Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

TAVASZI NÉPSZOKÁSOI^NYOMÍfBAN és emlékek I Tavaly karácsonyi lapszámunkban a Bács- Kiskun megyére jellemző decemberi népszoká­sokat elevenítettük fel, ezúttal pedig Szent György hava kerül sorra, főképp húsvét ünne­pe. Olsvay Imre népzenekutató, az MTA munkatár­sa: — Bartók és Kodály ás fájlalta, hogy a múlt em­lékeit nem őrzik az utódok kellőképpen. Legfel­jebb csak az öregek tudnak mesélni a hajdani vi­lágról, de vannak olyan vidékek, ahol már ők sem. Sajnos a televízió, a rádió 'kényelmessé tet­te az életünket. Megfelelő médium lenne a nép­rajz értékeinek közvetítésére, de nagyon kevés alkalmat találnak a hagyományok bemutatására. Pedig a szűkebb környezet szokásainak értékelé­se, felélesztése visszaadja az önbizalmat. S ha fia­talok tennék, lenne személyükben megmentő. Ha csak egy nemzedék elzárkózik ettől, később már nehéz dolguk akad azoknak, akik reprodukálni akarják a népszokásokat. Az a véleményem, hogy a hagyományőrzéshez azonosulás, érzelmiség is kell, s ezáltal nemzedékek cselekedhetnek együtt. Vödörrel, szódásüveggel Ignácz József (51 éves) Úszódon boltvezető, fe­lesége (51) pedig helyettes. Így emlékeznek a ré­gi húsvétokra: — Bár közel van Kalocsa, mégis eltérő szoká­sok alakultak ki Úszódon. A tojásokat csak fes­tettük: lilára, bordóra, zöldre, barnára, sárgára. Legfeljebb csak néhány virágot karcoltunk rá dí­szítésképp. Szalonnával kentük be, hogy fényes legyen — mondja Ignáczné, s rögtön hozzáteszi: — a kisunokám már kérdezte, mikor festjük a to­jásokat? Mára csak ez a hagyomány maradt meg. — A locsoló férfiak számontartották, ki meny­nyi húsvéti tojást gyűjtött össze — idézi fel legény- korát Ignácz József. — Vödörrel, szódásüveggel jártuk a lányos házakat. Kalapunk mellé mus­kátlit, rozmaringot tűztek. Az ünnep első napján sötét ruhákban jártunk, másnap pedig „kivirul- tak” a viseletek. A hölgyek fehérben, rózsaszín­ben, borsózöld színű szoknyákat, blúzokat, főkö­ltőket öltöttek fel. Gyakran lementünk a Dunához, a töltésen pedig táncra perdültünk. Ez volt a szó­rakozásunk. Nagy készülődés előzte meg Újvári Mária, (48) Bátmonostoron könyvelő: — Előfordul!, hogy a kútnál öntöttek nyakon vízzel a fiúk. A faluban még ma is van ásott kút, de nem jut eszébe senkinek az „eláztatás”. Jobb is, hiszen igen hideg húsvétok járnak errefelé. Régebben márciusban száz ágra sütött a nap. Az ás furcsa lenne, ha népviseletben fogadnák a lá- nyok-asszonyok a húsvéti locsolókat. Az ünneplő- ruha csak a szüreti mulatságokon és a néptánc­találkozókon kerül elő. A legények csoportokban keresték fel azokat, akiknek udvaroltak, vagy sze­rettek volna udvarolni. Ital, pogácsa, kolbász, há­zi kenyér volt az asztalon. iNagy készülődés előz­te meg a húsvéti ünnepeket, takarítás, sütés-főzés volt a dolgunk. — Ma nem öltöznek népviseletbe a lányok, azt hiszem, nem is sajnálják — véli Hideg Péterné (36) gazdaságvezető. — Kölnivel, spray-vel locsol­nak a fiúk. Nincs is olyan hangulata az ünnep­nek, mint egykoron. Egy vallási vonatkozású szo­kást, a körmenetet ma is megtartják. Gömböc kolbásztöltelékkel Angeli Mátyás (55) a császártöltési művelődési •ház igazgatója: — Császártöltésre jellemző hagyományról nem tudok. A locsolás itt is hasonló módon zajlott le, mint máshol. A lányokat büszkeség töltötte el — bár sosem vallották be —, ha átázott a ruhájuk a víztől, s húsvét hétfőn többször 'öltözhettek át. Mi, legények, vagányok voltunk, még az is megtörtént, hogy összevesztünk egy-egy lány miatt. A húsvéti bál mindig jókedvűen telt el, belépőként egy üveg bort kellett adni. A zenekar szintén borért játszott. — A császártöltési húsvéti tojás nem pingálás- sal készült — fűzi hozzá Hómann Antálné (32) pedagógus. — Hagymahéjjal színeztük, a mintát pedig a zellerlevél adta, úgy, hogy rákötöztük a tojásra, s ott nem érte a festék. Emlékszem arra is, hogy az ünnepi asztalra szaumága, sváb spe­cialitás is jutott. A gömböc kolbásztöltelékkel ma is elkészíthető ... Mátkalátogatás Cselik Máfria (42) Kalocsán tanár: — Nagyanyám húsvétkor mindig meglátogatta a mátkáját. A barátnőt hívták mátkának. A kamasz­lányok pedig mátkatojást cseréltek, mintegy bará­ti fogadalom jelképeként. Mondóka is elhangzott ilyenkor, de azt nem tudom felidézni, mit .mond­tak. A kalocsai hímes tojáson, virágmotívumok díszlettek, melyeket karcoltak és választóvízzel marattak. A locsolás mára emlék maradt, hiszen törpevízmű mellett hogyan is nézne ki ez a szo­kás! Más jelent szórakozást Peeovár Ernő néptánckutató, az MTA osztály- vezetője: — Példát mutathatnának a mai fiatalok a ha­gyományok felélesztésével. Néhány településen jó jelek utalnak erre, a betlehemezés, a pünkösdö- lés több helyen ismét él. Az idegenforgalmi lát­ványosságként programban levő hagyományápo­lásnak viszont más íze van, nem tartom szeren­csésnek. Nyilván a komplex szokásrendet már so­ha nem lehet visszahozni, csak egy-két mozzana­tot. Utódaink nem azzal, s nem azon szórakoznak, mint a régiek. Nem járnak a rétre piros tojást do­bálni ... Ahol nincs helyi igény a múlt idézésére, nem találják meg a megfelelő formákat, ott nem is kell erőltetni a dolgot. Mi más marad hátra: induljunk egy 1986-os lo­csolásra . .. Borzák Tibor NÉPRAJZI NAPTÁR Szent György hava Április 14. Tibor: Ha a rét zöldül, jó széna­termés lesz. Április 24. Szent György: Birtokbejáró kör­menetek. Pásztorok ünnepe, ál­latok első legelőre hajtása. Me­zei kutak tisztogatása. Jóslás nyári termésre, időjárásra. Április 25. Márk: Vetésóvó körmenet a ha­tárban. Rétesadomány a csor­dásnak. Virágvasárnap: Barkaszentelés, zöldághor­dás, villőzés, kiszehajtás. Nagy csütörtök: Gyümölcsfák rázása, tűz el­oltása. A harangok elnémulnak — „Rómába mennek” —, he­lyettük kereplő szól. Nagypéntek: Hajnali mosakodás. Bojtos ét­kezés. Féregűzés. Nagyszombat: „Új tűz” gyújtása, tűzgerjesz- téssel. Körmenet. Este a Jjarang újra megszólal. Jelképes munka­kezdések. Gonoszűző zajkeltés, féregűzés, patkányküldés. Húsvét vasárnap: Ételszentelés. Étkezés ün­nepi asztalnál. Határjárás. Húsvét hétfő: Locsolás, korbácsolás. Hímes tojás ajándékozása. Húsvét keddje: Székelyföldön, Nyírségben a lányok locsolják a fiúkat. Hús vét utáni szerda: Ettől a szerdától tart a csonkahét”, „fehérhét”, „komázó hét”. A görög-katolikusok fehér­ben jártak. Fehérvasárnap: Kishúsvét. Mátkálás, koma- tálküldés. A kalocsai pingálás Napjainkban alig zajlik le kül­földi magyar árubemutató, ipari vagy mezőgazdasági kiállítás anélkül, hogy a kiállítási pavilon bejáratánál ne festegetné tablóra vagy falra tarka virágait egy szí­nes népviseletbe öltözött kalo­csai pingálóasszony. A kalocsai pingálás legtöbbet foglalkoztatott mesterei, mint a magyar népmű­vészet utazó nagykövetei, renge­teget járnak-kelnek szerte a vi­lágban. A szomszédos Ausztriától a tengerentúli Brazíliáig sok-sdk országban megfordultak már. A kalocsai pingálás az utóbbi idő­ben egy kicsit magyar népművé­szeti jelkép lett. Joggal merül föl a kérdés, milyen hagyományai vannak ennek az „asszonyművé- szetnek”. • 1882-ben Simonyi Jenő úgy írt a Földrajzi Közleményekben a kalocsai falfestésről, mint a ka­locsai parasztházak fontos népraj­zi sajátosságáról. 1909-ben Novák József Lajos terjedelmes cikket tett közzé a Néprajzi Értesítőben Homokmégy népi díszítőművésze­te címmel. Ebben részletesen írt a falfestésről, sőt néhány pingá­lás színes képét is közölte. A két világháború közötti időben az­után újsácitokek százai adtak hírt a kalocsai pingálóasszonyok mű­vészetéről. Ekkortájt fedezte föl az idegenforgalom a pingálást, amelyből a világ szemében attrak­ció Lett, ennek minden előnyével és hátrányával. Közben sokat változott -maga a pingálás is. A századeleji és a még korábbi úgynevezett „koszo­rús” faldíszítésf felváltotta a „csokros” pingálás. A koszorús ki­fejezés azt jelentette, hogy a vi­rágokat .10—20—30 centiméter szé­les vörös vagy kék csíkokra fes­tették a falak felső szélén. Az új- módi csokros pingálás hatalmas falfelületeket borított be. A virá­gok szára földtől indult, sokfelé elágazott és legtöbbször fölért a mennyezetig. A pimgál't virágok megnagyobbodtak, néha óriá­sokká nőttek. Színeik megsoka­sodtak. Hasonló változások jelle­mezték ebben az időben a hímzés fejlődését is. A XIX. századi kalocsai falfes­tést akkor mutatjuk be legjobban, ha idézzük Simonyi Jenő leírását 1882-ből: „A szoba oldalai min­dig hófehérek ... Fölül egy tar­kára festett szalag fut körül. E tarka szalag mindig többszínű csikókkal van szegélyezve. Leg­általánosabb, hogy a széles sza­lag alapszíne kék, az alatta levő keskeny szalagé vörös, melyen alul zöld-kék vagy csak kék csík van. Az alapszínre tarka-barka virágok vannak festve. A rózsa és a tulipán sohasem hiányzik, a többi virág különböző, a gazdasz- szony ízlése szerint, és változik a divattal.” Hasonló módon festették a konyhákat is. A kemence szája elé állított tévőkre emberalako­kat is festették. Került a pingált virágokból a házak külsejére is. A falak virágzását tejben ol­dott porfestékkel és olyan „kis- meszelővel” végezték, amelynek szőrét kutya farkából tépték ki. Pingálni régen sem tudott min­den asszony, csak azok, akiknek erre különleges tehetségük volt, vagy kedvet éreztek hozzá, és ezért sokat gyakorolták. A jó pin- gálók nemcsak a maguk konyhá­ját és szobáját díszítették, hanem terményért és egyéb ellenszolgál­tatásokért más házak kifestését is elvállalták. A tehetséges pin- gálóasszonyokat, mint a paraszti specialistákat általában, számon tartotta és megbecsülte a közös­ség, de korunkkal ellentétben, sztárt nem csinált belőlük. A kalocsai pingálás természe­tesen nem egyedülálló, de nehéz méltó párját találni. Az asszonyok -más magyar tájakon is igyekez­tek széppé tenni konyhájukat, szobájukat, de ezek a díszítések egyszerűbbek voltak, és el'hírese- dés-ük előtt kimentek a divatból. A kalocsai pingálásnaik két iga­zán jelentős és híres párja van Közép-Európában: az egyik a Pozsony melletti Vajnory (régeb­ben Szöllős) szlovák asszonyai­nak pingálása, a másik a Krakkó­tól keletre eső Zalipie lengyel fa­lu népének pingá-lóművészete. Színeit, motívumait, történeti fej­lődését, közösségbeli funkcióját és mai vadhajtásait tekintve kü­lönösen az utóbbi, a zalipiei len­gyel pingálás áll közel a kalocsai­hoz. Bárth János Hímes tojás Valamikor faluhelyen a húsvéti locsolás jutalma a piros hímes tojás volt. A festett, mintákkal dí­szített tojások ma is szép számmal készülnek dísz­ként, húsvéti szimbólumként. A húsvéti tojást egyébként — ha egyszínű, ha hímes — így nevezik: piros tojás. Hogy mikor keletkezett, hogyan alakult ki ná­lunk a tojásadás szokása, pontosan nem tudjuk. De tény, hogy a kiszombori hun-avar temető ásatásá­nál is előkerült egy megkövült hímes tojás, bizo­nyítván, hogy már az avar korban is ismerős le­hetett ez a termékenységvarázsolás. Mert a tojás, amelyben a titokzatos élet lappang, a szaporodás, az élet, a feléledés jelképe lehet. A régi tojáshímek — díszek — mintáiból arra is joggal következtet­hetünk, hogy varázserejű jelentést tulajdonítottak a mintáknak is. A tojásfestés anyaga természetes, növényi festék volt valamikor. A vadalma- vagy a cserfa kérge sárga színűre, a vöröshagyma héja barnásra, a bü­röklé zöddre, a berzsany levele pirosra színezte a tojáshéjakat. Pácolóanyagként timsót, ecetet, savót használtak. A mintakészítés, az „írás” minden fa­luban egy-két ügyes kezű ,;íróasszonyra” várt. Egy hegyes fadarabkával — olvadt viaszba mártogatva — írták a tojáshéjra a hímeket. Majd amikor a vi­asz megkeményedett, hideg festékbe mártották a tojást. S ha a festék rászáradt, ledörzsölték a vi­aszt. Az így fehéren maradt részek adják a mintá­zatot. Egy másik díszítőmód szerint meleg festék­be mártják a tojásokat, s utólag — ha már megszá­radt a festék — kaparják ki finoman a mintát, a díszítést. Helyenként az ecsettel való tojásfestés volt szokásban. A tojás mintája tájanként meg­egyezik a szőttes- és hímzésmintákkal. « JUHÁSZ GYULA: Húsvétra Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülö pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmúláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, öröm: naked ma ablakom kitárom, öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok. Es neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! Még föl sem ért az emeletre, már meg­bánta, hogy bejelentkezett. A főügyészt jól ismerte. A vele eav- korú^dús szőke hajú, kékszemű férfi a tréfás, humoros, sőt szel­lemes embert mutatta kifelé, va­lójában azonban mélyen érző és gondolkodó típus volt, akinek nem a beosztása, hanem a szak­tudása adott tekintélyt. Nem volt szégyen tőle tanácsot, eligazítást, véleményt kérni. A bíró mégis megbánta, hogy bejelentkezett, hiszen nyilván maga a főügyész is egyetértett a vádirati minősítés­sel s kinevetné, ha most az 6 „lelkizésével” lepné meg. Talán inkább a saját főnökéhez, a me­gyei bíróság elnökéhez kellene bekopogtatnia. De a főnökét nem szerette. Éppen az ellenkezője volt a főügyésznek. Az elnök úgy gondolta, elég a kinevezés, és megvan a tekintély is ahhoz, hogy az emberek — elsősorban, a be­osztottjai, a bíróságok dolgozói —; fenntartás nélkül tiszteljék. 0 le­pődött meg a legjobban, amikor a kötelezően elvárt tiszteletet nem kapta meg, ehelyett úgy érezte, persona non grata lett az épület­ben. A bíró megállt a folyosón, ki­nézett az ablakon. Itt, a második emeleten már jóval kisebb volt a forgalom. Most eav lélek sem mutatkozott, csak az irodákból hallatszott ki az írógépek katto­gása. Visszafordult, s lépteit el­nyelték a vastaa kókuszszönve- gek. Óvatosan nyitott be a szobá­jába, szerencsére a gépírőnő nem volt a helyén. Leült az asztalhoz, tenyerébe temette az arcát és mélyet sóhaj­tott. S ekkor ismét megvilágoso­dott előtte az esti gondolat: Sá­rost nem bosszúból, nem nyere­ségvágyból és előre megfontolt szándékkal ölt. Csak benne rögző­dött úgy, mert szerinte, ha ő lett volna Sárost helyében, ez lett vol­na a logikus, 6 így cselekedett volna. A lelki folyamatoknak azonban különös, ésszel, rációval nem mindig követhető logikájuk van. Az ülnökök két órára jöttek. Megilletődve, látható zavartság­gal ültek a fotelba. Erezték és tudták, hogy ebben az ügyben nem lesz könnyű ítéletet hozni. Bár minden ügyet nehéznek, szö­vevényesnek éreztek, amikor jó- néhány évvel ezelőtt ülnökké vá­lasztották őket, s azóta tapaszta­latra tettek szert, volt Ítélkezési gyakorlatuk, de talán érmen ezért vélekedtek úgy a Sárosi-ügyről, hogy az túlságosan bonyolult, jo­gilag nehezen megítélhető. Igaz. a történet, a cselekmény egysze­rű, már-már szokványosnak is le­hetne mondani: két ember italo­zás közben összevész, azután az egyik megöli a másikat. De minden ügynek — ha em­berölésről van szó — ez az alap­képlete: X megöli Y-t. Csakhoay ezen belül minden eset számtalan sajátosságokat hordoz: ki volt X, és ki volt Y. Miért haragudtak egymásra, mit mondtak egymás­nak, hol találkoztak, ki kezdte, miért kezdte, hogyan követte el, utána mit tett stb., stb. így aztán már az ülnökök.is tisztában vol­tak azzal, hogy két egyforma ügy nincs, sőt, még hasonló is nagyon ritka. — Döntenünk kell Sárosi ,Péter ügyében! — jelentette ki a bíró, miután leült az asztalához. Tud­ta, teljesen felesleges _volt ezt mondania, hiszen az előtte ülők éppen ezért jöttek. — Igen, dönteni! — sóhajtott fel az asszony, s ezzel jelezte, hogy 6 szinte képtelen a döntés­re. — ÜQV gondolom, bíró elvtárs. hogy nincs nehéz dolgunk — mondta a férfi ülnök, s azonnal kifejtette, hogy szerinte el kell fogadni az ügyészi indítványt, a vádirati minősítést és annak meg­felelő ítéletet hozni. — ön teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a bizonyítékokat és érveket, amelyeket a tanúk tártak a bíróság elé, s amelyekről a védő is beszélt? — kérdezte a bíró, s egyben csodálkozását fe­jezte ki az ülnök álláspontján, majd mert úgy látta, szükséges, röviden összefoglalta, miről is be­szél: — Nincs bizonyítva az előre megfontolt szándék. Nincs bizo­nyítva a nyereségvágy. Ehhez még hadd tegyek hozzá egy rövid eszmefuttatást, csupán a jobb megértés miatt: Sárosi soha nem öli meg a gazdáját, ha megkapja tőle a pénzt. De mégsem azért ölte meg, mert nem kapott eav fillért sem. Tudjuk, hogy nem haragudott Kővárira, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári perben meaítélt nyolcezer forintot Sárosi nem kapja meg, amikor a törvény, hogy úgy mondjam, magára hagy­ta a vádlottat. Én magam sem csodálkoztam volna, ha a tárgya­láson az jön elő, hogy Sárosi bosszúból öli meg a volt aazdáf. A logikus ez lett volna. Viszont ha így történik, akkor most még nehezebb lenne a helyzetünk, pontosabban sokkal súlyosabb ítéleten törhetnénk a fejünket. Szerencsére — az ügyészi vádirat megállapítása ellenére — nem ez történt. De véleményem szerint — és ez természetesen csak fik­ció — ha Sárosi Péter megkapja a pénzt, nincs emberölés, nincs büntetőügy. Tudom, a kettő kö­zött okozati össszefüggést látni méltatlan egy jogászhoz, sőt, ta­lán a józan észhez is. De a jó büntetőjogász nemcsak ésszel, hanem szívvel, lélektannal is dolgozik, emberismerettel. Jól tudom, hogy Sárosit el kell ítél­ni. Azért vagyunk itt. De tudom azt is, hogy ezt az embert a tör­vény tehetetlensége kergette ide — sokszoros áttétellel. Hogyan viseli ezt el a lelkiismeret? Ho­gyan tudom én, vagy önök nyu­godt lélekkel elítélni, amikor tisztában vagyok azzal, hogy nincs előre megfontolt szándék, nincs nyereségvágy. Hogyan ad­hatunk neki ilyen körülmények között tíz, tizenöt évet? Erre gon­doljanak kérem, amikor mérlegel­nek, amikor ítéletet hoznak. A két népi ülnök megrendültén hallgatta a bírót. Némi kétkedés látszott az arcukon, s ez a két­kedés egyaránt szólt a bíró ok­fejtésének, s az ügyészi indít­ványnak. Tulajdonképpen ők is látták az ellentmondást, ami a vádiratban és a tárgyalás anyagá­ban van. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents