kutatási jelenté­séből idéztem — és téved, aki azt hiszi, hogy T. Kiss Tamás hajósi. Nem az, szegedi: a Ju­hász Gyula Tanárképző Főisko­la adjunktusa. Jó oka van még­is, hogy ismerje Hajóst, hiszen ő vezette idén is a Hajós meg­ismerése céljából szervezett köz- művelődési szociográfiai tábort. Harm:ne főiskolás és egyetemis­ta szánt két hetet a nyarából ar­ra, hogy ezzel a hangulatos köz­séggel kössön ismeretséget, s e község életének ttanul mányoz ásó­val a ‘magyarországi valósággal kerüljön közelebbi kapcsolatba. Zömmel népművelés szakos hallgatók ütöttek tábort Hajó­son. Nekik azért is tisztában kell lenniük a falusi körülmények­kel, mert később, már önálló, diplomás szakemberként ez is lehet életük közege. A szegedi főiskola tanárai tudatosan készí­tik föl tanítványaikat a jövőre. Vizsgálódtak munkásszálláson, kutattak lakótelepen, táboroz­tak tanyán — Bács-Kiskun me­gyébe már hazajönnek. Céljuk nem pusztán az, hogy mások éle­tével szembesüljenek — magu­kat is próbára teszik. — Ha szabad így fogalmazni: :i mai húszévesek bizonyos érte­lemben elég „gyávák". — Föl­kapom a fejem T. Kiss Tamás megjegyzésére. — Hogyhogy gyávák? — Alig van bátorságuk meg­szólítani egy idegen embert, ne­hezen kommunikálnak a más korosztályba tartozóval. Mind­ez számos élethelyzetben meg­engedhetetlen — magyarázza az adjunktus. Dr. Tibori Tímea művelődés- szociológus, a Müvelődóskutató Intézet osztályvezető-helyettese is megerősíti szegedi kollégája megfigyelését. — Ahhoz, hogy a hallgatók va­lóban oda tudjanak figyelni in­terjúalanyukra, bele tudják ma­gukat élni annak helyzetébe, elő­ször saját gátlásukat kell legyőz­niük. Ez a tábor tehát a rugal­mas, nyilvános reagálás, a hely­zetmegoldás begyakorlásának is az alkalma. Az a két hét, amit ebben az évben töltött a harminc fiatal Hajóson, meglehetősen zsúfolt programmal múlt el. Volt szó a község történetéről, a család­típusok kulturális szerkezetéről, a helyi nyilvánosság intézmé­nyeiről. Külön csoport vizsgálta a helyi normáknak minden szem­pontból megfelelő családok élet­módját, másik csoport azokét, akik valamilyen módon eltérnek attól (mert például elváltak). Nem kis vállalkozás a pincefaíu anekdotakincsének gyűjtésesem. A Művelődési Minisztérium 1986-ban már az előző évek tel­jesítményét is értékelte: a kért •i6 helyett 46 ezer forinttal tá­mogatta a munkát. Tízezret adott a KISZ Központi Bizottsága, ti­zenötöt a hajósi művelődési ház. Ez összeadva meglehetősen je­lentős összegnek látszik — de csak első pillantásra. A magnó- kazetták visszaíraitása gépelt ol­dalanként (jutányosán!) tíz fo­rint (egyetlen órányi anyag mintegy 20 flekket tesz ki), és a legprimitívebb nyomtatási el­járás is fölemészt 20 ezret, hogy alig négyszáz példányban közzé­tegyék kutatásaik eredményét. A hajósi • tábort háromévesre tervezik — azaz jövőre is jön­nek még a leendő népművelők. Akik — akkor már nem csupán hallomásból, hanem saját meg­élt tapasztalataikból is ismerni fogják a falut. A felgyülemlett ismeretanyag hasznos számuk­ra jövendő pályájukon, ám a ma valóságát kutatók is meríthetné­nek megállapításaikból. Föltéve persze, ha lehetőségük lenne a kutatási eredmények megisme­résére, bár erre a négyszáz pél­dány alig-alig ad módot. — Az összegyűjtött anyag igen gazdag. Három év tapasztalatai több kötetet tesznek ki. Nekünk egy is elég lenne — fejtette ki T. Kiss Tamás. Arra gondolt: a Forrás-könyvek sorozatába bele- illene egy hajósi mozaik. Eddig végzett munkájuk feljogosítja őket a reménykedésre ... Ballai József :X:X:::::::X:X:X‘:'X:z>;ia::XiXcX;X;:;X;X;X;XvX;:wX::;.yX;:;>X::v:sv yeins, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomb­orrú Habók Fügedi vagy a Laskajülű Cson­ka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe ko­rommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigenylöt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa György­ről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyo­san nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, ak­kor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kell­jen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyo­mányai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorit utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarka- láb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Já­nosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacs­bimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a minden­kori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pilleker- getö gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a su- hancnak a szagos-bükköny piros csokrával, a ki­cserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosnak a bűza- * kalásszal. azért nem kell kiszántatni és bíróság elé ál­lítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ö üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mi­kor magának szövi a hálót, a madár, mikor magá­nak rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berende­zéseik, mint qz emberi társadalomnak, amely tu­dott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényekért, ó, dehogy! a Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban a fény. Ha né­ha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a ne­héz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ri- billiót. Azok közül a békességes Jánosok közül va­ló, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fe- nyéren hasva fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szét­morzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vet­te, és hátraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez ám a föld! em tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis pálinka is tüzelt ben­ne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő fa­lujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy ne­ki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegy­ző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott topo­rogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jólla­katni. O meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja; az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmon­dás, hogy mindenkinek el kellett rá magat nevet­ni, ános is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással vála­szolni, hogy „aki pedig nem akar megvé- núlni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbe­szólt, hogy János mindig derék ember volt, a ko- menistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold föl­det. Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos Já­nos az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért Já­nos soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytele- nedett szemének a ragyogása tért vissza a tekin­tetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte vol­na meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mit* visz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből. — Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy elő­re? Majd csak utánam. Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz. ersze, már akkor megkésett János a szántás­sal, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy mun­kájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni, ö maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, mig a gyerekek embermunká­ra valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túr­ják a más földjét, de ő már csak a magáét szán- togatja. Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjá­ra. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, öt­ezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost minde­nütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való. — Kell-e a munkás, uram? — köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor. Es ahová beköszönt János, mindenütt azzal fo­gadták: — Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend dolgára és ne ve­gye el a keresetet a szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukorica- törönek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kí­nálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ö kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki: — Egye meg kend a földjét! ire a földjén elhervadt a varjúmák is, ak­korra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert tör­vény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtok­reformtörvény a neve — de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és beje­lentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet. — Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer sza­badítsák meg az urak a földtől. De minden okve- tetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemet­kezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. MÓRA FERENC: Földhözragadt János története CS AN ADY JÁNOS: Üzenet Motorzümmögés — távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény - pigm<iuy>z ejn esek kéj,., fedi arcimutf. . ­"' Miki • eh * * * Újra felém zúdul a messzeség. A csépi és riadója vagy ebéd­szünetek békés méhzümmögése közelit szívemhez? — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. ZELK ZOLTÁN: Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp' patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A szélnek, ága, lombja van: rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földreszállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én. nem is tudom,' melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány . . . Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermek-fellegek. Szóltam hozzá, de ö tovább­haladt. Almát evett. — Vigyázol még rá, régi táj? örzitek még, hegyek?

Next

/
Thumbnails
Contents