Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-21 / 118. szám
4 * PETŐFI NÉPE » 1986. május 21. A GYEREKEINK LÁTJÁK HASZNÁT Favéső a kézben Alig néhány hete még a Kiskunhalast Baromfiieldolgozó Vállalat Kisz-bizottságának titkára volt Du- gár Károly. Am úgy gondolta, 32 éves életkora már sok ahhoz, hogy Igazán ifjúnak érezze magát. Átadta a stafétabotot nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé tettrekész utódjának. Munkája mellett — a baromfifeldolgozó vállalat hűtőházának művezetője — most tagja a városi, valamint a megyei tanácsnak és elsőéves hallgatója a marxista-leninista esti egyetem szakosító tagozatának. Szabad idejében pedig amatőr fafaragó. # Az első nagyméretű szobor, a kiskunhalasi szakmaközi bizottság székhazának udvarán. (Straszer András felvétele) „Tősgyökeres kiskunhalasi vagyok. Itt születtem, ide kötnek a mesz- sze nyúló családi szálak is. Életemet ennek a városnak szentelem, azt szeretném, ha minden lakosa jól erezné magát benne. Katona voltam, amikor az egyik végtelen hoszszús ágúnak tűnő őrségben találtam egy fadarabot. A bicska mindig ott volt a zsebemben, így pár perc után már készült az első művem. Amikor megmutattam a barátaimnak, biztattak, hogy ne hagyjam abba. Azóta faragok, ha időm engedi. Majdnem mindegy, milyen fa kerül a kezembe, mindegyikből ki lehet valamit hozni. De leginkább az almafát, s a kemény. gőzölt tölgyét ás bükköt szeretem. Talán az utókornak is megmarad az a faragásom, ami a szakmaközi bizottság székházéinak udvarán kapott helyet. Ugyanide tervezek az egyik barátommal egy másikat is. A vállalatom óvodájába járó gyerekek •tavalyelőtt óta élvezhetik azt a játszóteret, amelyet a KlSZ-esek- kel közösen hoztunk létre. Mindent magunk csináltunk a földmunkáktól a gyepesítésig, még a játékokat is magunk faragtuk fából. Persze, mindezt társadalmi munkában, hiszen a mi gyerekeink látják hasznát. A feleségem ráadásul óvónő, így az ö munkáját is könnyítettük. A kislányom már kinőtt ebből a korból. Tizenkét éves, és remekül rajzol. A vállalatnál brigádvezetö vagyok. Huszonnégy^ főként fizikai állományú dolgozót irányítok a Farkas Bertalan szocialista brigádban. Valamennyien lelkes, becsületes emberek, ők is mindent megtesznek a párosukért. Még nincs egy éve, hogy megválasztottak a városi és a megyei tanács tagjának. A kiskun- halasi belvárosi körzetemben viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, hiszen itt majdnem minden megvan, amiért másutt még kardoskodni kell a tanácstagoknak. Azért gondok is akadnak. Például kérdéses a Kígyó utcai gázvezeték sorsa, attól függően, hogy felújítják-e vagy lebontják a régi házakat. Az első felszólalásomban mégsem erről szóltam — hiszen ez úgyis kerül rendre később napi- —, hanem az ifjúság gondjaival foglalkoztam. Megszüntették ugyanis a körzet egyetlen olcsó reggelli- zőhelyét. a tejivót. és egy parfümériát alakítottak ki belőle. Elhiszem. hogy nem volt nyereséges a bolt. de talán azért, mert szegényes volt a választéka. Most ped i g egyáltalán nincs hol lehajtani egv pohár tejet sem a fiataloknak, sem a kispénzű nyugdíjasoknak. Sajnos, kulturált szórakozási lehetőség is alig van a belvárosban. Az egyetlen, a videodiszkó, szerintem inkább árt a fiatalok életszemléletének, hiszen tartalmatlan ságra. öncélú lődörgésre késztet. Tanácsos lenne, ha az ifjúsági szövetség erre jobban odafigyelne, mert a fiatalokban megvan az igény a hasznos időtöltésre. Szerintem egyszerűen nem igaz, hogy népszerűtlen vállalkozás ma a KISZ. Az biztos, hogy ugyanolyan jelszavakkal fellépni a mai ifjúság előtt lehetetlen. mint például húsz évvel ezelőtt. A munkahelyeken, ha jól működik az „üzemi négyes” — az igazgató, a párt-, a szakszervezet és a KISZ egységet alkot —. nem lehet baj a fiatalokkal. Csak komolyan kell'venni az ifjúságot! Kiskunhalason így van ez a kő- olajosoknál. az állami gazdaságnál és a baromfifeldolgozónál is. Amit eddig sikerült elérnem, arra büszke vagyok, mert mindent a városunkért tettem. De néha úgy érzem, mások helyett is dolgozom. Vannak, akik tétlenül nézik egyesek ' fáradozását. Pedig ha többen bekapcsolódnának a közéleti munkába, a kollektív szellem kialakításába, jobban járnánk. Hiszen sajátt magunknak és gyermekeinknek építjük a várost. Dugár Károly tavaly kiváló társadalmi munkája elismeréseként „Településfejlesztésért” emlékplakettet, az idén pedig a Kiskunhalas és területe ifjúsági mozgalmában végzett kiemelkedő teljesítményéért a KISZ városi bizottsága által adományozott emlékplakettet kapott. Tuza Béláé KÖNYVESPOLC Panorámaújdonságok Az idegenforgalmi szezon kezdetére a Panoráma Könyvkiadó új köteteinek sorait jelentette meg. A Magyar városok sorozatban Peter László Szeged című kötetének második, javított kiadása készült el. A város történetének összefoglalását követi a tényleges kalauz, amely tíz séta keretében mutuija be a Dél-Allföld legnagyobb városát, műemlékeit, történelmi emlékhelyeit, miai városképét. A harmadik fejezet Szeged környéki kirándulásokra ■hív; többek között a Fehér-tóhoz, A'lgyőre, a pusztaszeri Árpád-emlékműhöz. Ásotthalom -és Szőreg megtekintésére. Az Útikönyvek sorozat új kötete Ká-nadát és Közép-Amerikát mutatja be. Fehérdy Iván—Dufcay Tóth Romola Kanadába 'kalauzolja al olvasóit. A magyar származású szerzők segítségévéi megismerhetjük a hatalmas ország történelmét (az indián lakosság, az angolok, franciáik, bevándorlók harcait), lebilincselő természeti tájait (a Niagara-vízesést, nemzeti patkjait, százezer itaváit, hófödte sziklás hegyeit, ember nem jáita sarki hóm'e'zőit). sajátos népszokásait, kulturális és gazdasági életét, mai mindennapja it. Balázs Dénes Közép-Ameriika és a nyugat-indiai szigetekről szóló kötete Guatemalát, Belizet. El Salvadort, Honduras!, Nicaraguát, Costa Riicát ás Panamát, a nyugati-indiai szigeteket — a Nagy-Antiiflákat (Kubát, Hispa- nolat, Jamaicát, Puerto Ricót), a Kis-Antillákat és a Bahamákat — mutatja be. Az „Útikönyv” sorozat mindkét köteténél külön fejezet segíti a külföldit az útiokmányok beszerzésében*, az utazási időpont megválasztásában (időjárás, ruhatár stb.), a pénzváltás-, szállás- közlekedési tudnivalókkal, a mént ékegységekig mindent számba véve, ami egy turistának segítséget jelenthet az úton.. A Panoráma mini útikönyvek sorozatában negyedik, javított 'kiadása jelent meg Mátyás Vilmos Utazások Erdélyben című összeállításának; mely kétségtelen, a sorozat egviik legkeresettebb kötete. A Panoráma útikönyvs.oroza- tai nagy népszerűségüket kitűnő szerkesztésüknek, jó áttekinthetőségüknek., a praktikusságnak, a szép fotóanyagnak, a gondos válogatásnak, a sck-sok térképének köszönhetik. Külön dicséret illeti a kiadót az aktualitások időbeni megjelentetéséért. A napokban a boltokba került Antal Zoltán — Balázs Dénes — Berend Mihály: Irány a Mundiál című összeállítása, amely 40 szövegoldalon, 40 férképpei illusztrálva a labet ar úgó-v iilágiba jnokság h elyszínsíivel, a VB történetével, a magyarok vilásbajnoki szereplésével! és az 1986-os MundiáLra vezető úttal ismerteti meg az olvasót. A kötetet a Mundiál ’86 csoportbeosztása és részletes menetrendje teszi teljessé. K. M. HONISMERET — HELYTORTENET A kun miatyánk „sztorija” Közel két és fél évszázada izgatja már sokak fantáziáját az a nyelvemlék, amelyet kun mi- atyánk néven tart számon a művelődéstörténet. Tudós nyelvészek, és történészek értekezéseket írtak, amatőrök vitatkoztak róla, a sajtó és a rádió is gyakran emlegette, mint valami különös nyelvészeti, történeti és néprajzi érdekességet. Ennek a nyelvemléknek is megvan a maga „modern sztorija”. Sütő József írta róla 1971-ben a Forrásban: „1962-ben Kispista István rádióriporter és Szappanos Lukács 80-o.n felüli kun-magyarral mikrofonba mondatta a Kun- sZentmiklóson még ismert kun miatyánkot, mint néprajzi érdekességét. Ezt 1962. augusztus 12- én a Falusi életképek című rovatban sugározta a Magyar Rádió á Kossuth-adón. Jó néhány nappal a közvetítés után levél érkezett Magyarországra Balka- rova Fauszától, a Kabardin Autonóm Sz. Sz. Köztársaságban (Észak-Kaukázus) Nalcsik városában élő írónőtől, aki ezt kérdezte: miképpen került a Magyar Rádió műsorába az ő anya- nyelvükhöz nagyon-nagyon hasonló ima. Ez a nyelv, az ő anyanyelve, a kumik nyelv.” Nem sokkal ezután — Kispista István személyesen és levélben is közölte velem — Balka- rova Fausza járt Magyarországon, hangszalagra mondta a szöveget, nem kumik, hanem ka- bard nyelven, de ez a magnófelvétel a Rádió archívumában véletlenül nem maradt meg. Pedig — írja Kispista István — „annak idején elég nagy port vert fel az ügy: belekapcsolódott Germanus Gyula, Képes József is, és még Ausztráliából, sőt Japánból is kaptunk érdeklődő leveleket. És azóta is szinte minden évben visszatér valaki a kérdésre.. Többféle útom-módon próbáltuk megszerezni Kispista Istvánnal együtt ennek az imádságnak a hangfelvételét és leírt szövegét — az írónőtől is, — de mindeddig sikertelenül. Mert akár a nyugat-kaukázusi nyelvcsoporthoz tartozó kabard nyelven, akár az észak-kaukázusi kipcsak nyelvek valamelyikén — balkár, ka- racsáj, kumük — ismerik, esetleg imádkozzék is, ez a tény HART A: (és a szöveg) a magyarországi kun miiatyánlk és a vele összefüggő problémák megoldásához is értékes adalék lehet. A rádiós „sztori” nyomán érdemes pillantást vetnünk a nyelvemlék századunkbeli históriájára. 1929-ben Móra Ferenc, a szegedi Népünk és Nyelvünk című folyóiratban feltette a kérdést: „Élnek-e még az Alföldön olyan öreg emberek, akik tudják a kun nyelvű Miatyánkot? Kik ezek, hol laknak, kitől tanulták, és hogyan hangzik ezen imádságnak általuk ismert szövege?" A kérdésre jó néhány válasz érkezett. És a kun miatyénk- változatok gyűjtése azóta is folyik — az ELTE török tanszékén is. (1978-ban a fülöpszállási Her- pai István birtokában levő családi napló-félében találtunk egy változatot — török és tatár nyelvű miatyánkkal együtt. Ezeket a múlt század közepe táján jegyezték le. Izgalmas kérdés: ki írta le. honnan, és miért!?) Móra Ferenc felszólítását ma is — a honismereti kutatások virágzó korszakában — nyomatékkai megismételhetjük, kiegészítve ezzel: ha ismerik, mondják, (imádkozzék) ma valahol ezt a szöveget, készítsen róla hang- felvételt a gyűjtő; és ha valahol kézzel írott szövegre bukkan, szerezzen róla fényképet vagy xerox-másolatot, (és küldje el rovatunknak) 1 1981-ben Németh Gyula ezt írta a nyelvemlékről: „A kun Miatyánkot mindig valami romantikus érdeklődés kísérte. Legújabban is sok szó esett róla na^ pilapjainkban... Az érdeklődést a becses régiség kétségkívül meg is érdemli. Az emberek leírták, s mikor a kun nyelv kihalt, megtanulták írásból; a szöveget, melyet már nem értettek, eltorzítva újra leírták, újra megtanulták, sőt az iskolában is taníttatták — és így ment egészen napjainkig. Ma is van ember, aki tudja a kun Miatyánkot.” ' Nyilván e körülmények miatt van ennek a nyelvemléknek oly sok változata ., . 1973-ban Mándoky István feldolgozta a nyelvemléket, de közel sem oldott meg minden problémát . . . 1975-ben az Élet és Irodalomban Galambos Lajos cikkéhez kapcsolódva Péter László és Mándoky István véleményét olvashattuk... 1985-ben a Kiskunfélegyházán tartott Jászkun konferencián is többen emlegették a kun miatyánkot és a vele összefüggő kérdéseket. 1805-ben Dugonics András, az Etelka szerzője írta a szöveg sok változatáról: „Ezen sok-féle-kép- pen találtatott Kun Miatvánkok- búl egv való Kún-mi-atyánkat ká- nyaríthatna valaki, ha reá-tenné fejét. Nékem (noha el-kezdettem egyszer) üdőm nem lehetett reá. Azt mondom rnég-is: hogy ha a Kún-mi-atyánkot a' Törökre f'ordíttatott Mi-atyánkkal egybe vettyük: inkább hasonlít ehhez, mint a' Magyarhoz.” Az idézet az Etelka „harmadik és életemben utolsó Kiadásiéból való (1805). Meg kell említenünk azonban, Dugonics „az első magyar regény” előző kiadásaiban (1788, 1797) egymástól eltérő formában közli a szöveget: nem azonos a központozás, a szavak tagolása, az egyes hangalakok jelölése stb. S ez nyilván azt bizonyítja, hogy az Ételka szerzője sem értette egészen a szöveget, de a lényeget — hogy a kun valamelyik török nyelvvel rokon — felfogta. Persze nem előzmények nélkül, hiszen Thunmann tanulmánya, amely ugyanezt, állítja, már 1774-ben megjelent: De Comanis. ab Hvnnis plane di- verso populo — A kománokról (kunokról), a hunoktól egészen különböző népről. Az eddig ismert kum mia- tyánk-változatokból azonban mindmáig senki sem kanvarított. való kun miatyánkot, pedig polcán „reá tették már a fejüket”. — Felfogásunk szerint nem is ez a feladat. Hanem az, hogy az eddig megismert szöveg(ek)ből kell kihámozni, mely nyelvből, mikor, miért fordították (fordíthatták) kunra, és mi a pontos jelentése!? A munka már közel egv évtized óta folyik, összegyűjtöttük az eleddig ismert változatokat, sikerült az értelmezés is, úgyhogy hamarosan elkészülhet a kun miatyánik monográfiája. Bognár András Négy helyett nyolc tanterem Hartán négy tanteremmel akarták bővíteni az iskolát. Közben a megyei tanácshoz benyújtott pályázatukra megkapták az anyagi támogatást a tetőtér beépítéséhez is, így az eredetileg tervezett négy helyett nyolc tantermet tudnak létrehozni. A saját kivitelezésben készülő épület első részét már szeptemberre, a tetőtér beépítését az év végére szeretnék befejezni. Ehhez a község gazdaságai, szocialista, brigádjai és nem utolsósorban kisiparosai munkafelajánlásaikkal járulnak hozzá. (Pásztor Zoltán felvétele.) /J J Egyszerre volt minden \ idők egyik legrejtőzködőbb filmsztárja, és a legőszintébben nyílt és magamutogató mozicsillag, kötözködően pimasz és fensöbbséges, akit kisebbrendűségi rohamok gyötörtek; a legnagyobb ösztönös, mondhatni népi filozófus — aki mindig nagyon szerette az egyszerű, munkásembereket — és a legzsarnokibb társ, férfiakat kasztráló démon. aki képes volt elsírni magát egy haldokló törpeharcsa fölött; a könyvek szerelmese, aki azonban sosem olvasott, büszke és megközelíthetetlen művész, de (N. Mailer: Marilyn — Coronet Kiadó, 1974; — magyar fordítása 1996-ban jelenik meg a Corvina Kiadónál, Ebból közlünk részleteket.) tüzelt, úgy vágta magát hanyatt a sajtónak, mint egy utolsó kurva, amikor dollárt mutatnak neki; szikrázóan szellemes volt, s szinte áradt belőle az energia, de olykor napokig is csak tengődött, mint egy lajhár, valami kásás-ködös hangulat kómájában; gyermeklány volt, de közben olyan színésznő, aki, ha úgy tetszett neki, tömegeket tudott az őrületbe kergetni egy-egy premieren; valósággal ősforrása minden bájnak és kedvességnek, máskor viszont meg lehetett fe- ketedni mellette az unalomtól; szépsége akár egy tornádó, ha épp meg akarta mutatni és vette magának a fáradságot, hogy igazán felöltözzék, míg ha rossz formában volt, szinte magába roskadt — és olyankor még rossz szagú is! —; óriás volt, de érzelmileg törpe kis gnóm; szerelmese az életnek, máskor meg a halál gyáva hiénája, aki vegyileg kikevert kábulatba ölte az életét; egy szex-kazán, melyben meglehet, nagyon is ritkán gyújtottak tüzet — szokása volt, hogy melltartóban feküdt le aludni — semmi kétség, több is, meg kevesebb is volt egyszerre, mint valamennyiünk éleiének jótét boszorkánya. Becsvágyában, mely oly fausti volt, tudatlanságában, melyben még csak nem is sejthette a lehetséges műveltség széles határait, fölszahadult- ságában és zsarnoki sóvár vágyaiban, nemesen demokratikus vágyakozásban, melynek oly finoman ellentmondott nárcizmu- sának egyre növekvő tócsája (amibe minden barátnak, rabszolgának meg kelleti mártóznia), — önmagunkat szemlélhetjük benne, mint egy nagyító tükörben, felfújt, de mára immár kis híján leterített generációnkat, igen, előőrsként rohanta be az ötvenes éveket, s holtában ezt az üzenetet hagyta hátra a számunkra: „Siess, vár a siker". Rosten könyve alighanem a legszeretetteljesebb portré, ami Manroe-ról született. Ha azonban valaki gyanút fogna ennyi gyengéd szépség láttán, forduljon Zolotow Marilyn-életrajzá- hoz, ott másféle anekdotákat is talál: Egy este a stáb egy része — Monroe nem volt köztük — beült a vetítőbe megnézni egy yacht-jelenei musztereii... A filmben (Tony Curtis) egy milliomos fiát játssza, aki valamely okból impotenciában szenved. Nincs az a lány, aki képes lenne izgalomba hozni. Nos, Monroe eltökéli magát, hogy majd ö kigyógyítja a nyavalyájából, mégpedig csókolózással és szerelmeskedéssel. Hozzá is lát, és csodák csodájára a kúra már az ötödik csók után bámulatosan eredményesnek bizonyul. A vetítőterem sötétjében valaki így szólt Curtis-hez: „Látszik, hogy élvezted a csókolózást Ma- rilynnel." Mire ő jó hangosan ezt felelte: „Mintha csak Hitler Adolffal csókolóztdm volna." Amikor világos lett, Paula Strasberg zokogva támadt rá Curtis-re. „Tony, hogy mondhatsz ilyen szörnyűségeket?” Erre ő kurtán csak ennyit mondott: „Tudod mit, Paula? Próbálj meg egyszer te eljátszani vele egy jelenetet, aztán majd megtudod, hogy milyen érzés." A forgatás java része platt Monroe Tom Paine könyvét olvasgatta. Az emberi jogokat. Egy nap a rendező másodasszisztense, Hal Polaire bekopogott az öltözője ajtaján, hogy „Már csak önre várunk, művésznő.” Rövid és egyszerű, de megsemmisítő választ kapott: „Menj a picsába." Vajon megsejtette-e Marilyn, hogy a nők egy akkor még csak jövendő nemzedéke mire tartja majd az emberek — a férfiak — jogait? Egyébként még egy olyan szellemes ember, mint Billy Wilder is csak annyit tudott mondani róla, hogy nem volt még egy hozzá fogható dög egész Hollywoodban; ez a nem épp szellemdús megjegyzés egyébként egy interjúban hangzott el, négy évvel Marilyn halála után, mintegy jelezve, hogy Marilyn még a semmi túlpartjáról is el tudta venni á kedvét a tréfálkozástól, még az emléke* is ingerültté tette. Csakhogy mindeközben a Gyere, szeretkezzünk! című film forgatása alatt például Marilyn ilyen sorokat firkált az öltözőben a noteszába: „Mitől félek én ennyire? Miért félek én ennyire? Azt hiszem talán, hogy nem tudok játszani? Én tudom, hogy tudok játszani, most mégis rettegek. Félek és rettegek, pedig nem kellene félnem és nem is szabad, hogy féljek." Rémülten, reszkető kézzel ír. Rettegve ebben a félelemben. Monroe esetében már csupáncsak a tények megállapítása is nehézségekbe ütközik, mert a tények egyszerűen feloldódnak abban a mélyebb értelmű rejtélyben, hogy egyáltalán miként érzékeli .a valóságot egy nagy- tehetségű színművésznő. Egy- egy szerep pszichikai terhe sokkal súlyosabb, mint a mindennapi élet valóságáé (míg maga a szgrep nagyon is valóságos reakciókat vált ki a nézőkből), ekép- pen a valóság és a fantázia határvidékének homályos tartománya a nagy színészek életében sokkal fontosabb szerepet játszik, mint másokéban. Ezért, noha Monroe életének egynémely valóságos ténye csakugyan leszögezhető, jól tudjuk, hogy múltjára emlékezve Monroe — enyhén szólva! — nem mindig ragaszkodott a fényekhez — valójában tehát nagyon is kevés az, ami bizonyosnak vehető. De hát egy színész — vagy színésznő — úgy él, s él együtt a hazugsággal, mintha igazság lenne. Viszont egy áligazság olykor több valóságot tartalmaz, mint egy módosított igazság. (Folytatjuk.) (Bart István fordítása) i
