Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-20 / 67. szám

1986. március 20. 9 PETŐFI NÉPE • 5

KÖNYVESPOLC

A NYELVTUDÓS JUBILEUMÁRA

Száz éve született Pais Dezső

Találkozás Bonapartéval

Bulat Okudzsavanak ötödik regénye jelenik meg magyarul, bízvást állatható: olvasói gyönyörűségére. Furcsa könyvek, melyek az oroszországi XIX. század eseményeinek egyikót-másákát vizsgálják, mintha .történelmi értekezést ínná szerzőjük, azonban a reménykedő, majd csalódó, bizakodó és újra tévelygő kor társ alt élte útját követve. Szóval, regények, álmodozó lelkű, gyötrelmes sorsú emberek élete, ami Oku- dzsaváit érdekli,, noha ahogyan mindezt elmondja nekünk, az szokatlan.

Ebben a mostani regényében például valamiféle 'Visszaemlékezések, naplók és levelek nyomán bomlik ki előttünk a történet. Már ha régimódian értelmezzük az olvasmányt, mert igazából emberi sorsokról tudunk meg valamit, s ezáltal talán jobban értjük sajátunkat. Hiszen mi egyéb lenne, lőhetne a művészet értelme, mint saját olvasói életünk szolgálata? Ám tűnődve ezen a szolgálaton, könnyen eljutni egy magasabb szempontú hasznossághoz, amelyet nevezhetünk a közösség, emelkedettebb szóval a nemzet gyarapításának. Túlzás nélkül, hiszen az egyes ember szellemi-érzelmi fejlődését segítő •művészi munkák végül is a társadalom előrelépését formázzák, mert több gondolkodó ember lehet általuk.

Találkozás Bonapartéval, olvasható Okudzsava regényének címében, ám valójában inkább jelkép ez, mint megállapítás. Napóleon ugyan megjelenik személyes mivoltában is, a maga álomtoép- szerű 'alakjában, de sokkal fontosabb aiz a — divatos szóval élve — nyugati kihívás, amit alakja hordoz. Oroszország egész lelkű- letét megrázza a betolakodó megjelenése, mert cselekedete választ követel. Szenvedélyes viták, megszállott elhiva tottak, ostoba értei- ienek és kötelességüket teljesítő katonák támadnak Napóleon megjelenésével. Minden összeku- szálódik, helyesebben fogalmazva, az emberek többé már nem tudnak úgy élni, mint annak előtte.

Nem értik a Napóleon által hirdetett szabadságot, hiszen a hódító hozza, aki .meg őket nem érti, azt a már-már szent köteléket, ami a muzsikokat uraikkal összefűzi. Igaz, Okudzsava olvasóit majd két évszázad távolából .tudósítja hajdanvolt történetekről, ám meggyőződhetünk róla, hogy az emberi szenvedélyek és vágyakozások, az érzések viharai mit sem változtak. Elmúlhatatlan erővel gyötrik és ösztönzik választottjaikat. Megérthetik Okudzsava olvasói, immár többedik regényéből, hogy szerinte az ember útja sosem volt egyenes vonalú, egyenletes fejlődési!. Napóleon hódítóként jött Oroszország ellen, a cári seregek folyvást kitértek, menekültek, ám végül is a franciák rongyokban, fagy ottan vánszorogtak kifelé.

Mi történt, ki győzött valójában? Látszólag a cár, legalábbis

a francia seriegek felett, ám alig telt el egy évtized, és az orosz tisztek között mozgolódás, szervezkedés támadt, iköztársaságf eszmék terjengték! Közvetetten ugyan, de ezeket az eszméket a franciák hozták, lehetetlenné téve a győzteseknek, hogy úgy éljenek, mint addig. Persze a sor folytatható, hiszen a nagy hatalmú francia császár csak egv kivérzett. meggyötört országot hagyott hátra bukása után, egyáltalán nem váltva be dicsőségre áhítozó, hódolói reményeit...

Okudzsava, mondhatni, alulnézetben ábrázolja az európai történelemnek ezt a rendkívüli szakaszát, tehát az események .peremén élő személyek sorsán keresztül, a köznapi emberek nézőpontjaiból. S ami innen látható, az olykor kibogozhatatlan gubanc, hiszen ilyen közelről az eseményék valóságos méreteiket, sőt irányukat sem képesek megmutatni. „Valamiféle városok, suhantak el mellettünk, faluk, virágzott a cseresznye, a lovak patái alatt virágszirmok kavarogtak, azután beérett a termés, .tompán pottyan- tafc a fűbe az érett körték, jöttek az esők, minden elhalt, hóba burkolózott, megdermedt.”

Manapság, a zajos irodalmi mutatványok idején, igazán ritka gyönyörűség egy ilyen bölcs, mindenkinek tükröt tartó .könyvet olvasná. (Magvető Kiadó)

Tráser Lászlé

A pesti Erzsébet Szálló vendéglőjében1, a „Kru-; zsák” egykori törzsasztalánál ma emléktábla mondja él: „Ezen a helyen töltötte estéit fél évszázadon keresztül dr. Pais Dezső akadémikus, és vele a magyar nyelvtudások 100 esztendős asztaltársasága, a «•Kruzsok-«”.

Fél évszázad nem kis idő, s az a több mint negyedszázad sem, ami előtte volt a zalaegerszegi gimnáziumtól a budapesti Eötvös coülegiumi diákságig, a soproni, ceglédi tanárságig, miig a híres kollégium diákjából annak tanára, majd 1937-től a pesti egyetem professzora lett.

De egy tudós életútját nem ezek a külső események mérik: még félig-meddig egyetemista diák volt, mikor irodalomtörténeti tanulmánya jelent meg Kemény Zstgmandról, majd szülőföldje nagy fiáról, a költő Zrínyiről és iMadáchról. Kutató szenvedélye azonban egyre inkább a nevek eredete felé fordult. Ebből az érdeklődésből születtek meg szorgalmazására a megyei helynévm onogr áf i ák (elsők között szülőmegyéjéről, Zaláról).

De mindez történetileg érdekelte igazán: ízes magyarsággal, tudós pontossággal fordította le MI. Béla király Névtelen Jegyzőjének, Anonymusruak történeti művét, gestáját, megmagyarázva a bennük előforduló magyar hely- és személyneveket (például Tosu = Tas ótörök eredetű, s a jelentése ,kő’; pontos magyar megfelelője a Keve; Ajtony jelentése: .arany’ stb.). De végigbúvárolta a tégi görög nyelvű bizánci kútfőket, s a hazai okleveleket is, hogy megtalálja a magyarázatot ősi személyneveinkre (például az Árpádra vagy fiának, Leventének nevére). De megfejtette városának, Ceglédnek nevét is, ahoi valamikor tanított (a fűzfafólét jelentő cigié, illetve cegle származéka, -d kicsinyítő képzővel: ahogy például' Nyárod lett a nyárfa, Szilád — Szilágy — szilfa nevéből). De a fcözszavak eredetét is épp ily szenvedéllyel kutatta': megfejtette a rengeteg eredetét, utat vágva szavaink rengetegében. S boncolgatta a regös, a tündér, a garabonciás, a táltos eredetét; nem ötletszerű szenvedélyből — az ősi magyar hitvilág, a magyar ősvaillás rejtélyeihez akart közelebb férkőzni általuk, ahogy hangtani, mondattani, szókincsbelli búvárlatai mögött is egy nagy összefoglalás terve derengett föl:

a magyar irodalmi nyelv megszületésének megírása (amit el is készített, tömör vázlatban — tanítványaira bízva a végleges kidolgozást).

Noha már 1937-től katedrájd volt, gyűlölte az ellentmondást nem tűrő „ex cathedra” kijelentése- ket, a tudományos és mindenféle egyéb dogmatiz- must.

Nemcsak nagy tudós volt, hanem' nagy nevelő és embere,égés ember is (1944-ben, tagja volt annak a küldöttségnek, amely kijárta az üldözött magyar nyelvészek mentesítéslót az elhurcolástól); kötetekbe gyűjthető munkái mellett egyik legnagyobb műve a szellemében dolgozó tanítványok népes, tálbora.

Értette a nyelv lelkiét, a nemzet művelődéstörténetében betöltött meghatározó szerepét. (Ezért írt néhány kitűnő, csípős nyelvművelő jegyzetet is.) Egyik előadása .jelmondatául ezt írta: „A tudomány az életért van — az életünk legyen a tudományért”. Ennek jegyében élt, alkotott, termékenyítette szellemi életünket, s ezt hagyta ránk — sok egyéb kincsével együtt — örökül.

Szilágyi Ferenc

A szellem

anyagra kényszerített erejével

Nemcsak a Kecskeméti Tavaszi Napok, hanem valószínűleg az utóbbi évek képzőművészeti kínálatának is egyedülálló, csak felsőfokú jelzőkkel illethető anyagát láthatják az érdeklődők az Erdei Ferenc Művelődési Központ kamaratermében. Szervátiusz Tibor monumentális, nagy teret igénylő fa- és apróbb méretű fémszobrai ihár-már légszomjjal küszködve, meglehetősen szűk térben sorakoznak. A művész, akinek nevével — Solymár István szerint — a kelet- és közép-európai szobrászat legújabb fejezetét lehetne elkezdeni, X 930-ban született Kolozsvárott, s már diák korában apja mellett dolgozott. Miközben szigorú anatómiai és formaszerkesztési tanulmányokat végzett, megfigyelte a tömegek egyensúlyi törvényeit. Megtanulta különválasztani a természetábrázolást az egyetemes jelképet hordozó alkotástól. Jelenlegi kiállításának darabjai tárgyiasulva reprezentálják alkotói módszerével kapcsolatos elképzeléseit. • Életfa.

„Nem is volna érzékem a túl egyedi, túl egyéni keresésére, annak ellenére, hogy a kellő helyen és mértékben alkalmazott részletet a szintézisben igen fontosnak tartom. Sokkal inkább kollektív élmények és formák éltek, rínék bennem” — vallja.

táisiú, fémből konstruált Kolozsvári Krisztusa pedig széttárt karral magasodik a haldokló Petőfi fölé. Saját művei reprezentálják a leghitelesebben a művész teremtő mimikáról vallott' elképzeléseit: ,/Azt itartom alkotásnak, ha V művész ... szellemi erejét nz anyagra tudja kényszeríteni. Ha

a a anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni, és önökké hordozni.”

A közönség a kiállított anyagban felfedezheti a Szervátiusz teremtette világ — világunk — jellegzetes és lényeges részeit.

Károlyi Júlia

Művészetében felhasznália a huszadik század valamennyi vívmányát, 'miközben gazdag tartalmi .mondanivaló hordozója is egyben. Munkái között fellelhetők kisebb méretű, erősebben stilizált, a fa anyagának 'törvényszerűségeit a népi faragások módján kihasználó szobrok: Csángó menyasszony, Székely madonna, Bálványok, vagy az oltárképek hármas tagolását is idéző Csángó madonna. Sajátos színt, munkásságán beltil is külön egységet képvisel az irodalmi Ihletésű portrésorozat, Ady Endre, Móricz Zsigmond, ■j.Németh László portréi aval. Körösi Csorna Sándor fémbői és kőből épített szobra több anyagból létrehozott kompozíción belül használja ki az anyag—szerkezet—formai egységeiből levezethető feszültségeket és harmóniákat. Ennek a párhuzamosan több anyagban történő gondolkodásmódnak még. további néhány lenyűgöző eredményében is g yöny őrködhetünk.

A Csak tiszta forrásból három függőlegesen elhelyezett, rovátkáikkal kidolgozott felületű, népi motívumokkal díszített fahasáb közé helyezi Bartók és Kodály fém fényével sugárzó alakját. Ugyanezekben a gondolati és formai jegyekben született Bartók című alkotása is. A fa, mint „az élet ellentmondásainak viharos kifejezője” jelenik meg Szervátiusz két lenyűgöző méretű és intenzitású, nem a civilizáció, hanem a természet erejét idéző Petőfi-alakjábani. Döbbenetes haKECSKEMÉTI TAVASZI NAPOK

Szervátiusz Tibor kiállítása

S3 2 ) Egyszerre arra lett fiL.J gyeimeS' hogy elcsen- desedett az írógép. Odanézett, és tekintete most először találkozott a lány tekintetével. A lány nem fordította el az arcát, Sá- rosi Péter pedig képtelen volt másfelé nézni. A nagymellű, tiszta arcú nő úgy nézte a kicsi embert, mint egy egzotikus hüllőt, akire kíváncsiak vagyunk, de akitől ugyanakkor iszonyodunk is. A vádlott ezt nem vette észre rajta, csak nézte, nézte olyan csodálkozással, mint néhány éve nyári éjszakán a magas ég elérhetetlen csillagait. Nem vágyott rá, csak csodálta, hogy ilyen is létezik.

— Az ügyvéd úré a szó! — hallotta meg (hirtelen a bíró hangját, s abban a pillanatban felállt az ügyvéd. Kezében sokkal több papírt tartott, mint az ügyész, zakóját begombolta csak úgy fél kézzel, kissé előre hajolt és torkát megköszörülve beszélni kezdett:

— Tisztelt büntetőtanácsi Mélységesen . egyetértek az ügyész úrnak azon mgállapítá- sával, hogy ez az ügy nagy felháborodást keltett az emberekben. Mert a felháborodás valóban nagy volt, sőt azt hiszem, máig sem csillapodott le. Csakhogy mindazok, akik így, vagy úgy ismerik azt, ami történt, nem védencemre, hanem annak volt gazdájára gondolnak felháborodással, amit éppen az váltott ki, ahogyan Kővári Imre húsz esztendőn keresztül bánt ezzel az emberrel —, s itt

teátrális mozdulattal a parányivá roskadt Sárosi Péterre mutatott. A vádlott fölnézett az ügyvédre, s ebben a pillanatban úgy érezte, csakis benne bizhat, csakis az ügyvéd az, aki jól látja mindazt, amit ő gondol. Az ügyvéd folytatta:

— Természetesen magam is tisztában vagyok azzal, .hogy a jogban járatlan emberek véleménye, az úgynevezett közhangulat nem befolyásolhatja a bíróságot döntése meghozatalában, a büntetés kiszabásában. Szabadjon azonban felhívnom a figyelmet néhány olyan körül, ményre és összefüggésre, amelyek bár nem kerülték el az- ügyész úr figyelmét sem, de amelyeket a védelem, nemcsak perbeli szerepéből adódóan másként értékel.

— Ha jól tudom, kínai eredetű az a mondás, miszerint nem az számít, honnan indult el valaki, hanem, hogy hová ért el.

Hiba lenne, ha ennek az igazsá. gát kizárólagosnak és ezáltal vitathatatlannak fogadnánk el. Az ugyanis nagymértékben igaz, hogy egy bűnügy megítélésénél ez majdhogynem közömbös. De hadd tegyem azonnal hozzá, hogy éppen ennek a bíróságnak nem lehet mindegy, hogy nevezetesen Sárosi Péter honnan indult. Ez akkor sem lenne mindegy — bocsánat a hasonlatért —, ha mi most nem egy bűnügy tárgyalásán lennénk, hanem kitüntetési [ünnepségen. Ott vajon nem említenék-e meg, nem vennék-e figyelembe, hogy milyen nehéz sorsú emberről van szó? Ennél azonban jóval többet, ha úgy tetszik, súlyosabb gondokat akarok mondani és fölvázolni.

— A vádlott —, s erről ebben a teremben mindenki meggyőződhetett — egyáltalában nem agresszív természetű, nem bosz- szúálló alkat. Inkább a jámborság, a mindent megbocsájtás jellemző rá. Olyan ember, aki ha megdobják kővel, kenyérrel, de méginkább kaláccsal dob vissza. Még akkor is azt vallotta —, s nincs okunk kételkedni szavaiban, sőt az ellenkezőjét nem is lehet bizonyítani —, hogy nem haragudott a gazdájára, amikor pedig erre minden oka meglett volna. Igaz, amit a kriminálpszichológusok már régen megállapítottak, hogy a harag, sőt a szándék is önmagában etikailag színtelen fogalom, büntetőjogilag nem értékelhető.' Sárosi Péter esetében pedig, ha a tisztelt bíróság netán szándékosnak minősítené védencem cselekményét, de jure szembe kerülne az előbbi tétellel. Mert ha az elmaradt munkabér megfizetése iránti per során, sőt annak behajthatatlansága miatt volt is harag, neheztelés Sárosi Péterben, az, hogy úgy mondjam a későbbi időkben elolvadt. Vágyig a cselekmény idején tettét nem motiválta aljas indok, tehát nem bosszúból tette, amit tett, s különösen nem nyereségvágyból.

— Ne essünk abba a hibába — folytatta az ügyvéd egészen bel emelegedve ‘saját íokfejtésének szerinte jól sikerült felépítésébe —, hogy egy ilyen, a sors ördögi körébe természetesen nem önszántából keveredett embert súlyosan és igazságtalanul Ítéljünk meg. A büntetés célja, amint azzal a tisztelt büntető- tanács mélységesen tisztában van, nem a megtorlás, nem a szemet szemért ősi elvének mechanikus alkalmazása, hanem a nevelés, az egyén és a társadalom többi tagjának nevelése. Márpedig védencemről senki nem állíthatja, hogy alkalmatlan a nevelésre, hogy az emberformálás legvégső módszerei is hatástalanok lennének vele szemben. Ezt éppen azért nem lehet állítani, mert ezt az embert — , s újból színpadias \mozdulattal \ mutatott Sárosi Péterre —, senki nem nevelte. Mert nem nevezhetjük nevelésnek a húsz évig tartó megaláztatást, azt, hogy állati sorban tartották, verték, éheztették, testileg, lelkileg kizsákmányolták. Ha drámaian akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, hogy kiközösítették az emberek társadalmából.

— Láttuk és tapasztaltuk itt mindannyian, hogy a vádlott, noha írástudatlan, és az igen tisztelt szakértő úr áltál is enyhe fokban debilis, élete történetét, annak számunkra talán apró és jelentéktelen, de az ő számára igenis meghatározó élményeit, eseményeit milyen gördülékenyen!, életszerűen mondta el. Gondoljunk arra, mi lett volna Sárosi Péterből, ha iskoláztatják, ha tanulhat, ha emberséges körülmények között nőhet fel. Tudom, ez csupán szónoki kérdés, amire képtelenek vagyunk válaszolni. De van válaszunk, méghozzá határozott válaszunk Olyan kérdésekre, amelyek tisztázására hivatottak vagyunk, s amelyek közül néhányat már említettem.

— Kezdjük azonban az elején. Szándékosan utazott-e tovább a vádlott, mint ahol a. menyasszonya várta? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Sem ő, sem pedig a menyasz- szonya nem képes arra, hogy úgy mondjam, ilyen előregyártóit ravaszsággal nézze a várható eseményeket. Hihetetlen ez azért is, mert Sárosinak éppen Kerekes Rozália jelentette az egyetlen embert a világon, akihez érzelmileg kötődött, s mert tudta, hogy a lány Felsőszéken várja, mindenképpen ott száll le a vonatról, ha el nem szundikál. Igaz az is, hogy máskor soha nem vitt ajándékot leendő apósának, a menyasszonyának is csak egyszer. De azon a napon a fizetésén felül ötszáz forint prémiumot is kapott. Ebből vette a bort, a narancsot, váltotta meg a jegyet, s ebből maradt az a négyszáz forint, amiről az ügyész úr úgy gondolta, hogy azt Kővári zsebében találta, amikor kihúzta az udvarra. Az ötszáz forint prémiumot bizonyítani tudom a vállalattól

beszerzett hivatalos igazolással

— mondta az ügyvéd, és diadalmas léptekkel a bíró elé ment, átnyújtotta neki a papírt. A bíró nézte, nézte és felolvasta:

„X. Y. ügyvéd kérésére a mai napon hivatalosan Igazolom,

hogy Sárosi Péter, anyja neve, születési éve stb., az építőipari vállalat dolgozója márciusi

munkabérként 3250,— forintot, célprémiumként pedig 500 forintot vett át. Dátum, aláírás, pecsét.’’

\ (Folytatjuk.)