Petőfi Népe, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-17 / 90. szám

1986. április 17. 0 PETŐFI NÉPE 0 5 TlZ EMBERT KERESÜNK Egyesület vagy egyesületesdi? Madarat lehetne velem' fogatni, ha egyszer a következő hirdetés jelenne meg a lapok ha­sábjain: „Alkar ön egyesületet alapítani? Bármikor megteheti, ha keres még kilenc embert, akik hajlandók azonos célokért önnel közösen munkálkodni. Szebbé akarja tenni a lakóhelyét? Meg kívánja őrizni helysége hagyományait? össze akar fogni hobbi társaival ? Közös eszméi, feladatai vannak barátaival, iskolatársaival ? Alakítson egyesületet! Szervezési szándékát jelentse be a helyi tanács igazgatási osztá­lyán. Munkatársaink szeretettel fogadják, és mindenben támogatják, ön mellett áll az al­kotmány és a megfelelő törvények. Ne habozzon! Csak tíz ember kell hozzá! A Magyar Népköztársaság." Abszurdum? Valóban gyakrabban találko­zunk egy üdítőital, egy társasutazás vagy egy szépségverseny reklámjával. Pedig az egye­sületek ügye van annyira fontos, mint egy szénsavas cukoroldaté. Kérdés persze: kinek fontos? Ki fizetne egy ilyen hirdetést? Az biztos, hogy a tanácsok egy része csak akkor adna pénzt az efféle reklámra, amikor a fák futballcsapatot alakítanának, és felke­rülnének az NB I-be. így is elég gondjuk van. Majd még az egyesületekkel is ők vesződje­nek! Ellenőrzés, feladategyeztetés, felügyelet. A társadalmi szervezetek némely érzéketle­nebb helyi lerakatni is összevonogatják a sze­möldökeiket, ha egyesület kopogtat az ajtó­jukon: „Mit akarnak? — kérdezik. — Játszó­teret építeni? Az a tanács dolga. Fát ültetni? Jelentkezzenek a Hazafias Népfrontnál! Hely­ségünk múltját kutatni, őrizni? Arra van a múzeum. Nálunk minden feladatra ki van je­lölve a megfelelő szerv, amely a lehető leg­jobban el is végzi a munkáját. Amelyik fel­adatra pedig nincs ilyen szerv, az nem is fel­adat. De ha, mondjuk, bélyeget akarnának gyűjteni, mi minden támogatásit...” A riasztó példákat mondtam el. Pedig ta­lálkoztam boldog egyesületekkel is. Ahol a tanácselnök maga is egyesületi tag vagy egye­sületi kezdeményező. Mert belátta, hogy „az egyesületi eszme az emberek között a legna­gyobb és egyben a legszelídebb erő és hata­lom” — mint Széchenyi írja a Világban. Nincs pénzünk az eliszaposodott ibó rend- behozatalára? Bízzuk az egyesületre — le­gyen horgásztavuk. Nincs se pénz, se vál­lalkozó, hogy megépítsük a sportcsarnokot? Az egyesület vállalja? A feladat legyen az övé. Elmagányosodnak az emberék? Szétzilálód­nak a családok? Félő, hogy elmennek a fia­talok? Keresse meg és újítsa fel a régi ha­gyományokat egy egyesület. Érezzék a hely­béliek a szülőföld gravitációs erejét, hiszen csak az lehet magyar, aki egyúttal félegyhá­zi, bajai, csólyospálosi, kunbaracsi elkötele­zettségű. Aki otthon van. A művelődési egyesületek, ha nem orszá­gos szervezetről van szó, mindig is a helyi kulturális érdeket képviselték. A kívülálló számára ezek az érdekek alkalmanként^ igen különösek. A helytörténeti kör régi dűlőutak neveit gyűjti. A gimnázium baráti társasága üveg alá teszi a néhai tanár pipáját. A falu- szépíltő egyesület apraja-hagyja a temető el­hagyott sírköveit tisztogatja. A lakótelepi egyesület nyilvános vécét akar építeni. Mind­egyik azt teszi, ami szűkebb világában a leg­fontosabb. őrzi múltját, szépíti jelenét, ala­pozza a helyi jövőt. Ki akadályozhatja meg azt kívülről, felülről, ha az egyesületi tevé­kenység egyébként senkinek sem árt? Már száz évvel ezelőtt is állami áldással alakultak a közművelődési egyesületek. Eöt­vös József, Türr István tudták, hogy amit az egyesület elvégez, azt az állam válláról ve­szi le. 1828—48 között 26 vidéki városban lé­tesült kulturális egyesület, kaszinó, vagy tár­sadalmi egylet. 1848—67 között tíz helyi egye­sület alakult; 1860-ban az első országos ha­táskörű: a Román Közművelődési Egyesület. És ettől kezdve futótűzszerűen harapózott el az egyesületi láz az országban. Egyesületbe tömörültek a felvidékiek, az erdélyiek, a kas­saiak, a pozsonyiak, a Bihar és Bereg me­gyeiek, a szlovákok és a szerbek. Építettek iskolát, kisdedóvót, indítottak tanfolyamo­kat, szerveztek olvasó- és dalos köröket, ala­pítottak gyermek-menedékhelyeket és nép­könyvtárakat. A magyar közművelődési egye­sületek első kongresszusát 1897-ben tartották. Mindezt csak ízelítőül írtam le, nehogy va­laki úgy gondolja: csak tegnap óta léteznek egyesületek, és az engedélyezési meg műkö­dési problémák a gyermekbetegségekből fa­kadnak. Az egyesületi eszmének jelentős ha­gyományai vannak: meg kell őrizíni belőlük a jót, és elvetni a_ rosszat. Mindannyiunk ér­deke, hogy minél több helyi egyesület alakul­jon: saját sorsát, kultúráját minden helység — erejétől függően — maga alakítsa. Ebben a munkában persze nem számíthatunk min­denkire, de tíz igaz ember mindenütt akad. N. G. FI EM JEGYZET •‘•■»*>1*» «M» ül a-j*SYII«!»y ««»IMIIIJM OujVJvi « Falfúró ' Köztudott, hogy az idei játékfilmszemlén (is) hi­ányoztak nagy rendezőink „nagy” filmjei. Persze, nem mindenkinek egyformán. Akadtak, akik Xantus Já­nos, Bereményi Géza, Gothár Péter, Szomjas György filmjei között is találtak személy szerint éppen hoz­zájuk szóló, „érvényes” alkotásokat. A Szomjas György rendezte Falfúró még egyike a legkevésbé .kellemetleneknek”. Szükségtelen a film elején megjelenő riporternek alanyai által hosszasan bizonygattatnia a lakótelep vasbeton elemeinek keménységét —, a meggyőzés nem túl nehéz. Nem kell hosszan érvelnie, hogy be­lássuk, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a rendelkezé­sünkre álló betontér lakássá váljék, ahhoz okvet­lenül szükség van egy falfúróra. Mivel egy fúrógép beszerzése általában nagyobb bonyodalmakat okoz, mint egy fúrógép üzemeltetőjének beszerzésé, senki nem lepődihet különösebben meg azon, hogy Szom­jas György fő „hőse” is bízik abban, munkájára igényt tart — panellakás-tulajdonosok képében — a társadalom. Nem tudhatjuk meg, hogy a gyárban (ahol esztergályosként dolgozik) a kisvállalkozói tettrdkészség, vagy a beszűkült, elszürkült magán­élet nevében borítja-e a művezetőre az asztalt. Szomjas György nem óhajtja nézőit végigvezetni kisvállalkozóvá válásának lépcsőin, miként az alig két héttel ezelőtt bemutatott Visszaszámlálás című filmjében Erdőss Pál tette, be kell érnünk azzal, hogy Géza most úgy érzi, „semimi nem mehet így tovább”. Ám ezt az egyetlen mondatot annyira möggyőzően mondja, hogy nem is esik különöseb­ben nehezünkre megelőzni neki a bizalmat. És újon­nan vásárolt fúrógépével járni kezdi a lakótelepet... Már megint ez a lakótelepi élet(mód) ... — mondhatná a magyar és (csehszlovák) panelfilmek- ben „otthonos” néző. Fő- és melléktémaként törté­nő számtalan földolgozása után hihetnénk, ez ügy­ben nincs már számunkra semmi új a lakótelepi Nap alatt... Szomjas Falfúrója azonban „tündö­kölve”, vizionálva, érzékletesen, új nézőpontból mu­tatja be érzéki témáit: óvatosan járja körül „a férfiak édesek — ha pénzesek” — jeligéjű női (kis­ipari) munkavállalást, mint a kismamák egyik le­hetséges gyes-kiegészítő pótlékát. A rendező külön „fejezetet” szentel (szinte aprólékos, részletekbe me­rülő ólvezettell) a speciális élettérben gyökerező és „nagyvárosi” szájhagyomány útján ferjedő pikáns történeteknek. „Állítólag volt valami fényképalbum, benne a nők meztelenül lefényképezve, a fejük persze nem látszott. Az üzletet a lakótelep presszó­jában bonyolították”... Sajátos humorról árulkodik az áltitokba vont álfikciók áldokumentarista módon történő bemuta­tása. (Ez utóbbi talán a film „túlbiztosításának” is lett szánva; aki rnem nézné meg a produkciót egyéb erényeiért, az talán megnézi a kétértelművé fény­képezett gusztusos testekért.) Géza eközben jön-megy, fúrja a lyukakat, és bi­ciklijével a várost szelve időnként érzi a szabadság illúzióját... — Filmem a nyolcvanas évekre általában jel­lemző zavarról, értékválságról próbál meg beszél­ni mondja Szomjas György. — Eszmeiségben is múlt és jelen tökéletes összekavarodása tapasztal­ható. Nyitott korszakban, új lehetőségek periódu­sában élünk. Ügy tűnik, Szomjas szeretettel vegyes kíváncsisággal pátyolgatja a lépést néha el-elvétő, időnként bátortalan „hősét” a bőség zavarává vá­ló zűrzavarban, aki egyelőre nem mer (vagy nem tud) a problémákra — sajátjaira sem — éles töl­ténnyel, de még szeggel sem lőni, kezében az (idé­zetként is) tartott fúróval — inkább csak ijesztget. Károlyi Júlia. ANEKDOTAKINCSTÁR NEVESSÜNK! A múlt század ötvenes éveiben jelent meg Vas Gereben Nevessünk! című kötete, amely a magyar életből gyűjtött adományokat tartalmazza. A tör­ténetek hősei írók, papok, jurátusok, katonák, köz­életi férfiak, az akkori társadalom szinte vala­mennyi rétegének képviselői. A könyv nagy sikert aratott, mert egy évvel később a szerző No még egyet nevessünk! címmel újabb adomagyűjteményt tett közzé. A következő történeteket a két Vas Gereben-kö­tetből válogattuk. Dessewffy Aurél hosszasan beszélgetett Deák Fe­renccel, s közben a hivatalnokokról jött elő a szó. — Miért választotok mindenféle embert hivatal­noknak? — kérdi Deák. — Nem akartál te hivatalt v&Ualni? — kérdi Dessewffy. — Semmi esetre sem! — Lásd barátom — mondja a konzervatív gróf —, ha választott ember nem vállal hivatalt, gyen­gébbeket is kell alkalmaznunk. • * • Kapkodta a fejét a regruta, amikor a golyók si- vítottak a füle mellett. — Ne kapkodd a fejedet, öcsém! — szólt az öreg AMATŐR KÉPZŐMŰVÉSZETI Fórum előtt, kiállítások után Az Országos Közművelődési Központ (korábban Népműve­lési Intézet) demokratikus testületéként működő Amatőr Kép­zőművészek Országos Tanácsa elnökévé Dulity Tibor kecs­keméti festőművészt, az AKT Bács-Kiskun megyei Szerveze­tének elnökét választották néhány hete. A vele folytatott be­szélgetés során megtudtuk, hogy jövőre Kecskemét ad ott­hont a III. Országos Amatőr Képző- és Iparművészeti Fó­rumnak, illetve ezzel egyidőben az amatőr művészek kiállí­tásának, melyet immár tizenharmadik alkalommal rendez­nek meg az AKT kezdeményezésére. — Már tartanak e nagyszabá­sú rendezvény előkészületei — mondta Dulity Tibor. — Elkészült a programtervezet, a költségve­tés, illetve a pályázati felhívás. Bővül a pályázatot meghirdetők köre, így a díjak összege a ko­rábbi 80 ezerről 140 ezer forint­ra emelkedik. A múlttal ellentét­ben, a kiállítandó alkotásokat árazza is majd a zsűri. Újdon­ságnak számít továbbá, hogy a kecskeméti országos fórumon részt vesznek majd a szocialista orszá­gok amatőr képzőművészeinek képviselői is. — Eddig ezt a tanácskozást, s a kiállítást Is, ózdon rendez­ték. Miért esett most Kecske­métre a választás? — Nemcsak azért, mert itt van az ország „közepe”, hanem, mert itt nagyon jók a tárgyi feltételek, s Bács-Kiskunban valóban van mit felmutatni, ha a művészet­pártolás kiemelkedő példái kerül­nek szóba. — Az amatőr képző- és ipar­művészek helyzetének, gond­jainak megvitatásán túl más­sal is foglalkozik majd ez a fórum? — Előzetes programtervünk sze­rint külön előadás és eszmecsere formájában taglaljuk a profi, az amatőr és a dilettáns művésze­tet, az ezekkel kapcsolatos ellent­mondó elméleteket, megközelíté­seket. Továbbá új működési sza­bályzatot terjesztünk a fórum elé. Vagyis lesz min polemizálni... — Ha már a jövőnél tar­tunk: az AKT megyei szerve­zete milyen egyéb tervekkel néz a holnapok elé? — Ahogy az elmúlt esztendő­ben, az idén is bemutatkozhatnak egy nagyszabású kiállításon há­rom megye amatőrjei Budapesten, a Szakszervezetek Művelődési Házában. Nos, ez alkalommal az egyik megye Bács-Kiskun lesz. Hamarosan megjelenik — 41 esz­tendő után először — egy tanul­mányokat és dokumentumokat tartalmazó kétkötetes könyv Mér­leg ’85 címmel, amelyben külön rész foglalkozik megyénk amatőr képzőművészeti életével. „Miért fest ön?” — Erre a kérdésre ke­resi a. választ az AKT, felmérve az ország legkülönbözőbb részein működő képzőművészeti szakkö­rök helyzetét, lehetőségeit, gond­jait. Jövőre Bács-Kiskun telepü­léseinek szakköreit vizsgálják. Tavaly három, igen jelentős kol­lektív kiállításuk is volt a megye amatőr művészeinek: a hajósi al­kotótábor bemutatkozása az SZMT-székházban, a Baján és környékén élő amatőrök tárlata, valamint a pedagógus képzőmű­vészek kiállítása. Az idén — az elmúlt nyárhoz hasonlóan — Dá- vod, Hajós és Jakahszállás ad otthont olyan alkotótábornak, amelynek munkájában amatőr (is) részt vehet. — A mai megítélés szerint amatőr az, aki nem tagja » Magyar Népköztársaság Művé­szeti Alapjának. 1985-ben nem kevesebb, mint 35 nem alap­tag képző- és iparművész mu­tatkozhatott be önálló kiállí­táson Bács-Kiskunban, s eb­ben az AKT megyei szerveze­tének, úgy tudjuk, ugyancsak jelentős szerepe volt. — Erre törekszünk a jövőben is. Emellett különösen fontosnak tartjuk az olyan kezdeményezést, amilyen a nemrég megnyílt ba­jai Paletta Galéria, mely az ama­tőrök alkotásainak árusítására is vállalkozik. — Milyen kérdések, dilem­mák foglalkoztatják napjaink­ban az Amatőr Képző- éa Iparművészek Országos Taná­csának elnökét? — Egyebek mellett a mai Igé­nyekhez jobban igazodó tárgy- és környezetalakítás, a kreativitás tömegesebb „meghonosításának” lehetőségei, a megyék közötti igen nagy eltérés, ami az amatőr kép­zőművészeti mozgalom megítélé­sét, támogatását illeti, s ezzel osz- szefüggésben a különböző klubok, szakkörök, stúdiók helyzete ... Soroljam még, mi minden foglal­koztat? Ezekkel a dolgokkal kö­telességünk foglalkozni, az ama­tőrmozgalom jövője érdekében. Koloh Elek Vers- és prózapályázat Jövőre, 1987. április «-én lesz huszonöt éve, hogy napvilágot látott a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács irodalmi és mű­velődési folyóirata, a Napjaink I. évfolyamának első száma. A lap kezdettől fogva megkülön­böztetett figyelme* fordított és fordít a tehetségkutatásra, pá­lyakezdő költők, írók bemutatá­sára, szerepeltetésére, alkotót kibontakozásuk támogatására. A jubileum alkalmából irodal­mi pályázatot hirdet a folyó­irat. A pályázatra tartalmi— témabeli kötöttség nélkül be­küldhetők eddig folyóiratban és kötetben még nem publikált alkotások. A zsűri két kategóriában: költészet (vers, versciklus, • hosszabb gondolati költemény, poéma) és széppróza (elbeszé­lés, kisregény, irodaimi riport) — minősíti a beérkezett pálya- műveket. A széppróza kate­góriában egy első <15 ezer fo­rint), két második (egyenként 10 ezer forint) és három har­madik (egyenként 8 ezer fo­rint) dijat ítél oda. A költészet kategóriában egy első (10 ezer forint), két második (8—8 ezer forint) és három harmadik (egyenként S ezer forint) dí­jat adnak ki. A pályázat jeligés, a nevet és elmet, valamint a személyi számot lezárt borítékban kell mellékelni. Egy pályamunka terjedelme lehetőleg ne halad­ja meg a negyven gépelt ol­dalt (1000—1200 sort). A bekül­dött pályamunkák első közlé­sére a Napjaink szerkesztősé­ge igényt tart. Beküldési határ­idő: 1986. november 30. A pályázatokat a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Tanács művelődési osztálya elmére (3525 Miskolc, Tanácsház tér 1.) kell három példányban, lehető­leg szabvány gépelt formában postán, ajánlott küldemény­ként eljuttatni. Eredményhirdetés 1887. ápri­lis 2-án lesz, a Napjshtk jubi­leumi megemlékezés«?' kereté­ben. Minden további felvilágo­sításért az érdeklődők fordul­janak a Napjaink Szerkesztő­ségéhez (3530 Miskolc, Korvin Ottó u. 1. Tel.: 15-881). ÚT A CSILLAGOKBA Amatőr képzőművészeti kiállítás nyílt a Szovjet Kultúra és Tudo­mány Házában. A kiállított festményeket és szobrokat az űrhajózás, és a tudományos-fantasztikus irodalom ihlette. Képeinken a kiállí­tott művekből mutatunk be néhányat. • Dömer Béla: SIC ITÜB AD ASTRA. huszár az újonchoz —, mert úgy jársz, hogy a koba­kod valamelyik golyóbishoz ütődik. • * • Kölcsey társaságban megszólítja Helmeczyt, a költő-nyelvészt, aki abban az időben nagyon sok új szót alkotott. — Te, Miska — szólt Kölcsey —, hallom, csinál­tál ismét egy vad szót. Mondják, hogy a trotoírt elnevezted tipratyunak. Helmeczy elkomorodott, hogy a ki faragott szó nem talált elismerésre. Csak harmadik esztendőre talált egy másikat. A francia trotoír helyett ekkor született a magyar jár­da. t * » * Meg volt tiltva a rablás. A huszár az előőrsön egy tévelygő kost a nyeregpákába kapott, és amikor lát­ta közeledni az őrnagyot, zsákmányát a rövid men­tével próbálta letakarni, de a birka vége kilátszott, aztán még bőgött is. — Mi ez megint? — kérdi a szigorú őrnagy. — Jelentem alássan, őrnagy uram, hogy ez az izé nem tudta a tábori jelszót, így hát elfogtam. * * * Szünidőre mentek haza a diákok, megálltak egy út menti csárdánál, s bort rendeltek. Egy igen csi­nos parasztlány hozta ki az italt. Az egyik diák megkérdi: — Gyönyörű galambom, hogy adod a csókot? — Hogy adom? — kérdezte vissza a lány. — Bö- csületes ember ingyen kapja. * • * Z. igen derék és tudós ember volt, azonban a hölgyek körüli széptevései sohasem sikerültek. Töb­bek közt egy bizonyos, nem éppen fiatal, de finom társalgású bárónővel beszélgetésbe eredvén, így nyilatkozott: — Higgye el, bárónő, ön olyan, mint a cremonai hegedű: minél vénebb, annál szebben szól. — Doktor úr, ön pedig olyan, mint a katonakö­peny — viszonozta a bárónő. — Minél vénebb, an­nál gorombább! * • « Egy tudálékos asszony olvasta az újságot, mely­nek minden második sorában előfordult az a szó, hogy oppositio. — Ugyan kedves férjem, mi az az oppositio? — kérdi hitvesétől. — Az oppositio a megyei gyűlésen az, ami te vagy idehaza! Tudod most már? .* * « . — Most az egyszer kiragadtam a halál torkából — szólt az orvos a betegéhez. — Ezentúl föl kell hagynia a mértéktelen italozással! A bornak még a színét sem láthatja! Másnap, amikor ismét felkereste a beteget, a pá­ciens éppen a kulacsból kortyolgatott. — Nem megmondtam, hogy a bornak még a színét sem láthatja? — pattant föl az orvos. — Édes doktor úr, hiszen éppen azért öntöttem kulacsba! • • • Milton angol költő vak korában nőül vett egy végtelenül zsémbes asszonyt. Buckingham herceg egy alkalommal rózsának nevezte a költő feleségét. — Színéről már nem ítélhetem meg — mondta a költő —, de hogy tövise van, azt érzem! K. Gy. M. * Kovács Pál: Gyöke­rek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents