Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-12 / 60. szám

1986. március 12. • PETŐFI NÉPE « S BEMUTA TÓ A SZÍNHÁZBAN A testőr Molnár Ferenc újra divat­ba jött. A televízió a minap sugá­rozta a Madách Kamaraszín­ház korábbi Játék a kastély­ban című vígjátékát. A Jó­zsef Attila Színház nem sok­kal a kecskeméti bemutató előtt tűzte műsorára A test- őr-t. Több telt házat vonzott az Erdei Ferenc Művelődési Központba a Nemzeti Szín­ház Gábor Miklós által ren­dezett Olympiá-ja. Mi tagadás, a kritikusok fa­nyalogva fogadták az említett előadásokat. A főrangúakat meg- leokéztető, a fiatal hercegi öz­vegy és a huszárkapitány — aki természetesen öt nyelven beszél, kitűnően lovagol, bridzsel, tán­col stb. — futó szerelmének kecs­keméti megjelenítését azonban boddog, Hálás, 'jókedvű tapssal méltányolta a drága belépő elle­nére teljes mértékben elégedett közönség. A kecskeméti társulat A test­őr-ét aligha érezte valaki külön­leges színházi élménynek. Miért maradt el a közönség kegyeit kereső színház vezetői ál­tal nagyon remélt közönségsiker? Nyílt titok: elsősorban a nézők visszacsalogatásáért határozták el az 1911-ben írt vígjáték be­mutatását. Okosabbá vagy közönyösebbé váltak a háromnegyed évszázad előtti premiert végigkacagó szín­házbarátoknál a maiak? A lan­gyos kecskeméti előadás után magam is tűnődtem Kosztolányi Dezső lelkesedésén. így kezdte színikritikáját: „Voltak pilla­natok ezen az izgalmas premie­ren, amikor a színpad és a né­zőtér egybeolvadt, a siker elmos­ta a rivaldát és mindnyájan egyek lettünk, nem is a darab, de a gyönyörű, impozáns, végze­tes siker hatása alatt. Molnár Ferenc egy böhózaitba ojtott tra­gédiát írt. A kritikus pedig ez alkalommal nem színházi ripor­tot ró, de ünnepről, fejlődésről számol be zilált, örvendező mon­datokban.” A csodálatos lírikus által em­legetett „izgalmat” értem: a lé­lektan és > a színházi hagyomá­nyok szerint a közönség az első perctől' drukkol a szerelmes szí­nészférjből csábító testőrtisztté alakuló főhős merész vállalkozó­HONISMERET — HELYTORTENET „Kurucz halom” Egy ha'.* • Pap Éva (A színésznő) és Gulyás Zoltán (A András felvétele) hitelező). (Straszer sáért. Kevésbé foglalkoztatja ta­lán a tisztelt publikumot az ak­ció mikénti kimenetele, a próbá­ra bocsátott asszony viselkedése, mint a nagy ötlet kivitelezése; fölismeri-e a díszegyenruhás- ban a férjet vagy sem, társasjá­ték. A tragikum egészen kivétele­sen jó előadásokban, erős oda­figyeléssel, beleérző képességgel érzékelhető. Tragikum halált, be­tegséget, szakítást, anyagi rom­lást nélkülöző darabban? Éppen ez a szokványos történetet, a nagy ötletet megemelő molnári lelemény: a boldogság és az em­beri természet viszálya. Halkan, messziről, a sorok közül, a sze­replők már-már kiszámíthatatlan reagálásai mögül azt -üzeni az író, hogy a boldogság a keze • ügyébe esik minden embernek, lett légyen gazdag vagy szegény. Álhatatlanságunk, vakságunk miatt mégis kevesen ismerjük • föl, tartjuk meg markunkban a boldogság kék madarát. A kecskeméti előadásból min­denekelőtt ez a szenvedély hiány­zik. Mintha csak a férfiihiúság, a máj dénimegmutatom kivagyiság öltöztetné sújtásos mentébe -a boldog-boldogtalan színészt és nem élet-halál szerelem. Többet, de nem eléggé meggyőzőt ka­punk az asszony szerelem-szen­vedélyéből, így némileg érdekte­lenné szürkül a furfangos, a ke- serűen-kínos, a kínosan-keserű kettős játék. A szegényes, már-már Ikopár, a család társadalmi helyzetéből, életviteléből, a kor levegőjéből keveset adó, középütt nagyon üres játéktérben (a máskor oly kitűnő Szakácsi Márta munkája) időnként küszködtek a szereplők Rátkai Erzsébet jelmezeivel. A le-leeső monokli, a le-lecsúszó ruhadísz, a járást időnként ne­hezítő szoknya azt sejteti, hhgy a szokottnál kevesebb próbával mutatták be A testőr-t. A művé­szek egyike-másika még nem szokta meg a jelmezt, a kelléke­ket. A legrosszabbkor magától kinyíló ajtó, a'blak is kapkodó előkészítésre, szcenikai felüle­tességekre utal. Hegyi Árpád Jutocsa rendező óvakodott a napjaikban oly di­vatos, erőltetett belemagyarázá- soktól. Betű szerint eljátszatta Molnár művét, tisztességgel, de különösebb ambíció nélkül. A világhírű drámaíró játékait azonban mindig a virtuóz, a je- lenet-fcanavászokat kitöltő, meg­elevenítő, kiszínesítő színészi já­ték vitte diadalra. Másnak képzeltük el lelkünk színpadán A színészt, mint aho­gyan nagy odaadással, ám ne­hézkesen, vontatottan megjelení­tette Kovács Gyula. Átváltozó maszkja sem a legjobban sike­rült. Pap Éva Jászai-díjas több színből, több életből, hitelesebb érzelmi váltásokkal formálta meg A színésznőt. A közönség- kedvenc Kiss Jenő ügyesen egyen­súlyozott a hatásvadászat és az erőteljes színpadi hatás mesgyé- jén. Megsűrűsödött a levegő, jobban oda kellett figyelni, ami­kor a pódiumon volt. A kritikus a Jászai-díjas művész legjobb alakításai közé tartozik. Sajnos a többre hivatott Gurnik Ilona Jászai-díjas ezúttal is — ahogyan mondani szokták — a karzatra kacsintott néha-néha. Ügyesen oldotta meg feladatát Viehmann Nóra, A szobalány és Gulyás Zol­tán, A hitelező, á^páholyosnő Ká­dár Kata volt. Heltel Nándor 1723-!ban kezdték rendszere­sen Vezetni azt a jegyzőkönyvet (pr atocoűumot), („menyben Az Nemes Kis Kunságban llevő Halas Váramának és Lakosainak is em­lékezetre szükséges dolgai fel­jegyeztetnék.” A jegyzőkönyv első tizennégy lapja visszaitlelkinitéfc is az akikor közelmúlt eseményeire: iskola- és temipüomépítés, a tanács épületének a felújítása stb., és szerepelnek természetesen a város egészére ható hadi, politi­kai és egyéb események. Az 1730-dik esztendőben Oc- tobemiek harmadik napján Rá- fcóazi Ferencz hártyán levő új támadású kuruczok, Halag Vá­rosára- be szállottának, kiknek is az Száva mellyeki Sivókokés az Bácskai Ráczságh, úgy az Szegedi Katomalságh utánniok jő­vén az Városain kívül nap ke­letről), aiz kuruezolk eiejeklban- ki men,vén meg űltköztenelk ég az Kuruczok megíh varetteitvén el esett, bennek Kétszáz és Har- minez négy, kiket mind az Sze­gedi Generálig parancsolattya, mind az kurucz tisztek ákaraty- tya szerént öszve herdáltunk egy nagy vermet ásván nékik, kiket el temetvén egy szép ihal- moc&ka mevekedett temetések­ből, kit mais Kurucz Halom­nak hívnak, úgy gomkMlyufc ez utánig le marad azon Neve. Ezen hartz után az Rácz Nem­zett reá Szegék szegény Nemze­tünkre, é< az Tisza Duna kö­zött rnimdennémű jószágot: Lo­vat, Ökröt, Tehenekét. Juhokat el hajtogató és el prédálá, úgy hogy Halas Válrasának semmi Joszalgia nem mairada.” A „kurucz halom” neve való­ban fennmaradt: megvan a Piesty Frigyes-féle gyűitemény- ben és — a mostani földrajzi- révgyűjtés tanúsága szerint — ma is él! Ami az eseményekét illeti: a kuruc—labanc tusakodásokról tudnak ugyan Halas krónikásai, de ezt a leírást nem ismerik. Ugyanígy nem használták fel a jegyzőkönyv elejének egyéb ada­tait sem. (A protocolilumnak ezt a részét a megyei Honismereti Közleményékben még az idén jegyzetekkel ellátva közzé tesszük.) A közölt szövegrészlet igén fontos körülményre js felhívja a figyelmét: a Duna—Tisza ) — Miért nem jelentet- te fel Kőváriékat? — Ment a szerszámok meg­lettek. Kőváriékkal meg nem volt tanácsos ujjat húzni. Lát­hassa, a Péter is veszített raj­tuk. — Köszönöm, nincs több kér­désem.' A tanú elhagyta a termet, de az ajtóból még szánakozó pil­lantást vetett Sárosira, s össze­ütközött a következő tanúval, Szebeni Mártonnal. A gumi­csizmás, kalapos férfi tanya- szomszédja volt Kővárvéknak. Sokat tudott. — Mióta ismeri a vádlottat? — Gyerekkora óta. — Tudja-e, hogyan került Kőváriékhoz? — Pontosan nem tudom. Eleinte az volt, hogy valami rokongyerek, de később ezzel elhallgattak. A Péter később be­szélte nekem, hogy lelencből ke­rült a tanyára. — Mennyire ismerte Kővá­rit és a vádlottat? — Olyan túlságosan nem. A Pétert mindig dolgozni láttam, nem volt se éjjele, se nappala, se ünnep, se vasárnap. Renge­teg állat, sok föld tartozott Kő­váriékhoz. Maga a gazda gőgös, kevély ember volt, nem szeret­te senki a környéken. Bejárt a faluba, ha beszélgetni akart va­lakivel. Én főleg akkor hara­gudtam rá — van ennek már vagy 10—12 esztendeje is — amikor ostorral verte a gyerek mezítlábát. Mert akkor még gyerek volt a Péter. Egy ló sző. köti el tőle, én vezettem vissza. — A tárgyaláson a vádlott azt mondta, hogy 6 nem hara­gudott Kővárira. Mit tud erről7 — Ezt ugye csakis 6 tudhas­sa. De az biztos, hogy sok oka lett volna rá. Amikor a bíróság például megítélte neki a pénzt, Kővári már jó előre hiresztelte, hogy úgyse fizet egy fillért se. Inkább mindent kitakarít ma­ga mellől, de egy koldusnak, egy haszonlesőnek nem ad sem mit örüljön, hogy nem lökte a ^JVékvak. Hát ilyen ember volt. Megmondom őszintén, hogy néha én már ott tartottam oony feljelentem valahol, de a feleségem mindig lebeszélt. Az­tán hallom egyszer, hogy fordult a kocka és a Péter nénzt kö­vetel. A tanító úr világosította 7-’l az eszit. — A rendőrségen nuaga azt mondta, hogy elsőként ért oda, amikor égett a tanya. — Éppen kint voltam az ud­varon. Langyos, jó idő volt. Egyszer látom, hogy Kőváriék felől nagyon világít valami, Kij­jebb lépék, hogy az ólaktól lás­sak, hát akkor már nagyon lán­golt. Azonnal kaptam egy la­pátot és rohantam oda. — Milyen távolság lehet a két tanya között. Ügy légvonal­ban? — Lehet olyan nyolcszáz,- ezer méter. De nekem többet kellett szaladni, mert ugye az utak kanyarodnak a földek, szöl- lők között. — Mit tapasztalt, amikor odaért? — Csak rohantam, nem is néztem a lábom alá, hanem a tüzet figyeltem, hogy ha oda­érek, hol kéne hozzáfogni. Már bent jártam a tanyaudvaron, nem messze a kúttől, szóval a kút meg la bokor között, amikor megbotlottam, és elestem. Hir­telen odanézek, hát a Kővári feküdt a földön, arccal fölfelé, de tiszta vér volt a ruhája, a szeme felakadva, a kezében egy seprüny éldarab. Megfeledkez­tem a tűzről, s csak néztem, néztem a nappali fényben fekvő halottat. Űristen, mit csináljak most, hova menjek, leihez sza­ladjak. De addigra mások is jöttek, de azok az ellenkező ol­dalról érkeztek, és azonnal a tűzhöz fogtak. — Sárosi Pétert hogyan ta­lálta meg? — A bokorban sirt. Onnan szólogatott, hogy Marci bátyám, Marci bátyám. Odamentem hoz­zá. Egyből sejtettem, hogy csakis ő lehetett. Mit tettél, te szerencsétlen? — kérdeztem suttogva. Ő csak azt hajtogatta, hogy nem akartam, nem akar­tam. — Szóval azt nem mondta, hogy nem ő tette? — Nem, azt nem mondta. Egy darabig mellette kuporog­tam. Mit kéne tenni? Ezen töprengtem. Aztán mondom ne­ki, legjobb lesz Péter, ha elme­gyünk a rendőrségre. De ő csak a Kerekes Rózsiékhoz akart menni minden áron. Aztán mégis beleegyezett. Hát így tör­tént. — Beszélgettek-e az úton? — Nem beszélgettünk. Néha ő megszólalt ugyan, de mindig - csak azt hajtogatta, hogy nem akarta. — Érzett rajta italszagot? — Azt éreztem. Kicsit be volt rúgva a Péter, de azért nem nagyon. Szépen, egyenesen tu­dott menni. A tanútól csak az ügyvéd kérdezte meg, hogy ha nem akarta megölni, akkor a tanú szerint mégis miért ölte meg Sárosi Kővári Imrét? Szebeni Márton erre azt válaszolta, hogy van eset, amikor az em­ber nem akar megtenni vala­mit, mégis megteszi. Nem ura az akaratának. Biztosan így volt a Péter is. A bíró kicsit furcsának talál­ta, hogy nincs több kérdés, pe­dig a tanú értelmes, jó emlé­kezőtehetséggel rendelkezik. De ha nincs, nincs. Ifjabb Kőváti Imre követke­zett volna, de a szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg a tárgyaláson. Így a büntetőta­nács Kása Mátyás 56 évex kő­művest, az építőipari vállalat dolgozóját szólította, mint aki hosszabb ideig együtt lakott a munkásszálláson Sárosi Péter­rel. Markáns arcú, dús, noha őszülő hajú, erőteljes ember lé­pett a tárgyalóterembe, svájci­sapkáját marokra fogva határo­zott lépésekkel ment a bírói pulpitus felé, közben odapillan­tott Sárosira. — Tanúként hallgatja meg a bíróáág. Figyelmeztetem, hogy a hamis tanúzást a törvény öt évig terjedő szabadságvesztés­sel bünteti. Megértette? — Igenin, megértettem! — Mikor és hogyan ismerte meg a vádlottat, Sárosi Pétert? — Több, mint két évvel ez­előtt került a vállalathoz és a munkásszállásra, ahol én is la­kok. Szobatársak voltunk. Attól fogva ismerem. Segédmunkás­nak jött. Rongyosan, soványan. Rettenetesen nézett ki. Azt hit­tük, hogy van vagy ötvenéves, de kiderült, hogy csak 25—26 folt akkor. — Hogyan viselkedett a vád­lott? — Nagyon magánákvaló volt eleinte, de ahogy teltek a hetek, a hónapok, hát egyre jobban megeredt a nyelve, meg mink is kérdezgettük, főleg esténként, a munka befejezése után be­szélgettünk a szobában. El­mondta, hogy ő lelencgyerek volt, a szüleit nem is ismerte, és húsz esztendeig szolgált itt a környéken valahol egy tanyán. Valami tanító segített neki, hogy megszabaduljon a gazdá­jától. Amúgy jó, dolgos ember­nek mutatkozott. — Beszélt-e arról, hogy neki tartozik a gazdája, de nem akar fizetni? — Ez is felvetődött. Mink akkor éppen egy ügyvédnek dolgoztunk. Már hétvégén, meg ünnepen, munka után. Házat építettünk neki, oszt összehoz­tuk vele a Pétert, Mert mink csak úgy szólítottuk, hogy a Péter. Na, as ügyvéd aztán bí­róság elé vitte az ügyet. A Pé­ter nagy huzavona után meg is nyerte a pert, de a gazda, valami Kőszegi vagy Kőhegyi nevezetű egyén úgy kijátszotta, hogy egyetlen fillért se kapott ez a szerencsétlen. Ezen nagyon bánkódott a Péter, és sokat be­szélt nekünk róla. — Mondott-e a vádlott olyas­mit, hogy haragszik a volt gaz­dájára, Kővári Imrére? (Folytatjuk) közén a legnagyobb pusztulás a kuruc—labanc háborúskodás .idején következett be, nem annyira a másfél évszázados tö­rök „ralbság” idején. A törökök­nek ugyanis szükségük volf a takmsag termelő munkájára, adójára, a legkülönfélébb szol­gáltatásokra. Nem irthatták tűz- zel-vassail a népet, amint azt történetírásunk sokáig vallotta. Csak a legutóbbi években in­dult meg a „török kor” újraér­tékelése. * Tanulságos a jegyzőkönyv bevezetése is — a helységek krónikásai és talán, a tanácsok is megszívlelhetik. „Sok kárával tapasztalta ed- dighis Halas Városa azt, hogy illyetén Könyve nem léivén, holmi imiitt amott lévő jedzé- sekben látták, a miről továhb- rais emlékezni kívántak, és az melly eléb esett dolognak való­ságát megsérteni akarták kikis az el múlt siralmas esztendők­ben, a menyi félé voltának anyi felé vesztenek, nem kevés bajokra az következett utóbbi embereknek. Ha ezért az jó Is­tennek úgy tetszik hogy effélék ezen könyvben edgyütt talál­tassanak, és jövendőben ha­szonnal elől vétethessenek, kezdettük ezen könyvben való jegyzést és béírást Christus Urunk születése után Ezerhét száz huszonhárom időst (azaz) 1723. esztendőben. Mikoron vol­na Tiszteletög Demsedi Csete SamuéL Ur ezen Ecolesiánalk (egyháznak, egyházközségnek) lelki Pásztora és Vénásunk fő Bí­rája Albert János, és város hi­tes Nótáriusa Wátzi Halász Ist­ván, ki is 1695. esztendőben Sz. György nap tájban be állítat­ván, mindazontátul fogvást fél­ben mais szolgálatban vagyon.” (Kell-e ennél szebb program a krónikaíróknak?) ♦ 1709-ből tragikug eseményről ad számot a protocallum: „Ezen esztendőben Istennek bölcs tetszéséből jött reánk a Pestig Pünkösit havában kezdet­vén és Septem berben szűnvén rnegh, meg holtának öregek és iff jak és gyermekek mind Férfi és Asszony! nemből circiter (körülbelül) ezer háromszáz emberek, vagy személyek idest (azaiz) 1300. Ékkor maradván némelly magva szakadt meg­hald embereknek szőlejek ... ezeket Varas számára foglalta az Tekénitetes Tánáits ...” Vodt tehát, elég gondjuk a ha._ laisiaknak régen is: háború, pestis, a mindennapi élet ki- sebb-nagydbb teendői, apró- cseprő vitái, péllgári és bünte­tő perei. A protocollum rend­szeresen vezetett terjedelmes törzs-része ezeket foglaltja ma­gában.- Megérdemelné a teljes feldolgozást — helynevek te­kintetében i's. ‘ Bognár András A 77 ÉVES BERCI LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE Krón s fénykéi Magas, szikár alakja mindenütt feltűrik, ahol valamilyen rangos irodalmi, közéleti vagy zenei ese­mény történik. Kezében elmarad­hatatlan fényképezőgépe, amely­nek olyan sokat köszönhetünk. Megörökítette 1938-ban a csepeli munkáscsaládok nyomorúságát, Baja, negyven év előtti történe­tének szép és nehéi napjait. Még­is leginkább úgy ismerik őt, mint a népi írók fotósát. 77. szü­letésnapján ezzel az írással kö­szöntjük az idős mestert. L serény ember, mindig tiltako­zik a fotóművész cím ellen. Bérei László az én szememben mégis művész; nemcsak nézett, hanem látott is. Tudta, V: mit keli megörökíteni. honnan? Ezt mondja el v — Egy béké : .'.3 faluban, Vésztőn születter 19. március 7-én. A fényképész mesterséget édesapámtól tanultam, de ha­marosan szűknek éreztem a fa­lumat. önálló munkát kerestem, és a harmincas évek munkanél­külisége ellenére sikerült elhe­lyezkednem Budapesten. Meg­szereztem az ipar jogosítványt, és műtermet béreltem Isaszegen. Ez a vállalkozásom nem bizor nyúlt jövedelmezőnek, ezért Pestlőri n cen helyezkedtem el egy ismert fényképészműhelyben. Itt 'kétszeresen is szerencsém volt: sokat fejlődtem a szakmai ismeretek terén, és itt ismerked­tem meg életem párjával, Piros­kával, aki a szakmában is nagy­szerű társam lett. A múlt év no­vember 25-én voltunk ötvenéves házasak. — Hogyan került kapcsolatba a népi íróikkal? — Már korábbam ils ismertem, de 1938-ban újból találkoztam dr. Püski Sándorral, akinek kis könyvkereskedése volt az Egye­tem tér mellett, a Szerb utcában. Könyvkiadással is foglalkozott, sorra megjelentette a népi írók munkáit. Hadd említsem névsze- rint a szerzők közül Veres Pé­tert, Sinka Istvánt, Szabó Pált, Móricz Zsigmondot, Kodolányi Jánost, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet. A kiadványokhoz port­rékra is szükség volt. Ezek elké­szítésével Püslki Sándor ben­nünket bízott meg. (Helyesen használom a többesszámot, mert minden munkát együtt végeztem a feleségemmel.) A felvételek Püskiék Ráday utcai lakásában készültek, rendszerint éjszakába nyúló beszélgetések, viták kö- veitték a munkát. A portrékból nagy mennyiségű levelezőlapot is készítettünk, amelyekét az írók aláírva a könyvekhez mel­lékeltek. Egyébként mindig több felvételt csináltunk, és ők vá­lasztották ki, hogy melyiket tartják a legkifejezőbbnek. ~ Móricz is nagyon szerette az jgyik róla készült Bérczi- portrét... — Igen, mégpedig azért, mert nagyon hasonlított rajta az édes­apjára. Akkor fényképeztem le, amikor Németh László gyerme­kének keresztelőjét tartották 1941. márciusában, a Németh ­csaiád budai lakásán. Móricz volt a keresztapa. (Nemrég je­lent meg a Németh László élete képekben című gyűjtemény. Eb­ben tizennégy fotográfiám szere­pe' ) — Az 1943-as balatonszárszói konferencia negyvenedik évfor­dulójára) adták ki a Szárszó 1943 című kötetet. Ebben is sok fény­képe látható. —• Ezt a tanácskozást, amely­nek házigazdája a Soli Deo Glo­ria református ifjúsági szövetség volt, rendezője pedig a Magyar Élet Könyvbarátai Társaság, tu­lajdonképpen író—olvasó talál­kozónak hirdették, de mindenki előtt nyilvánvaló volt erős poli­tikai jellege. Hatszáz résztvevő — közöttük a legkülönbözőbb hábarúellenes pártok képviselői — kereste a kibontakozás útját. Veres Péter két előadást tartott és nagy sikert aratott Erdei Fe­renc, Darvas József is. A konfe­rencia minden mozzanatát meg­örökítettem, Erdei Ferencet több­ször is lefényképeztem. Kiváló szónok volt, aki mindig érvek­kel győzte meg a hallgatóságot. — Hogyan került Bajára? — A konferencia előtt néhány" hónappal költöztünk ide. Külön­leges fotómunkákkal foglalkoz­tunk, kizárólag fényképészek részére dolgoztunk. A hadifog­ságból 1947-iben kerültem haza, ekkor ismét elkezdtem az esemé­nyek fényképezését. Ezekből a képekből — amelyek a május 1-jei ünnepségtől az árvízig a legkülönbözőbb témákhan áb­rázolják a négy évtized előtti Baját — nemrég két kiállítás is volt. Az egyik a városi párt­székházban, a másik az úttörő- házban. — Érdeklődnek a munkássága iránt? — Igen. Nemrég készített Ráp- csányi László, kedves jóbarátom riportot a rádiónak, a szegedi te­levízió pedig felvételt. És még azt is elmondhatom, hogy szerte az országban negyvenhárom kiállí­tásom volt, és több, mint "két'tu- cat előadást tartottam. A meg­hívásoknak nagyon örülök, szí­vesen eleget teszek, mert úgy ér­zem1; amit a szerencsés véletlen nekem juttatott, -- hogy a ma­gyar szellemi élet legnagyobbjai- val lehettem baráti kapcsolatban — azt meg kell osztanom mások­kal is ... Gál Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents