Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET „CSAK HIVATÁSSZERETETBŐL” Hogy kitáruljon számukra a világ A gyógypedagógus kitüntetése „Nem sokkal magasabb bizonyítéka-e a művelődésnek, né­pünk legalsóbb]airól, s legügyefogyottabbjairól gondoskodni, mint utainkat csarnokokkal, szobrokkal és emlékoszlopokkal díszíteni?” — írja egyhelyütt Frim Jakab (1852—1919), az értelmi fogyatékosok gyógypedagógiájának neves úttörője. A közelmúltban díjat alapítottak tiszteletére. A Frim Jakab-em- lékérmet a gyógypedagógia terén legjobb eredményeket fel­mutató szakembereknek ítélik oda. Ebben az esztendőben az arany fokozatot Erdélyi Károlyinak, az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szervezete első elnökének, egyben alapítójának, az ezüstöt pedig a kecskeméti Molnár Jánosnak adták át. A megyeszékhely kisegítő iskolájának gyógypeda­gógusával ebből az alkalomból beszélgettünk. — A Frim Jakab Emlékbizott­ság indoklásából kiderült, orszá­gosan is odafigyelnek arra, hogy mit tesznek Bács-Kiskun megyé­ben az értelmi fogyatékosok érde­kében. — Az utóbbi fél évtizedben va­lóban sok minden változott az itt élő értelmi fogyatékosok hely­zetében. Országos jelentősége abban van, hogy kiépült az in­tézményrendszer, s ilyen formá­ban máshol még nem szervezték meg a sérültekről való gondos­kodást. Az iskolás kor előtti gon­dozás kérdései lényegében meg­oldódnak, szeptemberben meg­nyílik az értelmi fogyatékosok bölcsődéje. A kisegítő iskolában tagozatuk van az óvodásoknak, 1983 szeptemberében létrehoztuk a napközi otthont. Az iskolás kor után pedig védőmunkahelyen, il­letve a szociális foglalkoztató­ban helyezkedhetnek el. A nap­közi hamarosan új ' heiyre — a Táncsics Mihály utcai terhesgon­dozó épületébe — költözik. Ter­veinkben szerepel, hogy Solton bentlakásos foglalkoztatót ala­kítsunk ki. Szükségét látjuk ugyanis egy olyan átmeneti ott­honnak, ahová azok az értelmi fogyatékosak kerülnének, akik gondviselő hiányában nem talál­ják meg a helyüket a társadalom­ban, s képtelenek önálló életvi­telre berendezkedni. Segítenünk kell rajtuk! — -Már a jövő elképzeléseit vázolja, de előbb arra kérem, be­széljen a múltról... — Az ENSZ 1981-et a rokkan­tak nemzetközi évének nyilvání­totta, A teendők megszervezésé­re a megyében is alakult bizott­ság. Munkaprogramot dolgoz­nunk ki dr. Tóth Imre, a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetője irányításával, ö egyéb­ként a későbbiekben is sokat se­gített. Ha már neveket említek, föltétlenül jegyezze föl dr. Kal­már Sándor városi főorvos és Nusser Elemér, az Épszisz elnö­ke nevét is. Támogatásukkal sok mindenben előbbre haladtunk. 1982-ben az Épszisznél létrejött a családi hátterű védőmunka­hely, amelyből tavaly júniusban szociális foglalkoztató lett. S mert á vidéki gyerekek is szeret­nének hasznos elfoglaltságot ta­lálni maguknak, megalakult a Városföldi Állami Gazdaságban a védőmunkahely, ám ezt idő­közben megszüntettek. Pedig ha az Állami Fejlesztési Banktól megkaptuk volna a szükséges anyagi támogatást, további gye­rekeken tudtunk volna segíteni. — Sokat kell harcolniuk? — Azt nem mondanám, hogy sohasem ütköztünk falnák. Volt elegendő tennivaló, biaony né­mely dologért harcolni is kellett. Ezt nem lehet kitüntetésért csi­nálni, csak hivatásszeretből. A nagy küzdelem abban állt, hogy A HIVATALT meg kellett győz­ni arról, ebben a különleges eset­ben nem a gazdaságosság a leg­fontosabb. Ha megfelelőképpen • Molnár János tanítás közben, a kisegítő iskolában. (Pásztor Zoltán felvétele) tudjuk foglalkoztatni az értelmi fogyatékos gyerekeket, jobb és hasznosabb, mint ha segélyért állnának sorban. Növelhetjük hasznosságtudatukat, a szülők pedig nyugodtan dolgozhatnak munkahelyükön, hiszen értő em­berek figyelik gyermekük min­den megnyilvánulását. Ma már jó érzés, hogy 'kollégáink gyak­ran járnak Kecskemétre tapasz­talatcserére. S az ugyancsak örömmel tölt el, hogy növendé­keim püszival üdvözölnek, ha be­térek hozzájuk — Azt jegyeztem fel: csak hi- vatásszeretetből lehet ezen a pá­lyán dolgozni. Honnan indult, hogyan alakult a sorsa? — Borsod megyében, Szendrőn éltünk. Általános iskolás korom­ban cigánygyerekeket korrepe­táltam. Ekkor rögződött belém a segítés szándéka. Érettségi után azonnal a pályára kerültem. A tornanádaskai kisegítő iskola és nevelőotthonban képesítés nél­küli pedagógusként kezdtem, vol­tam gyermekfelügyelő, nevelő­tanár. Elvégeztem a gyógypeda­gógiai főiskolát, s diplomával a kezemben a Veszprém megyei Gicen töltöttem kilenc esztendőt, egy vegyes profilú intézményben. Kecskemétre 1980-ban kerültem. — Tizennyolc éve elkötelezett­je a gyógypedagógiának. Köztudo­mású, hogy ezen a pályán kevés a férfi. Mit gondol, mi ennek az oka? — A kecskeméti kisegítő isko­la tantestületében harminchatan dolgozunk, négy férfi van köz­tünk. Talán félnek a pályától az erősebb nem képviselői? Az a tapasztalatom, hogy a kívülálló­kat idegesíti az értelmi fogyaté­kos gyerekek viselkedése, látvá­nya. Pedig el kell őket fogadni olyanoknak, amilyenek, s már meg is szűntek az előítéletek. Tü­relemre, empátiára van szükség, hiszen ezeknek a gyerekeknek más a világról alkotott képük, s ha azonosulunk a legkisebb gond­jukkal is, találunk kiutakat, meg­oldásokat. segíthetünk nekik ab­ban, hogy még jobban kitáruljon számukra a világ. Nekem min­dig ez volt a célom, soha nem akartam mással foglalkozni, s ez a jövőmre is vonatkozik. — Egyszóval: nehéz pálya? — Szép foglalkozás. Nem kell megrettenni a feladatoktól. Nem nehéz, nem szomorú pálya a miénk, mint ahogyan mások lát­ják. Sokat gondolkoztam már azon, hogyan fogalmazhatnám meg a hitvallásomat. Nem ju­tottam dűlőre. Csak annyit mon­danék: szeretnék még néhány dolgot megvalósítani, úgy is, mint az Értelmi Fogyatékosok Bács- Kiskun megyei titkára, s mint pedagógus. Hiszen van még ten­nivaló szűkebb környezetünk­ben . . . Borzák Tibor CSÁSZÁR ISTVÁN: Kövületek Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, .pedig az emlékek olyan szemétdombjával rendel­kezem, mint egy aggastyán. Va­lószínűleg a kor tette azt, ami­ben éltem. A kor, amely az el­múlt harmincnégy év alatt több alkalommal nemcsak megtagad­ta, hanem le is tagadta önma­gát. Több rétegből állnak az emlé­keim, mert több világ maradvá­nyaiból halmozódtak. Néha. ami­kor túl korán ébredek, mint ma is, kqforászgatok a már-már fel- ismerhetetlen tárgyak között. Most éppen könyveket talál­tam. Gyermekkoromban a Hársfa utcában laktunk egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajos­nak hívták a tulajdonost, — tu­dom, hogy a nálam idősebbek közül sokan ismerték, én csak ar­ra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen izzott a homloka, szivarcsutkák szaga vet­te körül, és átjárt a szembelévö kocsmába, ahol a Geschwindt- likőrgyár plakátjai voltak o' fa­lon, például az, hogy „Marha, miért nem iszol Gottschlig ru­mot?" önként adódó és olcsó megjegyzés, de nem hagyhatom el, hogy azóta Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa ut­cából, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent át­vészelő emberi értékeket. A nálam később születettek el sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltányta­lanságnak tartom, hogy a hasz­nált könyvekkel kereskedő, mos­tani, főútvonalon pompázó; jól szervezett, túladminisztrált bol­tokat ugyanúgy nevezik, mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott áraknak, szám­lakönyveknek, betűrendes pol­coknak, de leggyakrabban a tu­lajdonosnak sem lehetett nyomá­ra lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és aknarepe­stektől sebzett, lapos szekrény- szerűség a falon, amit — tekin­tettel a háború utáni időkre — üveg helyett nagylyukú dróthá­ló fedett. Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kartonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni cí­mű röpiratát. El is loptam még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül, azt hozhatom fel, hogy a cím alatt ott állt zárójel­ben, hogy „Az oroszországi ki­végzésekről”, és ez felgyújtotta az akkori divat szerinti klottga- tyás és mezítlábos gyermeki fan­táziámat; másrészt ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és így viszonylag könnyen kirángathattam a résnyire feszí­tett ajtón. A bűncselekmény el­követése után napokig félve som­polyogtam Rácz Lajos boltjának közelébe, bűnös gyönyörűséggel' elolvastam a füzetet, és bánmi­lyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem, Így kezdő­dött önálló kapcsolatom a könyv­kereskedelemmel. Később — mi­után jelentősebb vagyonhoz ju­tottam — rövid alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Robinsonnak eav el Gön­gyölt, de békebeli, ifjúsági példányát, a fedelén Mühlbech Károly színes rajzával. (Mit tud­tok ti Mühlbech Károlyról? — kérdezhetném, vattaszakállamat simogatva.) Ezután már állandó látogató­ja lettem a rejtelmes boltnak, délutánokat töltöttem ott, a pe- nészszagú homályban. V égtelén- nek tűnő világ tárult fel előttem. Sok írót ismerten meg akkori­ban, akikről csak később tudtam meg, hogy az egész világ isme­ri a nevüket. Akkor még csak olyan tiszteletlen pajkosság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről nem tud­tam még, hogy nem tűnnek-e el azután, hogy rájuk csukom az utolsó oldalt, élni fognak nélkü­lem is. De én nem ezekről aka­rok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom, nem fogok megtalálni soha többé. Először is egy közvetlenül 1900 után kiadott könyvecske: A ve- locipédezés iskolája, mámorí- tóan bárgyú rajzokkal. Olyan va­lószínűtlen volt, mint a Legszebb Grimm-mesék, sőt még valószí­nűtlenebb, mert ezeknek a mu­latságos emberkéknek és szer­kentyűknek a bricsesznadrágos, gyümölcstál kalapos, sűrűn satí­rozott világa kétségtelenül léte­zett valamikor. 1. ábra; 2. ábra stb. — mintha csiklandoznának, amikor rágondolok. És ami a leg­csodálatosabb, én ebből a könyv- ből tanultam meg kerékpározni. Addig csak bringáztam, az Éles úr Almássy téri kölcsönzőjéből bérelt „gépen”, de fogalmam sem volt a hajtóláncról, az erőátvi­telről, a helyes pedáltechnikáról. Ezért a könyvért úgy fáj a szí­vem, mint azért a hatéves kis­lányért, akibe először voltam sze­relmes. Egy másik könyvnek a szerző­je valamilyen Samu volt. A könyv egyetemi hallgatóknak készült, és mindazt tartalmazta, amit a bőrgyógyászatról 1880 körül tud­tak. Gondosan végigolvastam ezt is, bár enyhe undorral forgattam, mert_a lapjait helyenként rozs­daszínű foltok pettyezték. Hogy miért olvastam el ilyen könyvedet? Mert az eredeti ren­deltetésüktől függetlenül, a meg­fogalmazott világot jelentették nekem. Mert minden létező ér­dekelt. Szintén az orvostudomány kö­réből való volt egy szexuálpa- thológiai, vagy pszichoanalitikai vallomás-gyűjtemény. Abból az­tán cifra dolgokat tanultam tíz- tizénkét éves koromban. Ha erre gondolok, akkor aztán valóban sajnálom a mai fiatalokat. Az ö szegényes ismereteikkel. Mit tud­nak ők, például...? De nem is részletezem... Aztán emlékszem még a Ko­torékebek tenyésztésére. (Koto­rékversenyt ' nyert ebek fényké­pével.) Ebből is összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Aki­nek kedve van elbeszélgetni a kotorékebekről, annak szívesen állok rendelkezésére, bár nem vagyok ebtenyésztő, de még ku­tyabarát sem. A tudásom kizá­rólag elméleti, és mint ilyen is csak kotorékebekre korlátozó­dik. viszont biztos vagyok abban, hogy ,ebben a műfajban kevés író versenyezhet velem. És hogy egy ilyen értékes el­mélkedést ne zárjunk le tanul­ság nélkül, elmondom még. hogy a múltkoriban együtt iszogattam a Batthyány téri áruház mellett egy zöldségkereskedővel, aki azt állította magáról, hogy fiatat ko­rában elvetődött valahogy Ve­res Péterhez. — Olvasni szoktál-e? — kér­dezte tőlem Veres Péter. — Minek az nekem — mond­tam. — Azt ajánlom neked, fiam, hogy ha a budira mész, és ke­zedbe veszed a papírt, azt is ol­vasd el, mielőtt elhasználnád! Érces hangon idézte ezt a zöld- ségkereskedö, mint egy maszek próféta. Többen felfigyeltek ránk. és ezért megismételte: — Még azt a papírt is olvasd el! Mondta, vagy nem mondta ezt Veres Péter, én nem tudhatom, de az biztos, hogy igaza. van. KATONA JUDIT: Lámpások Tanítóim, akiktől felragyogtam és pislákoló, gyönyörű fényem támadt, most számonkérőn néztek: nem tudom helyét az álmok katedráménak. Rátok nyitok nyikorgó, régi ajtót, leírtam százszor: készülök minden napra. Szorongva állok, hű szavaitok várom, s hogy csak ráhull egy kéz fakó hajamra. • Nem radírozok ■ kenyérgatacsinnal, és tudom még a Himnuszt, egyszeregyet, s eltűrnék kormost, fájó tenyerest, ha ifjúságom lehetne a kezdet. BUDAY DEZSŐ-DÍJ AS „A legtöbbet próbálom nyújtani” A Bács-Kiskun Megyei Tanács az idei pedagógusnap alkal­mából három személyt tartott érdemesnek arra. hogy nekik ítélje a Buday Dezső-dijat: dr. Sárkány Ernőt, a 'kecskeméti Katona József Gimnázium igazgatóhelyettesét, dr. Babay Fe­rencet, a Kalocsai Városi Ügyészség vezető ügyészét és dr. Mihalovits Istvánnét, a kiskunfélegyházi Batthyány Lajos Ének—Zene Tagozatú Általános Iskola tanárát. Üj Buday Dezső-díjasaink közül dr. Mihalovits Istvánnét kérdeztük hi­vatásáról, pályájáról, egyáltalán: mi mindennej lehet kiérde­melni ezt a rangos elismerést. A kitüntetett pedagógus nem mondja, de teljesen egyértelmű: egész embert kívánó, kiváló munkával. — A szegedi tanár­képző főiskolán végez­tem matematika—fizi­ka szakon. 1963-ban kezdtem tanítani, első iskolám a kecskeméti CZöllner téri volt, majd 1967-ben átkerültem Kiskunfélegyházára. Amikor a Kossuth is­kola megszűnt, átköl­töztünk ebbe a szép, új intéz­ménybe, azóta itt tanítok. Tulaj­donképpen szörnyű dolog az em­bernek a saját munkáját érté­kelnie, ez inkább a főnökökre tartozik. Talán annyit: mindig a legtöbbet próbálom nyújtani, ahogy képességeimből telik. Az a legfontosabb, hogy a pedagó­gus kihozza a gyerekből a ma­ximumot, persze ez olykor nem sikerül. — A tanítványaim rendszere­sen jól szerepelnek a megyei és országos versenyeken, sohasem kellett miattuk szégyenkeznem. Most a 7. c. osztályfőnöke és raj- vezetője vagyok. Zenei tagozatú osztály, igen jó képességű gye­rekek. Az idén például heten in­dultak az egyéni pályázatokon, közülük hárman a megyei talál­kozóra is eljutottak, ketten ma­tematikából, egy diákom pedig magyarból. A városi helyesírási verseny első helyezettje is az én osztályomból került ki. Ügy öt-hat éve készítetitek egy or­szágos reprezentatív felmérést, egyebek mellett matematikából is. A visszajelzés szerint akkori t a n í t vá nyai m hetven— nyolcvan százalékos eredményt értek el, ami a legjobbnak számított. Há­rom éve két osztályom­ban végeztek megyei mérést: 82 és 79 szá­zalékkal az első két. helyre kerültünk. — Iskolánk volt az egyik, ahol annak ide­jön bevezették az új ma­tematikát. Akkoriban a városi munkaközösség vezetője voltam, így én tartottam a felkészítést a kollé­gáknak. Persze, először nekem is át kellett rágni magam a könyveken, de sokat segített a gyakorlatban szerzett tapasztalat is. Most ismét tanulok, mégpe­dig számítástechnikát. Van az. iskolában négy C 16-os és négy Primo számítógép. Rettenetesen zavar, hogy nem értek hozzájuk. Muszáj megtanul ni, nem enged­hetem meg magamnak, hogy le­maradjak. Ami az úttörőmozgal­mat. illeti, tavaly elnyertük a ki­váló raj címet. A tagozatos gyerekekkel egy­részt könnyebb, másrészt nehe­zebb. Rengeteg elfoglaltságuk van. hiszen a tanítás után még ott az énekkar, a hangszertanu- lós. a szakkör, a sport, a külön­óra. Panaszkodnak is a szülők, hogy a gyerekek este tízkor el­alszanak a könyv mellett. Van persze sok színes programunk is, vetélkedők, kirándulások, ver­senyek. Több mint tíz évig az iskola párttitkára voltam. Abban az időszakban is, azóta is a/cn vagyunk, hogy megőrizzük a tes­tületi egységet, hogy minél job­ban menjen a munka. Ezt úgy érzem, sikerül is elérnünk, kö­zös akarással. Mindaz, amit az iskolánk fel tud mutatni, a jó testületi munka eredménye. Kormos Emese A BABONYI TANÍTÓ Tudást, emberséget, szeretetet adott Egy légi m indás szerint, ha az ember azt akarja, hogy em­lékezzenek rá. adjon virágot, ha azt akarja, hogy sokáig gondol­janak rá, ültessen lát. s ha azt akarja, hogy soha ne felejtsék, neveljen embert. Akiről írok, engem roam ne­velt. de nevelt sok-sok kisdiákot Bábonyban és Kunszentmikló- son. ahol a neve mindenki előtt ismerősen hangzik: Csurgai Be­nő, a bábonyi tanító, a fiúiskola, később a külterületi iskolák igazgatója. Már több éve nyugdíjas volt, amikor én az iskolához kerül­tem. Idősebb kollégáim a tanári szobában gyakran emlegették. Ilyenkor csak hallgattam, Ügyel­tem, s képzeletemben megalkot­tam alakját. Majd egy pedagó- gusnapi rendezvényen megis­merhettem személyesen is. Az­után hosszú ideig nem találkoz­tam vele, de tudtam, hogy kol­légáim gyakran be-beköszönnek hozzá, segítenek neki, sokszor szóba került a neve. Amikor kimentem hozzá Tass- kerlesbe, kertjében találtam gyümölcsfái, növényei között, A kép megható volt. Frissen ka­pált föld, egyenes sorok. Éppen a művében gyönyörködött. A nevem ismerős volt a szá­mára, s én is úgy éreztem, mintha már régóta ismernénk egymást. S talán valahol engem is nevelt. Az én tanáraim, meg ő ... ugyanaz a sorsuk, az aka­rásuk. az emberségük. Rögtön tanárommá fogadtam. Könnyen ment a beszélgetés, most már a szobában. Kékre festett népi mintás bútora, ame­lyet öccse és édesapja készített, a bábonyi évekre emlékezteti. Klasszikusok a könyvszekrény polcain, íróasztalán a napi új­ság mellett növényvédelmi tájé­koztatók a kertészkedéshez, min­denféle régi tankönyvek, útmu­tatók, segédkönyvek. Legtöbbjét most láttam először. Szobája fa­lán a Duna-mt'.léki Egyházkerü- et Nagykőrösi Tanítóképzője 1922-ben végzett osztályának tablója. Először Szentmártonkátára, re­formátus iskolához került taní­tani. Az állami Iskolák azonban anyagilag biztosabb megélhetést jelentettek a tanítónak. 1928-ban, mint állami tanító Bábonypusz- tara ment, amelyet ma is a „leg­kedvesebb szolgálati helyként” emleget, ahol nagyon jeti érezte magát. Az ottani iskola részben osz­tott volt, két tanerős, 60—80 gye­rek tanult egy csoportban hét­főtől péntekig. Szombaton ismét­lőiskola. gazdasági továbbképző, vasárnap istentisztelet kántori teendőkkel, délután leventefog- lalkozás, este vetítettképes elő­adás a felnőtteknek — így élte életét a tanyasi tanító. S volt még évenként egy-két műkedve­lő előadás. Különösen az 1935-ös esztendő maradt emlékezetes a számára, ekkor ugyanis egy teljes éven át egyedül tanított 135 gyereket. Az akkori újság cikket is írt ró­la. Ebben a munkában a na­gyobb, a jobb tanulok segítették úgy, hogy foglalkoztak kisebb ,társaikkal. Benő bácsi jobb ke­zeként. „kis tanítójaként” emle­geti Németh Ignácot, aki ma már maga is nyugdíjas. Az em­lékeiben kutat más nevek után is. Büszke volt tanítványaira. Szombati Árpádra, Bórák Sán­dorra,; Jóború Saroltára,. Tóth Klárára. 1939-ben a belterületi iskolá­hoz került, ahol egy év kivéte­lével osztályrendszer szerint ta­nította a felső tagozatosokat. Eközben igazgatóhelyettesi teen­dőket is ellátott, mígnem 1950- ben megbízták az akkori fiúis­kola igazgatásával. Ebben a munkakörben 1956-ig dolgozott, ekkor az összevont külterületi iskolák napközi és óvodák igaz­gatója lett, s az maradt egészen 1963-ig. nyugdíjazásáig. Ebből az időszakból a tassker- tesi iskola építésére a legbüsz­kébb. Maga is hajnalban kelt, ásóval felszerelkezve érkezett, és együtt ásta az alapot a mun­kásokkal. A jó példát^ követték a szolgálatból hazatérő vasuta­sok is: letették a táskát, ásót. lapátot fogtak. és dolgoztak. Fiaik, lányaik a tasskertesi isko­la első, 1957 58-as tablójáról mo­solyognak vissza. Molnár Péterné tanár-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents