Petőfi Népe, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

NEMZETKÖZI ZOMÁNCMÜVÉSZETI ALKOTŐTELEP Az elsődleges cél most is a kísérletezés „A tűzzománc tSbb ezer íves őíszftflanyag. Használata, színvonala az Ideit során váltakozó szinteket mutatott. Ebben a váltakozásban vagy szintben azonban mindig íöntés — más művész! tevékenységekhez viszonyítva fon­tosabb — volt a technika és a technológia" — véli » szakértő, Pálfalvi István. Nem véletlen tehát, hogy n XII. Nemzetközi Zománc- művészeti Alkotőtelep — mely két hete nyitott kaput szokásos táborhelyén, a kecskeméti Gépipari és Auto­matizálási műszaki Főiskolán — ez alkalommal Is a kí­sérletezést, a iüzzománctechnlka eddig nem Járt útjainak felfedezését tartja fő céljának. Az aikotótelep művészeti veze­tője, Kátai Mihály Munkácsy- díjas festőművész — aki a szov­jet—magyar kulturális kapcsola­tok ápolásában kifejtett tevé­keny ségéérít a napokban vehette .ált a Szocialista Kultúráért kitün­tetést a Szovjet Kultúra és Tu­domány Házában — így fogal­mazta meg e művészeti közösség törekvéseit: — Tz elmúlt esztendőkben — legyünk önkritikusak: — prob­léma volt, hogy a különböző konkrét ipari, illetve képzőmű- vészieti tűzzománcprogramok nem voltak arányban az itt dol­gozó alkotók technikai felkészült­ségével. Éppen ezért fontos, hogy e sajátos művészet titkait minél jobban megismerjük. Csak egyet­len példa: a köztéri vas alapú zománcszobrok szinte kivétel nél­kül rozsdásodnak. A korrózió el­kerülésére megfelelő burkolási eljárás kikísérletezése elenged­hetetlen a jövőben ... — Most — ahogy az elmúlt évben is — az alkotótelepen dolgozó művészek saját elképzeléseiket minden to­vábbi nélkül megvalósíthatják, a művészeti vezetés feladata, hogy ebhez megfelelő technikai meg­oldásokat ajánljon. Ez alkalom­mal elsősorban a kettős felület fénytörésében rejlő lehetőségek­re koncentrálva, amelyek vitat­hatatlanul e műfaj sajátosságai. A vonal a kétféle zománcozott fe­lület találkozásával képződik, amelyek különböző módon törik a fényt Sokszor erős diszharmó­niával, s az már külön izgalmas, hogy ez milyen technikával pá­rosulva, milyen művészi monda­nivaló szolgálatában mutatkozik Magyar, szovjet, bolgár, japán, jugoszláv és német művészek al­kotnak, kísérleteznek együtt az idei hat hetes táborban, mely­nek fő szervezője a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Al­kotóműhely. Szilágyi Gábor festőművész Szabadkáról érkezett, s először tagja az alkotótelepnek. * — Öt esztendeje, hogy kiállí­tást rendeztem Szabadkán a kecskeméti zománcművészeti tá­borban készült alkotásokból, mint a képzőművészeti találkozó ve­zetője — mesélte. — Innen az is­meretség, s azóta is foglalkoztat, hogyan lehetne meghonosítani ezt a sajátos művészeti ágat Ju­goszláviában. Ugyanis zománc­cal nálunk egyedül Zágrábban foglalkoznak, ott sem magas mű­vészi, hanem ipari szinten; Ha­zatérve szeretném majd kama­toztatni az itt szerzett tapaszta­lataimat. A Kecskeméten töltött hetek alatt, a kunok Bácskába való áttelepülésének kétszáza- dik évfordulója alkalmából, Mo- rovica és Pacsér emblémáit aka­rom „zománcba foglalni” ... Aickszej Talascsuk leningrádi művész 1983-ban járt először a kecskeméti alkotótelepen. •3» Kátai Mi­hály és Szilágy! Gábor. ® Aickszej Ta­lascsuk: „Itt ideálisak a fel­tételek.’* — Behatóbban itt ismerked­tem meg a zománoművészettel — mondta az egyébként monumen­tális művészettel foglalkozó szov­jet fiatalember. — Leningrádban csak az üzemekben lehet kiéget­ni a nagyobb munkáinkat, erre viszont ritkán adódik lehetőség, a folyamatos termelés miatt. A művészek saját kemencéi pedig kicsik. Itt, Kecskeméten, ideáli­sak a feltételek. Jelenleg le­ningrádi motívumokkal készítek egy sorozatot... Élve az alka­lommal megemlíteném: ahogy néhány éve Tbilisziben, az idén ősszel Szocsiban rendezzük meg a nemzetközi zománcművészeti szimpóziumot, melyre magyar mű­vészeket is várunk. Bozsidár Janovrói haitározottan állítják, hogy Bulgária legneve­sebb zománcművésze. — Februárban volt egy önálló kiállításom Budapesten, s ott tudtam meg, hogy létezik ez a kecskeméti alkotótelep — magya­rázta a szófiai művész. — Na­gyon örültem a meghívásnak, de egy picit félbe kell szakítanom az itteni munkát, mert a jövő héten Berlinben nyílik kiállítá­som. Mióta foglalkozóm tűzzo­mánccal? öt éve, s a „találko­® Bozsidár Janov: „Nagyon örül tem a meghívásnak”. ® Csíkszentmihályi Károly, a bocsa! bőrdíszműves. (Straszer András felvételei) zás” teljesen véletlenszerű volt, bár úgy tűnik, egy életre szóló élmény. Azóta rengeteget kísér­leteztem, jó néhány titkát meg­ismertem e művészeti ágnak. A saját műhelyemben, ugyanis Bul­gáriában nem tanítják a zománc­művészetet a képzőművészeti fő­iskolán. A kecskeméti aikotótelep va­lamennyi külföldi és hazai mű­vészének bemutatására, vélemé­nyük, vallomásaik közlésére nem vállalkozhatunk. Van aki a kez­detek kezdetétől, s van aki első alkalommal tagja ennek a kö­zösségnek. Csíkszentmihályi Ká­roly bocsa: bőrdíszműves például, negyedszerre vesz részt az alko­tótelep munkájában. Elmondá­sa szerint, nagyszerűen tudja hasznosítani a zománcművészet adta lehetőségeket iparművésze­ti tevékenysége során: a bőr­munkák csatjainak, veretéinek díszítésére. Ahogy az elmúlt több mint egy évtizedben, az idén is kiál­lítás nyílik majd az Erdei Fe­renc Művelődési Központban a kecskeméti zománcművészeti al­kotótelep legszebb alkotásaiból. Koloh Elek PRO MUSIC A Ma gálakoncert Ma fejeződik be a harmadízben Baján megren­dezett nemzetközi zenei tábor, amelynek kereté­ben két hetet töltöttek a Sugovica partján a részt vevő fiatalok. A város ideális feltételeket, kedve­ző gyakorlási lehetőségeket teremtett az ország min­den részéből, sőt külföldről is ide érkezett százhúsz hallgatónak. Amint Csetényi Gyula fuvolaművész, a zenei tá­bor vezetője elmondta, sokkal többen jelentkeztek, mint amennyit fogadni tudtak. Nagy előrehaladást jelent, hogy az idén első ízben vált hivatalosan nemzetközivé a tábor: finn. svájci, belga és olasz fiatalok is lakói lehették. A Baján töltött két hét alatt a hallgatók továbbképző tanfolyamokon vet­tek részt, klarinét, oboa és kamarazene szakon pe­dig mesterkurzusokon. A bajai az egyik legkeresettebb zenei táborrá vált, a tavalyi hatvan fős létszámot megkétszerez­ték, és a következőkben még további fejlesztést terveznek. A zenei munka színvonalát jellemzi, hogy többek között mesterkurzust vezetett Petényi Eszter hegedűművész és Láng István zeneszerző, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára is. Csetényi Gyula azt is elmondta, hogy előzetes ígéretet kaptak Petényi Miklós gordonkaművész­től, hogy jövőre vállailja egy mesterkurzus vezeté­sét. A hallgatók nagyon lelkesek és szorgalmasak voltak, a napi munkát reggel 6 órakor kezdték. Az eredménytől, a megtanult zeneművekről nyilvá­nos hangversenyeken adtak számot. A tábor ideje alatt gazdag hangversenypragramot hallhattak az érdeklődők. Fellépett a Filharmónia fúvósötöse, Adravecz István gitárművész és Kovács Endre a Barátok templomában orgona konc értét adott. A Pro musica zenei tábor a ma esti gálaköncert- tel fejezi be munkáját. G. Z. •• KÖNYVESPOLC Almos, az áldozat Dümmerth Dezsőnek 1981-ben Az Árpádok nyo­mában címmel már jelent meg kötete, melyben hosszabban foglalkozott Álmossal, a magyarok fe­jedelmével. Mostani könyvének apropója az, hogy néhány évvel ezelőtt egy zempléni sírleletben néme­lyik Almos sírját vélték felfedezni. Azóta a tudo­mány megcáfolta ezt a vélekedést, mégis zavaros képzetek kezdtek elterjedni arról, hogy Árpád mi­képpen „ölette meg apját”. Dümmerth tanulmányában az ismert adatok mé­lyebb elemzésével, valamint a filológia, a néprajz, a pszichológia és az összehasonlító vallástörténet segítségével igyekszik feltárni a történeti igazság nagyobb teljességét. Bevezetőként elmondja, hogy az ezredéves emlékműről — a budapesti Hősök te­rén — azért maradt le a vérszerződéssel választott Almos vezérlő fejedelem szobra, mert VII. Konstan­tin bizánci császár A birodalom kormányzása című művében, magyar főemberek szavai nyomán, azt írta, hogy azért lett a honfoglalók vezére Árpád, mert apja már öreg volt, s „alkalmatlan” lett vol­na a legfőbb méltóság birtoklására. A szerző alapo­san szemügyre véve a bizánci uralkodó értesülésé­nek eredetét és körülményeit, kimutatja a „sugal- mazást”. Részletesen tárgyalja a Turul-mondát, a kettős gyökerű magyar-hun hagyományt, majd a magyar szakrális fejedelemséget mutatja be. Végső következtetése, hogy Álmost nem politikai gyilkos­ság során tették el láb alól, hanem mint szakrális fejedelemnek — miután betöltötte népe életében a maga karizmáját, azaz megszervezte, új hazába ve­zette a magyarságot — törvényszerűen áldozattá Ikelleltt vállnáa. Rituális feláldozásról volt. szó, arnely- lyel a nép egy időre megváltotta a maga sorsát és a feláldozó utód átvehette az áldozat minden ember- feletti tulajdonságát. Az izgalmas oknyomozás annál is inkább érdekes, mert a szerző egyszersmind megvilágítja az általa alkalmazott kutató-nyomozó történetírói munka- módszerét. A kötet ténymegállapításait a téma két kitűnő ismerője, Kiss Dénes és László Gyula lektorok nö­velik. A könyv illusztrációja Bánó Attila és Biczó Tamás munkája. (Panoráma Kiadó, 1986.) Kerekes Magdolna BŐRÖN Dl LAJOS Hanyatt hanyatt ahogy a fehér tavak repülőkre villámlanak heverni fölöttünk összecsap fű-tenger szöcskék ugranak érezni szépen azt ahogy alattunk a föld elforog s vele fordul a rét a nyár körbe élet és halál hanyatt hanyatt hanyatt hanyatt fönt szikráznak a naphalak a két tenger lassan összeér elalszunk minden hófehér szentjánosbogár pillanat vitorlázik egy tölgy-levél GYŐR KE ZOLTÁN Kőszobrok ez a zöldár egy folyó két partjára vetett minket valaki földöntúli varázsló még összehúzhatná a partokat mint ablakon a függönyt de ha elindulnánk is csak távolodnánk egymásnak háttal állunk mint mozdulatlan húsvét-szigeti kőszobrok s már az idők végezetéig így morzsol zúgat a szél ÁBRAHÁM ERIKA Lassan Erc-villanva lettél. Érintésekből kovácsolt, borzolt-szép éjszaka. S lassan — magam vagyok — csenddé olvasztanak majd mélyülő kohók: a nappalok. CSENGEY DÉNES A piros telefon „Lelövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót váll­bái, és ha elhibázom, rá a ,b<xje­néitől.'” — A férfi, aki vértorzu- láüos arccal, szaván sem, mozdu­latain sem uralkodva átkozó- dik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú em­ber. Nem beszél egészen a leve­gőbe: amint a szuronyroham kar­tempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyá­ban begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rándítással húzza vizs- sza karját, mintha valóban test­be szaladt volna a képzeletbeli fegyver. Van egy órája is már, hogy vá­rakozunk, réges-régen tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefo­nálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zse­béből kikandikáló távirat tudó­sította — autóbalesetet szenve­dett lányát szállították ma reggel. A távirat óhatatlanul bőbeszé- dűen íratott, az a szó is előfor­dult benne: életveszélyes. Ez a Szó remeg a felindult, tehetet­len emberben. A fülkében kopottas kis öreg­asszony próbálkozik a sokat tu­dó, ám neki nem engedelmeske­dő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tu­lajdonítunk, golyóval a tarkójá­ban, bajonéttal a hátában. Öt már hónapok óta ismerem, tudom ró­la, hogy Svájcban élő fiával pró­bál kapcsolatba lépni hetente egyszer, talán valaminő megegye­zés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak ta­lálgatom, vajon a számot jegyez­te-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nél­kül, vagy a tárcsázások és szüne­tek bonyolult kombinációját ta­nulta meg rosszul, netán egy­szerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibu­kott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, vissza­veszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az is­mételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mórul végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban magukból adódó kérdésekre, reszketeg bol­dogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti" megenni a be­dobott fémtízeseket. Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy ku­tyát!" — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetsé­gesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyet követve az öreg­asszonynak azonnal kifelé kelle­ne indulnia. Vagy tizedszer tesZl már ezt, de a néni csak int né­mileg sértődötten, hogy ne sür­gessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan, hogy meg­érkezett-e már Zürichbe, ő a ma­ga részéről a múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szag­gatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököl­lel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: ..Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tart­va hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, igazoltat, kérdése­ket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható ered­ményt, magyarázat nem szüle­tik. „Azt se tudom, él-e még ...” sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még..sírja a ko­pottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pilla­natban értik egymást. Az öreg­asszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi el­fogadja. megtörli vele az arcát, majd elértve a biztató mozdula­tot, vérző kezefejét is. Aztán ka- ronfoaja az öregasszonyt, és el­vezeti a forgalmas utcán. A rend­őr ámulva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros tele­fon ... az a piros telefon ...” Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üveg­cserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Hasz­nálom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egysze­rűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő tele­püléstest, ezt természetesen tud­tam. De hogy ez a tán tízkilós doboz ilyen erejű, szó szerint vér­re menő, aztán katartikusan el­csituló szenvedélyeket mozgósít­hat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen felhor- gadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújá­vá tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültsé­gek, micsoda elemi görcsök köz­lekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköz­napi kellékei között? Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyír­egyházi kórház baleseti sebésze­te. Azt lehetne gondolni, nevet­ségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalogjáróbb érintke­zési hagyományok között élő vi­dék, távirathoz csak végső ve­szélyhelyzetben folyamodó, leve­lezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyettesíthe­tett en életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos le­leménye, az egész Európán, a fél világon keresztülkígyózó telefon- vonal. Elmaradottságunk stációi­nak felismerésén iskolázódott észjárásunk arra a feltételezésre hajtanék inkább, hogy a kommu­nikációs robbanás első hírnökeit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költ­séges fényűzését tartózkodó gya­nakvással fogadja egy évszáza­dok óta változatlan, lassú rit­musban élő kisváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólni és áthallgatózni a másik városba, a másik országba, a másik konti­nensre? Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzet­ből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő is­meretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várako­zásait a zajló, működő, a volta­képpen létező világból. Miköz­ben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képer­nyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatá­ban bemondja a rádió, egy kö­zel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik fel­tételeiket a lakásában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasik­rek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven­ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülé­setekéi ag űrkabinban idegen nyel­vű jelentését szövegező tiszt köz­érzetét illetően, de ha azt olva­sod betegeskedő, Idős anyád le­velében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódjatok", a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!" Azt is megtu­dod. Holnapután. Nézem-a telefonfülkét, talán a piros készüléket, padlóján az ösz- szevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nem lesz a do­log túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zaj­lanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen roha­mok a jelenidejű létezésért, sze­retők egy szaváért, egy még ér­vényes orvosi diagnózisért, más­fél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben lét- fontosságú névért, egy vicc poén­jáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami ép­pen most hangzik el, éppen most történik. Meg tudom érteni a b<t- jonétemelö szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a lé­tezés minden emberi tétje meg­semmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents