Petőfi Népe, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-02 / 154. szám

\ 1986. július 2. » PETŐFI NÉPE • 3 ív m VITA A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSRÓL ■ Mindenkinek azonos szinten — önkéntes kiegészítési lehetőséggel Lapunk június 24-i számában közöltük dr. Gréczy Imrének, a kecs­keméti egészségügyi pártbizottság titkárának vitaindító cikkét az egészségpolitika aktuális kérdéseiről. Ehhez kapcsolódik az alábbi hozzászólás. Továbbra is várjuk a témában érintett intézmények, szervezetek véleményeit. Dr. Gréczy Imre főorvosnak — a kecskeméti egészségügyi párt- bizottság titkárának — az egész­ségügy és a társadalombiztosítás rendszerének korszerűsítéséről felvetett gondolataival, érveivel egyetértünk. Az elmúlt években a társada­lombiztosítási ellátások reálérté­kének folyamatos csökkentése, a munkáltatót terhelő járulék mértékének jelentős emelése, a biztosítottat terhelő nyugdíjjá­rulék progresszivitásának fo­kozása, az állami hozzájárulás megszüntetése, továbbá a nem társadalombiztosítási ellátás­ként bevezetett gyermekgondo­zási segély költségének a társa­dalombiztosításra váló áthárítá­sa figyelhető mag. A társadalombiztosításról szó­ló törvény 1975-ben a munkál­tató 17 százalékos, az állami és tanácsi költségvetési szervek 10 százalékos járulékát írta elő. 1984. január 1-től az állami vál­lalatok 40 százalékos, a mező- gazdasági szövetkezetek 33 szá­zalékos, a központi és tanácsi költségvetési szervek 10 százalé­kos társadalombiztosítási járu­lék fizetésére kötelezettek. Ezen emelés „eredményeként” 1984- ben a járulék címén befolyt ösz- szeg fedezte a társadalombiztosí­tás által elszámolt 120,8 milliárd forint kiadást, anélkül, hogy ál­lami hozzájárulást tett volna szükségessé. 1985-ben a társa­dalombiztosítási bevételek már 3 milliárd forinttal múlták fe­lül a kiadásokat. Erre az elmúlt 40 esztendőben nem volt példa! Ilyen formán a dolgozót és mun­káltatóját terhelő társadalombiz­tosítási hozzájárulások összege igen jelentős mértékű, maga­sabb, mint számos fejlett nyugat­európai országé. Az egészségügyi ellátás ugyan­akkor állami költségvetésből tör­ténik. Az egészségügy szolgálta­tásait igénybe vevők saját be­fizetéseik ismeretében reklamál­nak (sokszor jogosan) jobb, kor­szerűbb ellátást. A lakosság nincs tisztában az egészségügy és a társadalombiztosítás elkülönített­ségével. A táppénzzel kapcsolatban 1977-ben, majd 1985-ben jelentős módosításokat hajtottak végre. Ezek az intézkedések a táppénz- fegyelem megszilárdítását cé­lozták. Az 1985-ös módosítás lé­nyege az úgynevezett „nettósítás” volt — azaz ettől kezdve a nyug­díjjárulékkal csökkentett átlag- kereset képezi a táppénzszámí­tás alapját —, a kifizetésre ke­rülő táppénz összege ezáltal je­lentősen csökkent. Az intézkedés nem számolt azzal, hogy a táp­pénzcsalóknak, akik „kereső- képtelen” idejüket magánmun- ka-vállalásra fordítják, még így is megéri betegállományba men­ni, sújtva ezáltal a valódi bete­gek tömegeit. A társadalombiztosítás szol­gáltatásai juttatásánál — ellen­tétben egyéb nagymúltú társa­dalombiztosítási rendszerek be­vált gyakorlatával — nem veszi figyelembe a biztosított egyén életmódját, betegség esetén ta­núsított magatartását. A saját egészségét szántszándékkal rom­boló, az orvos utasításait be nem tartó beteg ugyanazon „nettósí- tott” táppénzt kapja, mint az, aki mindent megtesz gyógyulása érdekében. Teljesen igaza van Gréczy fő­orvosnak abban, hogy a táppén­zes napok számának csökkenté­se komoly gazdasági tényező, de ezt a lakosság általános egész­ségi állapotának javításával kel­lene elérnünk és nem elsősor­ban adminisztratív intézkedések­kel. A nyugdíjak reálértékének ala­kulását vizsgálva nyilvánvaló, hogy elsődlegesen az öregségi és a rokonsági nyugdíjak szenved­nek értékcsökkenést, mégpedig az ellátás összegétől függően ki­sebb, vagy nagyobb mértékben. Az is megállapítható, hogy a mi­nimális szintű, létfenntartási, megélhetési költségek jóval ro­hamosabban emelkedtek, mint a nominál átlagkereset szintje. A nyugdíjas járadékos létszám emelkedésének oka a népesség elöregedésében, valamint a biz­tosítási kötelezettség kiterjesz­tésében keresendő. Magyarországon jelenleg mint­egy 203 ezer rokkantnyugdíjas él. A tapasztalat azt mutatja, hogy az úgynevezett III-as csoportú rokkantak — vagyis a 67 száza­lékos munkaképesség-csökkenést szenvedettek — többsége rend­szeres munkaviszonyban . áll, ugyanakkor évek óta megold­hatatlannak tartjuk a foglalko­zásbeli rehabilitációt. Érthetetlen, hogy a társadal­milag szervezett, szabályozott, hivatalos rehabilitáció nem megy, ugyanakkor a rokkantnyugdíj megállapítása után az egyén ön­magát társadalmi segítség nélkül „képes” rehabilitálni. Ezek alap­ján felvetődik, hogy van vagy nincs elegendő rehabilitációs munkahely? Vagy a különböző érdekeltségi rendszerekkel van probléma ? Külön említést kell tennünk a családi pótlékról, amely — az ellátásban részesülők számát és az ellátás reálértékét tekintve is — az utóbbi időben kifejezett fejlődést mutatott. Messzemenően egyetértünk az­zal, hogy össze kellene kapcsol­ni az egészségügy biztosítási és ellátási rendszerét, mely részét képezné egy új, a mostanitól el­térő szociálpolitikai intézkedés- sorozatnak, melyben a társada­lombiztosítás mindenki számá­ra azonos szinten nyújthatna el­látást, a további egyéb ellátásra, önkéntes biztosítással lehetne jogosultságot szerezni. Ugyancsak nagyon fontos kér­dést vet fel Gréczy főorvos ak­kor, amikor az egészségügyi el­látás költségeit és annak „ingye­nességét” elemzi és kérdőjelezi meg. Jelenleg társadalombizto­sításunk és egészségügyi ellátá­sunk egymástól lényegében füg­getlen, költségkihatásaikban és fejlesztésükben közös érdekelt­ség nincs, előrelépést csak a két rendszer összekapcsolásával és a kölcsönös érdekeltségi rend­szer (a benne dolgozók érdekelt­ségének figyelembevételével is) megteremtésével lehetne — vé­leményünk szerint — elérni. Tisztában vagyunk azzal, hogy párt- és állami vezetésünk, egész­ségügyi kormányzatunk is fog­lalkozik ezekkel a kérdésekkel. Mi, szakszervezeti szervek, vár­juk e feszítő gondok enyhítését, a megoldást előrevivő döntése­ket. dr. Vétek Jánosné, az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete Bács-Kiskun Megyei Bizottságának titkárai ÜDÜLŐTERÜLETI ŐRJÁRAT t» Vadkerti-tó Hogyan készültek fel a ven­dégek fogadására a megye üdü­lőkörzeteiben? Erről számolunk be több alkalommal az illetéke­sektől kapott ‘információk és a személyes tapasztalatok alapján. A legnagyobb változás talán.a Vadkerti-tónál történt. Az oda­járók tudják: a víz — és itt-ott a környezet — nem a legkelleme­sebb volt az utóbbi években. Nos, az idei szezon kezdetétől már tiszta és megfelelő mennyiségű víz van a tóban. Nagyteljesít­ményű kút készült el a ta.vasz- szal, a tó táplálására. A horgá­szok társadalmi munkában rend- betették a szivattyúiház környé­két, s ugyancsak ők végezték el a part- és tereprendezést. Mivel sok kiránduló, üdülő szétdobál­ja a papírszalvétákat, -zsebken­dőket, ételhulladékckat stb., na­ponta takarítják a partot. (Meg­jegyezzük: a környezetcsúf ítók magatartása nem megengedhe­tő, hiszen figyelemfelhívó szí. nűre festett szemetesedények ta­lálhatók sűrűn elhelyezve, végig a vízparton.) A megfelelő ellátásról űs gon­doskodnak: gyorsétkező helyeken frissensülteket, halat, hurka- és kolbászféléket kínálnak, és moz­gó italárus járja a partszakaszt. Korábban gond volt az is, hogy a tó északi részén — a tiltó táb­lák ellenére — sokan közvetle­nül a vízparton álltak meg autó­jukkal. Az idei szezonra úgy ren­dezték a közlekedést, hogy csak gyalog lehet a víz közelébe jut­ni. A gépkocsikkal érkezőknek megfelelő számú parkírozóhely áll rendelkezésre, a kempingben pedig egyszerre mintegy négy­száz személyt tudnak elhelyezni. Gondoltak a legkisebb vendé­gekre is: elrendezték a játszótér környékét, kijavították, újrafes­tették a hintákat, felfrissítették a homokozót. A labdázóknak, az alkalmi focicsapatnak külön grun- dot alakítottak ki. Berkecz László soltvadkerti ta­nácselnök reménykedik, hogy igyekezetük nem lesz hiábavaló, és már az idén sikerül visszaál­lítani a tó iránti „bizalmat”. P. S. Alkalom szüli... A fiatal titkárnő nagy szemeket mereszt rám. — Fölengedték? — kérdezi rettentő kíváncsian. Nem értem, hogy mit nem ért. — Kinek kellett volna fölengedni? Most rajta a csodálkozás sora. — Hát a portásnak. — Azt sem tudom, hogy van-e. Nem találkoztam vele. Apró vállrándítás: — Bezzeg, amikor ml jövünk fel, arcképes igazolványt kér. — Fő az óvatosság, nem? — és ezzel megállapodunk abban, hogy mi is a véleményünk az efféle portásokról, akik még nyá­ron is, azazhogy nyáron se... Mégsem tenném le a nagyesküt, hogy abszolút fölöslegesek a biztonsági előirások — már azokat, amiket egy-egy hivatalban, üzemben annak neveznek. Mert, úgy fest, a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy Sí elegánsan „rendészeti jellegűnek” nevezett óvintézkedések ilyenkor nyáron még az Irodák ebédidei bezárásáig sem terjed­nek. Arról már nem Is beszélve, amit az asztalon lát a’ betéve­dő: számológéptől az autóstáskáig sokféle értéit kínálja magát. Nem egészen helytelen a „kínálja magát” formula, mert ilyen­tájt a statisztikák Is megerősítik, hogy több & szokásosnál a be­surranó. Példaként álljon itt egyetlen megyei szerv esete: máig nem került elő az az Illető, aki fizetésnap tett látogatást az iro­dákban —» no, nem ügyfélként... Ahol nyitott ajtók várják, ahol a portás a hímzésébe merül, ott könnyű dolga van annak, akinek esetleg enyves a keze, és különben Is: alkalom szüli a tolvajt. Hát akkor legalább alkalmat ne adjunk neki, nem igaz? ' —if. A kis fekete notesz Találkoztam ismerősömmel, Svetozar Zadvernyvel. Egy nagy aktatáskát tartott a kezében és nagyon sietett valahová. Már messziről barátságos mosollyal üdvözölt: — Jó napot! Én sem maradtam adósa: — Jó napot! Megálltunk egy szóra. — Hogy vagy? — folytatta Svetozar a beszélgetést, bepillant­va egy kis fekete noteszbe, ame­lyet a zsebéből húzott elő. — Csak-csak — válaszoltam csodálkozva Svetozar szokatlan cselekedetén. — És te? Te is csak- csak? Svetozar belenézett a noteszbe. — Nem, előléptettek. — Gratulálok, — kiáltottam, miközben úgy éreztem, mintha kést szúrtak volna a szívembe. — Van nálad valami újság? — fordított egy lapot Svetozar a no­teszben. — Nem. És nálad? Még mindig úgy hívnak, mint eddig? — pró­báltam humorizálni. — Igen, még mindig — mond­ta értetlenül Svetozar. — Ember, rajtad nem fognak ki az évek! — Köszönöm — mondta Sveto­zar jóindulatú mosollyal, szemét le nem véve a noteszről. Eszbekaptam. — Ne haragudj, mennem kell — próbáltam befejezni a beszél­getést. — Várj egy pillanatra — mond­ta Svetozar —, még nem mehetsz el, hátra van az utolsó kérdés! Noteszét az orrom elé tartotta. — Hogy vagy egészségileg? — olvastam ki a kérdést Svetozar noteszéből. — Köszönöm kérdésedet — vá­laszoltam —, jól, és te? — Én is jól, köszönöm — csuk. ta be Svetozár a noteszt —, és most ne haragudj, el kell köszön­nöm, fontos értekezletem van. A mielőbbi viszontlátásra! — Viszontlátásra! Kezet fogtunk és Svetozar meg­indult a járdán. Egy pillanatig csodálkozva néztem utána — an­nak az embernek határozott lép­teivel haladt, akinek a döntésé­től nagyon sok függ, sőt talán még több. Sarkon fordultam és bemen­tem a legközelebbi papírboltba. Vettem magamnak három kis fekete noteszt... Imrich Józa (Fordította: Lipcseyné Bánfalvi Júlia) Mit mutat a kispiac? Jól .működik a „kispiac”, amit a józan belátás enge­délyezett a lakótelepek kö­zelében, a megyeszékhe­lyen például a Petőfi Sán­dor utca egyik nagyobb járdaszigetén, a Széche­nyiről elnevezett város­részben pedig a szövetke­zeti élelmiszerbolt szom­szédságában, tehát forgal­mas helyeken. A kister­melők, főként az úgyneve­zett „hobbisok” hozzák ide áruikat, mindenféle fogyasz­tói feleslegeket, fóliasát­rak alatt termett korai ret­ket, paradicsomot, ubor­kát, névnapra, ünnepi év­fordulókra időzített virá­got, az első újburgonyát, borsót, zöldbabot, majd gyümölcsöt — cseresznyét, meggyet, barackot — sor­ban, ahogy a kis birtokon, a kertekben megterem. Nincs az a holt, amelyik ilyen választékot tudna nyújtani kertészeti termé­kekből a munkából haza­siető háziasszonyoknak, az árakat gondosan mérle­gelő nyugdíjasnak. Nincs az a finom baro­méter, amelyik érzéke­nyebben reagálna az idő­járás változásaira, hóra, fagyra, jókor jött esőre, ko­rai szárazságra, jégverés­re, különleges természeti csapásokra, mint a terme­lői piac, s ennek kicsiny változata, a városi kis­piac. Az állandó árusok és vevők egyrésze már sze­mélyes' jóismerőskónt üd­vözli egymást. A* termelő eleget tesz az alkalmi ren­deléseknek — holnapra hozzon friss tojást, eltenni való gyümölcsöt vagy most felásott tormát a kovászos uborkához —, de megbe­szélik a befőzés legjobb módszereit is. Mert kide­rült — minden tévhittel el­lentétben —, hogy a pane­les bérház szekrényében, erkélyre nyíló kamrájá­ban is eláll a csavaros te­tővel lezárt üvegben eltett befőtt, a savanyúság is akár a jövő év nyaráig. Ez .még­is olcsóbb valamivel, mint a gyári portéka, a saját íz­lést is jobban kielégíti, meg azután egyfajta taka­rékosság a téli hónapokra. Nem csoda, hogy egyre töb­ben vállalkoznak rá. előbb csak kísérleti jelleggel, majd évről évre nagyobb szakszerűséggel, hiszen gyakorlat teszi a mestert. Van bizonyos társada­lomlélektani haszna is az emberek ilyenféle közvet­len találkozásának, az árak alakulásában ugyan el­lentétes, de egyébként még­is meglévő érdekazonos­ságának. Nem hiszem, hogy volt valaha is az ország­ban akkora érdeklődés a vá­rosi lakosság, az alkalma­zotti,' értelmiségi réteg vagy akár a munkásosz­tály részéről a mezőgazda­sági termelés alakulása, s az ehhez kötődő különbö­ző időjárási és egyéb té­nyezők — például techni­kai, biológiai eljárások, eszközellátottság stb. — iránt, mint napjainkban. Hiszen elmondhatjuk, hogy alig van olyan család ha­zánkban, amelyiknek ne lenne valamiféle kapcso­lata a fentiekkel, ne len­ne közvetlen vagy köz­vetett tájékozottsága a kis­kert hasznosításáról, a föld termőerejét fokozó módszerekről. Ezzel együtt az is tuda­tosult, hogy a kistermelői munka nem valamiféle tő­kés körülményeket újra­élesztő tevékenység, hanem az ország ellátásának nél­külözhetetlen — a szocia­lista szektorhoz igazodó, divatos szóval: integrált — ágazata, részlege. Amint a statisztika is kimutatja: a zöldségféléknek mintegy egynegyede, a gyümölcs­mennyiség egyharmada, az élőállat és állati termék ér­tékesítési összegének egy­ötöde innét származik. Mi­közben számos termék­nek, munkaigényes növény­nek szinte kizárólagos elő­állítója, s például megyénk­ben a sertésállomány hat­van, a szarvasmarha ál­lomány csaknem harminc százalékának gazdája. Azon is túl vagyunk már, amikor a városi ember iri­gyelte} a paraszti jövedel­met, hiszen látja, tapasz­talja, hogy amögött meny­nyi munka és vesződség áll. S maga is tapasztalhat­ja. hogy a termelési költ­ségeket, — öntözés, permete­zés, piaci fuvarozás, a mun­kaidőt nem is számolva — olykor alig fedezik az árak, s a támogatás hiánya vagy elégtelensége sok ágazat­ban visszafejlődést is oko­zott. Mindezt — közgazdasági tudományos tanácskozás nélkül is — jól lehet le­mérni, érzékelni a piaci standokon, s a vélemények „mértékadó” forrása felől aligha lehet kétsége bárki­nek. F. Tóth Pál Új OTP-fiók Kecskeméten Az OTP Bács-Kiskun Megyei Igazgatósága értesíti ügyfeleit, hogy 1986. július 14-ével az Izsáki úton üzemelő Hosszúlejáratú Hitelszámlakezeld fiókja új helyiségbe költözik. A fiók a fenti időponttól 2. SZ. KÖRZETI FIÓK elnevezéssel kezdi meg működését KECS­KEMÉT, DOBÖ KÖRÜT 7. SZ. alatt, és eddigi szolgáltatá­sain túlmenően betét, hitel, építési kölcsön, totó—lottó, va­luta, OTP—Penta Tours utazási ügyek üzletágaival is a la­kosság rendelkezésére áll. Értesítjük továbbá ügyfeleinket arról, hogy ugyancsak a fenti időponttól az Arany János utcai Körzeti Fiók 1. sz. Kör­zeti Fiókként jelenlegi szolgáltatásain túlmenően építési kölcsönöket, a megyei igazgatóság (Szabadság tér 5.) pedig közép- és rövidlejáratú (személyi, áruvásárlási, mezőgazda- sági termelési stb.) hiteleket is nyújt a lakosság részére. ORSZÁGOS TAKARÉKPÉNZTÁR BACS-KISKUN MEGYEI IGAZGATÓSAGA 1562

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents