Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-28 / 124. szám

. 4 * PETŐFI NÉPE • 1986. május 28. KEMÉNY ENDRE KECSKEMÉTI ÉVTIZEDEI Búcsúzik a karmester 0 Emlékezetes fellépés Kocsis Zoltánnal. / Jól választottak 18 eszten­deje a kecskeméti kulturális vezetők amikor Kemény Endrét kérték föl a városi szimfonikus'zenekar vezeté­sére. Jó néhány kezdeménye­zés elhalt, elsorvadt azóta, de ez az együttes ma is fo­lyamatosan jelen van zenei életünkben. Igazolta az idő az illetékese­ket: többszöri sikertelen próbál­kozás után nyilvánvalóvá vált, hogy menedzser típusú, a sze­mélyi, tárgyi feltételek megte­remtésében is részt vállaló kar­mestertől várható a megyeszék­hely szimfonikus együttesének fejlődése. Ma rnár nyilvánvaló: kevesen vállalták volna ilyen hosszú ide­ig a gondok hétfejű sárkányával a harcot. Keserves erőfeszítés­sel működtethető a zeneirodalom nagy alkotásainak méltó meg­szólaltatására alkalmas szimfo­nikus együttes olyan városban, aiho) az efféle együttesnek nincs olyan hagyománya, mint például Győnhen nincs operai háttér, mint Szegeden. Pécsett, nincs or­szágos illetékességű fenntartó, mint Debrecenben, nincs katona- zenekar, mint Székesfehérvá­rott Kétségtelen, hogy tisztelet il­leti azt a művészt, aki a megye­székhelyen sajnos sűrűn válta­kozó kulturális lehetőségek és el­gondolások bizonytalanságában következetes program megvaló­sítására törekszik. A kecskeméti városi szimfoni­kus zenekart 1986-'ban már me­gyénk szinte mindegyik-nagyobb településén ismerik a zeneked­velők. fontos szerepet kapott az Országos Filharmónia bérleti, főként ifjúsági programjában. A ma este, az Erdei Ferenc Mű­velődési Központ nagytermében várhatóan zsúfolt nézőtér előtt búcsúzó Kemény Endre neve összefonódott a város zeneéleté­vel. Olykor a megvalósítás el­Azt szerethetjük, akit isme­rünk. A televízió sokakkal megis­merteti a nézők millióit. Nemcsak többek, jobbak is le­hetünk, lehetnénk a bűvölő kép­ernyő által. Mert ezer és ezer embert hoz otthonunkba, mert hozzászoktat a mássághoz, a kü­lönbségek tudomásulvételéhez. Türelemre, megértésre, mások gondjainak átérzésére tanít(hat). Kerülöm az olyan embereket, akiket nem lelkesített a vasárnap délutáni „világfutás”. Jó, jó, tudom, sokan a látvá­nyosság, a szenzáció, ha úgy tet­szik, a hecc kedvéért álltak be a sorba. * Fölösleges meggyőzni arról, hogy a még oly tetemes bevétel is csak átmeneti érzéstelenítés az afrikaiak fájdalmaira. Nyilván­való: a segélyeknél fontosabb „volna a földrész történelmi hát­rányait figyelembe vevő világ­méretű gazdaságpolitika. Mégis megértem azt az isme­rősömet, aki majdnem elsírta magát, a meghatottságtól az euró­pai, ázsiai, amerikai futókat, se­gítőket látva. Mégis igazat adok maradt a szándéktól, a gyengébb produkciók nem mindegyike ma­gyarázható, menthető a néha le­hetetlen körülményekkel, talán több szövetségest, segítőt is megnyerhetett volna, de a zene­kar léte, számos sikere, több kez­deményezése eljelentékteleníti e fogyatékosságokat^ hibákat. Kár volna megfeledkezni ar­ról, hogy honnan indultak: az első években még állandó, meg­felelő próbaterem nélkül készül­tek hangversenyeikre. Amikor a Zeneakadémia nagytermében koncerteznek, kevesen gondol­nak arra, hogy a zenekari tagok eltérő elfoglaltságai miatt milyen nehéz hatékony próbák tartása. Lengyelországi, franciaországi, vajdasági vendégszereplésük so­rán sem hivatkozhattak számos fontos kompozíció méltó előadá­sához csak némi jóakarattal és megalkuvással elegendőnek mi­nősíthető létszámukra. barátomnak: minden butaságot, gü gyes éget megbocsát a televí­ziónak az ilyen, az emberi össze­tartozást és az emberi tudást példázó közvetítésért. A televíziós technika, a közre­működő sok riporter, operatőr teljesítménye méltó volt a kü­lönleges alkalomhoz. A már hagyományosnak mond­ható Írók vendégségben is tet­szett. Kéznyújtásnyira van egymástól B ács-Kiskun, Csong- rá-d megye és a Vajdaság, ám még mindig keveset tudunk egy­másról, noha évszázadok óta élünk egymás mellett. A szegedi stúdió megbízható gondosa az élénkülő kapcsolatoknak, új kö­tődések kiépítésével erősíti kap­csolatainkat. Érdeklődéssel és él­vezettel hallgattuk, néztük Pav- lovits Miklós új értékekre is fo­gékony szerkesztésében a Letopis Matice és a Tiszatáj közös mű­sorát. Kár, hogy Németh Árpád rendező az életszerűség, a hatá­sosság érdekében néha „túlmű- vészkedte” a produkciót. Talán nem bízott eléggé a szó, a kife­jező arc erejében? H. N. A Strauss-művek után bizo­nyára felzúgó taps nemcsak a mostani élményt köszöni: a kecs­keméti zenebarátok sajnos a kí­vánatosnál kisebb tábora a Ke­mény Endre ügybuzgalmának, fogékonyságának, tekintélyének is köszönhető Kosa-, Láng-, Lend- ivai-, Moór Emánuel-ősbemuta- lókra is emlékszik a tetszésnyil­vánítással. Hányán tudják, hogy Kadosa Pál visszaemlékezései szerint a kecskeméti együttes hiteleseb­ben, jobban játszotta II. szim­fóniáját, mint az egyik világhí­rű külföldi nagyzenekar? Gon­dolnak-e elegendően arra: ha nincs az az együttes, több száz megyebeli fiatal csak a rádióból, a televízióból vagy hanglemez­ről hallhatott volna maradandó értékű kompozíciókat, nem ré­szesülhetett volna az élő muzsika pótolhatatlan ajándékában. Ke­mény Endrét, a Magyar Állami Hangversenyzenekar egykori he­gedűsét, a Bartók Béla Zene- művészeti Szakiskola tanárát, a kecskeméti együttes megyei mű­vészeti díjjal elismert vezetőjét illeti a hála a vidéken szinte pá­ratlan mesterbérlet megszerve­zéséért, a zenekar felkészíté­séért. Külön anyagi támogatás nélkül rendezték meg a magas színvonalú koncerteket. Kocsis Zoltán, Perényi Miklós, Pauk György és mások őszinte elisme­réssel méltatták a zenekar és a karmester teljesítményét. Az ezúttal is Palotás Józseffel, a kiváló koncertmesterrel az élén fellépő zenekar több tagja köszönheti szakmai fejlődését az együttesnek, személy szerint a karnagy igényességének. Mivel egy-egy karmester meghatározója zenekarának, várhatóan új szakasz kezdő­dik a kecskeméti szimfonikus együttes életében. Vezessen bármerre útjuk, érjenek el nagyobb sikereket, mint az elmúlt évtizedekben, mindig tudniuk kell: az alapozás ér­demei Kemény Endre mun­kásságát méltatják. Jól választottak 18 eszten­deje a kecskeméti kulturális vezetők. Heitat Nándor KÉPERNYŐ Kézfogások, hidak HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Bácsalmás múltja Bácsalmás július 2-án ünnepli újratelepítésének 200. évfordulóját. A bicentenárfum alkalmából az alábbiakban közöljük Szénásiné Harton Edit Bácsalmás történetét— 1808-ig — Áttekintő írását. Bácsalmásról még nem jelent meg önálló tanulmánykötet ha­zánkban, bár a meglévő doku­mentumok alapján többen is próbálták összegezni Bácsalmás múltját, fejlődését. Dr. Udvardy József püspök „Bácsalmás köz­ség plébánia története” kézirata a legalaposabb ezek közül, amely a forrásdokumentumokat is, je­löli. A helység neve az 1879-ben megjelent Magyar lexikonban Almás, Bács-Bodrog vármegye monográfiájának I. kötetében Al­mas, illetve Halmas néven talál­ható. «Hagymásból Almás Udvardy József a Kalocsai Érseki Levéltár és más források tanulmányozása után kéziratá­ban így összegzi a névvel és a község fekvésével kapcsolatos vé­leményét: „A község már 1092- ben. Hagymás néven fönnállóit. Mikor már temploma is volt, Hagymásegyház néven fordult elő (a 15. században). A török hódoltság alatt újra a Hagymás vagy Hajmás név lett szokássá, melyet a szlávok — kik a hódolt­ság alatt és után itt megjelentek — Haljmas, illetőleg Aljmas-nak ejtettek ki. De a 18. századtól kezdve Almás a hely neve. 1716- ig a község a mai helyétől nyu­gatabbra, Ö-almáson, az Almás nevű pajak méllett volt. E pata­kot ma Kígyósnak hívják. A község a mai helyén 1719 óta áll.” A település a török hódoltság idején a bajai kerülethez tarto­zott. Az 1543. évi dézsmalajstrom szerint 20 forint érseki tizedet fizetett. Az 1580—82. évi össze­írás szerint 25, az 1590. évi sze­rint pedig 35 ház volt Almáson. A régi Almást minden bizony­nyal magyarok lakták, akik a tö­rök hódoltság és a Rákóczi-sza- badságharc idején elmenekül­tek. A település a Baja—Szabad­ka—Szeged katonai útvonal mel­lett feküdt, az átvonuló katona­ság miatt tartósan nem teleped­tek itt le még a délről, a török hódítók elől menekülő szerbek sem. 1598-ban Pálffy Miklós esz­tergomi várkapitány 23 kör­nyékbeli község szerb lakóinak képviselőjével kötött egyezséget — köztük almási aláíró is volt —, akik vállalták, hogy Eszter­gom környékére települnek. Kamarai falu Az 1700-as adólajtsromban Al­más már meg sincs említve. Évek­kel később kamarai pusztaként, majd a bajai járáshoz tartozó faluként említik a települést, van egy bírója és 7 adófizető szerb gazdája. Az itt élők 1716- ban a török háború veszélyétől való félelmükben újra elmene­kültek, volt aki a Radonicspusz- tán lévő erődítésekben talált menedéket. 1728-ban a községben 21 bunyevác család élt. A táj ek­kor még siralmas volt. A mai Kígyós-ágak több helyen széles nádasok között íolydogáltak, vad­vizek, gyom és bozót uralta »a vi­déket. Amikor Czobor gróf át­vette a bajai uradalmat és a hoz­zá tartozó településeket, össze­írást végeztek. Almást úgy vet­ték számon, hogy termékeny föld­je van és van egy mocsara, amely nem szárad ki. A Czobor család nem tudta megszerezni Almást, az továbbra is a kamara birto­kában maradt. Mária Terézia uralkodása ide­jén1, 1770—72 között zajlott le az ■ úrbérrendezés a Bácskában. A meglévő szabad földterületek be­népesültek. 1768-ban 77 bunye­vác és szerb család élt a telepü­lésen, amelyet már Felsőalmás­nak mondanak megkülönbözte­tésül a temerini határban fekvő Almástól. A népesség az egyéni beköltözések révén az 1780-as évekre annyira megnőtt, hogy nem tartották szükségesnek a szervezett telepítési akcióba való bevonását. Almás 1772. július 20-án Al- maska szelő kamarai falu címén urbáriumot kapott és hozzá tar­tozott a Radonicspuszta. 1785- ben Rudics Máté, János és Antal szerezték meg a királyi kincstár­tól a falu birtokának 3/9-ed ré­szét. Az 1768. évi kincstári térképen egy régi templom romjait tüntet­ték fel, amely az említett gradi- nai maradvány. Ezen a térképen a mai Sóstó Slana bara néven szerepel, a település ott van je­lölve, ahol ma is van, a Moszton- ga keleti ága mellett. 1784-től 1803 végéig a német betelepítésekkel kapcsolatos for­rásanyagok Bánki Lajos kutatá­sai révén rendelkezésünkre áll­nak. Ezek között kunok letelepe­déséről is olvashatunk. A Zom- bori Kamarai Adminisztráció 1785. október 18-án a Királyi Ud­vari Magyar Kamarának küldött felterjesztésében leírták, hogy annak a tizenkét majsai kun csa­ládnak engedélyezték a letelepe­dést, akik már elkezdtek épít­kezni. Három családot kiutasí­tottak. Az almási telkeket első­sorban a német bevándorlók szá­mára tartja fenn a Zombori Ka­marai Adminisztráció. 1785. november 30-án a Hely­tartótanácsnak küldött, a tele­pítésekkel kapcsolatos tervezet­ben leírják, hogy Almás lakossá­ga katolikus illírekből áll, van temploma és papja is. A lakó­házakat kidolgozott és jóváha­gyott terv szerint a bajai út men­tén helyezik el. Mezőváros 1808-ban Bácsalmásra 1786. május 8-ig 38 német család érkezett. Ekkor kezdték meg a beígért telepes jobbágyházak építését, a földek kimérését, ekkor határozták el a telepeskórház felállítását. A június 1—2-re tervezett be­telepítés csak jogi aktus maradt, hiszen még nem kapták meg a házaikat. Kétszáz esztendővel ezelőtt, július végén, csaknem száz család tartózkodott már Bácsalmáson, októbertől pedig további 59 érkezett. A Zombori Kamarai Adminisztráció több alkalommal kérte a letelepítések felfüggesztését, de ezt a • Hely­tartótanács figyelmen kívül hagy­ta. A németek sok nehézséggel küszködtek, hiszen csak hetek, hónapok múlva rendeződött a sorsuk. 1788. január 28-án 211 aláírással a királyhoz folyamod­tak panaszukkal. Kérték, hogy helyezzék át őket Ö-Sztanisics- ra, az ottani németekhez, a szer- beket pedig telepítsék onnan Al­másra. Ez nem történt meg. Szor­galmuk és takarékosságuk révén rövid időn belül a község első gazdái lettek. » 1803—1804-ben az Antunovics és Kovacsics, pár évvel később a Németszegi, Siskovics és Ver­mes családok sarjai nyertek al­mási birtokadományokat. A nagybirtokok kialakulása rend­szeres munkára kényszerítette az itt lakókat. Az uraságok ke­zében volt a község, az emberek sorsa. A gazdasági élet fellendí­tése mellett a kulturális és a val­lási élet. normáit is meghatároz­ták, A kisnemesség azonban nem alkotott külön jelentős réteget. 1808-ban a közbirtokosok a Helytartótanácstól országos vá­sárjogot nyertek, Almás mezővá­ros lett. Ezentúl használt pecsét­je koronán könyöklő emberi kart tüntet fel, amely kilenc búzaka­lászt tart. Magyarország OLVASÓNAPLÓ Szép. sőt csodálatos színes Szelényi Károly-íotókon, a leg­újabb Magyarország képeskönyv­ben, mutatkozik be (ki (tudja há- nyadszorra?) hazánk. . Ahány szerző, ahány szerkesztő, annyi­féle szempont lehetséges efféle kiadványok összeállításakor. Ez, a legfrisseb, kilenc tájegységre tagolja az országöt (Lázár Ist­ván bevezető szövegével). Aki végignézi a kétezernél ds több fotó közül a kötetbe válo­gatott 209 felvételit, azt hiheti: Magyarország sokkal szebb, mint amilyen válójában. Szelényi Ká­roly (Hasselblad kamerával, Agfachrome filmre) a Képesle- velezőlap-Magyarországot örö­kítette meg, amely fölött — szemmel láthatóan — mindig kék az ég. Ez a könyv az ünnep­lőbe öltözött országról készült, vasárnapi ebéd előtt. Csupa szépség, bármerre nézzünk szét. Gyönyörű a kecskeméti Kossuth tér az öregtemplommal és a Vá­rosházával, Félegyháza központ­ja, a kalocsai néptáncfeszít ivál, a hajósi pincesor, vagy a kecs­keméti Cifrapaloita. Ezt a köny­vet arra találták ki, -hogy oda lehessen ajándékozni az örök pesszimistáknak, ;hogy látva lás­sák mindazt, amiért -ebben az országban élni jó. Egy lakótelepi panellakás he­tedik emeletéről általában csak egy másik pandlházat vehet szemü-gyre, semmi mást, a lakó. Talán ezért sem fényképezett Szelényi Károly házgyári lakó­telepet: igaza d-s volt, teszem hozzá, -hiszen a lakótelepek na­gyon hasonlítanak egymásra minden országban, és talán sehol sem szépek igazán. A kötet — amely angolul és németül is megjelent — viszony­lag magas példányszámban lá­tott napvilágot. Ára mglehető- sen borsos (360 F-t), ám ismerve a nyomdai árakat, ez az összeg -nem is biztos, hogy fedezi a költségeket. Mindenesetre jó né­hány olyan könyvespolc van, ahonnét nem hiányozhat. Magam — egyelőié' más helyet nem ta­lálván — a Magyarország felfe­dezése sorozat mellé soroltam be. A sok fekete-fehért kitűnően élénkíti ez a képeslevelezői a p- színes ... (Képzőművészeti Ki­adó, 1986.) B. J. /A \ Csak azt az egyet nem ' ’/ tudta Dienes, hogy Ma­rilyn az élete vége felé már csak olyan lakosztályban volt hajlandó megszállni, amelyiknek legalább két kijárata volt. Vagy­is lehet, hogy 1961-es születés­napján végül nem is aludni ment már este kilenckor, hanem kiszökött a másik ajtón. Szemé­té. Mailer: Marilyn — Coronet Kiadó, 1.971; — maßyar fordítása 1986-ban jelenik meß a Corvina Kiadónál. Ebből közlünk részle­teké».! lyiségének rejtélye mindenesetre ebben a történetben is felbuk­kan, mert valósággal megoldha­tatlan talány, hogy mikor volt őszinte, és mikor nem. Dienes- röl nemigen gondolhatjuk, hogy ne az igazat mondaná, mert az élmény hatása szinte érezhetően ott van még minden sejtjében, s ez mit sem változott az eltelt évek során. De abban már aligha lehe­tünk biztosak, hogy Marilyn csakugyan hozzá akart-e menni feleségül, vagy csak végigkó­szálta vele azt a hónapot, és in­kább megkönnyebbült, mint bánkódott, amikor letelt az idő. Akárcsak Dougherty esetében, könnyen lehet, hogy az igazság a színészi alakításban volt csu­pán valóságos, mert Norma Jean csakugyan átélt minden érzel­met. amit Dienes feltételezett róla, csak épp ezek az érzelmek a szerephez tartoztak, és nem Norma Jean lényéhez. Meglehetősen zűrzavaros a dolog mindenképpen, bár vala­melyest tisztul a kép, ha felté­telezzük, hogy Norma Jean az igazat mondta Dienesnek, és el­hisszük neki, hogy a fényképész tényleg csak a második férfi volt az életében. De mi van ak­kor. ha hazudott? Olyan nagy színésznő lesz belőle, és már ekkor is nyilván olyan kreatív volt. hogy aligha eshetett nehe­zére magába bolondítani a fér­fit. Az életben mindig szükség van valami célra, ami felé ha­lad az ember, és a férfi fokról fokra növekvő szerelme nélkül nyilván ellaposodott volna a történet. Nem hagyhatjuk tehát számításon kívül, hogy ha szex­ről van szó, Marilyn már akkor is ugyanolyan folyékonyan ha­zudott, mint később majd a saj­tónak fog — egyébként nem is olyan könnyű egy színésznek nem hazudni: úgy könnyebb improvizálni. .Másrészt az ember nem is tudja mindig bizonyosan, hogy vajon az igazat mondja-e. Egy hazugság viszont, mivel konk­rét megjeleníthető — olyan, mint egy forgatókönyv. A ha­zugság tehát élettel telíti a szí­nest egyéniségét, Az életrajzíró pedig, aki hegyezi a fülét, és úgy hallgatja Dienes megjegy­zését. miszerint Norma Jean az­előtt soha nem élte át az orgaz­must (hiszen ez némi fényt vét­het Dougherty-vel való viszo­nyára), utóbb kénytelen lesz megállapítani, hogy ugyanezt a vallomást még két-három má­sik férfinak is megtette Marilyn, miáltal felmerül a kérdés, va­jon nem ugyanazt az ajándékot osztogatta-e többször is? Követ­kezésképp éppúgy lehetséges, hogy sok-sok szeretője volt már Dienes előtt, és az is, hogy csak egy vagy kettő, akiről azonban persze mit sem tudunk. Kanyarodjunk vissza hát ah­hoz a kevéskéhez, amit bizto­san tudunk. Norma Jean fiatal, csinos, tiszta, szeretnivaló, és hol álmodozik, hol meg majd kicsattan az energiától. Egy-ket­tőre belebonyolódik mindenféle szerelmi viszonyokba, de aztán ugyanilyen hamar ki is mászik belőlük. Mindazonáltal még mindig félénk teremtés, aki nincs is egészen tisztában ön­magával. Így lehetséges, hogy egyszerre gyengéd is, meg hideg­vérű is — szerelmei rendszerint véget érnek, amikor véget ér a maga választotta szerep. Más szóval, egyre inkább csak a kar­rierje érdekli, mintha nemcsak az ép elméje, hanem az élete is ettől függne. Végezetül pedig azt is tudjuk róla, hogy tizen­kilenc évesen is boszorkányos ügyességgel képes megbabonáz­ni a fényképezőgépet. Gombák nőnek az erdőben. ő lehajol, hogy megnézze őket. A fényké­pezőgép pedig elkapja a moz­dulatot. Ez a lány arra született, hogy lekapják. Dienessel való viszo­nya a fényképezőgép iránti sze­relmét elárulja. Profi fotómoso­lya még majd jól jön, amikor a filmgyárakban kell beférkőz­nie a hatalom, legbensőbb szen­télyeibe, márpedig ezeknek ka­puit ember evő szörnyek őrzik. Mindent egybevetve, és minden hazudozásával egyetemben is, mesebeli hercegnő áll előttünk, varázspálcával a kezében. Te­gyük fel. hogy csak gondolt egyet, meg suhintotta a varázs­pálcáját, elment Dienessel. és talán még szerette is egy kicsit, mint egy lovászlegényt, akinek szolgálatai nélkül nem is lett volna igazán hatásos a varázs­lat. (Folytatjuk.) (Bart István fordítása.)

Next

/
Thumbnails
Contents