Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-07 / 56. szám

1986. március 7. • PETŐI 1 NÉPE • 5 RUBINOS SIKEREK A SZAKMAI DÖNTŐN Először el sem akartak menni, aztán mind­ketten nyerőként térhettek haza a szakmai­politikai verseny ágazati döntőjéről. Ez tör­tént a közelmúltban a kalocsai Rubin Ruhá­zati Vállalat két fiatal dolgozójával. Az öt­ven versenyző közül a „gyakorlott” kategó­riában Szauter Mária az ötödik helyen vég­zett, s ezzel mesterszakmunkás oklevelet ka­pott. A pályakezdők között Ruff Mária har­madik lett, de a gyakorlati versenyt meg­nyerte, amiért kiérdemelte a zsűri különdí- ját is. Megérdemelt jutalomutak Az újdonsült mesterszakmunkás Fényárban úszik a Rubin nagycsarnoka. A neon világí­tásinak alapo­sain „besegít” a kora délutáni napsütés. Szí­nes, divatos női ruháikat, blú­zokat varrnak a lányok, asz- szonyok a gé­pek fölé hajol­va. Szauter Má­ria segédműve- zető közöttük jár-kel. Figyeli, ki előtt van fo­gyóban a mun­ka. Akkor az­tán a felsőpá­lyás szállító­szalagon újalbb adagot irányít oda. Néhány percre most egy kolléganője helyettesíti, míg az irodá­ban beszélgetünk. — Magamtól biztosan nem neveztem volna, be — emlékezik a verseny előtti na­pokra az újdonsült mesterszafcmunkás —, végül engedtem Piroska néni, azaz Hajnal Lajosné, a vállalat oktatási előadója un­szolásának. Tudom magamról, hogy na­gyon izgulok minden ilyen szereplés alkal­mával. így volt ez a versenyen is. Igaz, a szakmai írásbeli könnyű volt, és jól is si­került, de a politikai kérdések nagyon sok fejtörést okoztak. A verseny második napján délelőtt a szakmai szóbeli következett. Itt hattagú zsűri előtt kellett számot adnia felkészült­ségéről a szakismeret, az anyagismeret, a géjptam és a munkabiztonság témakörében. Délután eljött az utolsó, a gyakorlati fel­adat: mintadarab és műszaki leírás alap­ján négy óra alatt női ruhát kellett készí­tenie. — A munka közben végig ideges voltam — idézi fel a történteket Szauter Mária. — Ügy éreztem, hogy kevés lesz a meg­adott idő. Vastag, puha jerseyanyaggal kellett dolgoznunk. Ráadásul szerintem ebből az anyagból nem ilyen, fazont kel­lett volna varrni. Végül mégis egész jól sikerült. ,A versenyt követő eredményhir­detésnél nagyon, meglepett, amikor engem is szólítottak, hogy menjek és vegyem át a miestersza’kmunlkás-bizonyítványt. Haza­térve sokan gratuláltak. Piroska -néni ta­lán még nálam is jobban örült a sikernek. Januárban pedig, négyszáz forint soronlkí- vülii fizetésemelést kaptam az új bizonyít­ványomért. Ruff Mária mintavarrót hiába keresnénk az üzemben. Nemrég műtötték a térdét, s most otthon van táppénzen. Hajnal Lajos- né oktatás! előadó szívesen vállalja, hogy elkalauzol a pályakezdő kategória gyakor­lati versenyének győzteséhez. — Évekkel ezelőtt szereztem ezt a sport- sérülést — int a térde felié a. csinos, ví,g- kedélyű, sudár termetű leány —, még mi­kor ifi koromban rqplaibdáztaim a KSE csa­patában, akkor lett „porcos” a térdem. Most már szerencsére túl vagyok a műté­• Ruff Mária ff Szauter Mária ten, s hamarosan mehetek dolgozni. Már nagyon hiányzik a munka és a társaság. A szakmai-politikai vetélkedőt még a műtét előtt rendezték. Pár nappal koráb­ban Mária térde ismét alaposan jnegda- gadt, s az orvos kiírta táppénzre. Rövide­sen jobbam érezte magát. Ekkor kereste fel Hajinál Lajosné, s kérte, induljon a ver­senyen. Ö rövid gondolkodás után igent mondott. Irány: a főiskola — Hittem a gyakorlati felkészültségem­ben, s az elméleti résztől sem féltem — mondja Ruff Mária. — Szauter Marival együtt negyedikes vagyok a Bajai Ruha­ipari Szakközépiskolában. Így mindketten „benne vagyunk” a szakmai tárgyakban. Az írásbelim valóban jól sikerült. A poli­tikai kérdések kicsit rajtam is kifogtak. Másnap a szóbelin félreértettem egy kérdést, s nem megfelelő választ adtam. Szeren­csém volt, mert a zsűri kiigazított. Azt mondták, arra kíváncsiak, tudom-e az ere­deti kérdést is. Tudtam. A gyakorlaton egy aranyos, könnyű nyári ruhát kellett varr- nunik. Naigyon, jól sikerült. Végül az összetettben a harmadik lett, a gyakorlati versenyt pedig megnyerte. A he­lyezésért ötezer forintot kapott, s a szépen elkészített ruháért különdíjja-1 is jutalmaz­ták. Ruff Mária kivételes "szakmai tudását a jövőben tovább alkarja gyarapítani. Az érettségi után felvételizik a Könnyűipari Műszaki Főiskolára. Ügy mondja, most jól megy a tanulás, és élni akar a lehetőség­gel. A nemzetközi nőnap alkalmából a Rubin Ruházati Vállalat mindkét te­hetséges, fiatal szakmunkását meg­jutalmazza. Szauter Mária ötnapos NDK, Ruff Mária egyhetes olaszor­szági jutalomútra indulhat ezekben a napokban. Gaál Béla „OLYAN EZ, MINT A HEGEDŰ* Manapság sok szó esik a szarvasmarha-ágazat jövedelme­zőségéről. Az elmúlt néhány esz­tendőben több, tejelőállatot tartó Üzemben, ahol az eredmények elmaradtak a várttól, inkább csak veszteséggel számolhattak, kimondták a végső szót: felszá­molják az ágazatot. Érdekes mó­don — szerencsére — más gaz­daságokban megtalálták a hasz­nos irányítási, termelési formát, amellyel nyereséggel zárhatták az esztendőket. Az egyik ilyen a kiskunfélegyházi Vörös Csillag Tsz, ahol Dobrovszki Miklós ter­melési elnökhelyettessel és Illés József állattenyésztési főágazat- vezetővel beszélgettünk a gazda­ság „titkairól”. • Palatínus István a 196 férőhelyes istállóban igazgatja a luccrnaszénát. Párját ritkító tehenészet Félegyházán Ki marad a tanyán? A te jelős zar. vas ma rha- tartás általános kérdéseiről szólva Illés József — aki már évtizedekben méri azt az időt, amit az'állatok mellett eltöltött — elmondta: ~ Sokaik fogcsikorgató .munkájától várják, hogy az ágazat elmozduljon a mélypontról. A 70-es évek elejének fel­futását azonban már aligha sikerülhet megismételni. Az akkori kormányprog­ram „kimondta”: minden tanyára egy tehén. Jó ártámogatást kaptak, nem is kelilett a népet győzködni. De kérdem ón, mi marad ma a tanyán lakónak, an­nak, aki minden reggel- igumi csizmában várja a sáros dűlőút végén a tejszálllító kocsit? A fia, lánya, aiki már besodró­dott a nagyobb településre, nem lépne az öreg örökébe még akkor sem, ha minden reggel zsebre rakhatná a kanna tej árát. Inkább áll,ást vállal a város­ban, fix munkaidősét, biztos fizetést hozót. Nem is hibáztatom érte. Sajnos, a paraszti munka elég sok ember «lőtt elvesztette a becsületét. Nem vagyok pesszimista állattenyésztő, de szerintem nehéz lesz ezt a folyamatot visszafor­dítani. Illés József véleménye stzerint a nagy­üzem feladata lenne, hogy a tejelő­• Szűcs Ottó mondta: Nem könnyű az egynapos borjakkal. Így kell ivás- hoz csalogatni őket. sza r vas marh a -tar tás ban többet vállalva pótolja az egyéni gazdák, a kisterme­lők érthető okok miatt abbahagyott, szünetel,teitett tevékenységét. Dobrovszki Miklósitól pontos számo­kat hallottam: — Termelő ágazataink között legje­lentősebbnek az állattenyésztés számít. Ha ezen belül a sorrendet nézzük, ak­kor az első a baromfi, ennek termelé­si éntéke 60 milliós, míg a juh ászait»! együtt számolt szarvasmarháé 30 mil­lió forint. Bács-Kiskun megyei vi­szonylatban na.gy gazdaságnak számí­tunk, mégis aránylag gyorsam tudunk „válaszolni” a piac változásaira. Ezt példázza az állattenyésztésiünk is. Míg a juhászat és a szarvasmarhatartás le­hetőségei évekre 'korlátozódnak, addig a „mozgékonyabb” baromfitartáson már néhány hét alatt is tudunk igazítani. Emberközpontú szemlélet Beszélgető partnereim szavaiból ki­csengett: a Vörös Csillag Tsz fennállá­sa óta emibercentrikus gazdaság,. — Igaz. nem ebben a szövetkezetben kezdtem dolgozni, de az itt eltöltött ki­lenc év .meggyőzött arról, hogy a Vö­rös Csillagban első az ember — állítat­ta Illés József. — Nem a mindenáron történő eredmónyhajszolás a fő cél. Ná­lunk az állattenyésztésben sok fiatal szakmunkás hét-kilencezer forintot keres. Persze nem akármilyen munká­val. öt éve a tehenenfcénti éves átlagos tejhozam 3900 liter volt. Tavaly meg­haladta az 5200 litert. Ez persze önma­gában Semmit sem mond. Ez idő alatt a fajtaváltással problémáink voltak, mert az import tenyészállatok súlyosain megbetegedtek. Sokéveis munka ered­ményeként tavaly állt be az állo­mány. Kétszázötven magyartarka és Holstein Fríz FI, illetve Rl-es tehenünk van, Az elmúlt öt év átlagá­ban minden esztendőben 3,5—4 millió forint nyereséget hozott az ágazat. A legjobb élvünk 1985 volt, 17,6 százalé­kos jövedelmezőségi mutatóval. Szíve­sen említem a tej literenkénti 6 forint 46 filléres önköltségét is, bár ez más gazdaságokban dolgozó szakemberek­nek nem mond sókat. De nálunk né­hány év alatt 50 százalékos tejmennyi­ség-növekedés mellett, 8 forint 79 fil­lérről sikerült idáig csökkenteni az ön­költséget. A Vörös Csillag titka — Miben áll a napit titok? — kérdez­tem. — Milyen ötletet vagy módézert „lophatnánk” el azok számára, akik veszteségről panaszkodnak? Minden beszédnél többet mond a lát­vány, ezért a tehenészeti telepre in­dultunk. — Olyan nagy kumsztöt .ne várjon! -— figyelmeztetett útközben lliés József. — Tíz éve a Legmodernebbek közé szá­mított telepünk. Alfa-Laval vezetékes fejőrendszer, irfipprt vemhesűszök, rö­viden „szuper" valamiként indult. Idő­közben kényszerpályára kerültünk, mert az importáltaitok bruceUtíiíssal fertőz­ve érkeztek. Egy-egy ilyen telep életé­ben tíz év alatt sok mindent kell javít­gatni, pótolni. Must már másként kez­denénk. De dolgozóink előtt le a kalap­pal. Itt még az éjjeliőr is kérés nélkül megfogja a vasvillát. Szerencsére a fia­talok átvették a tempót. A kiskunfél­egyházi mezőgazdasági szakmunkás- képző intézet bázisgazdasá&a vagyunk, így az utánpótlás nálunk nem hiány­zik. Amikor az istállóba értünk, a tehe­nek késő délelőtti sziesztájukhoz ké­szülődtek. A főágazatvezető elküldött a pihenőidejét töltő Szűcs Ottóért, aki 24 éves szakmunkás, katonaideje letöl­tése után visszajött a gazdaságba dol­gozni. Munkája anyagi megbecsüléséről kérdeztem. — Ötödiik esztendeje dolgozom i;tt. Az első munkahelyem, ahová ösztöndíjas­ként jöttem. Általában 7—8 ezer forint közötti a havi keresetem; Nemrég tud­tam meg egy, összesítésből, hogy. tavaly 110 ezer' forintot kaptam fizetésként. Sóikat kell fezért dolgozni, de hát még fiatal vagyok — tette hozzá mosolyogva. Főnöke ezt kiegészítve tájékoztatott: — Ottó, ha ügyeletes, több mint tíz­milliót érő állományért felel. A titkot nem fedték föl, állítólag nincs is. De ahogy kívülállóként meggyőződ­hettem róla, itt a dolgok valahogy a helyükön vannak, összegzésként ide kívánkozik Illés József búcsúzása: — Nem tudom, használ-e az ügy­nek, ha így dicsekszünk. Ml minden­féle támogatás nélkül mérsékelten fejleszteni fogjuk az állományt. Ha egy hasonlattal élhetek: ez olyan, mint az érzékeny hegedű. Nálunk így szól. A szarvasmarhatartás nem vet­hető össze a zongorával, amin az or­szág bármely pontján, ha leütnek egy billentyűt, és ha jól van hangolva, ugyanazt halljuk . . . Czauner Péter /17 \ — Láttam rajta, hogy ' Z L -J csudálkozik. Alig bírt megszólalni. Az is látszott, hogy nem tudja mit csi­náljon. Aztán nagy sokára annyit mondott, hogy tán te is végrehajtónak csaptál fel. Le­ültetett, de én csak a pénzt néz­tem. Az jutott eszembe, hogy tán éppen ennyi pénzzel tarto­zik nekem, ennyi lehet a jus­som. Még arra is gondoltam, hátha meggondolta magát, és nekem szánja ezeket a pénze­ket. Mondtam is neki, hogy éppen jókor jöttem, mert tartozik ne­kem. Erre felugrott, nagyon go­rombán elkezdett szidni, aztán a pénzt az asztalfiába seperte. — Mit válaszolt a szidásra? — Én arra nem válaszoltam, Icsak ültem a kanapén. Eszem­be jutott a bor, amit az öreg Kerekesnek szántam. Elővet­tem és azt ajánlottam, hogy ne veszekedjünk itten, beszéljünk békességgel, és igyuk meg ket­ten a bort. Erre egészen lecsi- hadt. Visszaült az asztalhoz, poharakat hozott, én öntöttem. — Szóval tovább nem vesze­kedtek? Megitták a bort és utána mi történt? — Azután ugye nekem már sok lett az ital, mert amit még a restiben ittam, az se szállt ki egészen a fejemből. Majdnem elaludtam a kanapén. Csak azt hallottam, hogy beszél, beszél a ' gazdám, de közben csak a fiók- nyi pénz kavargóit előttem. Aztán egyszerre arra eszmél­tem világosabban, hogy lökdös az ajtó felé. Mondtam neki, várjon egy csöppet, mert elte- szem az üveget, ami az aszta­lon van. De mégse az üvegért nyúltam, hanem a fiók felé in­dult a kezem. Erre megütött, szidott, mint gyerekkoromban, hogy tetű vagyok, meg söpredék, csak a pénzen jár az eszem, hálátlan aljas bitangnak neve­zett. — Nem ütött vissza? — szúr­ta közbe a parányi kérdést a bíró. — Arra nem emlékszek, de azt hiszem, nem ütöttem vissza. Csak arra tudok világosan em­lékezni, hogy vissza akartam tenni az üveget a táskámba, ki is nyitottam a táskát, de hogy hova lett az üveg, már nem tu­dom, mert a táskába észrevet­tem az agancsnyelű bicskát. Ki volt nyitva. A vádlott hirtelen elhallga­tott. Fejét mélyen lehajtotta, zsebkendője után kotorászott a zsebében, szipogott. A tárgyaló­teremben csönd volt, csak az esőcsatorna rapszödvkus dobo­lása hallatszott. — És aztán megölte! — szólt egy idő után a bíró, mélyen eiőrehgjolva az asztalon. Hang­ja most is nyugodt volt, már- már túlságosan is szelíd. Nem kérdés, de nem is egyértelmű kijelentés volt ez a három szó. Inkább úgy ejtette ki. mintha azt mondaná egy hosszú törté­net után, hogy a bűnös elnyer­te méltó jutalmát. A hangsúlyt maga a bíró is furcsának, nem ide illőnek találta, s még ugyanabban az előrehajolt ál­lapotában újrafogalmazta a mondatot: — Megölte Kővári Imrét. Igaz? Ezek a szavak már kemé­nyebben hangzottak, de fenye­getés rríost sem volt bennük. Sárosi felemelte tekintetét, amely most először lepte meg a bírót. Határozott, kemény vo­nások rendezték át az elgyö­tört arcot, az egymáshoz szo­katlanul közel ülő, szürke sze­mekben most is ott lobogtak a fehér lángok, de most mégsem rémületet, hanem valami isme­retlen dacot sugároztak. — Igen, megöltem! — jelen­tette ki a vádlott, s továbbra is a bírót nézte. Azt kereste a má­sik ember arcán, hogy most már, az igazság ismeretében mit szól ehhez, mi lehet a vé­leménye? De az arc nem vála­szolt Sárosi Péternek, noha ott volt rajta a szánalom, a meg­értés és a rettegés rajzolata is, de azokat a vádlott nem bírta leolvasni. Az ilyen finom és rejtetten megnyilvánuló érzé­sek jelei épp oly ismeretlenek voltak előtte, mint az ábécé be­tűi. Más világ, más tartomá­nya az embernek. Nem a ta­nya, az állatok éhsége, kínjai, szomjúsága, nem az őszi, téli egek ólomsúlyú csöndje, s nem is a tapasszal fűszeresen illato­zó föld. — Hogyan ölte meg? — Amikor az asztalnál vol­tam, megütött. A táskából ki­vettem a bicskát, és azonnal szúrtam, ö hátraugrott, meg­markolta a seprűt, ami most is ott volt a sparhelt mellett, mint máskor. De én utánaléptem és még egyszer szúrtam. Már nem tudom, hányszor vágtam belé a bicskát, csak arra emlékszek, hogy egyszer felemelte a sep­rűt, de csak félig bírta, így nem is tudott megütni. Valahogy meglakődött az asztal, és a lám­pa leesett róla, kiömlött a pet- ró. Egy pillanatra sötét lett, aztán hirtelen. nagy lobbanás- sal kivilágosodott, fellobbant a láng, de akkor Kővári már a földön feküdt. Eldobtam a bics­kát, a táskát az asztalról ma­gamhoz vettem és kiszaladtam. El akartam menekülni. Aztán mégis visszamentem, hogy meg­próbáljam eloltani a tüzet, de már annyira égett, hogy nem bírtam semmit tenni. Gondol­tam, kihúzom a gazdámat, ne égjen bent... — Tessék ügyész úr, kérdez­zen! — adta meg a szót a bíró a kezét magasba emelő ügyész­nek. — Azt mondta, hogy a sér­tett, vagyis Kővári megütötte, és maga azonnal a táskába nyúlt, kivette a bicskát, s azon­nal szúrt. Azt is mondta, hogy a bortól majdnem elaludt. Ak­kor hogyan lehetséges, hogy ilyen pontosan emlékszik az el­ső szúrásra7 Sárosi gondolkozott, majd zavartan pislogott jobbra-balra, kérdően nézett a bíróra, de az most csak bólintott neki, hogy válaszoljon a kérdésre. — A gazdám máskor ix meg­ütött, de soha nem jutott eszembe, hogy visszaüssek, vagy pláne kést emeljek rá. A mostani ütés éppen akkor ért, amikor kinyitva volt a táska, láttam beríne a bicskát. Meg átvillant az agyamon, amit a szaktársak a kutyáról mondtak. Azt, hogy az ember nem ku­tya. Tudom, hogy akkor meg­szántam, meg utána is néhány­szor. — Mégsem volt maga annyi­ra boros állapotban. Minden részletre világosan emlékszik. Még arra is, hogy hol állt a seprű a konyhában. Mitől józa­nodon ki ilyen hirtelen? — Ott a konyhában, a me­legben elnyomott a bor. De amikor arra eszméltem, hogy lökdös kifelé, azonnal hirtelen kijózanodtam, és azt hittem, azért akar kilökni, hogy utána bezárja az ajtót. Pedig én csak jó ünnepet akartam kívánni, de ahogy a pénzE megláttam, minden összekavarodott ben­nem. Sárosinak ezek a válaszai két „élményből’’ tevődtek össze. Az egyik a már korábban megszo­kott, megismert környezet. Eb­ből tudta, hogy hol szokott len­ni a seprű. A másik az akkor látott, tapasztalt kép, Hiszen amikor belépett, majdnem szín­józan volt, később ivott a ma­gával hozott borból. Az pedig, hogy a pénz látványa megka­varta, csak azzal együtt volt igaz, hogy az ütés hatására ka- varodott meg. Mindezeket így értelmezte a bíró, de az ügyész­nek is körülbelül ez volt a vé­leménye. De még egy kérdése volt: — Talált-e valamit a gazdá­jánál? A vádlott azonnal és határo­zottan válaszolt: — Csak a zsebkendője volt nála! — Ezzel elismeri, hogy átkutat­ta a halott ember ruházatát, mi­után kihúzta az udvarra? — Én nem <kutattam át, csak belenyúltam abba a zsebébe, ame­lyikben ráindig tartotta a zseb­kendőjét. — És miért nyúlt bele? — Meg akartam törülni a ke­zem. — Köszönöm, nincs több kér­désem. — Tudna-e arra a kérdésre válaszolni, hogy végül is miért öl­te meg Kővári Imrét? — fordult a bíró a vádlott felé. Sárosi állt és úgy érezte, erre a kérdésre nem tud válaszolni. Maga is so­kat töprengett a börtönben, hogy miért ölte ö meg volt gazdáját. Most sem tudott mást mondani, mint amit érzett: — Nem tudom, miért öltem meg! — siakadt ki a felelet a vád­lottból, s ez olyan őszintén hang­zott, hogy valójában el lehetett hinni. Aki végighallgatta ezt a két tárgyalási napot, az tudta: a vádlott nem képes arra, hogy ha tud valamit, azt elhallgassa, s ha nem tud, akkor kitaláljon tényp.~ két, adatokat, c iátumokat, hely­zeteket. A bíró * nnr kezdte sejte­ni, hogy mi vezé ;reite a vádlottat cselekményében, s azt is tudta. hogy Sárosi képu 'len szavakba ön feni indulata mo. zgatórugóit. (A regény föl ytatása hétfői

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents