Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK JELESEINEK ALKOTÁSAI KECELEN Szabó Vladimir, Csáki-Maronyák József és Moldován István kiállítása Január JU-án rangos képzőművészeti tárlat nyílt a keceli nevelési központ­ban, a Képcsarnok Válla­lat rendezésében. A meg­nyitón dr. Gajdócsi István, a megyei tlanács elnöke méltatta a kiállító művé­szek munkásságát. Ott el­mondott beszédéből idé­zünk most részleteket. A tárlat február 15-ig látható. A keceli nevelési központban rendezett rangos kiállítások so­rában egy különösen ünnepélyes pillanathoz érkeztünk: képző­művészeti életünk három nagy „öregje", már életében klasszi­kussá vált alkotója állít ki Ré­céién. Szabó Vladimir, az 1905-ben született Munkácsy-dijus, Érde­mes és Kiváló Művész, festő- és grafikusművész; Csáki-Maro­nyák József, az 1910-ben szüle­tett, Kossuth-díjas festőművész, Moldován István, a szintén 1910- ben született, SZOT-dí.ias festő­művész. Szabó Vladimir költő, a fé­nyek költője. Elkópes'io mester­ségbeli tudása egy gyermek tisz­ta rácsodálkozásával párosul; éterien tiszta nőalakjai egyszer­smind földközelien vaskosak is; az élet vidám vegetálásán tűt a világ sötét erői is felsejlenek. Vissza-visszatérő figurája, a re- zign álltán hunyorgó öreg bölcs (komédiás, régiségárus) nagy titkok tudója. Szabó Vladimir a természet nagy ütőelén tartja kezét, és szíve erre rezonál: el­lentété« dolgokat képes össze­fogni festményein és grafikáin. A megszenvedett igazság szép­ségét sugározzák képei. Már főiskolai évei alatt sokat „kételkedett" a művészet értel­mét. célját illetően. Végül is a művészet értelmét a rendterem­tésben találta meg. József Atti­lával — kortársaként mondhatja: „Jöjj el. szabadság! Te szülj ne­kem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” Ö maga meg Így vall erről: ........ a művészetnek rendező sze­repében vám az értelme. Abban, hogy igyekszik harmóniát terem­teni a krízisben... Jóllehet, a rendezés bizonyos mértékig illu­zórikus, de minden művészet errefelé törekszik.” E lég egy pillantást vetnünk a képekre, hogy megállapítsuk: ezek optimista művek, a grafi­kai készség olyan magas fokán, amelyre már főiskolás kollégái is felnéztek. Szabó Vladimir olajtképeinek és rézkarcainak gazdag termése mellett jeLentős szerepet tölte­nek be akvarelliéi és könyv­it lusrtréaiói is. Állandó ellen- pontozással teremti meg az egyensúlyt. Már Rudnav Gyulá­tól. főiskolai mesterétől is azt tanulta: ahol a legnagyobb a fény, ött a legnagyobb az ár­• Szabó Vladimir: Játék a víz­parton nyék. Kimeríthetetlen témavilá­gának központja az ember: örö­meivel, fintoraival, eserttségével és esendőségóvel, vagyis teljes­ségével — fényeivel és árnyé­kaival. Csáki-Maronyák József piktú- rájában a hagyománynak és a haladásnak, a sízákéntelemnek és az alkotómunkának az egysége, a képzettségnék és az újításnak, a tudatosságnak és a ráérzésnek a szintézise érvényesül. Mint cioctus pictor munkálkodik, aki a maga módján még ki szeretné egészíteni a festészeti tudnivaló­kat, azt és úgy kívánja ábrázol­ni. amit és ahogyan korunk mű­vésze az emberről és társadalom­ról meg tud jeleníteni, biztatóan éi sokak számára érdemlegesen. Csáki-Maronyák mindenek­előtt mint portréfestő él a köz­tudatban. Mindössze azokról fes­tett arcképet, akik érdekelték, akiknek az egyénisége és műkö­dése, a kisebb és nagyobb kö­zösségekhez valló viszonya tet­szett neki, s tetteiket, életmeg- nyilvánulásailkiat vonzónak tar­totta. Ezért nincs soha semmi protokolláris vonás képein ... Nagyszerű csendéletei mellett főként tájképeit ismerheti a né­ző. leginkább is balatoni rész- leieket a víz partján üldögélő horgászokkal, a párás messzeség­ben fölsejlő tihanyi apátsággal, az elszürkülő alkonyaiban csen­desen szunnyadó ladikokkal. A lálványmotívumok frissein, játé­kos felfogásban térnék vissza Csáki-Maronyák vásznain. ­Mi a titka Csáki-Maronyák rnűvészeténék? Azt mondhatjuk, hogy a természetesség, amellyel művészi rendjét megteremti. „A természetességet választékosán érzékelteti, mert még a véletle­neket is kiemeli az esetlegessé­gek káoszaiból. ,.A művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbú, hngv észre sem veszik”. Csáki- Maronyák 'is minél sikeresebben 'kísérletezik a klasszikus előzmé­nyek szakmai vívmányaival, an­• Csáki- Maronyák József: Alföldi tanya nái tömörebben villantja fel a valóság bonyolultabb jelenségei­nek a lényegét. Ecseteivel simán rakja fel a festéket, nem húz éles vonalakat, gyengéden hajló felületekkel idézi fel a teret, a csillogóan erős színek adagolá­sában is takarékosan jár el. Ezért képes a maga figyelmét is, a kép nézőjét is közlendői tartal­mára összpontosítaná, annaík tu­datosítására, hogy az élet szép. A hivatott művész ezt magya­rázkodás nélkül is el tudja hitet­ni.” Moldován István festményei hajdaini - nagy mesemondókat idéznek, a kámerítő mezei mun­kából hazatérő, a vasárnap tisz­teletére ki mosakodó, tiszte ruhát öltő parasztembereket, szépséges — emberséges történetek tudóit. Ez a gondolat a művész pálya­futásának egészére, mintegy jel­képesen is igaz. Az erdélyi táj, annak népművészete már az in­dulásnál meghatározta művé­szetét, színeiben, szerkesztésmód­jában azokban a műveiben ás mélyen benne élt. amelyek konstruktívabb szerkesztésmód - dal valósiul tak meg (főként nagyméretű mozaikjaira gondo­lunk), s a jelen évek termésé­ben nagy összegző erővel áll előttünk piktúirája, amelyben példamutató egységet teremt a • Moldován István: Erdélyi tanya p.tpi gyökerek és Európa között. Az élet, az emberek szeretele sugárzik minden festményéről. Ö egyszerűen így foglalja össze művészetét; Vágyam megmarad­ni annak, aki vagyok. Erős köloritú, leegyszerűsített formálásé képeinek ismeretében több megbízást kapott nagymé­retű mozaikok készítésére. E kö­zösségi megbízásokat síi kérésén teljesítette, a kompozíciók mara­dandóan hirdetik művészetének erejét és közösségi elkötelezett­ségét. Moldován István életmű­vének minden állomásán telje­síti eat az egyéni és közösségi követélményt. Minden festmé­nyén látszik, hogy alkotójuk lel­ki, szellemi, manuális erőnlété­nek felsőfokán fest. ,.1929-es festői lindulásától mindmáig képzeletét két erőfor­rás mozgatja — erkölcsi és esz­tétikai indítékok —, írja róla dr. Losonci Miklós... Leírja, értelmezi, ál alakítja a valóság képei ajánlatait, így teszi szá­munkra (használhatóvá és hozzá­férhetővé. Nem tűri a homályt — kiiktat,la. Ebben a szemlélet­ben és értékteremtésben tárja elénk a tanyák, napraforgók, tá­jak, sorsot jelenítő arcok özönét, okulunk is belőlük, gyönyörkö­dünk is általuk, szépsiéeük gyógyír és haladási energia: előre. RÁFFAI SAROLTA: A part, a fák A folyót nézem. Mintha állna fénnyel, fodrokkal cicomázva. Csak a part rohan, csak a fák Riadalmakkal, félelmekkel elfutásig tele a szívem de szép lenne, ha most megállna. Mióta érzem? halk a szó, mcg-megbicsaklik, elakad semmitmondó szónoklatok gyötrelmes lapálya alatt. A legszentebbet látom holtan erejevesztve, megcsúfaltan, nngyóvá tétette magát. A folyóvizek is megálltak fénnyel, fodrokkal cicomáztak, csak a part rohan, csak a fák. BUDA FERENC: Égő virágének Pörnye-f ekeiére patyolat mező ég, szoknyarázó szélben veled kergetőznék. Kedvesek elestén ezrek könnye árad, esengve keresném ellenkező szádat. Vicsorít vér-orkán az emberi vadra. két karomat fonnám ringó derekadra. Vágatlan vetés ég szörnyű füstök szállnak, rejtőző kötését oldoznám ruhádnak. Nem lehet nem lehet menedékre lelni, tűzfehér testedet hogy tudnám ölelni. Iszonyú szüretre készülnek a kertek, Ö, ha megszületne s felnőne a gyermek. A HETEK ANTOLÓGIÁJA Az ének megmarad Miskolcon egy új antológia jelent meg a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács művelődési osztályának, az ottani megyei könyvtár, és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja irodalmi szakosztályá­nak kiadásában. Három kiadó vállalta az antológiát, a fővállalkozó — mint a könyv jegyzetéből kiderül — a megyei könyvtár. TARDI GÁBOR: Örökség A nagynéni ott feküdt a kövezeten, hálóinge és vastag gyapjúalsója között kifordulni látszott a fe­hér hús, akárcsak vájlingból a kovász, s az egyik labán valahogy a talpa alá sodródott a harisnya — Kovács úr, a ház tulajdonosa mondta ezt a fiúnak, aki az ablakon keresztül pillantotta meg a „testet" miután a harmadik napon feltűnt neki, hogy nap­sütésben is világít a lámpa a melléképületben. Amíg élt, szerteszórta mindenét: a balatoni villát elkótyavetyélte, családi házát Kovács úr kezére juttatta, a készpénzen lottószelvényeket vásárolt, majd az utóbbi időben, ismerősei döbbenetére rá­szokott a rulettre; vagyonát tízforintos érmékre vál­totta, amit aztán rövid idő alatt elnyelt a pörgő­forgó szörnyeteg. A fiú ritkán látta. Húsvéthétfőkön azért felke­reste, kölnivizet csöppentett az ősz hajra — maga­sabb lévén rálátott a sápatag, már-már pergament- szerű fejbőrre —, hogy azután ügyesen leplezett undorral lenyelje a gyűszűnyi pohár császárkoriét, esetenként diólikőrt, végül zsebrevágja a locsolásért járó pénzt. KI KELL ÜRÍTENI A LAKÁST: a távirat még a temetés előtt érkezett Kovács úrtól, aki termé­szetesen igényt tartott a melléképületre. A fiú kény­telen-kelletlen kiutazott a külvárosba, hogy vala­miféleképpen rendezze a dolgot. Tapasztalatból tud­ta, hogy a bútorokat és a ruhákat egyetlen hasz- náltcikk-kereskedő sem venné meg, hiába vannak a hirdetések az újságokban: legmagasabb áron vá­sárolok hagyatékot. Hiénák ezek mind, kizárólag értékes régiségekre vadásznak, amit aztán többszö­rös áron adnak tovább, gondolta. Amint belépett a homályos odúba, s körülnézett a lomtárnak is beillő helyiségben, két rozsdaszínű apró cseppet fedezett fel a kövezeten — vér?! Eszé­be jutott, hogy sok évvel azelőtt, amikor még ők is a kerületben laktak, és csupán két villamosmeg­álló választotta el a nagynéni családi házát az álla­mi telep barakklakásától, ahol kettesben éltek az anyjával, vasárnap délutánonként rendszeresen lá­togatta őket az öregasszony. A fiú előtt mustárszinű kötöttsapka derengett, keresztcsíkos szvetter, s ma­gasszárú. fűzött cipő. Meg az a fekete táska a golyós csattal. Igen fájt a foga azokra a golyókra — ha nem is svédacélból készültek, azért kaphatott volna érte legalább tiz sörétet, amivel már komoly partit lehetett játszani, az esetleges nyereményt, akkori szokás szerint stoppolt harisnyába gyűjteni, amit aztán büszkén pörgethetett az emberfia, különösen, ha akadt közte néhány csontgolyó is, netán egy-két „cirmos", amely a legnagyobb értéket képviselte valamennyi között. Rendszerint a fiú szaladt kaput nyitni. A nagy­néni nehézkesen óvakodott a talajba süppedt tég­lákon, szuszogva lépett az előtérbe, jellegzetes pil­lantást vetvén a repedt ablaküvegre, s a párkányon kókadozó cserepes virágokra. — Csak a pusztulat — sóhajtotta. — Egyedül nevelem ezt a büdös kölyköt, örülök, ha teletömöm a belét abból a pár fillérből — így az anya az ajtóban, kissé pironkodva. Beljebb mentek. Szobának nevezték, de ott volt a konyha is, persze függönnyel elválasztva, már ahogy ez a szomszédokban szintén szokás volt. A nagynéni helyet foglalt a fotelban, felcsippentette, majd visszaejtette a kitüremlett afrikot takaró hor­golt csipketerítőt. — Gyalog tetszett jönni? — kérdezte a fiú anyja zavarát leplezvén. — Hosszú már az út nekem — válaszolta a nagy­néni, s bizonyságképp szusszantott egyet. — Föl- szálltam a lányira. Lányinak nevezte a villamost; ezt csak tőle hal­lotta a fiú. Figyelte, ahogy az öregasszony halvány­rózsaszínűre lakkozott körme lassan a táska golyós csatjához közelít, kipattintja, s előkerül a szelet csokoládé — a csomagolópapíron egy gyár volt lát­ható magas kéményekkel. Inota, állapította meg a fiú. Pedig ő a tejkaramellát szerette. Köhécselés, krákogás zökkentette ki a gondolatai­ból: Kovács úr állt mögötte munkáskabátban, fején kissé hátracsúszott a kalap. — Akad itt néhány használható holmi — kezdte nehézkesen —, törülköző, lábas, fél bődön zsír... A feleségem mondta, hogy kérdezzem meg a fiatal­urat, igényt tart-e rá. — Minden a maguké — mondta a fiú megköny- nyebbülten; lekerült válláról a gond. Kovács úr hátraszólt, mire gömbölyded, apró sze­mű asszony nyomult be az ajtón, s biztos kézzel válogatni kezdett a lomok között; az edényeket és a ruhaneműt külön tette. Végezetül lerántotta a huzatot az ágyneműről. S ahogy az a kövezetre hul­lott, kifordult belőle egy befőttesgumival összefo­gott csomag: pénz volt benne, tízezer forint. Legalább tudok csináltatni egy koszorút, gondol­ta a fiú. A temetés előtti nap délutánját, akárcsak a leg­többet, egyedül töltötte a szobájában. Sakkozni próbált, csak úgy könyvből, de gondolatai elkalan­doztak; a pénzen járt az esze, töprengett, mire költ­se a váratlan örökséget — több mint hatezer fo­rintja maradt még a formaságok elintézése után. Estefelé megfürdött, beillatosította a hónaalját, s felvette egyetlen zakóját. Indulás előtt egy pillana­tig töprengett: illő-e szórakozóhelyre mennie, mi­kor másnap temetik a nagynénjét? Végül úgy dön­tött, hogy akármilyen lepusztult vendéglőbe nem, viszont egy finom, diszkrét helyre mindenképpen. A város előkelő szállodájának a bárját választotta. A bejáratnál mindjárt kifizettették vele egy fi­zikai dolgozó egynapi munkabérét — belépőjegyért. De nem bánta. A nagynénje megérdemli, hogy méltó módon búcsúzzék tőle. A bárhelyiség felé menet süppedös szőnyeget ér­zett a talpa alatt, és ez tovább növelte elégedettsé­gét. A terem, ahová jutott, ellentétben számos ha­sonló nevű s rendeltetésű hellyel, tágas volt, a lég­kondicionáló berendezés zajtalanul és hatásosan működött. A bárpultnál választott helyet, az egyik legdrágább italt kérte — csak nem fog holmi pá­linkát vagy unicumot vedelni ezen az estén? Lányok vették körül, színezett hajúak és han­gosak; megütötte a fülét a beszélgetés: „A fiam már nagylegény, maholnap megnősül, remélem belevaló feleséget választ, akivel majd felesben dolgozunk.. Rekedt hangú nevetés volt a válasz. A fiú is felröhögött, és italt rendelt a lányoknak. A lányok még közelebb húzódtak hozzá, a fülébe suttogtak, ő csak csóválta a fejét, azután újabb meg újabb italokat rendelt; emlékezett még, hogy zár­óra tájban egyedül táncolt a zenekar előtt, s a zon­gorista időnként felé emelte a konyakot, amit ő kért neki, és ami minden bizonnyal színezett víz, vagy tea volt... Hazafelé a villamosmegállóban — taxira már nem maradt pénze — nyugtázta: sikerült hát nyakára hágni az örökségnek, oly módon, amiért talán csak egyetlen ember nem vetné meg. Ha még élne. A fiú másnap reggel magányosan állt a ravatal végénél. Illő idő elteltével megjelent a pap egy sö­tét ruhás férfi társaságában. A pap elhadarta a be­szédet, a férfi megrázta a tömjénszórót, azzal fél­revonultak, hogy átadják a teret a szállítóknak; vállukra emelték a koporsót, kivitték, s becsúsztat­ták a várakozó kocsiba. A koszorút a kocsi tetejére helyezték, és elindultak. Ködös, őszi idő volt, az eső is szemerkélt; a pap szaporán szedte lépteit, a kocsi sebesebben haladt a kopár bokrok, fák alagútján. A fiú, amint felné­zett, már tudta, mi fog történni: a kocsi áthalad majd az egyik mélyen csüngő ág alatt, az ág bele­akad a koszorúba, s a koszorú a selyemszalaggal — melyen az ő neve olvasható — leesik a kocsiról, ta­lán éppen a sárba . .. És rajta kívül senki sem lesz, aki lehajolna érte. Az ének megmarad verseskötet, versek gyűjtemé­nye: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Ka­lász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon verseinek gyűjteménye. Olyan költőké, akik a hatvanas évek közepén jelentkeztek első verses­könyveikkel. Első verseiket hamarább olvashattuk a folyóiratokban, a hetilapokban, még a hatvanas évek elején, első könyveik azonban csak körülbelül húsz éve láttak napvilágot. Az antológia összegyűjtője, szerkesztője, utószóí­rója, Zimonyi Zoltán gondos és szenvedélyes szavai szerint ezt a hét költőt a közös kezdés, a közös bölcső emléke fűzi össze: az 1961-toen alapított Új Írás, illetve valamivel később a befogadásra kész miskolci Napjaink. A hatvanas évek végén a Nap­jaink sorra-rendre közölte Ágh, Bella, Buda meg a többi, imént fölsorolt költők verseit, akiket Kabde- bó Lóránt, az akkor Miskolcon élő irodalomtörté­nész, és Farkas László, az Üj Írás munkatársa He­tek névvel illetett, amely nevezet aztán jódarabig élt az irodaim; köztudatban, tovább is, mint aho­gyan az utószó írója véli. Lehet, mi tévedünk, akik figyeltünk rájuk, de az is meglehet, hogy a szer­kesztő túl szerény, hiszen akármelyikük pályáját nézzük, mindenki talpon áll, s nem is akárhogyan, sőt ritka vallomásaikban mindig vissza-visszatérnek a Hetek közösségére. „1967 őszén a Napjaink szerkesztősége szervezte meg az első személyes találkozójukat; 1967-ben Sá­rospatakon és Mezőkövesden, 1968-ban a költészet napján Miskolcon és Edelényben, 1969-ben — ugyan­csak a költészet napján Miskolcon . . ., 1969—1970- ben a Nehézipari Műszaki Egyetemen sorozatban megrendezett egyéni szerző; esteken ajánlották az olvasók figyelmébe a verseiket" — írja az utószó. Azóta ilyen esteken ritkán lépnek föl, csak Az ének megmarad hozta őket össze ismét. Elszakadtak egymástól, dolgoztak, írtak. Miért vannak mégis újra együtt? Zimonyi Zoltán szavaival a Hetek „a * magyar irodalom régi eredetű, hagyományos irány­zatát, a Petőfi—Ady—József Attila—Nagy László vonal folytonosságát képviselik". Ezt nem tagadták meg-soha, ezért kerültek újrí össze. Ez a hagyo­mány például a népiességet jelenti, a népiesség esz­méjét — nem formákban, hanem gondolatokban. Ez a hagyomány hitet jelent, azt, hogy az ember öröm­re is van teremtve, nemcsak szürkeségre, csupa rossz hétköznapiságra, magányra, azt, hogy nemcsak ■teszünk-veszünk, létezünk tárgyainkért, csip-csup teendőinknek. Ágh István, Serfőző Simon szocio­gráfiái, riportjai, Bella István, Ratkó József versei nagyobb dolgokról vallanak. Ezt a hét költőt eddig külön-külön olvastuk, most együtt olvashatjuk őket, és láthatjuk: azonos vo­nás van bennük. A Hetek elnevezés lehet, hogy múlékony, de a közös törekvés kordokumentuma. Gy. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents