Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

EMLÉKKÉPEK A KUNSZENTM1KLÓSI TÓTH BÉLÁRÓL „Magától jött a verstanulás” Hetvenkét évesen olvasta a felhívást az újság­ban az országos rádiós-televíziós Ady Endre vers­éé prózamondó versenyre. Vásárolt egy Ady- kötetet, elolvasta, majd kiválasztott belőle tíz verset, és megtanulta. „Magától jött a versta- niulás” — mondogatta. Hallotta, hogy Kunszentmik- lósról nincs jelentkező. Ügy döntött, kötelessé­ge, hogy példát mutasson a fiataloknak. De ve­zérelte még az is: „Hadd tudják meg, hogy Kun- szentmiklós is van Magyarországon”. Akiről'szó van, nem más, mint atyánkfia, Tóth Béla bácsi, aki egyszerű, értelmes versmondásával hívta fel magára akkor egy ország figyelmét. Fel­idéződnek róla eddig elraktározott emlékképeim. Képzeletemben feltűnik az utcánkban csizmás, kalapos alakja. Kerékpárjáról nagyot köszön, rá- érősebb idejében le is száll róla. Az élet mély ba­rázdákat szántott az arcára, de kedélyét nem té­pázta meg. Mindig van néhány kedves, derűs mon­data. Ügy érzem, ajándék, hogy ismerhettem. Gyakran beköszönt hozzánk, hol kukoricát, hol szőlőt hozott, a sajátjából. Így értesültünk a gond­jairól, örömeiről, sikereiről. A dédivel, férjem nagyanyjával — az ő révén tettem 6zert barátságára — együtt emlegettük és vártuk élménybeszámoló­ját párizsi útjáról. Hamarosan jött is a világot járt parasztember, ugyanolyan egyszerűen, derű­sen ... Ki volt ő? Hogyan jutott el Párizsba? A választ megadni segített fia és menye, akik be­tekintést engedtek Béla bácsi értékeibe, „kincsei­be”. Családja összegyűjtötte, megőrizte azokat, s egyszer talán a kunszentmiklósi tájházban is jut egy sarok az értékes emlékek számára. Párizst megjárt bőröndjéből előkerülnek a sza­valóversenyek plakettjei, útlevele, a francia főváros térképe, a bolgár népviseleti babák, amelyeket ka­pott, megsárgult újságcikkek, fényképek, kedves könyvei. Az egyik kötet címlapján Ady Endre kö­nyököl: a lábatlani papírgyár dolgozói küldték a könyvet ajándékba, a gratulálólevéllel együtt. A fényképekről ő néz vissza, mint a színjátszócso­port vezetője, illetve az Egyetértés Tsz énekkarának alapító tagja. A verseket már kisgyermekkorában nagyon szerette. Négy elemit és négy polgárit vég­zett. Ügy alakult a sorsa, hogy a gazdálkodást vá­lasztotta, de nemcsak a föld érdekelte. Ráérő idejében a fiának, később a feleségének mesélgetett, vagy csak a maga gyönyörűségére ol­vasott verseket a tiszta szobában. Sohasem unatko­zott, könyveiben örömét lelte. A klasszikusokat sze­rette, akik „szépen szólnak, világosan beszélnek”. önként vállalt küldetésében mindjárt követőre is talált Naszvadi Laci bácsi személyében, aki korban sem sakkal maradt el mögötte. Mára már többen vannak, fiatalok is. Elkezdte, s mi folytatjuk, ha nem is olyan sikerrel. Számára a dicsőség után ismét munkásévek kö­vetkeztek. Dolgozott, visszavonultan élt, mígnem négy esztendő múlva, hetvenhat évesen ismét a ka­merák elé állt, s megnyerte Veszprémben a Nagy László és a bolgár költészet című szavalóversenyt. Halványan felsejlenek bennem a tévé képei, iz­gultam érte, drukkoltam neki, büszke voltam rá. Másnap a gratulációmat a legtermészetesebben fo­gadta, s alakja csakhamar eltűnt az utca végén, bensőjében azzal a tudattal: most már tudják, hogy Kunszentmiklós nevű község is van Magyarorszá­gon. Molnár Petemé tanár KÖNYVESPOLC A szó mindkét értel­mében szellemes tör­ténetekét sorakoztat ebben a kötetben a szerző. Jerzy Broszkiewicz Kis halottidéző című könyvében va­lóban halottakat idéz, a legen­dákból vagy a történelemből jól Ismert embereik, valamint a tör­ténelemiből egyáltalán nem is­mert mellékszereplők szellemét készteti költői vallomásra egy- egy általa kitalált, képzeletbeli, ám valóságosnak bajtó szeánsz keretében. A 'halottak vallomá­sa annyiban költői, hogy min­den legendát és minden törté­nelmi tényt átkölfenék, de köl­tői a vallomásuk azért is, mert az általuk felidézett szellemes, mulattafóan groteszk történetek az olvasóban nehezen magyaráz­ható szomorúságot is keltenek. Az altamírai ősember barlang- falira bűbájoílit bölénye megele­venedik, s széttiporja az alkotó­ját. Szókratész csaknem öröm­mel issza Mi a méregpoharat, annak tudatában, hogy tai nem­lét megszabadítja az őt bölcs­nek tituláló, ám valójában ve­szedelmes hülyének tartó osto­báktól. Az eladósodott Heroszt- ratosz korántsem dicsőségvágyból, hanem a neki hitelező konku­rens káplánok kényszerű béren­ceként gyúitjia fel Artemisz templomát. És Brutus is bérenc volt, maga Caesar bérelte fel voltaképpen egy könnyen elfojt­Kis halottidéző ható állázadásra, hogy ürügye legyen az agyallágyulit szenátu­son — összeesküvés címén — eret vágni. Csakhogy az ál-me­rénylő Brutus a tervezett szín­játék előtt leitta magát, s ilyen­kor — miként egykor az anyjá­nak iis — ölhetnékje támadt. Hiba, hogy erről Caesar megfe­ledkezett., s magát okolván köp­te szemközt gyilkosát, nem kiált­ván, hogy „te is fiiam ___fed­dő n mondván Viszont, hogy ,/bűz­lesz, te barom!”. Aztán megtudhatjuk a halot­taktól, hogy Lázár juszt se kelt fel a sírból. É6 hogy Isikardóti Júdás tulajdonképpen teljes szívvel és a legjobban szerette Jézust, akit éppen ezért árult el nevetségesen kevés harminc ezüst fejében. Ez emlékezetesen piti üzlet nélkül ugyanis soha­sem lehetett volna Krisztus az ő pásztorából, egyike maradt volna a sok megfeszített ámítgatónak, akikre senki sem emlékezik. A kötet egyik-másik szeánsza kü­lönös halottak szellemét idézi. Az együk — Spartacus vezérka­rának Fő Titkosáén dőre, aki gazdag kuplejárosként, ágyban hunyt el — azt nehezményezi, hogy a Rómától Qstiáig húzódó sűrű emberfasorban, noha rá­szolgált, nem jutott neki kereszt. A másik — egy arisztokrata — halála után Robespienre-hez fel­lebbez, amiért valami Bántom vagy Danton nevű bugris tár­saságában fejezték le, s nem rá figyelt a csőcselék. És akad a kötetben olya,n szeánsz, amelynek során már a mi, nettemetekben bővelkedő ko­runk halottal szabadítják rá gro­teszk emlékeiket az olvasóra. Egy fodrász például, aki a szé­kében elialvó, barotválásra váró vendégében auswitzi kínzóját is­meri fel, aki egykor lovaglópál­cával verte az 6 leborotvált fe­jét; kopaszra borotválja hált, s nevet a kopasiz fején. Annyira, hogy belehal. Egy japán halott pedig arra a szépséges délelőtt­re emlékezik, amelyen dicsősé­ges őseit felülmúló hírnevet szerzett, ö lett a Hirosimái Em­ber Fehér Árnyéka. Jerzy Broszkiewitz könyve hátborzongatóan képtelen szel­lemidézések, néhol parányi ci­nizmussal fűszerezett, fanyar humorú, keserűen bölcs törté­netek sora. A Kovács István for­dításában, Domokos Péter il­lusztrációival megjelent Kis ha­lottidéző olyan elképzelt szeán­szok sorozata, amely leginkább jelenkorunk képtelenségeire em­lékezteti az olvasót. (Európa Könyvkiadó, 1986.) A. G. TÖRŐ ISTVÁN: Tavaszi hangok Surján a madár, énáke habzik szívemen, nyalsedétk, s venyige füstje száll, pattog rüggyel telt garád, » mandula- sziromba bújva hálálkodik a méh — kiemelkedtünk a hideg poklából, szemünk pillája alá áldott napsugarat gyűrünk, kiszellőztettett puha ágyban égig lobban szerelmünk — lelkünk oly üde, tenyerünkön szerszámunk nyelétől hólyaQok duzzadoznak, hét határba is elhallik hangunk, s míssze elhúzó szelek cipelik a távolba törő friss asséonyi nevetést. MÁTYÁS FERENC: Az a madár Ijesztő volt telünk, belefáradtam, kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szivem egy kongó hordó, a kilincsen csamtmaradék a kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csiltagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a madár, ki megszólalt a térheti, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöMell, megindul az új kezdet, — rongyait foltozgatja már fűcérnáival a határ. Kő Pál szobrai A mai magyar szobrászgeneráció egyik fon­tos és nagytehetségű személyisége Kő Pál. A Képzőművészeti Főiskolán 1968-ban végzett, de szobrászi munkássága máris jelentős. Mű­vészi érzékenysége, alakjaihoz való szeretet­teljes közeledése minden szobrán leolvasha­tó. A mai élet számára közelálló alakjainak portréi megmintázását épp oly érdekes fel­adatnak tartja, mint a magyar középkor ha­talmas személyiségeinek, karakterfiguráinak megalkotását. A szobrászat nagymúltú anyagait — a kö­vet, bronzot és fát — összevegyíti textillel, fémszállal, műanyagokkal. A 70-es években a mohácsi csatatér 30 sír­jelét készítette, e munkája a magyar múlt tragikus korát idézi és azóta is vissza-vissza- tér e témakörökhöz szobraiban. Királyalak­jaiban történelmünk formálói állnak előttünk legendáikkal övezve. Kő Pál köztéri szobrász, portrék és dom­borművek alkotója. Kisplasztikák, plakettek és érmék mintázása is jelentős helyet foglal el művészetében. • Károly Köbért TÓTH-MÁTHÉMIKLÓS: Puszit a jótevőnek! Az első osztályú étterem ki- 'rl csit szertartásos csönd, jét úgy Toppantotta szét Mokány Dudus, akár egy vásott kölyök a karácsonyfadíszt. Pedig nem tett egyebet, csak éppen bejött. De mintha huszadmagával jönne, hol­ott csak egy törékeny, gerlecson- tú, félszeg mosolyú nőt vonszolt magra után. — Gyere, picim, gyere — sür­gette pincemély dörmögéssel, majd vidáman meglengette jobb­ját a dobogón éppen hangoló zenészek felé, és odakiáltott ne. kik: — Fiúk! Zúg az erdő, zúg a nádas! — Tahó! — szólt oda a prímás a többieknek. — Ez azt hiszi, lagziban van. Dudus ekkor már rendezke­dett. Az egyik asztalról átrakta a virágot meg az angol zászlót egy másikra, és az üresen maradt helyre dobta a kalapját a kesz­tyűjével együtt. — Mennyivel jóbban mutat! Igaz, picim? Ülj le! Meglátod, nem bánod meg, hogy végre el­jöttél Dudus papával. Itt csak hörpintünk valamit, vacsorázni majd Budán fogunk. Mit innál? — Talán egy kólát... — Mit?! Miért nem inkább kútvizet? Dudus nevetve zöttyent a szék­re, kigombolta a bundáját, meg. lazította a nyakkendőjét, aztán összehomorított tenyérrel dur- rontott egy hatalmasat. — Pincér! Pincnök! Fiatal felszolgáló állt meg az asztaluknál. — Parancsol? — Naná, 1 öcsikém! De még mennyire, hogy parancsolok. Hozzál ide egy... na, várj csak, nézzük előbb, mit mértek itt a dolgozóknak? Odahúzta az itallapot, gusztál- gatta. — Bor minden mennyiségben! Azt nem hozol. Hanem pattansz, és akár egy arkangyal, ide szállsz egy üveg whiskyvel. Értjük egy­mást? Aztán repülés közben ne feledkezz meg valami rágcsálni, valóról sem. Pogácsa vagy sajtos bigyó, ezt a fantáziádra bízom. No, huss! Huss! A pincér feljegyezte a rende­lést és elment. — Nem kellett volna leöcsiz- ned — mondta a nő. — Egyéb­ként is sértő, ahogy beszéltél ve. le. Ez már nem tanuló, de még ha az is lenne, akkor is tűrhetet­len az ilyen hangnem. — Milyen hangnem? Nem ér­telek, picim! Mi volt itt a sértő? — Az, ahogyan lekezelted. — Lekezeltem? Én? Olyan vol­tam hozzá, mint apa a gügye gyermekéhez. Nevetett, majd egy hirtelen öt­lettel elővette a pénztárcáját, és szép lassan maga elé helyezte az asztalra. — Tudod, mi ez? — Ha jól látom, egy pénz­tárca. — Rosszul látod, picim. Ez nem egy pénztárca, hanem egy ked­ves öreg nagybácsi. Egy arany, szivű, drága nagybratyó, akinek húszezer forint van a hasában. És ez a fekete hasú rokon, bi­zony fene nagy úr. Ha kioperá­lok egy ötszázast a bendőjéből, ez a te pincérgyereked kezet csó­kol nekem érte. Ha meg ráteszek még egy lilát, ölben visz haza innen. Nem hiszed? Na, mibe fo­gadjunk, hogy ez a pincérke öt­százért kezet csókol nekem?! — Meg vagy őrülve?! Ne csi­nálj valami marhaságot, mert esküszöm, itthagylak! — Ugyan — nézett rá szomo­rú nehezteléssel Dudus —, hát így ismersz te engem? Szoktam én marhaságot csinálni? A pincér hozta az italt, és egy tál sajtos rudat, aztán töltött a poharakba. Amikor1 a műveletet befejezve távozni akart, Dudus megfogta a karját. — Apafej, mennyit tudsz te itt összeboronálni? Mennyit talpalsz ki egy hónap alatt? De őszintén, nekem ne hamukázz! — Dudus! — A nő vibrált az idegességtől. — Picinyem! — Dudus a szá­ját csücsörítve egy puszit ciccen. tett felé, majd újra a pincérhez fordult. — Ne rezelj be, öcskös, nem az adóhivataltól vagyok. Egész egyszerűen csak érdekelne. Remélem, ez nem bűn? — Hozhatok még valamit, uram? — kérdezte a pincér, és mozdult is. hogy menjen, de a nagy marok erősen fogta. — Hát jó — sóhajtott Dudus —, ha nem akarsz, ne válaszolj. Igaz, kicsit megemeli a vérnyo­másom, ha egy kérdésre nem ka­pok feleletet, de hát ezzel most ne törődj. Majd csak helyrebil­lentem valahogy a lelki egyen, súlyomat. Elengedte a fiú karját, búsko­mor arcot vágva legyintett, mint aki ezt az egészet nehezen fogja fel, aztán a pénztárcáért nyúlt. Kivett egy ötszázast, és a pincér kabátjának a zsebébe dugta. — Ez a tied, te szófukar! Én előre adom a borravalót, nehogy a végén megfeledkezzek róla. — Uram, ez sok lesz — kapott a zsebéhez a fiú, de Dudus indu­latosan csapott a pénztárcára. — Az összeget én szabom meg! Ebből! A pincér tanácstalanul töpor- gott, alig észrevehetően a nőre nézett, mintha tőle várna taná­csot vagy segítséget ebben a hely­zetben, aztán egy finom vállrán­dítással helyére tette magában az egészet. — Nagyon köszönöm, uram — mondta, és elindult, de pár lépés után Dudus dobhártyát reccsentő hangja torpantotta meg. — öcsi! Hé! Vissza! A fiatalember most már inge­rülten ment az asztalhoz. A szá­ját vékony vonallá szorította az indulat, és összehúzott szemmel figyelte a behemót férfit, meg az abrosz sarkát idegesen gyürköl- gető nőt. — Aíi az, hogy köszönöm!? ... — Dudus homlokára ráncokat so­dort a megrökönyödés. — Te öt- százért csak egy köszönömöt böksz ki? ... Még jó, hogy farba nem rúgsz! Előrelökte a jobbját, egészen a fiú orra alá. — Puszit a jótevőnek! A pincér rábámult az ormót­lan kézre, és olyan düh fogta el, hogy legszívesebben levágta vol­na, mint hentes a marhalábat. Nagy lélegzettel igyekezett más­felé terelni a gondolatait, és csak a keze remegésén látszott még az indulat, ahogy az imént kapott pénzt letette az asztalra. Utána előhúzta a blokktömbjét, össze­számolta Dudus fogyasztását, és az ötszázas mellé csúsztatta a pa­pírt is. — Ki mondta, hogy számolj?! — Dudus apró fecnikre tépte a cédulát. — Miféle szemtelenség ez?! Majd én mondom meg, mi­kor fizetek! Belemarkolt a tárcába, és egy köteg pénzzel borította el az öt­százast. Most a balját lökte előre. — A finnyás mindenedet! Meg- eheted, ha kezet csókolsz! — Uram — mondta a pincér, hangjában az indulatot tompító gúnnyal —, miért nem ment ma­ga papnak? Talán még kanonok is lehetett volna. Ott aztán in­gyen csókolgatnák a kezét, itt meg csak az idejét fecsérli, hiába. Megfordult és elsietett. — Mi volt az ott? — kérdezte a kollégája, kopaszodó, ötvenes pincér. A fiatalember elmondta. ■ — De nagy marha vagy! — szörnyülködött a másik. — Egy ilyen üzletet kihagyni, neked el­ment a józan eszed! Ez a barom Csák Máténak képzeli magát, en­nek a bőre alatt is pénz van. öles léptekkel Dudushoz lo­holt. — Főigazgató úr — hajolt meg és ráhunyorított —. melyik kezét kell megcsókolni? — A francba! — mordult rá Dudus a pénzt gyüvögetve a tár­cájába. — Elment a kedvem a mókától. A számlámat! Hé, pi­cinyem, hová? Ne bomolj! Me­gyünk át Budára, ott folytatjuk a murit. Picinyem! Hiába kiáltozott, a nő nem né­zett hátra. Ügy fordult ki az aj­tón, mint aki az emlékezetéből is törölni akarja az egész estét. Es amikor Dudus utánaszaladt, már hasztalan kutatta a szemével, nem látta sehol. • Cégér • Achim András • Dobra»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents